Nemzeti Sport, 2014. december (112. évfolyam, 327-355. szám)

2014-12-20 / 346. szám

s­z IDŐSEBB DÁRDAI PÁL Sportosan elegán­san, mosolyogva nyitja ki azt az ajtót, amelynek névtábláját - mi más? - egy futball­­cipő és -labda díszíti. Betöltötte már a hatvanhár­mat, mégis úgy szalad fel a lépcsőn, mint a húszévesek. Kicsit sajog a térde, de a csütörtök este hatkor kezdődő öregfiúkfocit ki nem hagyná. Sze­rencsére csütörtök délben érkezünk, így bőven van időnk, és ha Tolnát nem is, Baranyát bejárjuk - idősebb Dárdai Pál pedig csak mesél és mesél... PIETSCH TIBOR, QMIRKÓ ISTVÁN » „Hadikfalva, Andrásfalva, József­­falva, Istensegíts és Fogadjisten. A bukovinai székelyek lakta öt ma­gyar falu. Gyönyörű nevük van, ugye? Anyám, apám, öregapám­ és öreganyám egyaránt hadikfalvai. De a második világháború idején kitelepítették őket, előbb Zalába, majd Baranyába, így kötöttek ki Véménden, ahol aztán én szület­tem. Amikor apámék eljöttek Bu­kovinából, egy új házat hagytak ott. Anyám néhány éve járt odaha­za, azt mondta, ugyanolyan szé­pen áll a ház, mint akkor. Én még nem voltam ott,, de Paksival be­széltünk már arról, hogy egyszer felkerekedünk, és meg sem állunk Hadikfalváig. Még egy kicsit köze­lebb is van Pécshez, mint Berlin... Van-e bennem székelyes makacs­ság? Hogyne lenne! Paksiban is van. Mindketten konokak, önfejű­ek vagyunk. Ha valamit meg aka­runk csinálni, ha beledöglünk is, de megcsináljuk! Egyikünk sem enged. Paksi ötéves volt, amikor a Fradit az én gólommal vertük meg egy nullára. Kimerülten ér­tem haza, ám ez mit sem érdekel­te őt, addig nem hagyott nyugton, amíg le nem mentem vele focizni. Futballról lévén szó, nem mond­hattam nemet neki, de ma már bevallom, kicsit megtréfáltam: szántszándékkal pontatlanul pasz­­szoltam, hogy az egyik sarokból a másikba szaladgálva mihamarabb elfáradjon. Mit ne mondjak, már akkor is kitartó volt. »»» „Boldog gyerekkorom volt. Azért, mert mindig volt egy labdánk. Ha az öregapám ment a vásárba, azt kértem tőle: »Papa, legyen szíves, hozzon nekem egy labdát!« És ho­zott. Ősgyep volt Véménden, leg­többször azon játszottunk. Máskor meg a kertben. Leszúrtunk két-két karót, vagy leraktunk két-két tég­lát, és kezdődhetett a játék! Igaz, az is megesett, hogy félbeszakadt a meccs, mert az egyik téglával megcéloztam a bátyámat. Vala­min összevitatkoztunk - gól volt, nem volt gól... -, és már repült is a tégla. Lajos szerencsére nemcsak idősebb, gyorsabb is volt nálam, így simán elfutott. Húsz perc múl­va kibékültünk, aztán fociztunk tovább, mintha mi sem történt volna. Ha éppen nem a labdát rúgtuk, magas-, távol- és rúdug­rásban vetélkedtünk. Vagy futó­versenyt rendeztük. Vagy fejelőt. Vagy dekázót. Mindig mindenben versenyeztünk, így nőttünk fel. De csakis akkor mehettünk játszani, ha készen voltunk a leckével és a házimunkával. Tizenkét évesen már a szőlőben saraboltam... Amikor megvoltunk mindennel, rohantunk focizni. Ha megéhez­tünk, hazanyargaltunk, ha jutott meleg étel az asztalra, azt ettük, ha nem, akkor hideget. Na, most leperegnek az ötven évvel ezelőtti képek... Istenem, de csodás idő­szak volt... A mai gyerekek azt sem tudják, miről beszélek... Törtük a kukoricát, tizennégy évesen már hordtam fel a padlásra. Nem kel­lett felsőtestre erősíteni, Vémén­den nem volt személyi edző... Húztam én magamtól a kapát... Rengeteget adott nekem Véménd. Édesanyám elmúlt már nyolcvan­öt, de még mindig ott él. Abban a házban, amelyben én születtem. Anyám Erzsébet, a húgom is az, így megy ez nálunk. Apám Pál volt, én Pál lettem, az elsőnek szü­letett fiam Pál, és az első unokám is Pál lett. Palkó már megszületett, amikor apám még élt, négy Dárdai Pál volt a családban. Legidősebb, idősebb, ifjabb, legifjabb­­ volt be­lőlünk szép számmal...” »»» „Tizennégy évesen voltam először edzésen a Véménd kettőben. Fiata­lokkal, öregekkel edzettem együtt, de inkább öregekkel. Tizenhat vol­tam, amikor már az első csapat­ban szerepeltem. Gyakran ezernél is több néző előtt játszottunk, de öt-hatszáznál kevesebben sosem jöttek ki. Manapság az NB 1-ben nincsenek annyian, mint akkor a megye egyben voltak... Először akkor kerültem Pécsre, amikor besoroztak, így lettem az NB III­as Honvéd Steinmetz futballistá­ja. Ott figyelt fel rám Lantos Misi bácsi, aki elvitt Komlóra. Az NB I-be. Úgy ám, aki a mi időnkben kiemelkedett a harmadik vonal­ban, az első osztályban is megállta a helyét. Misi bácsi berakott a csa­patba - nekem meg bizonyítanom kellett. A Salgótarján és a Szeged ellen is győztes gólt rúgtam. Nem voltam betojva. Nem is értem a maiakat, akiknek megremeg a lá­buk, ha játszaniuk kell. Ha valaki lehetőséget kap, éljen vele! Vagy ne ábrándozzon arról, hogy neves futballista lesz! Két évig voltam Komlón, hetvennégyben lettem a PMSC játékosa. Az első pécsi szezonom sajnos rögtön kieséssel végződött, holott öt válogatottunk is volt. Tóth Jókka, Zombori Sa­nyi, Kocsis Pista, Rapp Imre, Kiss Laci... Máig nem tudom, ezzel a csapattal hogyan tudtunk kiesni. Talán nem rajtam múlt, hiszen tíz gólt lőttem. A tízből négyet - het­venöt februárjában - a Dózsának. Négy kettőre nyertünk, a Nép­sporttól tízes osztályzatot kaptam. Sok jó meccsem volt Pécsen, az volt az egyik. A kiesés után sokan elmentek, engem is kerestek a fő­városból, és ha rábólintottam vol­na az ajánlatra, minden bizonnyal bajnokként és többszörös váloga­tottként vonulok vissza - de ma­radtam. Olyan gyerek voltam, aki segíteni akart a visszajutásban. El­sőre nem sikerült, másodjára igen. Harminckét góllal lettem NB II-es gólkirály. Kaptam érte egy szép vázát. Gondoltam, a vezetőknél is futok egy kört, hátha díjazzák a tel­jesítményemet. Megpendítettem nekik, hogy hívnak Pestre, de ha kicsit emelnek a béremen, mara­dok. Mire ők közölték, örüljek an­nak, hogy én vagyok a legjobban megfizetve. Ezzel meg is győztek... Más lapra tartozik, hogy egyáltalán nem kerestem sokat, annyi volt a jussom, mint egy uránbányászé. A Mamával, vagyis a feleségemmel, Zsuzsával nem szórtuk a pénzt, inkább gyűjtöttünk kocsira, te­lekre. Nem feledtük, hogy faluról jöttünk, megbecsültünk mindent, amink volt. Pal­si kétéves volt, amikor Zsebedombon vettünk egy telket, a gyümölcsösben remekül tudtam regenerálódni a mérkőzé­sek után... Később pedig nagyon jókat fociztunk a gyerekekkel Ők kirúgtak egy paradicsompalántát, én meg úgy tettem, mintha dühös lennék, és megindultam utánuk. A kis csibészek persze elfutottak, aztán röhögtek, úgysem kapj­ el, úgysem kapsz el... Ha akarom, természetesen elkapom őket, de hagytam, hogy örüljenek." »»» „Jó fiúk voltak ám. Szabadok és boldogok. Még fülest sem kaptak tőlem. Az édesanyjukat azért oly­kor kikészítették... De tisztelettu­­dóak és okosak voltak. Paksinak elég volt, hogy figyelt az órákon, otthon alig kellett tanulnia. Ne­gyedéves gimnazistaként az ifjú­sági válogatottbeli szereplés miatt kétszáznyolcvan óra hiányzása volt, mégis simán leérettségizett. Az a kép máig előttem van, ahogy Balázs megy felvételizni. Szépen kiöltözött, és egy diplomatatáská­val a kezében elindult... Palcsi ma is gyakran említi, hogy az otthon­­ról hozott értékekre építi az életét, hogy úgy akar gondoskodni a gye­­ rmerre csak nézünk a lakásban - polcon, asztalon, szekrény tetején - f­utballereklyék Ifjabb Dániai Pál 1997-ben került a Hertha BSC-hez, s a berlini klub legendája vált belőle

Next