Nemzeti Sport, 1998. december (9. évfolyam, 329-356. szám)

1998-12-24 / 352. szám

IX. 352. • 1998. december 24. Te karoltál bele a zebránál a vak lányba, ilyen vagy, min­dig te veszed észre a kóbor macskákat, gazdátlanul csavargó kutyákat, törött szárnyú verebeket. Ha tőled függne, egyetlen nagy állatmenhely lenne a garzonunk is, így hát a Körút csúcsforgalmában is te voltál az egyetlen, akinek feltűnt a fe­hér bot. Nekem persze nehezemre esett az a tíz lépés a kezed nélkül, de elfogadtam, hogy a lánynak most fontosabb az a kar, sőt, valamiféle apró büszkeséget (elégtételt) is éreztem, hogy ilyen vagy. Az ünnepséget aztán egyetlen szavaddal oszlattad el. - A viszontlátásra! Egy pillanatra bántó csend telepedett ránk. Nem tudom, megfigyelted-e már, hogy ilyenkor mindig a szád elé kapod a kezed, s akárha egy illuzionista átváltozó t­­rükkjét látnánk, az az izgató, érzéki felnőtt nő, aki egy pilla­nattal azelőtt voltál, egyszerre a semmibe tűnik, s máris egy riadt kislány áll a helyén. - Juj! Nem nagy szöveg, de többre nem tellett. , - Most nagyon megbántottalak? - Dehogy. Már megszoktam. Ne edd magad, ez automatikusan jön elő az emberekből...! - De tényleg nem akartam! Elhiszed? Tu­dod, mit? Elkísérünk még egy darabon. Paff! Azzal a lendülettel vezetted bele egy bokáig érő tócsába. A szakadó hóesésben, egy pillanatokkal előbb még mosolygósnak várt délután romjait szemlélve, gyakorlatilag száz százalékra vet­tem, hogy azonnal elbőgöd magad. De nem (s mert ilyen vagy), alig öt percre rá, miután közölted, hogy itt és most, azonnal és rögtön, feltétlenül meg kell innunk valami me­leget az átfázás ellen, s lerángattál minket egy meredek lépcsőjű (!) sörözőbe, s még vetkőzés közben rendeltél három teát, szóval alig öt percre rá már újra nevettél. Mégis, milyen bűbájjal csaltad ki Anna (mert időközben ez is kiderült) tárcáját, s belő­le azt a sötét szemüveges férfit ábrázoló képet? S milyen varázslattal nyitottad meg Anna lelkét? - Megtaláltad a fotót?- emlékszel, ezt kér­dezte a vak lány. - Aha! - A vőlegényem­­ hangjában büszkeség csendült. - Férjhez fogok hozzá menni. Tet­szik? . - Helyes fiú. Olyan komoly. - De most őszintén! Milyennek látod? Nem furcsa? Hat éve ismerem, és még sohasem lát­tam. Csak az érintését, a hangját, az illatát éreztem. Te meg bármikor megnézheted... De tényleg helyes? Szebb, mint az a fiú, aki veled van? Örök rejtély marad, két nő között hogyan alakulhat ki ilyen gyorsan ez a szövetség. Elne­vetted magad, a füléhez hajoltál, egy végtelen bizalmas mozdulattal félreseperted hosszú, barna haját, s máris sugdolózni kezdtél. Rövid­del később Anna is felkacagott, szégyenlősen, de hálásan. A körön kívül elég hülyén éreztem magam. Aztán előkerült egy másik kép is. -Anna! A barátod sportol? Mi ez, valami do­bogó? - Az hát! Tudod, már egy csomó versenyt megnyert. Sakkozik. - Sakkozik? A látókkal? - Dehogy! A vakok sakkjáról még nem hal­lottál? ! - Csak a vakszimultánról. Amikor valaki háttal áll a tábláknak, és több ellenféllel játszik. - Hát az nagyon nehéz. Igazán egyszerre egy ellen is ne­héz... Hányszor kívántam, bárcsak sose kezdett volna bele a sakkozásba! Egy hosszú percen át csak a teánkat kavargattuk, aztán Anna úgy döntött, belevág a történetbe. - Már a vakok iskolájába is együtt jártunk... ott mindenki­nek egyforma a sorsa, higgyétek el, ilyenkor az sem számít igazán, ha valakinek gazdagabbak a szülei a többinél. Milyen pénzen adhatnák vissza a látását? A sorsközösség mégsem hozza mindig össze az embereket, hiába is gondolnátok. So­kuknak a csüggedés, a keserűség, a harag tölti be a bensőjét. Miért pont én...?- kérdezik maguktól. Mit vétettem... ? István egészen más volt. Talán azért, mert nem vaknak született, s élete első néhány hónapjában megismerhette a napfényt, a színeket, a formákat, és ebből elraktározott valamit a lelke legmélyére, mielőtt a betegség majdnem teljesen elvette a sze­me világát... Talán legbelül élt benne a remény, hogy az a megmaradt tíz százalék egyszer még meggyógyítható... Tíz százalék... alig több mint a semmi. Csak fények és a sötétség. Csak nagyon nagy világosság, vagy mély feketeség... De ő egészen más volt, még a másságában is más. Az iskolában megtanulta a Braille-írást, mint mindannyian, de a tizenne­gyedik születésnapjára a szüleitől egy hatalmas nagyítót kért. Hogy használta-e? Nem tudom. Az biztos, néha órákat ücsör­gött a könyvei felett, ilyenkor nem lehetet hozzászólni. S ezek nem a mi megszokott dombornyomásos könyveink voltak, hanem olyanok, amilyeneket a rendes emberek bármikor el­olvashatnak. Néha azt hittem­, mégsem innen vette a történe­teit, hanem csak úgy olvasott, bogarászott, ahogy mindannyi­an. .. De annyival többet tudott a világról! Különös tájakról, érdekes emberekről mesélt, fejből szavalt verseket... és engem annyiszor megnevettetett! Az egykori kacagások halvány másaként széles mosolyra húzódott a szája, s te vele nevettél. - Tudjátok, nekünk, vakoknak a tapintás, az érintés egé­szen mást jelent... az egész világot. Szinte természetes, hogy beszéd közben megérintjük a másikat... Aztán Istvánnal rá­jöttünk, hogy kettőnknek sokkal több a megszokottnál, ha megérintjük egymást. Az arcát. A nyakát. A vállát... és min­denütt máshol... Akárhol máshol... Ezek a mozdulatok min­dent elárultak... De hát ez ti is biztosan tudjátok... Automatikusan simult egymásra a kezünk. - Érdekes, sohasem voltunk féltékenyek egymás megjele­nésére. Mit is jelentett nekünk a másik külseje? Mit is jelen­tett a szeme színe? A figurája? A ruhája, hogy divatos-e? Mit is jelentett a divat? De a hangja! Igen, amiatt sokat aggód­tam... István egy telefonközpontba került dolgozni, ha ideje engedte, tízszer is felhívott napjában... azon a kedves hang­ján. .. és én csak amiatt aggódtam, hogy egyszer valaki bele­szeret abba a basszusba, aki nem tudja, hogy vak, csak a hangját hallja, úgy, mint én, és elszereti tőlem... Aztán egy nap, emlékszem, pénteki nap volt, egész nap nem csörgött a telefon. Délig vártam, majd megpróbáltam felhívni... Sokáig foglaltat jelzett... Mit éltem át abban az órában! Aztán felvet­te, és teljesen hivatalos hangon mutatkozott be. Hogy tudott ilyen mereven beszélni azon a drága hangján? „Istikém, sze­relmem, te vagy az? Miért nem hívtál egész nap?” „Mos­t nem érek rá! Majd kereslek!” „De még ma?! Nincs semmi bajod? Ugye, nincs semmi bajod?!” „Majd hívlak, ha lehet.” Ezzel le­tette. Ahogy Anna előremeredt, éreztük, hogy a világtalan ember most magába fordulva élete filmjét vetíti.­­ Képzelhetitek, mi minden cikázott a fejemben... Aztán nem bírtam tovább. Taxit hívtam, és kerül, amibe kerül, átvi­tettem magam a város másik végébe az én kedvesemhez. Em­lékszem, a taxis rendes ember volt, de nem tudta, mit kezdjen, velem. A portáig bekísért, aztán elrohant. „Zsizikém, én va­gyok az!”, „Mit keresel itt?” „Úgy aggódtam!” „Nincs semmi bajom! Most dolgoznom kell!” Sohasem jártam ezelőtt a munkahelyén, nem volt rá szükség. Sőt, hogy kiköltözött az intézetből, ő jött el mindennap értem, hogy együtt lehessünk. Néha csak sétáltunk, néha leültünk egy padra, és néha, igen, néha elkalandoztunk. István lakására. Lakás? Egy szobát ka­pott egy munkásszállón. Mindig műszakváltás idején mehet­tünk, hogy senki se vegyen észre minket. És ha abban az ap­ró földszinti szobában megöleltük egymást, a világ hirtelen úgy kitárult... Megfigyelted? Közben mi is egyre közelebb húzódtunk egy­máshoz. - Szóval, a munkahelyén még sohasem jártam. De most semmi sem érdekelt, csak meg akartam ölelni... A hangok alapján tudtam, más is néz minket, tisztes távolban vagy öten bámulják a jelenetet, de én nem bírtam tovább, hozzáléptem, és magamhoz húztam. Aztán szinte felsikoltottam ijedtem­ben. A fején hatalmas kötést éreztem, és a bal karja gipszben volt. „Mi történt? Mi bajod?” - de semmit sem tudtam kiszed­ni belőle. Végül azt mondta: „Tudod, megint a szomszédaim. De ne aggódj! Már jól vagyok... Most eredj haza, majd érted megyek. Most indulj!” Aztán este tényleg minden elmesélt, és én álmatlanul forgolódtam egész éjszaka. Újra és újra csak arra gondoltam, ahogy a munkásszállón a szomszédai feltörik a szobáját, szanaszét dobálnak mindent, eltörik a nagyítóját, a könyveit összegyűrik, a földre hajigálják, és odarondítanak rá... Valóban hallottam a gúnyos röhögésüket... éreztem a damilt, amelyet a küszöbre feszítettek, és megint hallottam az üvöltésüket, amikor István felbotlott a csapdában... „Na, mi van, te vak?! Olvasni tudsz, a damilt meg nem látod?! Mit ját­szod meg magad?! Előbb tanulj meg köszönni a rendes embe­reknek!” Tehetetlen düh fogott el, éreztem, hogy szét tudnám tépni azt a Petrik nevű állatot és a többieket, szét, darabokra, egyenként... Mégis, amikor másnap ott álltam a szobájuk aj­tajában, egészen csendesre fogtam magam. - Hogy mertél odamenni? Talán kicsit tapintatlanság volt a meséjében megzavarni, de a hangodban őszinte féltést éreztem. - Tudtam, hogy oda kell mennem. Tudtam, hogy nem elő­ször fordul elő mindez, csak eddig nem történt nagyobb baj. Hirtelen megértettem István hagulatváltozásait, megértet­tem, miért fordult elő, ha nagy néha elkomorult... Nem volt más választásom. Az életemnél is fontosabbnak hittem az éle­tét. Persze, nem mertem megmondani, mire készülök. De az­nap, az első hívása után, amikor már biztosan tudtam, hogy bent van a munkahelyén, megint taxit hívtam. A portás már jól ismert. „István dolgozik. ” „Nem is hozzá jöttem. ” „Neem? Hát kihez?” „Csak vezessen fel az emeletre!” Megvártam, míg elmegy, és bedörömböltem a szomszéd ajtón. „Ki az?” „Csak nyissa ki, maga gyáva féreg!” Az ajtó, mintha robbantanak, úgy pattan fel, majd egypercnyi csend következett. „Mit ke­res itt? Menjen innen!” „Nem, amíg bocsánatot nem kér Ist­vántól. Tudom, mit tettek. ” „Bocsánatot? Na, ne röhögtessen! Majd pont tőle...!” Aztán szinte belém fojtotta a szót. „Miért kérjek bocsánatot egy vaktól? Nekem talán jobb a munkám? Én talán többet keresek? Pedig én látok is. Mégis négyen la­kunk egy szobában, nem úgy, mint ő... Hozzánk talán feljöhet valaki? Hozzá meg miért mehet? Azt hiszi, nem tudjuk, mi történik itt műszakváltáskor? Nekem miért nincs senkim, amikor neki meg van, de?!” Majdnem arra estem, ahogy meg akartam pofozni. Előbb ballal, aztán jobb kézzel legyintettem, de röhögve ellépett. Sőt, a csuklómat is elkapta, egy pillanat­ra azt hittem, eltört. De csak magához rántott és elengedte. „Na menjen innen, amíg szépen beszélek! Nőket nem bántok, főleg, ha jó ked­vem van. Kívül tágasabb!” Ordítozni kezdtem, magam sem tudom, mi mindent. Hogy hülyék mind, még olvasni sem tudnak, István még va­kon is elvenné valamennyit sakkban, meg má­sokat is... egészen csúnyákat... Sohasem hit­tem volna, hogy ilyen rondákat tudok monda­ni... ilyen rondákat tudok gondolni. Aztán csak arra emlékszem, hogy a portás bácsi fel­jött értem, átölelte a vállamat, én csak zokog­tam, úgy kísért le a kapuig. Ekkor vettem észre, hogy időközben az ő ke­zét is megfogtad. A kör végleg bezárult. - Aztán váratlanul annyi minden megja­vult... Tél volt, karácsony jött, mint most. A gyárban leállt a munka, mindenki csak lődör­­gött, Istvánnak sem kellett bemennie. Valaki kitalálta, hogy rendezzenek sakkbajnokságot. István is nevezhetett... tudom, mennyire várta ezt a napot... de négy, cé négy, huszár cé há­rom, futó gé öt,­­ három, huszár és három... a végén már én is kívülről fújtam a kedvenc meg­nyitását... - Vezércsel, Lasker játszott ilyet Capablan­­ca ellen - tettem végre valamit hozzá én is a társalgáshoz, de nem hallottátok. - Aznap én is elkísérhettem. Aztán az első partinál rögtön kitört a botrány. István nem lát... és mindig tapogatja a bábukat. Nálunk ez szabályos. Sőt, a figurákba apró szögek vannak verve, hogy a vakok könnyebben megkülön­böztessék őket. Tapogat és tapogat, így jegyzi meg az állást, képzeli maga elé a hadrendet. De a többiek csak kiabáltak: „Nem ér! Fogott bábu lép! Fogott bábu lép!” De ő nem adta fel... végig ott ültem mellette... s az illatáról... ó, nem, a szagáról éreztem, mennyire gondban van. Egészen megizzadt. De nem mondott semmit. Csak játszott... hat par­tit nyert teljesen vakon. Az utolsó előttit Petlik ellen. Petlik nem bírta a vereséget. Amikor István kezet nyújtott, lesöpör­te a bábukat, felborította a táblát és elrohant... De a többiek a végén gratuláltak. Mindenki Istike vállát veregette, hogy milyen remek játékos... és mindenki meghívta valamire... és én is velük koccintottam. Aztán táncolni mentünk, igen, tán­colni... Előtte sosem vitt el táncolni. Ti biztos akkor táncol­tok, amikor csak akartok, de nekem ez különös este volt. „A legjobb helyre” - mondtuk a taxisnak. Azon a helyen senki sem nevetett ki, még egy nagy körbe is bevettek, és mindenki csak tapsolt... Aznap éjjel Isván nálam aludt, az intézetben nem szóltak semmit... Az arcodon láttam, hogy te már mosolygnál - de Anna to­vábbra is feszülten folytatta. — Délelőtt keltünk. Sohasem csináltunk ilyet. „Tudod, mi­lyen nap van ma?” „Viccelsz? Karácsony!” „Haza kell men­nem az ajándékodért!” „Nekem az a legnagyobb ajándék, ha itt vagy velem. ” Persze, együtt indultunk el, végig kézen fog­va. A portás hatalmasat köszönt... aztán már ott álltunk az ajtajánál... István ment elöl, s egy hatalmasat kiáltott. Az aj­tó tárva-nyitva, már megint! Karácsony napján! S akkor az én kedvesem teljesen kivetkőzött magából. Semmi sem érde­kelte, csak arrébb lépett egyet, s ütni, verni kezdte Petrikék ajtaját. Mindennek elmondta őket, gyengéknek, szemetek­nek, utolsó gazembernek... Jó öt perc múlva rángattam el on­nan. .. betántorogtunk a szobájába, levetettük magunkat a dí­ványra... egymás vállára borulva zokogtunk... Láttam rajtad, hogy az az előbb készülődő mosoly már so­hasem születik meg... -Nagy sokára tértünk magunkhoz. Tudjátok, mire?Fenyő­gally szagára. Igen, fenyőgallyéra. Szinte egyszerre álltunk fel, és léptünk az illat irányába... s a kezünk is egyszerre ta­pintotta ki a két díszes, de érezhetően durva kezekkel, ügyet­lenül beburkolt csomagot. Petrikék első karácsonyi ajándé­kát... Ez a föld legyen szerelem-völgy, szerelem! Amíg élek, addig élek, Amíg bennem zeng a lélek, leng a lélek, zeng a szó, Zeng a szerelem-ajtó. (táltos ének) SfCVUtUtC NEMZETI SPORT

Next