Nemzeti Sport, 2014. december (112. évfolyam, 327-355. szám)

2014-12-20 / 346. szám

ekeiről, ahogyan mi gondoskod­unk róluk. A Mama rengeteget nglalkozott velük, sok mindenre megtanította őket. Nekem nem olt nehéz dolgom, a nevelésből aformán csak az élvezet jutott, ■zétt bolondultak, amiért én­­ a lbdáért. Volt labdájuk a lakásban, kocsiban, a kertben, mindenhol, karácsonyra is mindig azt kaptak. A legkisebb unokám, a nyolcéves lence az idén is kap tőlem egyet, direkt olyat veszek, amilyennel­ehet a lakásban játszani. Pal­si és Ialázs mindennek tudott örülni, a legjobban a labdának.” »»)» Sokan azt hiszik, erős vagyok, hogy mindent kibírok. De... Ba­­lzst és Zsuzsát elveszítettem már... A Mamát a mérhetetlen íjdalom vitte el... Hogy én mi­től merítek erőt? Paksiból, a Menyemből, Móniból és a három mókából. Mindennap beszélünk elefonon vagy interneten. Nyáron s télen ők jönnek haza, máskor íreg én megyek ki. Sokat vagyok Berlinben, a házukban berendez­ek nekem egy kis szobát, még a magyar tévécsatornákat is beve­­ették. A gyerekekkel állandóan ftballozunk, olykor kibújik belő­­le az edző, és egyéni képzést tár­ok nekik. Máskor »csak« focizunk. Ők fúrnak fel és alá, miközben én utinból lehozom a meccset... és példakép eszembe apuról? Még mindig az a m­it negyedik osztályos koromban szólt, hogy az én példaképem az­­ert emberként és futballistaként is írni. Eltelt azóta csaknem harminc mindig büszke lehet magára, mert a­zedik évében járó, háromgyerekes vanazt gondolja róla, mint a negye­­kisfiú..." Dárdai Pál az édesapjáról Marci és Bence ellen még van esé­lyem, Palkó ellen már nincs. Hála az égnek, győztes típusok. Mint az apjuk. Ő sem tudott veszíteni. Ha megvertem lábteniszben, az­zal vádolt, hogy csalok. »Nem volt kint a labda, érintette a vonalat!« - reklamált egy-egy fontos poénnál, és hiába mutattam meg neki, hogy néhány centit tévedett, szüntelen azt hangoztatta, hogy gond van a látásommal... Pedig dehogy volt. Ha gond lett volna, nem játszom kétszázkilencvennyolc meccset és nem szerzek hetvenegy gólt az NB I-ben... Szóval Pal­siék tartják bennem a lelket. Tudom, érzem, hogy szeretnek. Amikor velük va­gyok, szép az élet. Amikor nincse­nek mellettem, igyekszem elfog­lalni magam, sokat mozgok, sokat dolgozom, hogy eltereljem a gon­dolataimat. De nem egyszerű...” „Meséltem már, játékosként el­igazolhattam volna Pestre. Csak­hogy minden Baranyához kötött. A szülőfalum, Pécs, a családom, a barátaim - az életem. Sosem bán­tam meg, hogy maradtam. Még Pécsről is bekerülhettem volna a válogatottba, kétszer is kaptam meghívót, de voltam olyan peches, hogy mindkétszer megsérültem. Egyszer a combfeszítő, máskor a combhajlító izmom szakadt el. Az a röhej az egészben, hogy egyébként alig voltam sérült, ezért is játszhat­tam sokáig. Harminchét elmúltam már, amikor Garami Józsi bácsi egy meccsre visszahívott a PMSC-be. Nyolcvannyolc decemberére úgy elfogyott a csapat, hogy szükség volt rám. A Dózsát fogadtuk, annak rendje és módja szerint megver­tük kettő nullára. Józsi bácsi meg is dicsért a végén. Elárulom, a mi időnkben még féltek a csapatok, amikor Pécsre jöttek. Nemegyszer még a »nagyhalak« is felajánlották, hogy ikszeljünk. Dehogy ikszelünk! - zártuk rövidre a témát. A Fradi nem is nyert Pécsen, amikor én pályán voltam. A hetvennyolcas MNK-döntőt viszont elbuktuk a Ferencváros ellen. A Népstadion­ban játszottunk, a szünetben még kettő nullára vezettünk, az első gólunkat én lőttem. Aztán szépített a Fradi, de Nyilasi Tibit kiállította a bíró. Óriási sanszunk volt, még­is elszúrtuk. A vége négy kettő lett oda... Van egy bajnoki ezüstöm is, a nyolcvanöt-nyolcvanhatos idényt fejeztük be másodikként, erre mindmáig büszke vagyok. Amint arra is, hogy edzőként soha sehova nem jelentkeztem be, min­denhova hívtak. Csupán egy kikö­tésem volt: Pécstől nyolcvan kilo­méternél messzebb nem megyek. Azért nem, mert nem akartam én már máshol aludni, csak otthon. A nyolcvan kilométer jelentette a lélektani határt, azon belül na­ponta vállalkoztam az oda-vissza útra. Végül edzősködtem Sombe­reken, Beremenden, a DD Gáznál, a PMFC-nél, Komlón, a PVSK-nál, Dombóváron és Barcson. Utób­bi volt a legtávolabbi állomás­­ a maga hatvan kilométerével. Bőven belefért...” „Ha azt mondtam, büszke vagyok a bajnoki ezüstre, nem is tudom, hogyan fogalmazzak Pak­si kap­csán. Fantasztikus, mire vitte játékosként, bizonyította, hogy megfelelő hozzáállással, hittel és akarattal, bármit el lehet érni. No és makacssággal, ugyebár. Nem titkolom, amikor kinevezték szö­vetségi kapitánynak, féltettem. Nem attól, hogy sikertelen lesz, hanem a közegtől. Mert gusztus­talan, amit itt-ott tapasztalok, sok az irigy ember... De tudom, hogy megállja a helyét! Őszinte és hite­les, ezért is álltak be mögé annyi­an. Ha nem is mutatja kifelé, érzel­mekkel teli ember. Ma már talán azok is elismerik a tudását, akik eleinte ellene voltak. Mindig min­denért megküzdött, azért is, hogy még egy évig ő állhasson a válo­gatott élén. Habár én már az ele­jén megmondtam, az lesz a vége, hogy marad. A kérésem csak az volt, hogy maradjon a Herthánál is. Miután Berlinben rábólintottak a folytatásra, én is áldásomat ad­tam rá. Pal­si nem kisgyerek már, el tudja dönteni, mi jó neki. Re­mélem, kijutunk az Európa-baj­­nokságra. A kezdés mindenesetre remek volt. A bukaresti mérkőzés hajrájában úgy izgultam, hogy fel és alá sétáltam a konyha és a nappali között, a feröerin azon­ban Pal­si volt idegesebb, a finnek ellen megint én fe­szengtem. Tudni kell, én egy meccsen ak­kor nyugszom meg, ha vezetést szerzünk­­ ha, akkor nyolc­vannegyedik percig várni kellett erre... Halkan jegyzem meg, a gólt egy pé­csi gyerek fejelte. Ott voltam, naná, hogy ott voltam a stadionban, de hogy mit érez­tem, amikor húszezren éltették a fiamat, azt képtelen vagyok sza­vakba önteni. Maradjunk annyiban, ahogyan bá­natomban, örömömben is tudok sírni... Bármily furcsa, mos­tanra fordult a kocka. Amíg régeb­ben én óvtam mindentől, ma már Pal­si aggódik miattam. Persze én is féltem őt, mert hiába múlt már el harmincnyolc és van gyönyörű családja, mégiscsak az én kisfi­am...” „Huszonkettedikén jönnek haza, és január elejéig itthon is lesznek. Szép karácsonyunk lesz. Szent­este itthon leszünk, halászlé, harcsapörkölt, töltött káposzta és bejgli lesz a menü. A nagyját én készítem, de Móni is besegít. Mindketten jól főzünk. Csak én korábban kezdtem. Már akkor főztem, amikor még futballoztam. A meccsek utáni éjszaka képtelen voltam sokáig aludni, ezért haj­nalban felkeltem, és már mentem is a konyhába. Mire felébredtek a gyerekek, már majdnem kész volt az ebéd. Amíg itt vannak Palcsiék, megyünk ide-oda. Huszonnyol­cadikon például Véméndre, ahol egy teremtornán játszunk. Öt Dárdai lesz a csapatunkban, Pal­csi, Palkó, Marci, Bence és én. De ha jön a fivérem, akkor hat. La­josnak már úgysem kell tartania attól, hogy célba veszem egy tég­lával... Azok az idők már elmúl­tak. Sok minden elmúlt. Viszont Pal­siék itt vannak nekem, hála az égnek. Nagyon várom, hogy újra együtt legyünk. Várom, hogy velük tölthessem a karácsonyt. S­­ hogy mi lesz a fa alatt? Egy labda biztosan...” » » » »»» »»» s nem csupán a Tettyéről elé táruló panoráma miatt - Baranyához köti minden közös szenvedély: a labda. Idén is ott lesz egy a karácsonyfa alatt... 2014. december 20., szombat 1 Hosszabbítás 15

Next