Nemzeti Sport, 2014. december (112. évfolyam, 327-355. szám)
2014-12-20 / 346. szám
ekeiről, ahogyan mi gondoskodunk róluk. A Mama rengeteget nglalkozott velük, sok mindenre megtanította őket. Nekem nem olt nehéz dolgom, a nevelésből aformán csak az élvezet jutott, ■zétt bolondultak, amiért én a lbdáért. Volt labdájuk a lakásban, kocsiban, a kertben, mindenhol, karácsonyra is mindig azt kaptak. A legkisebb unokám, a nyolcéves lence az idén is kap tőlem egyet, direkt olyat veszek, amilyennelehet a lakásban játszani. Palsi és Ialázs mindennek tudott örülni, a legjobban a labdának.” »»)» Sokan azt hiszik, erős vagyok, hogy mindent kibírok. De... Balzst és Zsuzsát elveszítettem már... A Mamát a mérhetetlen íjdalom vitte el... Hogy én mitől merítek erőt? Paksiból, a Menyemből, Móniból és a három mókából. Mindennap beszélünk elefonon vagy interneten. Nyáron s télen ők jönnek haza, máskor íreg én megyek ki. Sokat vagyok Berlinben, a házukban berendezek nekem egy kis szobát, még a magyar tévécsatornákat is beveették. A gyerekekkel állandóan ftballozunk, olykor kibújik belőle az edző, és egyéni képzést tárok nekik. Máskor »csak« focizunk. Ők fúrnak fel és alá, miközben én utinból lehozom a meccset... és példakép eszembe apuról? Még mindig az a mit negyedik osztályos koromban szólt, hogy az én példaképem azert emberként és futballistaként is írni. Eltelt azóta csaknem harminc mindig büszke lehet magára, mert azedik évében járó, háromgyerekes vanazt gondolja róla, mint a negyekisfiú..." Dárdai Pál az édesapjáról Marci és Bence ellen még van esélyem, Palkó ellen már nincs. Hála az égnek, győztes típusok. Mint az apjuk. Ő sem tudott veszíteni. Ha megvertem lábteniszben, azzal vádolt, hogy csalok. »Nem volt kint a labda, érintette a vonalat!« - reklamált egy-egy fontos poénnál, és hiába mutattam meg neki, hogy néhány centit tévedett, szüntelen azt hangoztatta, hogy gond van a látásommal... Pedig dehogy volt. Ha gond lett volna, nem játszom kétszázkilencvennyolc meccset és nem szerzek hetvenegy gólt az NB I-ben... Szóval Palsiék tartják bennem a lelket. Tudom, érzem, hogy szeretnek. Amikor velük vagyok, szép az élet. Amikor nincsenek mellettem, igyekszem elfoglalni magam, sokat mozgok, sokat dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat. De nem egyszerű...” „Meséltem már, játékosként eligazolhattam volna Pestre. Csakhogy minden Baranyához kötött. A szülőfalum, Pécs, a családom, a barátaim - az életem. Sosem bántam meg, hogy maradtam. Még Pécsről is bekerülhettem volna a válogatottba, kétszer is kaptam meghívót, de voltam olyan peches, hogy mindkétszer megsérültem. Egyszer a combfeszítő, máskor a combhajlító izmom szakadt el. Az a röhej az egészben, hogy egyébként alig voltam sérült, ezért is játszhattam sokáig. Harminchét elmúltam már, amikor Garami Józsi bácsi egy meccsre visszahívott a PMSC-be. Nyolcvannyolc decemberére úgy elfogyott a csapat, hogy szükség volt rám. A Dózsát fogadtuk, annak rendje és módja szerint megvertük kettő nullára. Józsi bácsi meg is dicsért a végén. Elárulom, a mi időnkben még féltek a csapatok, amikor Pécsre jöttek. Nemegyszer még a »nagyhalak« is felajánlották, hogy ikszeljünk. Dehogy ikszelünk! - zártuk rövidre a témát. A Fradi nem is nyert Pécsen, amikor én pályán voltam. A hetvennyolcas MNK-döntőt viszont elbuktuk a Ferencváros ellen. A Népstadionban játszottunk, a szünetben még kettő nullára vezettünk, az első gólunkat én lőttem. Aztán szépített a Fradi, de Nyilasi Tibit kiállította a bíró. Óriási sanszunk volt, mégis elszúrtuk. A vége négy kettő lett oda... Van egy bajnoki ezüstöm is, a nyolcvanöt-nyolcvanhatos idényt fejeztük be másodikként, erre mindmáig büszke vagyok. Amint arra is, hogy edzőként soha sehova nem jelentkeztem be, mindenhova hívtak. Csupán egy kikötésem volt: Pécstől nyolcvan kilométernél messzebb nem megyek. Azért nem, mert nem akartam én már máshol aludni, csak otthon. A nyolcvan kilométer jelentette a lélektani határt, azon belül naponta vállalkoztam az oda-vissza útra. Végül edzősködtem Sombereken, Beremenden, a DD Gáznál, a PMFC-nél, Komlón, a PVSK-nál, Dombóváron és Barcson. Utóbbi volt a legtávolabbi állomás a maga hatvan kilométerével. Bőven belefért...” „Ha azt mondtam, büszke vagyok a bajnoki ezüstre, nem is tudom, hogyan fogalmazzak Paksi kapcsán. Fantasztikus, mire vitte játékosként, bizonyította, hogy megfelelő hozzáállással, hittel és akarattal, bármit el lehet érni. No és makacssággal, ugyebár. Nem titkolom, amikor kinevezték szövetségi kapitánynak, féltettem. Nem attól, hogy sikertelen lesz, hanem a közegtől. Mert gusztustalan, amit itt-ott tapasztalok, sok az irigy ember... De tudom, hogy megállja a helyét! Őszinte és hiteles, ezért is álltak be mögé annyian. Ha nem is mutatja kifelé, érzelmekkel teli ember. Ma már talán azok is elismerik a tudását, akik eleinte ellene voltak. Mindig mindenért megküzdött, azért is, hogy még egy évig ő állhasson a válogatott élén. Habár én már az elején megmondtam, az lesz a vége, hogy marad. A kérésem csak az volt, hogy maradjon a Herthánál is. Miután Berlinben rábólintottak a folytatásra, én is áldásomat adtam rá. Palsi nem kisgyerek már, el tudja dönteni, mi jó neki. Remélem, kijutunk az Európa-bajnokságra. A kezdés mindenesetre remek volt. A bukaresti mérkőzés hajrájában úgy izgultam, hogy fel és alá sétáltam a konyha és a nappali között, a feröerin azonban Palsi volt idegesebb, a finnek ellen megint én feszengtem. Tudni kell, én egy meccsen akkor nyugszom meg, ha vezetést szerzünk ha, akkor nyolcvannegyedik percig várni kellett erre... Halkan jegyzem meg, a gólt egy pécsi gyerek fejelte. Ott voltam, naná, hogy ott voltam a stadionban, de hogy mit éreztem, amikor húszezren éltették a fiamat, azt képtelen vagyok szavakba önteni. Maradjunk annyiban, ahogyan bánatomban, örömömben is tudok sírni... Bármily furcsa, mostanra fordult a kocka. Amíg régebben én óvtam mindentől, ma már Palsi aggódik miattam. Persze én is féltem őt, mert hiába múlt már el harmincnyolc és van gyönyörű családja, mégiscsak az én kisfiam...” „Huszonkettedikén jönnek haza, és január elejéig itthon is lesznek. Szép karácsonyunk lesz. Szenteste itthon leszünk, halászlé, harcsapörkölt, töltött káposzta és bejgli lesz a menü. A nagyját én készítem, de Móni is besegít. Mindketten jól főzünk. Csak én korábban kezdtem. Már akkor főztem, amikor még futballoztam. A meccsek utáni éjszaka képtelen voltam sokáig aludni, ezért hajnalban felkeltem, és már mentem is a konyhába. Mire felébredtek a gyerekek, már majdnem kész volt az ebéd. Amíg itt vannak Palcsiék, megyünk ide-oda. Huszonnyolcadikon például Véméndre, ahol egy teremtornán játszunk. Öt Dárdai lesz a csapatunkban, Palcsi, Palkó, Marci, Bence és én. De ha jön a fivérem, akkor hat. Lajosnak már úgysem kell tartania attól, hogy célba veszem egy téglával... Azok az idők már elmúltak. Sok minden elmúlt. Viszont Palsiék itt vannak nekem, hála az égnek. Nagyon várom, hogy újra együtt legyünk. Várom, hogy velük tölthessem a karácsonyt. S hogy mi lesz a fa alatt? Egy labda biztosan...” » » » »»» »»» s nem csupán a Tettyéről elé táruló panoráma miatt - Baranyához köti minden közös szenvedély: a labda. Idén is ott lesz egy a karácsonyfa alatt... 2014. december 20., szombat 1 Hosszabbítás 15