Nemzeti Sport, 2000. december (11. évfolyam, 328-356. szám)

2000-12-24 / 351. szám

EGYÉNI SPORTOK 2000. december 24., vasárnap NEMZETI SPORT 13 Wichmann Tamás klubélete: a kilencszeres világbajnok csípőműtét után kenus- és IQ-bajnokokat istápol Vagányoknak emelne szobrot Kajak-kenu - Ön mit kér? - Egy feketét - mondja Wich­mann Tamás egy farkasréti presszóban. - Olyan hideg van odakint, in­ni kell valamit. Túlzottan nem fűt majd, de nekem legyen egy piros hosszúlépés. - Rendben, akkor én kérek két cent konyakot. - Egészségére. - Az jó lesz, most az egészség­gel van a legtöbb baj. Autóbaleset hatévesen ! - Emlékszem, legutóbb akkor beszélgettünk, amikor egykori ri­válisa és barátja, a horvát Marija Ljubek temetésére kellett mennie, és ezért elhalasztotta csípőműtét­jét. - Azóta túl vagyok rajta. Látta, hogyan sántítottam el a kocsitól eddig a vendéglőig, szóval, most szó szerint lábadozom. A műtét elodázhatatlan volt, ám csakis Kamuti Jenő barátom tanácsára szántam rá magam a protézis be­ültetésére. Az operációt Szabó Zoltán tanár úr végezte a MÁV- kórházban. Az orvosok kiválóan dolgoztak, csak én rontottam el néhány dolgot korábban. - Mire gondol? - Ötvenkét éves vagyok, bi­zony, fél évszázad fölött előjön­nek a korábbi nemtörődömség, a test „nem rendeltetésszerű hasz­nálata” miatt óhatatlan szervi bajok. Most nem csak a bal csí­pőmmel, a fogammal is nyűglő­döm. Úgyhogy arra gondoltam az imént: fiatalon jobban is figyel­hettem volna. - Néhányunk számára még ide­jében érkezik az intelem, ezért kérdem: elsősorban mire? - Embere válogatja, nekem egy rendőrautóra kellett volna... So­kan tudják, hatéves koromban volt egy súlyos balesetem. A Mó­ricz Zsigmond körtéren áthelyez­tek egy megállót, és én eltájolód­tam. Át akartam menni a másik oldalra, de időközben megindult a forgalom. Középen biztonság­ban lehettem volna, de rámcsen­getett egy villamos, és én egy rendőrkocsi elé léptem, ami ol­dalba kapott. Medence-, comb­­csont- és bokatörés. Az első órá­ban magamnál voltam, aztán nyolc napig élet és halál között. De hagyjuk a szörnyűségeket, be­széljünk inkább a kenuzásról. - Rajtam nem múlik. - Rajtam sem, mondom én. A baleset miatt olyan sportágat kellett választanom, ahol a kéz­nek valamivel nagyobb szerepe van, mint a lábnak. Magas szín­vonalon űzve e kitétel nem igaz az ökölvívásra, én először mégis ezt választottam. Csakhogy há­rom év után megszűnt a boksz­klub, ahová jártam - ekkor hívott el a bátyám kenuzni. A bunyót ma is imádom, nem csak egysze­rű drukkerként nézem a meccse­ket, hanem amennyire értek hoz­zá, a szakmai finomságokat fi­gyelve. A tv-ben minden össze­csapást megnézek, persze első­sorban arra vagyok kíváncsi, ha Kokó vagy Erdei adja a pofono­kat. - A vendéglátásban önnek is hasznára lehetett a bunyós múlt. - Na ja, nem árt tudni, hogyan lehet hatékonyan lerendezni egy­­egy begőzölt figurát. Ezzel együtt hiába vagyok ily nagydarab, so­sem szerettem fitogtatni az erő­met. - Úgy tudom, kenus tapaszta­latait szívesebben plántálja az utódokba. Edzőként eleddig még­is kevesebbet hallottunk önről. Miért? - Talán azért, mert az utánpót­lásban dolgozom régi klubom­ban, az MTK-ban. Engem egyelő­re kizárólag ez motivál, ez elégít ki. Négy éve foglalkozom gyere­kekkel, és nagyon élvezem a munkát. - Újabb Wichmann-diadalokat készít elő? Elvégre nem titok, a fia is a tanítványa. - Barna most tizennyolc éves, és húsz-huszonkét éves koráig el­válik, milyen kenus lehet belőle. Későn érő típus, de ez amúgy sem gond, ebben a szakágban ritkán aratnak a suhancok. - Azért az ön rutinjával már látnia kell, mi motoszkál benne. . - Persze, ám nem kizárólag az ő vagy mások tehetsége, tehet­­ségtelensége alapján lépnek fel­jebb és feljebb a mai fiatalok. Ál­talánosságban beszélek, mert ez­zel érzékeltethetem a problémát: a jelenlegi kajakos, kenus me­zőnyből a szűk élvonal képes megélni, és persze az évről évre produkált, világszínvonalú ered­ményekből. A trónkövetelőknek, a második vonal tagjainak szinte mindent maguknak kell előte­remteniük, így már nehéz felzár­kózni, sztárokat szorongatni. Sőt, a szinten tartás sem könnyű: Zala Gyuri említette, hogy hiába korosodik, még mindig vállalna egy olimpiát. Az előző kettőn bronzérmet nyert, most semmit, így nem tudja, hogy talál-e támo­gatókat. Szponzorok nélkül már­pedig nem megy, minthogy egy menő csak az étkezésre, a táplálék-kiegészítőkre havi száz­ezres nagyságrendben költ. Az utóbb elmondottakkal talán el­lentétben áll, ezzel együtt tartom, a kajak-kenu a gyerekek számá­ra olcsó sportág, sokkal több mai srácnak kellene megadni a lehetőséget arra, hogy kipróbál­hassa. Sítáborra vagy épp vadví­zi evezésre tízezreket költenek a szülők, miközben nálunk olcsób­ban is többet adhatnának a cse­metéiknek. Arra törekszem, hogy meggyőzzem az embereket - ha egészségem engedi, megvalósí­tom a terveimet. Tanul az utódok edzőitől - Hol tart e munkában? - Az elején, mivel sajnos a kö­zelmúltban kénytelen voltam ma­gammal, a betegeskedéssel törőd­ni. Máskülönben fejben kész az akcióterv: sok régi hajót akarok használhatóvá tenni, és iskolák­kal, önkormányzatokkal szeret­ném felvenni a kapcsolatot. Ahol puhatolóztam, megértették, mi­lyen lehetőségeket kínál a kaja­kozás. Nálunk évtizedek óta része a képzésnek a futás, az úszás és a súlyzózás, úgyhogy azok is egy életen át kitartó fizikális felké­szültségre tesznek szert, akik pá­lyafutásuk során egyetlen világ­­bajnokságra sem jutnak ki.­­ Az állami sportvezetőknél is kilincselt, hogy megossza velük az elképzeléseit? - Hónapok múltán jutottam be Deutsch Tamáshoz. Elmondtam neki mindent, meghallgatott, de ígéretet nem tett. Pedzegettem, hogy mit lehetne csinálni az egyik lepusztult víziteleppel, csakhogy úgy fest, el akarják adni azt az in­gatlant. Remélem, a beszélgeté­sünknek azért lesz folytatása. Mindazonáltal szemléletbeli kü­lönbség mutatkozik közöttünk: amíg ők belekerültek a sportba, addig én ebben nőttem fel. Úgy hiszem, érdemes megengedni ne­künk, a sporthoz értőknek, hogy az ő elképzeléseikkel összhang­ban a mi szakmai tudásunk is ér­vényesülhessen. - Wichmann Tamás nem akar felnőtt versenyzők felkészítésével foglalkozni? - Csak akkor, ha úgy hozza a sors, hogy az én srácaim közül valaki majd kiemelkedőt nyújt. Sokat tapasztaltam már, de nem ugrok fel guruló vonatra. A je­lenleg az élvonalba tartozó ver­senyzők közül mindenkinek van edzője és szponzora, már felépí­tette a maga karrierjét, úgyhogy nincs is rám szükség. A hosz­­szabbik utat választottam, ma­gam akarok alkotni a semmiből, és jó kenust nevelni. Ez jelent igazi kihívást. Ludasi Róbert­­nek például sikerült eljutni a csúcsra Kolonics Györggyel. Hasonlóképp csodálom Sári Nándor munkáját és hiába el­lentmondásos személyiség, Rozsnyói Katalinét is. Igyek­szem a lehető legtöbbet eltanul­ni tőlük, ezt nem szégyellem. Az a fajta ember vagyok, aki ha megérkezik egy ismeretlen vá­rosrészbe, odamegy az első helybélihez, és megkérdezi, mi, merre van. Akadnak olyanok, akik túlontúl büszkék lesznek, és inkább mennek a maguk feje után, mígnem eltévednek. - Ön sosem tévelygett? - Velem is előfordult, hogy túl­értékeltem a saját szerepem, ám már réges-rég odahagytam ezt a szemléletet. -Mivel magyarázható az, hogy a neve még manapság is ismer­tebb, mint mondjuk az újdonsült kétszeres olimpiai bajnok Kam­­merer Zoltáné? - A magyar sport fontosabb, vagy inkább közérthetőbb volt a hatvanas, hetvenes és talán a nyolcvanas években is, mint ma­napság. Mindez a média sajátos­ságaival magyarázható. Akkori­ban elég egyértelmű üzenetek ju­tottak el az emberekhez, és az él­tetett sportolók zömmel magya­rok voltak. Most itthon ugyan­annyi, illetve a testkultúra iránt érdeklődőkre gondolva, kevesebb emberre jut százszor, ezerszer annyi információ a világ minden szegletéből. Fülig Jimmy-szobor - Storcz Botondról a közel­múltban könyv jelent meg. Noha „Boti” kétszeres olimpiai bajnok, az ő pályafutása még korántsem teljes. Nem az értékesíthető infor­máció túláradásáról van szó, azaz nem korai még egy ilyen publiká­ció? - Úgy gondolom, nem. A könyvkiadás üzleti vállalkozás, ha lesz piaca, a döntés máris jó­nak bizonyul. Storcz nagyszerű sportember, különben is megér­demli az ilyesfajta elismerést. Vele kapcsolatban persze ne­kem is eszembe jut a tippmix­­botrány, amely nagyon megvi­selte. Lehet, hogy meglepő, amit mondok, ám én akkor is tisztel­ném, ha megcsinálta volna ezt a balhét. Az eset után persze Storcz őszinte indulatból ütötte meg régi ismerősömet, Kocsi Ti­bor újságírót... Nem elmélke­dem erről tovább, úgyhogy vé­gezetül csak annyit: hogyha mindezek ellenére véghezvitték a csínyt, az nálam olyan va­­gányság, hogy főtéri szobrot ér­demelnének érte, valahol köz­vetlenül Fülig Jimmy emlékmű­ve mellett. - Szobordöntögetésről is szó le­het? Mit hozna manapság a fiatal Wichmann és a jelen Kolonicsá­­nak versenye? - Más lapáttal, más hajóval, más körülmények között verse­nyeztem. A mai étkenusok profik, míg nekem munkahelyem volt, és húszévesen már családos ember voltam. Ráadásul bajlódtam ele­get a csípőmmel, úgyhogy sok szempontból nem lenne reális az összehasonlítás. Kolonics önma­gában is világklasszis, a páros után egyesben sikerült olimpiai bajnokságot nyernie. Kiváló a technikája, csakúgy, mint a Pulai, Novák páros, Penrithben, az október eleji szeles vasárna­pon, a szélsőséges körülmények közepette ő felelt meg legjobban a követelményeknek. - Önt még ma is bosszantja, hogy nem nyerhetett olimpiát, vagy igyekszik a szebb napokra emlékezni? - Ebbe nem lehet beletörődni. Nekem még negyvenévesen is gyors volt a kenum, a fizikai adottságaim révén akár az 1988- as olimpián is ott lehettem volna. - Sorra venné azokat a játéko­kat, amelyekre kijutott? - Az elsőt 1968-ban a felkészü­léssel elszúrtuk. Túl sokat futot­tam az alapozás idején kemény talajon, begyulladt a csípőízüle­tem, és az egész idényt végig­nyűglődtem. Viharverten is a fi­náléba jutottam, ám a döntőben Ivan Patzaichinnak kedvezett a balos szél, és ő nyert. Az eszközhasználó ember - A román klasszis négy év múlva is megkeserítette az éle­tét.­­ Érdekes regatta volt a mün­cheni. Patzaichin a selejtezőben eltörte a lapátját, de nagy nehéz­ségek közepette célba ért, és a reményfutamból került a döntő­be. A finálé napján számomra remek idő volt­­ szembeszéllel, csakhogy az izraeliek elleni bor­zalmas terrortámadás miatt el­halasztották a futamokat. Az új versenynapon megfordult a szél­járás, ez már nem engem támo­gatott. Ismét Patzaichin győzött. - Montrealban egy bronz ma­radt a végére... - Látja, az egy többszörösen megnyert olimpia lehetett volna a kajakosok és kenusok számára, mégsem hoztunk haza aranyat. Mindmáig Kanadában szereztük egy versenyen a sportág legtöbb olimpiai érmét - nyolcat -, hasz­talan, mert elsőség nélkül ma­radtunk. Harminc nappal a finá­lék előtt már a helyszínen vol­tunk, nyelvújítással azt mondha­tom, „ellaktuk” magunkat. Ide­gileg tompává vált a csapat. A kígyó körbetekerte áldozatát, harapott is jókorát, mérge azon­ban nem maradt.­­ Nem akarom harapós kedvre gerjeszteni, de ne feledkezzünk el Moszkváról sem. - Megint csak az idegállapot­tal volt a baj, ezúttal az én pszi­chés nyugalmammal. Az olimpia előtt eltört a lapátom szára, ra­gaszkodtam hozzá, ezért megja­vítottam. Sajnos megváltozott a dinamikája, és ehhez már nem volt időm hozzászokni. Kértem egy hét pihenőt, mialatt teljes magányban gyakorolhattam vol­na, de nem adták meg. Csak esz­közhasználó ember érthette meg a bánatomat, ám az akkori sportvezetők nem ilyenek voltak. Illetve... A sportolókat használ­ták eszközként. - Az 1984-es olimpia előtt is győzték önöket a politikusok. Ám árulja el, miért nem húzta ki Szöulig? Elvégre bírta volna. - Azt az időszakot a mai hu­szonévesek is átélték. Az évtized végén már érezhetőek voltak a változások, a megélhetés egyút­tal mind nehezebbé vált. Koráb­ban is űztem az ipart gebinben, ám 1987-től megélhetési for­mámmá vált a vendéglátózás. - Miként működik a kocsma­hivatal? - Megvagyunk, a vállalkozás eltartja a családot. - Elnézést a tájékozatlansá­gért, mi is az egység neve? - Régebben Szent Jupát volt, cégtábla nincs, mára mindenki csak úgy ismeri, „A Wichmann”. Jó társaságok gyűlnek itt össze, szeretem a vendégeimet, fo­gyasztási kapacitástól függetle­nül. Ülésezik nálunk például egy IQ-klub, a tagjai már több nagy nyereményt és autót hordtak el a tévék különféle szellemi vetélke­dőiről. Leszokott a dohányzásról - Ha jó is a társaság, meddig szándékozik még cigarettafüst­ben pácolódni? - Miféle cigifüstben?! Nem mondom, hogy nálunk hegyi le­vegő árad, ám én legalább már nem pöfékelek. A műtétem előtti este még elszívtam néhány szá­lat, azóta egyet sem. - Az egészséges életmódhoz még a kenuzás is hozzátartozik? - Hogyne. Utoljára az ősszel térdeltem kenuban, s lehet, hogy többé nem fogok. - Ez hihetetlen. Néhány perce még a gyerekekkel kapcsolatos terveiről mesélt, most meg azt mondja, sosem száll már kenuba, így miként mutatja meg nekik a tanítandó technikát? - Ne aggódjon, vízre szállok majd, csupán a csípőprotézis be­ültetése óta nemigen térdelek, inkább kényelmesebb pozitúrát választva helyezkedem el a hajó­ban. Majd ülök, de nem csak me­sélek. Ganczer Gábor FOTÓK: NL-ARCHÍV Wichmann Tamás: ötven fölött érzi az ember, korábban mit csinált rosszul Vidámkodás Wichmannal: az egykori kenus és a szegedi világbajnokság kabalafigurái

Next