Nemzeti Sport, 2016. augusztus (114. évfolyam, 209-238. szám)

2016-08-01 / 209. szám

IV • 2016. augusztus 1., hétfő • A Nemzeti Sport retrómelléklete Olaszos módi — Utaló Santelli helyett a pengéje beszélt A Maestro A 19. század második felében, 1868-ban az olasz Giuseppe Rada­­elli olasz vívómester kitalálta a tulajdon­képpen manapság is alkalmazott szúró-vágó kardvívó stílust. Meg­alakult a római Scuola Magistrale, a vívómes­terképzés fellegvára, egy itt végzett mester, Luigi Barbasetti hatására az 1890-es évek közepére Közép-Európában is el­terjedt az olaszos módi. De hogyan került Ma­gyarországra a 150 éve született Italo Santelli? A millenniumi ünnepségek kere­tében sporteseményeket is rendeztek. A magyar vívók addig, bár magukat a világ legjobbjai közé sorolták, kerülték a nemzetközi megméretést. Az 1896- ban a Pesti Vigadóban megrendezett vívóversenyre neves olasz és francia mesterek is érkeztek. Barbasetti koráb­ban kétszer is járt Budapesten, a jubi­leumi versenyre pedig eljött a Scuola Magistraléban végzett Carlo Pessina tanítványa, a 29 éves Italo Santelli is. Az eredmény sokkolta a magyar vívó­közvéleményt. Az amatőrök és a mesterek számára külön rendeztek versenyt, csupán az előbbiek között induló Iványi Gyu­la tudott egy második helyet elérni, minden kategória egyéb helyezését az olaszok és más külföldiek vitték el. A mesterek kardversenyére 26-an nevez­tek be, a Pesti Napló újságírója így látta a vetélkedést: „A mesterek mindannyian sok tanulságos fogást, cseleket és a kezek és lábak szédületes munkáját mutatták be". A mesterek mestere Santelli lett. Nem is Santelli, hanem Satanelli, ahogyan a korabeli szóvicc utalt az olasz Maestro már-már sátáni vívására... A tudósí­tások szerint „felejthetetlen élmény volt a magyar vívók és a sportághoz értő pub­likum számára Santelli vívása. Félelmetes jelenség volt asszózás közben, nem engedte ellenfelét lélegzethez jutni". Italo Santel­li vallotta, hogy mens sana in corpore sano, azaz ép lélek ép testben: „Mert ki tagadja, hogy egy asszá alatt, midőn mind­két fél figyelme egymás irányában a lehető legéberebb, földi érzéseinkkel a bajainkkal nem törődve, mintegy újjászületve érez­zük magunkat, szívünk hevesebben lük­tet, izmaink megfeszülnek, a vér erősebb cirkulációban működik, szinte testünket is könnyebbnek érezzük. De felesleges ennek bizonyítása, mert előttünk a példa: a vívók a legerősebb s legegészségesebb emberek”. A millenniumi verseny ugyanak­kor népszerűbb volt, mint az athéni olimpia kardvívóversenye. A magyar vívókat annyira lekötötték a hazai ese­mény rendezésével kapcsolatos teen­dők, hogy az ötkarikás játékokra nem is fókuszáltak. Talán rangosabbnak is tartották az itthoni viadalt, már csak azért is, mert akkoriban a nemzetközi erőviszonyok felmérése szinte ismeret­len fogalom volt. Az esemény után nemcsak Santelli, hanem számos itáliai szaktekintély is Magyarországra szerződött a vívóélet fellendítésére. Több fronton is lényeges változás állt be a magyar vívósportban: az új, gyors kezű és gyors lábú olasz stílus ötvöződött a kötött, addig első­sorban a védekezésre alapuló itthoni módival. A másik fontos változás, hogy noha a sportág általános értelemben to­vábbra sem mozgatott meg széles nép­tömegeket, az addig leginkább katona­tisztek vagy felsőbb társadalmi rétegek által űzött vívás egyre inkább a nagy­polgári körökben is térhódítást nyert. Santelli 1897-ben került a MAC-hoz, amelynek a mai Rákóczi út és Puskin utca sarkán lévő termében 1906-ig adott iskolát, majd 1907-ben áttette székhelyét az Erzsébet körút 1. szám alá, ez lett a legendás hírű Santelli­­terem, 1933-ig dolgozott itt. Az olasz mester pénzért oktatott, de akiben te­hetséget látott, ingyen is tanította, ha nem tudta kifizetni a tandíjat. Ilyen volt a később hétszeres olimpia bajnok Gerevich Aladár is. Santelli sikeresen­­ ötvözte a hagyományos hazai vívást­­ az olasz vívótechnikával, elérte, hogy­­ a magyarok is könnyebb fegyverre váltsanak. Santelli és tanítványainak a­­ munkája igen hamar meghozta a gyü­mölcsét, megalapozva ezzel az évtize­dekig tartó magyar kardhegemóniát. A MAC 1906. december 22-én ünnepelte Santelli tízéves jubileumát, a Nemze­ti Sport szerint: „Megtanult magyarul, iparkodott vívóművészetét akklimatizálni, a magyar ember vérmérsékletéhez alkal­mazni. Sikerei tanúskodnak róla, hogy ez teljes mértékben sikerült is neki". Santelli Pesten élt, akkor is köztisz­teletnek örvendett, amikor az első vi­lágháború második felében az átállt olaszokkal szembefordult itthon a közhangulat, miközben a Monarchia városaiból, Prágából és Bécsújhelyről az olasz mestereknek távozniuk kel­lett. Más kérdés, hogy a háborús idő­szakban neki is támadtak megélhetési nehézségei, ahogyan a Nemzeti Sport írta, „Santelli Italo lovag vívóterme a hábo­rú alatt nem jól ment, a jeles mester éppúgy végigszenvedte a háború szomorúságait, mint magyar kollégái. A múlt szezonban néhány MAC-vívó dolgozott nála (Kren­­csey Géza, Tóth Péter, Kóczy Aladár stb.), most nyáron azután gondolt egyet a mes­ter, és július elején Olaszországba utazott, hogy a koplalást kiheverje". A sportlap 1920. január 6-i számában a következő jelent meg: „Lovag Santelli Italo, akinek igen jelentékeny része van abban a munká­ban, amely a magyar vívást világhírnévre emelte, majdnem elköltözött ez évben Bu­dapestről. Neki sem kellemesebb az élet, mint jómagunknak, és ezért segíteni kívánt magának azáltal, hogy néhány évet, amíg a magyarországi viszonyok megjavulnak, külföldön tölt el". Kész szerencse, hogy visszatért hozzánk, mert külföldről megkeresték, Londonba hívták. Igen ám, de „a levelet Olaszországba, Tarsaná­­ba küldték, Giovanni Santellihez, a mester atyjához, s ennek folytán a levél csak hóna­pok múltán került rendeltetési helyére, mi­kor Santelli mester a beleegyezési válasszal már elkésett". Nemcsak az edzéseken, a versenye­ken is csillogtatta tudását. Elindult az 1900-as párizsi olimpián a mesterek részére kiírt kardbajnokságon. A hiva­talos végeredmény szerint honfitársa, Conte mögött a második helyen vég­zett, de fia, Giorgio Santelli későbbi elbeszélése szerint apja nyerte meg a versenyt, csak éppen a rossz rendezés elhallgatta a magyarnak feltüntetett Italo Santelli győzelmét. A Sporthír­lapban maga Italo Santelli nyilatkozta a 60. születésnapján készített cikkben sajátságos dialektusában: „Csinkve mile frank volt első díj, hatalmas víz, és én más­fél hónapig éltem Párizs, mint egy lord". A szemtanúk jellegzetes, öles, im­bolygó alakjáról ismerték fel, a húszas évek elején megsérült a combján, attól kezdve bicegve, bottal járt. De iskolát továbbra is adott. Egyik mestertanít­ványa, Szabó László így emlékezett rá: „Csodálatos mester, nagyszerű emberis­merő volt. Vívás közben kevés beszédű, he­lyette mindig a pengéje beszélt. Csodálatos biztonsággal javította a tanítvány hibáit, és kivétel nélkül valamennyinek azt az érzést adományozta minden egyes iskola után, hogy »én vagyok a világ egyik legnagysze­rűbb vívója«. Nem csoda hát, ha rajongtak érte, és mindenkor készek voltak vívni vele, érte. Az övéhez fogható gyors kéz nemigen volt sem akkoriban, sem azóta. A róla elter­jedt hírekkel ellentétben nem sablonvívást oktatott, hanem szabatos technikát, amely­nek gyakorlása közben engedte kibarettkoz­­ni tanítványai egyéni­ségét. Sőfi éppeni ezt segítette minden igyekemem se nem volt utolérhetetlen...". Olyan vívók dolgoztak rövidebb­­hosszabb ideig a keze alatt, mint Fuchs Jenő, Tóth Péter, Posta Sándor, Gom­bos Sándor, Tersztyánszky Ödön, Garay János, Petschauer Attila, Kabos Endre, Gerevich Aladár, Berczelly Ti­bor vagy a hölgyek közül az Elek test­vérpár és Bogáthy-Bogen Erna. Utolsó vívóterme a Váci utca 20.­­ban volt, a mester 47 év után, 77 esztendős korában hagyta abba az oktatást, erről számolt be a Nemze­ti Sport 1943. október 29-én „A Ma­estro letette a kardot" című cikkében, amelyben Santelli nem rejtette véka alá a véleményét sem: „A mai fiatalok kenyérkeresetnek tekintik a vívás taní­tását. Hiányzik belőlük a vívás iránti szeretet". Arról, hogy miért is hagyta abba a következőt mondta: „Mostan betegnek lenni és pihenni, később ismét akarni vívni". Egyik legkedvesebb tanítványának, Gerevich Aladárnak még közel a nyolcvanhoz is iskolát adott, a kardozó két üveg bort vitt neki 1944 karácsonyán: „Akkor már az öreg elég rossz állapotban volt". Nem érhette meg a háború végét, 78 éve­sen 1945. február 8-án hunyt el, Ge­revich szerint két mester tanítványa, Szabó László és Csiszár Lajos vitték ki a temetőbe, bár Kő András könyv­ében azt is megemlíti, hogy Eduardo Alajmo targoncán vitte a holttestet a Kerepesi sírkertbe. Thury Gábor 1908, London, az első magyar olimpiai bajnoki cím kardban (balról): Werkner Lajos, Gerde Oszkár, Fuchs Jenő és Tóth Péter Aki úr, az úr­ Italo Santelli nemcsak a vasion adott magára A vívómester nyelvtörője Köztudott, hogy a Pesten élő mester megtanult magyarul, de törte nyelvün­ket, ami mulatságos helyzetekhez vezetett. Tanítványa, dr. Tóth Péter egy ver­senyre kardokat vitt magával Santelli terméből, de késett visszaadásukkal, s még a teremszolgával is nézeteltérése támadt. Santelli levélben fordult hozzá. Az írást 1966-ban a Képes Sportban Dávid Sándor tette közzé: „Kedves Peter! Ki maga oly terrorizálta szegény szolga, hogy az nem csak nem mert kaszírozni a pénz, hanem csak nem mert menni a kard. Nagyon kérjük kedves Peter, küldeni legalább kard, mert az egész terem meg van há­borodva, ki magán mindent elvitt Küldi vissza a kard hordárral, reméljük ki legalább a hordár fog fizetni. Tisztelet, Viszontlátás Santelli". Népsport k Délelőtt és délután is izzadtak 1981. július. Szarvas, Aranysas kemping, valamivel kilenc óra után. A nap kérlelhetetlenül tűzött, enyhe trópusi szellő simogatta a bejárat melletti oszlopokon a hatal­mas FIFA-, UEFA-, valamint a szov­jet, az angol, az NSZK-s, az NDK-s és a magyar zászlót. Odabent sem volt hidegebb, a nemzetközi játék­vezetői tanfolyam százhat hallga­tója azonban egyetlen pisszenés nélkül, nagy figyelemmel hallgatta az előadásokat - hófehér ingbe, szürke nadrágba öltözve. A nyugatnémet Rudi Schröck arról beszélt, mennyire fontos a játékveze­tői hármas kijelölésénél figyelembe venni az illetők tulajdonságait, hogy a fekete mezes kis csapat hatéko­nyan tudjon együttműködni. Emel­lett kiemelte, náluk a bírók vállára mázsás teherként nehezedik a tudat, hogy egy esetleges téves döntés a tönk szélére sodorhat klubokat. A hazai játékvezetői bizottság elnöke, Petri Sándor ehhez ennyit fűzött hozzá: „Igen, a felelősség kérdése az, amely az előttünk álló bajnoki évben nálunk is hatvá­nyozottan jelentkezik. Egy téves döntés, ha nem is a tönk szélére, de mindenesetre nagyon nehéz hely­zetbe hozhat csapatokat. Ezért is gondoljuk úgy, hogy a tanfolyam jelentősége több okból is túlnő az eddigieken". A délelőtti előadást délutáni edzést követte, a legkülönbözőbb színű me­zek, nadrágok, melegítők kavalkád­­ját csupán az tette egységessé, hogy a bírók kínos pontossággal hajtották végre az edzők vezényszavait. Petri Sándor a kezdőkörben állva meg­jegyezte: „Végre megértették a fiúk, hogy a játék felgyorsulásával nekik is lépést kell tartaniuk. Súlyfelesleg szinte csak mutatóba akad...". V. G.

Next