Nemzeti Sport, 2000. december (11. évfolyam, 328-356. szám)
2000-12-24 / 351. szám
EGYÉNI SPORTOK 2000. december 24., vasárnap NEMZETI SPORT 13 Wichmann Tamás klubélete: a kilencszeres világbajnok csípőműtét után kenus- és IQ-bajnokokat istápol Vagányoknak emelne szobrot Kajak-kenu - Ön mit kér? - Egy feketét - mondja Wichmann Tamás egy farkasréti presszóban. - Olyan hideg van odakint, inni kell valamit. Túlzottan nem fűt majd, de nekem legyen egy piros hosszúlépés. - Rendben, akkor én kérek két cent konyakot. - Egészségére. - Az jó lesz, most az egészséggel van a legtöbb baj. Autóbaleset hatévesen ! - Emlékszem, legutóbb akkor beszélgettünk, amikor egykori riválisa és barátja, a horvát Marija Ljubek temetésére kellett mennie, és ezért elhalasztotta csípőműtétjét. - Azóta túl vagyok rajta. Látta, hogyan sántítottam el a kocsitól eddig a vendéglőig, szóval, most szó szerint lábadozom. A műtét elodázhatatlan volt, ám csakis Kamuti Jenő barátom tanácsára szántam rá magam a protézis beültetésére. Az operációt Szabó Zoltán tanár úr végezte a MÁV- kórházban. Az orvosok kiválóan dolgoztak, csak én rontottam el néhány dolgot korábban. - Mire gondol? - Ötvenkét éves vagyok, bizony, fél évszázad fölött előjönnek a korábbi nemtörődömség, a test „nem rendeltetésszerű használata” miatt óhatatlan szervi bajok. Most nem csak a bal csípőmmel, a fogammal is nyűglődöm. Úgyhogy arra gondoltam az imént: fiatalon jobban is figyelhettem volna. - Néhányunk számára még idejében érkezik az intelem, ezért kérdem: elsősorban mire? - Embere válogatja, nekem egy rendőrautóra kellett volna... Sokan tudják, hatéves koromban volt egy súlyos balesetem. A Móricz Zsigmond körtéren áthelyeztek egy megállót, és én eltájolódtam. Át akartam menni a másik oldalra, de időközben megindult a forgalom. Középen biztonságban lehettem volna, de rámcsengetett egy villamos, és én egy rendőrkocsi elé léptem, ami oldalba kapott. Medence-, combcsont- és bokatörés. Az első órában magamnál voltam, aztán nyolc napig élet és halál között. De hagyjuk a szörnyűségeket, beszéljünk inkább a kenuzásról. - Rajtam nem múlik. - Rajtam sem, mondom én. A baleset miatt olyan sportágat kellett választanom, ahol a kéznek valamivel nagyobb szerepe van, mint a lábnak. Magas színvonalon űzve e kitétel nem igaz az ökölvívásra, én először mégis ezt választottam. Csakhogy három év után megszűnt a bokszklub, ahová jártam - ekkor hívott el a bátyám kenuzni. A bunyót ma is imádom, nem csak egyszerű drukkerként nézem a meccseket, hanem amennyire értek hozzá, a szakmai finomságokat figyelve. A tv-ben minden összecsapást megnézek, persze elsősorban arra vagyok kíváncsi, ha Kokó vagy Erdei adja a pofonokat. - A vendéglátásban önnek is hasznára lehetett a bunyós múlt. - Na ja, nem árt tudni, hogyan lehet hatékonyan lerendezni egyegy begőzölt figurát. Ezzel együtt hiába vagyok ily nagydarab, sosem szerettem fitogtatni az erőmet. - Úgy tudom, kenus tapasztalatait szívesebben plántálja az utódokba. Edzőként eleddig mégis kevesebbet hallottunk önről. Miért? - Talán azért, mert az utánpótlásban dolgozom régi klubomban, az MTK-ban. Engem egyelőre kizárólag ez motivál, ez elégít ki. Négy éve foglalkozom gyerekekkel, és nagyon élvezem a munkát. - Újabb Wichmann-diadalokat készít elő? Elvégre nem titok, a fia is a tanítványa. - Barna most tizennyolc éves, és húsz-huszonkét éves koráig elválik, milyen kenus lehet belőle. Későn érő típus, de ez amúgy sem gond, ebben a szakágban ritkán aratnak a suhancok. - Azért az ön rutinjával már látnia kell, mi motoszkál benne. . - Persze, ám nem kizárólag az ő vagy mások tehetsége, tehetségtelensége alapján lépnek feljebb és feljebb a mai fiatalok. Általánosságban beszélek, mert ezzel érzékeltethetem a problémát: a jelenlegi kajakos, kenus mezőnyből a szűk élvonal képes megélni, és persze az évről évre produkált, világszínvonalú eredményekből. A trónkövetelőknek, a második vonal tagjainak szinte mindent maguknak kell előteremteniük, így már nehéz felzárkózni, sztárokat szorongatni. Sőt, a szinten tartás sem könnyű: Zala Gyuri említette, hogy hiába korosodik, még mindig vállalna egy olimpiát. Az előző kettőn bronzérmet nyert, most semmit, így nem tudja, hogy talál-e támogatókat. Szponzorok nélkül márpedig nem megy, minthogy egy menő csak az étkezésre, a táplálék-kiegészítőkre havi százezres nagyságrendben költ. Az utóbb elmondottakkal talán ellentétben áll, ezzel együtt tartom, a kajak-kenu a gyerekek számára olcsó sportág, sokkal több mai srácnak kellene megadni a lehetőséget arra, hogy kipróbálhassa. Sítáborra vagy épp vadvízi evezésre tízezreket költenek a szülők, miközben nálunk olcsóbban is többet adhatnának a csemetéiknek. Arra törekszem, hogy meggyőzzem az embereket - ha egészségem engedi, megvalósítom a terveimet. Tanul az utódok edzőitől - Hol tart e munkában? - Az elején, mivel sajnos a közelmúltban kénytelen voltam magammal, a betegeskedéssel törődni. Máskülönben fejben kész az akcióterv: sok régi hajót akarok használhatóvá tenni, és iskolákkal, önkormányzatokkal szeretném felvenni a kapcsolatot. Ahol puhatolóztam, megértették, milyen lehetőségeket kínál a kajakozás. Nálunk évtizedek óta része a képzésnek a futás, az úszás és a súlyzózás, úgyhogy azok is egy életen át kitartó fizikális felkészültségre tesznek szert, akik pályafutásuk során egyetlen világbajnokságra sem jutnak ki. Az állami sportvezetőknél is kilincselt, hogy megossza velük az elképzeléseit? - Hónapok múltán jutottam be Deutsch Tamáshoz. Elmondtam neki mindent, meghallgatott, de ígéretet nem tett. Pedzegettem, hogy mit lehetne csinálni az egyik lepusztult víziteleppel, csakhogy úgy fest, el akarják adni azt az ingatlant. Remélem, a beszélgetésünknek azért lesz folytatása. Mindazonáltal szemléletbeli különbség mutatkozik közöttünk: amíg ők belekerültek a sportba, addig én ebben nőttem fel. Úgy hiszem, érdemes megengedni nekünk, a sporthoz értőknek, hogy az ő elképzeléseikkel összhangban a mi szakmai tudásunk is érvényesülhessen. - Wichmann Tamás nem akar felnőtt versenyzők felkészítésével foglalkozni? - Csak akkor, ha úgy hozza a sors, hogy az én srácaim közül valaki majd kiemelkedőt nyújt. Sokat tapasztaltam már, de nem ugrok fel guruló vonatra. A jelenleg az élvonalba tartozó versenyzők közül mindenkinek van edzője és szponzora, már felépítette a maga karrierjét, úgyhogy nincs is rám szükség. A hoszszabbik utat választottam, magam akarok alkotni a semmiből, és jó kenust nevelni. Ez jelent igazi kihívást. Ludasi Róbertnek például sikerült eljutni a csúcsra Kolonics Györggyel. Hasonlóképp csodálom Sári Nándor munkáját és hiába ellentmondásos személyiség, Rozsnyói Katalinét is. Igyekszem a lehető legtöbbet eltanulni tőlük, ezt nem szégyellem. Az a fajta ember vagyok, aki ha megérkezik egy ismeretlen városrészbe, odamegy az első helybélihez, és megkérdezi, mi, merre van. Akadnak olyanok, akik túlontúl büszkék lesznek, és inkább mennek a maguk feje után, mígnem eltévednek. - Ön sosem tévelygett? - Velem is előfordult, hogy túlértékeltem a saját szerepem, ám már réges-rég odahagytam ezt a szemléletet. -Mivel magyarázható az, hogy a neve még manapság is ismertebb, mint mondjuk az újdonsült kétszeres olimpiai bajnok Kammerer Zoltáné? - A magyar sport fontosabb, vagy inkább közérthetőbb volt a hatvanas, hetvenes és talán a nyolcvanas években is, mint manapság. Mindez a média sajátosságaival magyarázható. Akkoriban elég egyértelmű üzenetek jutottak el az emberekhez, és az éltetett sportolók zömmel magyarok voltak. Most itthon ugyanannyi, illetve a testkultúra iránt érdeklődőkre gondolva, kevesebb emberre jut százszor, ezerszer annyi információ a világ minden szegletéből. Fülig Jimmy-szobor - Storcz Botondról a közelmúltban könyv jelent meg. Noha „Boti” kétszeres olimpiai bajnok, az ő pályafutása még korántsem teljes. Nem az értékesíthető információ túláradásáról van szó, azaz nem korai még egy ilyen publikáció? - Úgy gondolom, nem. A könyvkiadás üzleti vállalkozás, ha lesz piaca, a döntés máris jónak bizonyul. Storcz nagyszerű sportember, különben is megérdemli az ilyesfajta elismerést. Vele kapcsolatban persze nekem is eszembe jut a tippmixbotrány, amely nagyon megviselte. Lehet, hogy meglepő, amit mondok, ám én akkor is tisztelném, ha megcsinálta volna ezt a balhét. Az eset után persze Storcz őszinte indulatból ütötte meg régi ismerősömet, Kocsi Tibor újságírót... Nem elmélkedem erről tovább, úgyhogy végezetül csak annyit: hogyha mindezek ellenére véghezvitték a csínyt, az nálam olyan vagányság, hogy főtéri szobrot érdemelnének érte, valahol közvetlenül Fülig Jimmy emlékműve mellett. - Szobordöntögetésről is szó lehet? Mit hozna manapság a fiatal Wichmann és a jelen Kolonicsának versenye? - Más lapáttal, más hajóval, más körülmények között versenyeztem. A mai étkenusok profik, míg nekem munkahelyem volt, és húszévesen már családos ember voltam. Ráadásul bajlódtam eleget a csípőmmel, úgyhogy sok szempontból nem lenne reális az összehasonlítás. Kolonics önmagában is világklasszis, a páros után egyesben sikerült olimpiai bajnokságot nyernie. Kiváló a technikája, csakúgy, mint a Pulai, Novák páros, Penrithben, az október eleji szeles vasárnapon, a szélsőséges körülmények közepette ő felelt meg legjobban a követelményeknek. - Önt még ma is bosszantja, hogy nem nyerhetett olimpiát, vagy igyekszik a szebb napokra emlékezni? - Ebbe nem lehet beletörődni. Nekem még negyvenévesen is gyors volt a kenum, a fizikai adottságaim révén akár az 1988- as olimpián is ott lehettem volna. - Sorra venné azokat a játékokat, amelyekre kijutott? - Az elsőt 1968-ban a felkészüléssel elszúrtuk. Túl sokat futottam az alapozás idején kemény talajon, begyulladt a csípőízületem, és az egész idényt végignyűglődtem. Viharverten is a fináléba jutottam, ám a döntőben Ivan Patzaichinnak kedvezett a balos szél, és ő nyert. Az eszközhasználó ember - A román klasszis négy év múlva is megkeserítette az életét. Érdekes regatta volt a müncheni. Patzaichin a selejtezőben eltörte a lapátját, de nagy nehézségek közepette célba ért, és a reményfutamból került a döntőbe. A finálé napján számomra remek idő volt szembeszéllel, csakhogy az izraeliek elleni borzalmas terrortámadás miatt elhalasztották a futamokat. Az új versenynapon megfordult a széljárás, ez már nem engem támogatott. Ismét Patzaichin győzött. - Montrealban egy bronz maradt a végére... - Látja, az egy többszörösen megnyert olimpia lehetett volna a kajakosok és kenusok számára, mégsem hoztunk haza aranyat. Mindmáig Kanadában szereztük egy versenyen a sportág legtöbb olimpiai érmét - nyolcat -, hasztalan, mert elsőség nélkül maradtunk. Harminc nappal a finálék előtt már a helyszínen voltunk, nyelvújítással azt mondhatom, „ellaktuk” magunkat. Idegileg tompává vált a csapat. A kígyó körbetekerte áldozatát, harapott is jókorát, mérge azonban nem maradt. Nem akarom harapós kedvre gerjeszteni, de ne feledkezzünk el Moszkváról sem. - Megint csak az idegállapottal volt a baj, ezúttal az én pszichés nyugalmammal. Az olimpia előtt eltört a lapátom szára, ragaszkodtam hozzá, ezért megjavítottam. Sajnos megváltozott a dinamikája, és ehhez már nem volt időm hozzászokni. Kértem egy hét pihenőt, mialatt teljes magányban gyakorolhattam volna, de nem adták meg. Csak eszközhasználó ember érthette meg a bánatomat, ám az akkori sportvezetők nem ilyenek voltak. Illetve... A sportolókat használták eszközként. - Az 1984-es olimpia előtt is győzték önöket a politikusok. Ám árulja el, miért nem húzta ki Szöulig? Elvégre bírta volna. - Azt az időszakot a mai huszonévesek is átélték. Az évtized végén már érezhetőek voltak a változások, a megélhetés egyúttal mind nehezebbé vált. Korábban is űztem az ipart gebinben, ám 1987-től megélhetési formámmá vált a vendéglátózás. - Miként működik a kocsmahivatal? - Megvagyunk, a vállalkozás eltartja a családot. - Elnézést a tájékozatlanságért, mi is az egység neve? - Régebben Szent Jupát volt, cégtábla nincs, mára mindenki csak úgy ismeri, „A Wichmann”. Jó társaságok gyűlnek itt össze, szeretem a vendégeimet, fogyasztási kapacitástól függetlenül. Ülésezik nálunk például egy IQ-klub, a tagjai már több nagy nyereményt és autót hordtak el a tévék különféle szellemi vetélkedőiről. Leszokott a dohányzásról - Ha jó is a társaság, meddig szándékozik még cigarettafüstben pácolódni? - Miféle cigifüstben?! Nem mondom, hogy nálunk hegyi levegő árad, ám én legalább már nem pöfékelek. A műtétem előtti este még elszívtam néhány szálat, azóta egyet sem. - Az egészséges életmódhoz még a kenuzás is hozzátartozik? - Hogyne. Utoljára az ősszel térdeltem kenuban, s lehet, hogy többé nem fogok. - Ez hihetetlen. Néhány perce még a gyerekekkel kapcsolatos terveiről mesélt, most meg azt mondja, sosem száll már kenuba, így miként mutatja meg nekik a tanítandó technikát? - Ne aggódjon, vízre szállok majd, csupán a csípőprotézis beültetése óta nemigen térdelek, inkább kényelmesebb pozitúrát választva helyezkedem el a hajóban. Majd ülök, de nem csak mesélek. Ganczer Gábor FOTÓK: NL-ARCHÍV Wichmann Tamás: ötven fölött érzi az ember, korábban mit csinált rosszul Vidámkodás Wichmannal: az egykori kenus és a szegedi világbajnokság kabalafigurái