Nemzeti Sport, 2015. október (113. évfolyam, 268-297. szám)

2015-10-01 / 268. szám

1­it» mm.r -------fN­yJ .«*—j Tízezrek a Budapest Sportcsarnokban Nagy várakozás előzte meg 1982 decemberében a budapesti női kézilab­da-világbajnokságot Kimagasló sikert reméltünk, annak (is) köszönhetően, hogy a Vasas megnyerte a BEK-et, a diadalnak pedig kilencen voltak részesei a vb-re nevezettek közül. Óriási volt az érdeklődés, a magyar csapat valamennyi meccsén tízezer ember drukkolt a Buda­pest Sportcsarnokban. „Ez egyszeri és megismételhetetlen" - lelkendezett Csík János szövetségi kapitány, akinek lányai a csoportban legyőzték az Egyesült Államokat (22-4), Norvégiát (24-18), döntetlent játszottak az NDK-val (17-17), s következhetett a hatos döntő. Csehszlovákia (20-17) és Dél-Korea (31-25) ellen nem volt gond, Jugoszlávia ellen már inkább. Elvégre ha egy csapat öt hetest s legalább fél tucat ziccert kihagy, nem sok jóra számíthat. Jugosz­lávia, ha egy góllal is, de nyert (17-16), így a Szovjetunió elleni mérkőzést hozni kellett az ezüstéremhez. Fergeteges hangulatú, örökké emlé­kezetes meccsen nyert Magyarország (15-13), miközben Jugoszlávia és az NDK nem bírt egymással (17-17), így aztán a gólkülönbség döntött a második helyen a magyar csapat javára, a jugoszlávoké lett a bronz-, a Szovjetunióé az aranyérem. Az ezüstérmes csapat: Angyal Éva, Baloghné Nyári Erzsébet, Barna Ildikó, Bonyhádi Klára, Csajbókné Németh Erzsébet, Csíkné Horváth Klára, Gombai Katalin, Gödölné Nagy Marianna, György Anna, Jakab Gabriella, Krémerné Agócs Valéria, Nyári Zsuzsa, Őriné Győr­­vári Györgyi, Rácz Mariann, Sterbinszky Amália, Vadászné Vanya Mária, Maronyai Péter a N­épsport II* 2015. október 1., csütörtök * A Nemzeti Sport retrómelléklete Születésnap - Sterbinszky Amália Helsingöri hétköznapok „Amálkám, ha jó kézilabdázó akarsz lenni, akkor bizony sört kell innod. Gyerünk, hajtsd föl!" És Sterbinszky Amália felhörpintett egy korsó Kőbányai Világost. Tizenkilenc esztendős volt, és mondogathatta, énekelhette volna bárkinek: „Egy lány vagyok csupán a sok közül, ki vidékről a városba került..." Mert Annál, ahogy már akkor is mindenki nevezte, Debrecenből szer­ződött Budapestre a Ferencvároshoz. A történet persze nem ott és akkor kezdődött, amikor Elekné Rothermel Anna és a többi fradista klasszis, no meg Elek Gyula, a legendás edző sör­ivásra buzdította a nyúlánk, csinos ifjú lányt. Sterbinszky Amália Haj­dúszoboszlón született, ott is nőtt föl, és nem valami kacsalábon forgó kas­télyban. Heten éltek egy kétszobás lakásban, beosztva a pénzt, hogy hó­nap végén is jusson az asztalra étel. De Árnál két nővére a szegénység közepette is megszállottan sportolt, mindketten remekül kézilabdáztak, a helyi csapat erősségei voltak. Hú­­gocskájuk lelkesen figyelte őket, mi­közben megpróbálkozott a kosárlab­dával, az atlétikával, olyan izomzata volt, hogy például remek magasugró válhatott volna belőle. De a kézilab­da őt is beszippantotta, tizennégy esztendősen már a Debreceni Dózsa igazolt játékosa lett. „ Ügyes gyerek voltam, de ez kevés lett volna ahhoz, hogy valóban felfedezzenek - mondta Sterbinszky Amália. - Edze­­nem kellett, megszállottan, keményen, és én hajtottam, gyakoroltam, ahogy csak az erőmből tellett. Négy évig játszottam Debrecenben gyerekfejjel. Gyors vol­tam, labdaügyes, így aztán nagy jövőt jósoltak. Hittem is, meg nem is. Aztán jött az első fordulópont, afféle álombé­li folytatás. Hívott a Ferencváros, és én tizenkilenc évesen úgy döntöttem, irány a főváros. Bejelentettem a debreceni klub­nál, nem is késett sokáig a válasz, nem adtak ki, így egy évet ki kellett várnom. Pokoli esztendő volt, meccs, játék nélkül, de a sors akkor már a tenyerén hordozott. Török Bódog, a legendás hatvanötös vi­lágbajnok csapat szövetségi kapitánya is látott bennem fantáziát, így aztán 1969- ben egy Norvégia elleni mérkőzésen már pályára léphettem címeres mezben. Hihe­tetlen volt..." Ennek már negyvenhat esztendeje. Ma pedig már semmi köze sincs a kézilabdához Sterbinszky Amáliá­nak. Talán csak egy aranygyűrű, na meg egy zászló jelzi vagy inkább je­lenti a dicső, felejthetetlen múltat. Az aranygyűrűt 2006-ban kapta a Vasas­tól, a kis piros-kék zászlócska a fa­lon ugyancsak az angyalföldi klubot szimbolizálja. „A Fradiban játszani nagy élmény volt, de azokban az években a Vasas volt a legjobb csapat. Amikor hívott a klub, nem sokat gondolkodtam a válaszon - folytatta Sterbinszky Amália. - Ebben persze az is közrejátszott, hogy a tár­gyalások során a Vasas vezetői azonnal igent mondtak, amikor azt kértem tő­lük, lehessen végre saját lakásom. Addig ugyanis albérletből albérletbe költöztem, és hát ki szeret állandóan cuccolni, új és még újabb helyeket megszokni? Pedig már állandó válogatott játékos voltam, vágytam egy saját otthonra. Nem voltam szívbajos, ezt elmondtam a Fradi irányí­tóinak is, de ők csak a vállukat vonogat­­ták, hitegettek, majd ekkor, majd akkor, Amálkám. Előbb-utóbb meglesz a kégli. Nem vártam tovább. Elígérkeztem a Va­sashoz, bejelentettem a Fradinál, monda­nom sem kell, azonnal lakást­­ígértek ők is, hirtelen mégiscsak megoldást találtak volna a gondomra. De akkor már menni akartam. Menni Angyalföldre, a korszak legjobb csapatához. Naná, hogy a Fradi sem adott ki, újabb egy esztendőt kellett kivárnom, mire a zöld-fehéret piros-kékre cserélhettem. De nem bántam meg. Ma is azt mondom, az a döntés, az a váltás életem legjobb húzása volt." Bitumenes pálya vagy salak. A hatvanas-hetvenes években még szó sem volt fedett, fűtött sport­­csarnokokról, hangulatos arénákról. A mérkőzéseket bizony szabadban rendezték, ha esett, ha fújt, ha hő­hullám söpört végig a városon, ha fagy. De Árnás pályafutása alatt már sok minden változott. „Minket nem zavartak a körülmé­nyek. Eleinte a Fáy utcai gödörben tré­ningeztünk, salakpályán. Aztán elké­szült a bitumenes borítású új otthonunk, ahol aztán évekig játszottunk. Mondom, cseppet sem zavart, ha zuhogott az eső, és a pályát tócsák borították, sőt az em­ber olykor ki is használta. Emlékszem, a labda átázott, két-három kilósra dagadt. De akár könnyű, akár nehéz labdával ját­szottunk, szinte mindenkit legyőztünk. Az a Vasas, amelyikbe kerültem, éveken át nyerte a bajnoki címeket, 1982-ben elhódítottuk a Bajnokcsapatok Európa­­kupáját is. Élveztem a játék minden pil­lanatát, fantasztikus volt Csík Jánossal, majd Mocsai Lajossal együtt dolgozni. Bujdosóval, Csíknéval, Gódornéval, Va­dásztával, Angyal Évával és a többiek­kel együtt kézilabdázni." Sterbinszky Amáliát háromszor választották meg az év kézilabdázó­jának, ötször lett gólkirály. Az 1976- os montreali olimpián bronzérmet nyert, az 1980-as moszkvai olimpián negyedik lett a válogatottal, a világ­­bajnokságokon pedig 1971-ben 1975- ben és 1978-ban egyaránt bronzérmet szerzett. Ám a legemlékezetesebb alighanem az 1982-es budapesti vi­lágbajnokság marad számára. „Büszke vagyok arra a világbajno­ki második helyre, és arra is, hogy az NDK elleni találkozónkon kettős em­berhátrányban a kapunak háttal állva, svédcsavarral lőttem gólt. Nem volt mindennapi látvány. A világbajnokság után fejenként harmincötezer forintot kaptunk, majd megint váltottam, de már nemcsak klubot, hanem országot is. Beleszerettem egy dán újságíróba, Helsingörbe költöztem, ahol még két évig játszottam, majd nyitottam egy magánklinikát, a mai napig megvan. Párokat és hétköznapi embereket keze­lek gyógymasszázzsal, akupunktúrá­val, talpmasszázzsal, rehabilitációval. Dániában találtam rá arra a harmó­niára, és nyugalomra, amelyet »öreg koromra« kerestem. Már rég elváltam, egyedül élek, de jól van ez így. Nincs bennem hiányérzet. Rengeteget uta­zom, London és Párizs a kedvencem, időközben rengeteget tanultam, de mindig jutott időm a házimunkára, önmagamra és persze a motorozásra is, ami a szabadság élményét adja nekem. De ha még ez sem lenne elég, tíz perc­re lakom a tengertől, oda járok futni, sétálni, feltöltődni. A kézilabdától tel­jesen elszakadtam, az már a múlt, de az emlékek itt vannak bennem, a lelkem­ben, viszem őket mindenhová magam­mal. Ha akarom, ha nem. A héten volt a hatvanötödik születésnapom, van mire visszaemlékeznem. Egy közelmúltban elvégzett felmérés során kiderült, hogy a testem nagyjából ötvenesztendősnek felel meg - szerencsére úgy is érzem magam..." Sinkovics Gábor Erő, lendület, elszántság - Sterbinszky Amáliát nehéz volt megállítani, csak keveseknek sikerült Az 1982-es budapesti világbajnokságon trónra emelték társai

Next