Nemzeti Sport, 2014. december (112. évfolyam, 327-355. szám)
2014-12-20 / 346. szám
sz IDŐSEBB DÁRDAI PÁL Sportosan elegánsan, mosolyogva nyitja ki azt az ajtót, amelynek névtábláját - mi más? - egy futballcipő és -labda díszíti. Betöltötte már a hatvanhármat, mégis úgy szalad fel a lépcsőn, mint a húszévesek. Kicsit sajog a térde, de a csütörtök este hatkor kezdődő öregfiúkfocit ki nem hagyná. Szerencsére csütörtök délben érkezünk, így bőven van időnk, és ha Tolnát nem is, Baranyát bejárjuk - idősebb Dárdai Pál pedig csak mesél és mesél... PIETSCH TIBOR, QMIRKÓ ISTVÁN » „Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A bukovinai székelyek lakta öt magyar falu. Gyönyörű nevük van, ugye? Anyám, apám, öregapám és öreganyám egyaránt hadikfalvai. De a második világháború idején kitelepítették őket, előbb Zalába, majd Baranyába, így kötöttek ki Véménden, ahol aztán én születtem. Amikor apámék eljöttek Bukovinából, egy új házat hagytak ott. Anyám néhány éve járt odahaza, azt mondta, ugyanolyan szépen áll a ház, mint akkor. Én még nem voltam ott,, de Paksival beszéltünk már arról, hogy egyszer felkerekedünk, és meg sem állunk Hadikfalváig. Még egy kicsit közelebb is van Pécshez, mint Berlin... Van-e bennem székelyes makacsság? Hogyne lenne! Paksiban is van. Mindketten konokak, önfejűek vagyunk. Ha valamit meg akarunk csinálni, ha beledöglünk is, de megcsináljuk! Egyikünk sem enged. Paksi ötéves volt, amikor a Fradit az én gólommal vertük meg egy nullára. Kimerülten értem haza, ám ez mit sem érdekelte őt, addig nem hagyott nyugton, amíg le nem mentem vele focizni. Futballról lévén szó, nem mondhattam nemet neki, de ma már bevallom, kicsit megtréfáltam: szántszándékkal pontatlanul paszszoltam, hogy az egyik sarokból a másikba szaladgálva mihamarabb elfáradjon. Mit ne mondjak, már akkor is kitartó volt. »»» „Boldog gyerekkorom volt. Azért, mert mindig volt egy labdánk. Ha az öregapám ment a vásárba, azt kértem tőle: »Papa, legyen szíves, hozzon nekem egy labdát!« És hozott. Ősgyep volt Véménden, legtöbbször azon játszottunk. Máskor meg a kertben. Leszúrtunk két-két karót, vagy leraktunk két-két téglát, és kezdődhetett a játék! Igaz, az is megesett, hogy félbeszakadt a meccs, mert az egyik téglával megcéloztam a bátyámat. Valamin összevitatkoztunk - gól volt, nem volt gól... -, és már repült is a tégla. Lajos szerencsére nemcsak idősebb, gyorsabb is volt nálam, így simán elfutott. Húsz perc múlva kibékültünk, aztán fociztunk tovább, mintha mi sem történt volna. Ha éppen nem a labdát rúgtuk, magas-, távol- és rúdugrásban vetélkedtünk. Vagy futóversenyt rendeztük. Vagy fejelőt. Vagy dekázót. Mindig mindenben versenyeztünk, így nőttünk fel. De csakis akkor mehettünk játszani, ha készen voltunk a leckével és a házimunkával. Tizenkét évesen már a szőlőben saraboltam... Amikor megvoltunk mindennel, rohantunk focizni. Ha megéheztünk, hazanyargaltunk, ha jutott meleg étel az asztalra, azt ettük, ha nem, akkor hideget. Na, most leperegnek az ötven évvel ezelőtti képek... Istenem, de csodás időszak volt... A mai gyerekek azt sem tudják, miről beszélek... Törtük a kukoricát, tizennégy évesen már hordtam fel a padlásra. Nem kellett felsőtestre erősíteni, Véménden nem volt személyi edző... Húztam én magamtól a kapát... Rengeteget adott nekem Véménd. Édesanyám elmúlt már nyolcvanöt, de még mindig ott él. Abban a házban, amelyben én születtem. Anyám Erzsébet, a húgom is az, így megy ez nálunk. Apám Pál volt, én Pál lettem, az elsőnek született fiam Pál, és az első unokám is Pál lett. Palkó már megszületett, amikor apám még élt, négy Dárdai Pál volt a családban. Legidősebb, idősebb, ifjabb, legifjabb volt belőlünk szép számmal...” »»» „Tizennégy évesen voltam először edzésen a Véménd kettőben. Fiatalokkal, öregekkel edzettem együtt, de inkább öregekkel. Tizenhat voltam, amikor már az első csapatban szerepeltem. Gyakran ezernél is több néző előtt játszottunk, de öt-hatszáznál kevesebben sosem jöttek ki. Manapság az NB 1-ben nincsenek annyian, mint akkor a megye egyben voltak... Először akkor kerültem Pécsre, amikor besoroztak, így lettem az NB IIIas Honvéd Steinmetz futballistája. Ott figyelt fel rám Lantos Misi bácsi, aki elvitt Komlóra. Az NB I-be. Úgy ám, aki a mi időnkben kiemelkedett a harmadik vonalban, az első osztályban is megállta a helyét. Misi bácsi berakott a csapatba - nekem meg bizonyítanom kellett. A Salgótarján és a Szeged ellen is győztes gólt rúgtam. Nem voltam betojva. Nem is értem a maiakat, akiknek megremeg a lábuk, ha játszaniuk kell. Ha valaki lehetőséget kap, éljen vele! Vagy ne ábrándozzon arról, hogy neves futballista lesz! Két évig voltam Komlón, hetvennégyben lettem a PMSC játékosa. Az első pécsi szezonom sajnos rögtön kieséssel végződött, holott öt válogatottunk is volt. Tóth Jókka, Zombori Sanyi, Kocsis Pista, Rapp Imre, Kiss Laci... Máig nem tudom, ezzel a csapattal hogyan tudtunk kiesni. Talán nem rajtam múlt, hiszen tíz gólt lőttem. A tízből négyet - hetvenöt februárjában - a Dózsának. Négy kettőre nyertünk, a Népsporttól tízes osztályzatot kaptam. Sok jó meccsem volt Pécsen, az volt az egyik. A kiesés után sokan elmentek, engem is kerestek a fővárosból, és ha rábólintottam volna az ajánlatra, minden bizonnyal bajnokként és többszörös válogatottként vonulok vissza - de maradtam. Olyan gyerek voltam, aki segíteni akart a visszajutásban. Elsőre nem sikerült, másodjára igen. Harminckét góllal lettem NB II-es gólkirály. Kaptam érte egy szép vázát. Gondoltam, a vezetőknél is futok egy kört, hátha díjazzák a teljesítményemet. Megpendítettem nekik, hogy hívnak Pestre, de ha kicsit emelnek a béremen, maradok. Mire ők közölték, örüljek annak, hogy én vagyok a legjobban megfizetve. Ezzel meg is győztek... Más lapra tartozik, hogy egyáltalán nem kerestem sokat, annyi volt a jussom, mint egy uránbányászé. A Mamával, vagyis a feleségemmel, Zsuzsával nem szórtuk a pénzt, inkább gyűjtöttünk kocsira, telekre. Nem feledtük, hogy faluról jöttünk, megbecsültünk mindent, amink volt. Palsi kétéves volt, amikor Zsebedombon vettünk egy telket, a gyümölcsösben remekül tudtam regenerálódni a mérkőzések után... Később pedig nagyon jókat fociztunk a gyerekekkel Ők kirúgtak egy paradicsompalántát, én meg úgy tettem, mintha dühös lennék, és megindultam utánuk. A kis csibészek persze elfutottak, aztán röhögtek, úgysem kapj el, úgysem kapsz el... Ha akarom, természetesen elkapom őket, de hagytam, hogy örüljenek." »»» „Jó fiúk voltak ám. Szabadok és boldogok. Még fülest sem kaptak tőlem. Az édesanyjukat azért olykor kikészítették... De tisztelettudóak és okosak voltak. Paksinak elég volt, hogy figyelt az órákon, otthon alig kellett tanulnia. Negyedéves gimnazistaként az ifjúsági válogatottbeli szereplés miatt kétszáznyolcvan óra hiányzása volt, mégis simán leérettségizett. Az a kép máig előttem van, ahogy Balázs megy felvételizni. Szépen kiöltözött, és egy diplomatatáskával a kezében elindult... Palcsi ma is gyakran említi, hogy az otthonról hozott értékekre építi az életét, hogy úgy akar gondoskodni a gye rmerre csak nézünk a lakásban - polcon, asztalon, szekrény tetején - futballereklyék Ifjabb Dániai Pál 1997-ben került a Hertha BSC-hez, s a berlini klub legendája vált belőle