Nemzeti Sport, 2015. december (113. évfolyam, 327-355. szám)

2015-12-23 / 349. szám

2015. december 23., szerda Az idő előrehaladtával nem csupán az álma­ink változnak, az álmainkról szóló emlékeink is kapnak egy kis gellert. Gyerekként én is el­játszottam a gondolattal, hogy világbajnoki döntő, döntetlen az állás, kilencvenedik perc, tizenegyes, és én rúghatom. Mindahányszor belőttem, a többiek a vállukra kaptak, hős let­tem - ásó, kapa, nagy harang. Ha mostanság eszembe jut a vágy, beférkő­zik a tudatomba, hogy kihagyom. Kishitűség, tudom, szégyellem, és a mai futballra fogom. Akkoriban az ilyesmi fel sem vetődhetett, a fut: ball szent ügy volt, hogy Esterházy író úr (két­ségtelenül frappánsabb) megfogalmazásával éljek: „Amelyik fiú szemüveges volt, olvasott, a többiek futballoztak.” Hát én nem voltam szemüveges, még úgy sem, hogy - mi tagadás - a könyvek jobban megbecsülték a rajongásomat, mint a labda. Viszont egyetlenegy alkalmat sem szalasztot­tam el, hogy találkozzam vele. Ha kellett, még egyedül is. Volt idő, amikor rendes délutáni játékom volt, hogy a lakásban egy tömör gumilabdát vagdostam a falhoz, a visszapattanóra pedig vetődtem, öklöztem, meg persze gólt kaptam. Néhány hetes játék volt csak, hiszen a mellet­tünk lakó éppen úgy bepanaszolt anyámnál, mint az alattunk pihenni kívánó, a jószomszé­di dübögést akkoriban még szigorúan vette a lakóházi rendtartás. De a luftballon is alkalmas volt arra, hogy kisebb-nagyobb kárt tegyek békés pol­gári otthonunkban (ahogy nevelési célzattal gyakran hallottam). Mindig volt otthon a fi­ókomban öt-hat lufi, kivédendő, ha egy-egy lendületesebb támadásvezetésnél beleakadt a kovácsoltvas hamutartó aljába és kidurrant. Hogy akinek labdája volt, a legjobb barátnak számított nálunk, lerágott csont, volt annál na­gyobb gazdagság is. Józsi osztálytársam csöndes gyerek volt, ritkán lehetett hallani a hangját, egyetlenegy balhénkban sem vett részt, igaz, akkor tilta­kozott, amikor a legjobb barátját lefogtuk, és filctollal a hasára írtuk, hogy „Itt járt Maca!” December tájt azonban nem hagytuk, hogy kivonja magát a közös bulikból. Megkínáltuk a tízórainkból, kifizettük a kakaóját a pedel­lusnál, öten súgtunk neki, ha felelt, kényez­tettük rendesen. Nem éppen önzetlenül. A szülei ugyanis gondnokként laktak a Duna­­parti iskolában, ami azt jelentette, hogy náluk volt a tornaterem kulcsa. Amelyet, ha elkér, iskolai szünetekben napestig futballozhatunk ott, akkoriban még hideg telek voltak, kincset ért egy ilyen lehetőség. Szerintem Józsi átlátott rajtunk, főként amikor az első alkalommal a mamának vi­rágot, a' papának pedig pálinkát (az albán Ráki Rusit, ami egy emlékező szerint maga volt „a halál lehelete") vittünk. De nem szólt, szelídsége meglehetősen kiterjedt volt. Igaz, focizni ő is szeretett, jól is játszott, így aztán azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy vele is jót teszünk. Jól benne jártunk már a téli szünetben, amikor az egyik játékra szánt délelőttön Józsi mamája elénk állt, hogy már ne haragudjunk, de elkelne egy kis segítség. Elegánsan legyin­tettünk, hogy semmiség, nem tud tőlünk olyat kérni, amit ne teljesítenénk örömmel. Hümmögött, szabódott, aztán bevallot­ta, hogy előző nap meghúzta a derekát, ne­hezen mozog, viszont föl kellene mosnia a földszinti folyosót,'mert másnap bejön a tantestület, hogy koccintson egyet a közelgő új esztendőre. Vissza nem szívhattuk, így aztán néhány perc múlva már vödrökkel, partvisokkal és felmosórongyokkal fölszerelkezve sorakoz­tunk a falikúinál, hogy eleget tegyünk válla­lásunknak. Szép, régi épület volt, hosszú-hosszú fo­lyosókkal, amelyek körbeértek. Nagy lelke­sedésünk meglehetősen hamar lelohadt, s csakhamar el is szállt. Elég volt hozzá, hogy az egyik szemetes mögött találjunk egy le­pukkant teniszlabdát. Húzogattuk a rongyot magunk után, közben passzolgattunk, az­tán már csak passzolgattunk, a rongyot és a felmosófát magunk mögött hagytuk. Nem kellett hozzá kis idő, s máris négy pár lett a nyolcból, és megindult a folyosói bajnokság. Arra ocsúdtunk, hogy Józsi mamája a falnak dőlve bámul minket, és csóválja fejét.- Javíthatatlanok vagytok - mondta, miköz­ben összeszedte a szétszórt munkaeszközöket. De a kezünkbe nyomta a tornaterem kulcsát. MALONYAIPÉTER REBDIM' Dagonya A szép, látványos futball első számú ellensége. Mert sáros, lucskos, latyakos pályán nem le­het pontosan passzolni, feltűnően trükközni, közönséget szórakoztatni. Ha ilyenek a körül­mények, a védők leginkább előrebikázzák a labdát, aztán a csatárok megpróbálnak a sár­tengerben megkapaszkodni, pozíciót nyerni, és az ellenfél kapuja felé tömi. De a néző még ilyenkor is élvezheti a látványt - a hölgyek mindenképpen. A kosárlabda végül veszített „Odahaza Belgrádban sosem lak­tam a központban, annak idején a szüleimmel is a külvárosi részen él­tünk. De nehogy bárkiis lakótelepre gondoljon, amolyan kertvárosi rész­ről van szó. Nagyon szerettem ott lakni, hiszen néhány száz méterre volt egy óriási park, amelyben az­tán reggeltől estig lehetett a labdát rúgni, senkit sem zavartunk. A test­véremmel nagy szerencsénk volt egymással, Nikola csak három évvel fiatalabb nálam, így nagyjából azo­nos volt az érdeklődésünk. Mondjuk ez sokáig kizárólag a labdára kor­látozódott... Ennek köszönhetően kifejezetten jó testvérek voltunk. Érdekes, fiatalon kosarazni is sze­rettem, olykor akkorákat dobban­tottam, hogy magam sem hittem el, de hamar be kellett látnom, ettől még nem leszek égimeszelő. Igaz, az sosem volt kérdés, hogy futbal­lista vagy kosárlabdázó szeretnék-e lenni. Olykor édesapánk is lejött velünk focizni, hiszen ő is kedvelte a sportot, mondhatom, nem volt ügyetlen, Kifejezetten jól tekerte a labdákat, olykor büszkén kértük meg egy-egy távoli lövésre - persze csak ha ott voltak a haverok is, hogy lássák a mozdulatsort.” , \ s' / Évtizedekkel ezelőtti események, felejthetetlen emlékek, nagy siketek, W/ izgalom, könnyek. Különleges múltidéző különleges újságíróktól, IMinflMTífő SINKOVICS SZABÓ THURY bk liy fli FBAjjf i f i Két olyan találkozó maradt meg az emlé­kezetemben, amikor szinté végig zuhogott az eső, és ha nem is volt ennyire irreális a ta­laj, az időjárás alighanem bőven befolyásol­ta a végeredményt. Az egyik ilyen meccset 1974 szeptemberében a Népstadionban játszották, mondani sem kell, bőrig áztunk a lelátón, ám ez mit sem zavarta a Fradi­­drukkereket, hiszen kedvenc csapatuk négy nullára verte meg a Vasast. Bálint László, a zöld-fehérek középhátvédje lőtte a negye-Hőskor: hátsó, füves diket, de úgy, hogy bivalyerős szabadrúgása után a labda szó szerint a bal felső sarokban landolt. Hogy a Vasas a felázott talaj miatt játszott-e annyira alárendelt szerepet, az már tulajdonképpen a múlt ködébe vész. A másik, hasonló hangulatú mérkőzést Szófi­ában rendezték 1971 májusában, amikor is a Hoffer József irányította válogatott Euró­­pa-bajnoki selejtezőn lépett pályára a Vaszil Levszki Stadionban. A csatársorunk úgy állt fel, hogy Fazekas, Albert, Kozma, Zámbó, mögöttük Kocsis Lajos, a Csikó. Bombaerős válogatott volt ez, ám a felázott talaj no meg a rossz taktika gyászos vereséghez vezetett. A bolgárok 3-0-ra győztek, Hoffer József Sb- pedig lemondott. A fenti fotó jóval korábban, j|t évtizedekkel előbb készült, a futball hőskorában. A kép híven tükrözi azt a hi­hetetlen elszántságot, amely a játékosokat jellemezte. A sport­­. ág rohamléptek­ig kel fejlődött, bár arra talán még ■A a legfelkészül­tebb edzők, futballisták sem szá­­míthattak, :”§§§ hogy a sze-JH relés olykor lecsúszik a gatya és UP önálló éle­­tét él, hogy |jg az eső áz-V tatta füvön V időnként a 5T~ tfjß hátsó (szán­dék) is érvé- Pp?* nyesül. Sinkovics Gábor ' FOTÓ: AFP

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék