Nemzeti Sport, 2013. december (111. évfolyam, 327-355. szám)
2013-12-31 / 355. szám
62 8002 L0 0.10062 A futtatott aranyhal ■ Szóval, mi az a feederezés? A feederezés?! - hökkent meg a Sport Klub lazán beszólogató riportere, Horti Gábor, mintha csak Zlatan Ibrahimovic talpalta volna hátba. ■ Öntől hallottam... Hűha! Mi is az a feederezés? Rúgózás netán? ■ Aligha. Segítek: az egyik reklámban beszél róla. Ja, a halász és vadászban...! Én vagyok a csatorna hangja. Bemondatnak velem olyanokat is, hogy bojlizás. Igazából nekem csak anynyi közöm van az egészhez, hogy leteszik elém a papírt, és beolvasom. Ha nem értem, akkor is. ■ Nagy horgász? Életemben egyszer fogtam egy halat, azt is visszadobtam, ráadásul előtte elfelejtettem megcsókolni... Pedig lehet, hogy aranyhal volt, csak futtatott arany, ami az évek során leázott róla. Megmondom őszintén, sajnálom is a halakat. Már hangradart és mindenféle titkos eszközt vernek be ellenük - most már kellene nekik is adni valamit. Esetleg meglékelhetnének egy-két halászhajót. Vannak persze rendes horgászok, akik viszszaengedik a halakat a vízbe, képzelem, ahogy a túlélők a mélyben mutogatják egymásnak a szájukat, mint Mel Gibson a háborús sebesüléseit: „Ide süss, Némó, mekkora horog akadt belém!” ■ Ha nem pecázik, mi a hobbija? A gyerekeim négy is van. No és szeretek sporteseményre járni, noha a lustaság időnként felülkerekedik a lelkesedésen, s akkor marad a televízió. Ha nem tetszik, amit látok, egy gombnyomás, és „átmegyek” máshova. ■ Ahol Léderer Ákos közvetít? Ó, akkor bekapcsolom a sztereó hangfalat! ■ A hazai mezőnyben van kedvenc riportere? Nincs. Németországban volt egykettő, aki tetszett, ahogyan Angliában is. Ők azért fogtak meg, mert szórakoztattak. Végtére is ez szórakoztatás, nemde? Akik az arénában brusztolnak, azoknak természetesen küzdelem, de a nézőknek élvezniük kellene. ■ Példaképe sem volt? Szerettem volna olyan lenni, mint Vitray Tamás vagy Knézy Jenő, ám hamar rájöttem, ez nekem nem megy. Kalodának éreztem. Megpróbáltam, de nem volt jó. Valószínűleg Máté Pali ezért is vett rövid úton spiccre a Sport1-nél. Vagy azért, mert túl jó voltam... Habár ennek ellentmond, hogy kétezerhatban, még a Duna Tv színeiben úgy közvetítettem a Fradi-Zalaegerszeget, hogy a lefújást követően egy perc sem telt el, amikor a főszerkesztő már betelefonált, hogy engem többé nemhogy a székházba, a kerületbe se engedjenek be... Éreztem én is, hogy gáz volt - de hogy ennyire?! ■ Hogy még a nagyon rosszban is van valami jó, így került a Sport Klubhoz. Mondhatni, eleinte parkolópályára tettek, hiszen a hajnali kettes brazil meccseket bízták rám. Fel is vetődött bennem, hogy az éjszaka közepén ki a csuda nézi ezeket a partikat, amikor egy másik adón a főhős ugyanekkor nehezedik a főhősnőre, arról nem szólva, hogy még az éjjeliőrök is elbóbiskolnak ez idő tájt... Aztán elkezdtem szórakoztatni. Eleinte csak magamat, később talán már másokat is. Kitört a forradalom. Kiderült, vannak olyanok, akik élvezik a stílusomat. Megtaláltam magamat. A szellem kiszabadult a palackból. Ami nyilván annak is köszönhető, hogy a vezérkar valamelyest megfeledkezett arról az idősávról. ■A főnökeinek azért tetszik, amit csinál? Ezt inkább tőlük kellene megkérdezni. Rám hagyják. Olykor úgy is érzem magam, mint a falu bolondja Pesten... Úgy vagyok vele, szakmáznom, elemeznem nem nekem kell, ezért picit elengedem magam. Na jó, néha nagyon... De kizárólag azért, mert szórakoztatni szeretnék. Vallom, ha magadon jót tudsz nevetni, engedélyed van arra, hogy másokon is jót nevessél. * Két tábor létezik: az egyik imádja, a másik ki nem állhatja Hortit. Átmenet mintha nem létezne. Dehogynem, a gyerekeim ismerik a középutat... Amikor úgymond berobbantam, elkövettem egy nagy hibát, elmerültem az internetes hozzászólásokban, a névtelen álarcosok üzeneteiben. Voltak köztük durvák. Egy hónapig még a bolygót is el akartam hagyni. A száz utálkozó üzenet között szerencsére volt három dicsérő is, az jót tett a lelkemnek. Biztos a családtagjaim írták... HORTI GÁBOR Úgy vagyok vele, szakmáznom, elemeznem nem nekem kell, ezért picit elengedem magam. Na jó, néha nagyon... • Keresztkérdés: ki Torghelle Sándor keresztapja? Hát én! Amikor a Mönchengladbach-Jena mérkőzésen meseszép gólt fejelt, boldogságomban világgá kürtöltem, hogy ő a levegő ura, vagyis Ali Sanyi. Azóta így emlegetik. Csípem, vagány srác. Bármikor jött be hozzánk a stúdióba, okosakat mondott. S úgy nézett rám, mint Don Hortha... Miatta is sajnáltam, hogy a német foci elkerült tőlünk. Hál’ istennek, jött helyette az argentin. ■ És az üres kaputól egy méterre luftot rúgó Martin Palermo... Továbbá a Gengszter! Vagyis Ganxsta Zolee. Rengeteget tanultam tőle. A legényeket a stoplis cipőjükről felismerte, és kapásból ledarált húsz történetet róluk lenyűgözött a tudása. Maga az argentin bajnokság önmagában is óriási. A meccseket akkor kezdték el, amikor a futballisták akarták. Megesett, hogy a szünet harmincöt percesre nyúlt, mert a főhősök akkor bújtak elő az öltözőből. Tulajdonképpen megkötés nélkül játszottak. Az argentin focin keresztül megismerhettem azokat a mandrókat, akiknek jóformán csak az számított, hogy a frizurájuk rendben legyen. Szerintem náluk az a legfontosabb, hogy a rőzse jól álljon. Félre ne értsen senki, de az argentin labdaművészek csodálatos férfiak. Azok az olajozott göndör loboncok... Verón azzal lógott ki a sorból, hogy neki egy hajszála sem görbülhetett... Az volt a mentsége, hogy tudott futballozni. És akkor az Európában öt piros lapot érő favágásokról, amelyekért legrosszabb esetben egy sárgát mutatott fel a bíró, még nem is beszéltem. Fanatikus csávók kergetik a bőrt arrafelé. A mi Sanyinkat is komálnák. ■ Ha választania kellene egy brazil, illetve egy argentin bajnoki közvetítése között, melyikre voksolna? Az argentinra! Nem tetszik, hogy a brazilok elbújnak a válogatottjuk mezén díszelgő öt csillag mögé, a görbe lábú, húszdekás cingár irt férfink — mármint az argentinokhoz képest. Készséggel elismerem, hogy Neymar utolérhetetlen, de akkor is úgy néz ki, mint egy gyerekszínész, ■A franciát már ken-vágja? Oui. Cooky is nagy tanítómesterem volt. Ugyanúgy fertőzött, mint Gengszter, kevesen értenek úgy a focihoz, mint ő. Elvetemült Paris Saint-Germain-drukker, ezért nem is rajong az egyébként kiváló bloggerünkért, Kovács Dávidért, mert ő marseille-i... ■ NBI-es közvetítésre nem vágyik? A mennyei bajnokság túl jó nekem! Ha valaha kapnék még egy magyar mérkőzést, akkor szerepelnék utoljára a televízióban, mert utána megölnének... A mi szerethető válogatottunkkal is az a bajom, hogy a fiúk nem mérik fel, mit jelentenek ennek az országnak. Ha túllépnének azon, hogy nem a tetoválás, a BMW és a csatos év a legfontosabb, a szurkolók úgy fognák ki a lovakat a kocsik elől, és úgy húznák őket a Puskás-stadionból a Hősök terére, hogy ahhoz képest Táncsics Mihály kiszabadítása kismiska volt. Példaképek lehetnének, úgy szeretnék őket, mint Öcsi bácsiék óta soha senkit. Olyan kicsit kellene csak tenni ezért... ■ Hálásabb téma: valóban elmúlt már ötven? Elám. Tényleg hálás téma... ■ Csak negyvenkilencre tippeltem volna. És ha a tegnap este nem sikerül olyan fényesen, egy napnál sem néznék ki negyvennyolcnál többnek! Ettől függetlenül jól érzem magam a bőrömben. Jászberényből indulva szép utat jártam be, és most úgy vélem, ott vagyok, ahol lennem kell. Tarjánvárosban még tanítottam, de mivel túl sokat fizettek, elmentem pincérnek... Ausztriában is melóztam, mígnem egyszer a Nemzeti Sportban rábukkantam arra a hírre, hogy a KOS felvételt hirdet. Azt mondtam magamban, egy próbát megér, ha sikerül, elindulok ezen az úton, ha nem, megyek vissza az osztrákokhoz. Maradtam. ■A magam részéről hálás vagyok érte, mert - egyebek mellett - szegényebbek lennénk az olyan örökbecsűvel, mely szerint az igazi önkínzás az alkoholmentes sör, a guminő és a nulla nullás döntetlen... Köszönöm. De hogy melyik a legrosszabb, én sem tudom. Talán a három az egyben, avagy amikor egy guminőt ölelgetve alkoholmentes sört iszol és egy gól nélküli meccset nézel. Ez még annál is borzalmasabb, mint amikor az XFaktorban másodikként végzek ti Mire a legbüszkébb? Az egykoron készített Markus Merk-interjúra, a Varga Zoliportréra, továbbá Ali Sanyira, s természetesen, sőt elsősorban a gyerekeimre, Boglárkára, Liliánára, Hunorra és Bíborkára. Érkezési sorrendben soroltam a neveket... Bogica futballozik, tizenöt évesen tagja az U17-es válogatottnak, Liluska kézilabdázik, Hunor cselgáncsozik, Bíborka pedig olyan laza tornász, hogy már attól izomlázam lesz, ha őt nézem. Bogica mérkőzését egyszer már közvetítettem is. Egy autómentő platójáról. Néhányan biztosan azt gondolták, hogy a helyemre kerültem... ■ Facebook-oldalát - beszélgetésünk kezdetéig - 6585-en lájkolták már. Mi a cél? A 6586! Sietve teszem hozzá, bár csak az én burám virít a címlapon, a szálakat Pécsi Márk kollégámmal együtt mozgatjuk. Még a trolifocisokkal is szövetségre léptünk. Ügyes kisgyerekek. Tökkelütöttek, mint mi. Olyan elméletük azonban még nekik sincs, mint a szegedi tanárképző futballcsapatát irányító Miskolczi Józsefnek volt. Ha valaki öt gólt rúgott az előző hétvégén, a következőn még a keretbe sem került be, mert a matematika tanszéken oktató mágus úgy tartotta, egy futballista kétszer egymás után nem játszhat jól... ■ Túl az ötvenen nyomja meg? A Kistarcsa öregfiúk csapatát azzal segítem, hogy lemegyek cserének Baromira élvezem, szenzációs a társaság, csupán az zavar, hogy a harmincöt éves zergék elszáguldanak mellettem. Csak akkor tudom megállítani őket, ha eltalálom a lábukat... « Mit láván kétezer-tizennégyre? Egészséget és boldogságot mindenkinek. ■ Ilyen komoly végszót... Várjon, lenne még valami! Tisztelettel kérem az illetékeseket, a nulla nullákat, a guminőket és az alkoholmentes söröket vonják ki a forgalomból... Pietsch Tibor» 2013. december 31., kedd nemzeti sport