Nemzeti Sport, 2016. augusztus (114. évfolyam, 209-238. szám)
2016-08-01 / 209. szám
IV • 2016. augusztus 1., hétfő • A Nemzeti Sport retrómelléklete Olaszos módi — Utaló Santelli helyett a pengéje beszélt A Maestro A 19. század második felében, 1868-ban az olasz Giuseppe Radaelli olasz vívómester kitalálta a tulajdonképpen manapság is alkalmazott szúró-vágó kardvívó stílust. Megalakult a római Scuola Magistrale, a vívómesterképzés fellegvára, egy itt végzett mester, Luigi Barbasetti hatására az 1890-es évek közepére Közép-Európában is elterjedt az olaszos módi. De hogyan került Magyarországra a 150 éve született Italo Santelli? A millenniumi ünnepségek keretében sporteseményeket is rendeztek. A magyar vívók addig, bár magukat a világ legjobbjai közé sorolták, kerülték a nemzetközi megméretést. Az 1896- ban a Pesti Vigadóban megrendezett vívóversenyre neves olasz és francia mesterek is érkeztek. Barbasetti korábban kétszer is járt Budapesten, a jubileumi versenyre pedig eljött a Scuola Magistraléban végzett Carlo Pessina tanítványa, a 29 éves Italo Santelli is. Az eredmény sokkolta a magyar vívóközvéleményt. Az amatőrök és a mesterek számára külön rendeztek versenyt, csupán az előbbiek között induló Iványi Gyula tudott egy második helyet elérni, minden kategória egyéb helyezését az olaszok és más külföldiek vitték el. A mesterek kardversenyére 26-an neveztek be, a Pesti Napló újságírója így látta a vetélkedést: „A mesterek mindannyian sok tanulságos fogást, cseleket és a kezek és lábak szédületes munkáját mutatták be". A mesterek mestere Santelli lett. Nem is Santelli, hanem Satanelli, ahogyan a korabeli szóvicc utalt az olasz Maestro már-már sátáni vívására... A tudósítások szerint „felejthetetlen élmény volt a magyar vívók és a sportághoz értő publikum számára Santelli vívása. Félelmetes jelenség volt asszózás közben, nem engedte ellenfelét lélegzethez jutni". Italo Santelli vallotta, hogy mens sana in corpore sano, azaz ép lélek ép testben: „Mert ki tagadja, hogy egy asszá alatt, midőn mindkét fél figyelme egymás irányában a lehető legéberebb, földi érzéseinkkel a bajainkkal nem törődve, mintegy újjászületve érezzük magunkat, szívünk hevesebben lüktet, izmaink megfeszülnek, a vér erősebb cirkulációban működik, szinte testünket is könnyebbnek érezzük. De felesleges ennek bizonyítása, mert előttünk a példa: a vívók a legerősebb s legegészségesebb emberek”. A millenniumi verseny ugyanakkor népszerűbb volt, mint az athéni olimpia kardvívóversenye. A magyar vívókat annyira lekötötték a hazai esemény rendezésével kapcsolatos teendők, hogy az ötkarikás játékokra nem is fókuszáltak. Talán rangosabbnak is tartották az itthoni viadalt, már csak azért is, mert akkoriban a nemzetközi erőviszonyok felmérése szinte ismeretlen fogalom volt. Az esemény után nemcsak Santelli, hanem számos itáliai szaktekintély is Magyarországra szerződött a vívóélet fellendítésére. Több fronton is lényeges változás állt be a magyar vívósportban: az új, gyors kezű és gyors lábú olasz stílus ötvöződött a kötött, addig elsősorban a védekezésre alapuló itthoni módival. A másik fontos változás, hogy noha a sportág általános értelemben továbbra sem mozgatott meg széles néptömegeket, az addig leginkább katonatisztek vagy felsőbb társadalmi rétegek által űzött vívás egyre inkább a nagypolgári körökben is térhódítást nyert. Santelli 1897-ben került a MAC-hoz, amelynek a mai Rákóczi út és Puskin utca sarkán lévő termében 1906-ig adott iskolát, majd 1907-ben áttette székhelyét az Erzsébet körút 1. szám alá, ez lett a legendás hírű Santelliterem, 1933-ig dolgozott itt. Az olasz mester pénzért oktatott, de akiben tehetséget látott, ingyen is tanította, ha nem tudta kifizetni a tandíjat. Ilyen volt a később hétszeres olimpia bajnok Gerevich Aladár is. Santelli sikeresen ötvözte a hagyományos hazai vívást az olasz vívótechnikával, elérte, hogy a magyarok is könnyebb fegyverre váltsanak. Santelli és tanítványainak a munkája igen hamar meghozta a gyümölcsét, megalapozva ezzel az évtizedekig tartó magyar kardhegemóniát. A MAC 1906. december 22-én ünnepelte Santelli tízéves jubileumát, a Nemzeti Sport szerint: „Megtanult magyarul, iparkodott vívóművészetét akklimatizálni, a magyar ember vérmérsékletéhez alkalmazni. Sikerei tanúskodnak róla, hogy ez teljes mértékben sikerült is neki". Santelli Pesten élt, akkor is köztiszteletnek örvendett, amikor az első világháború második felében az átállt olaszokkal szembefordult itthon a közhangulat, miközben a Monarchia városaiból, Prágából és Bécsújhelyről az olasz mestereknek távozniuk kellett. Más kérdés, hogy a háborús időszakban neki is támadtak megélhetési nehézségei, ahogyan a Nemzeti Sport írta, „Santelli Italo lovag vívóterme a háború alatt nem jól ment, a jeles mester éppúgy végigszenvedte a háború szomorúságait, mint magyar kollégái. A múlt szezonban néhány MAC-vívó dolgozott nála (Krencsey Géza, Tóth Péter, Kóczy Aladár stb.), most nyáron azután gondolt egyet a mester, és július elején Olaszországba utazott, hogy a koplalást kiheverje". A sportlap 1920. január 6-i számában a következő jelent meg: „Lovag Santelli Italo, akinek igen jelentékeny része van abban a munkában, amely a magyar vívást világhírnévre emelte, majdnem elköltözött ez évben Budapestről. Neki sem kellemesebb az élet, mint jómagunknak, és ezért segíteni kívánt magának azáltal, hogy néhány évet, amíg a magyarországi viszonyok megjavulnak, külföldön tölt el". Kész szerencse, hogy visszatért hozzánk, mert külföldről megkeresték, Londonba hívták. Igen ám, de „a levelet Olaszországba, Tarsanába küldték, Giovanni Santellihez, a mester atyjához, s ennek folytán a levél csak hónapok múltán került rendeltetési helyére, mikor Santelli mester a beleegyezési válasszal már elkésett". Nemcsak az edzéseken, a versenyeken is csillogtatta tudását. Elindult az 1900-as párizsi olimpián a mesterek részére kiírt kardbajnokságon. A hivatalos végeredmény szerint honfitársa, Conte mögött a második helyen végzett, de fia, Giorgio Santelli későbbi elbeszélése szerint apja nyerte meg a versenyt, csak éppen a rossz rendezés elhallgatta a magyarnak feltüntetett Italo Santelli győzelmét. A Sporthírlapban maga Italo Santelli nyilatkozta a 60. születésnapján készített cikkben sajátságos dialektusában: „Csinkve mile frank volt első díj, hatalmas víz, és én másfél hónapig éltem Párizs, mint egy lord". A szemtanúk jellegzetes, öles, imbolygó alakjáról ismerték fel, a húszas évek elején megsérült a combján, attól kezdve bicegve, bottal járt. De iskolát továbbra is adott. Egyik mestertanítványa, Szabó László így emlékezett rá: „Csodálatos mester, nagyszerű emberismerő volt. Vívás közben kevés beszédű, helyette mindig a pengéje beszélt. Csodálatos biztonsággal javította a tanítvány hibáit, és kivétel nélkül valamennyinek azt az érzést adományozta minden egyes iskola után, hogy »én vagyok a világ egyik legnagyszerűbb vívója«. Nem csoda hát, ha rajongtak érte, és mindenkor készek voltak vívni vele, érte. Az övéhez fogható gyors kéz nemigen volt sem akkoriban, sem azóta. A róla elterjedt hírekkel ellentétben nem sablonvívást oktatott, hanem szabatos technikát, amelynek gyakorlása közben engedte kibarettkozni tanítványai egyéniségét. Sőfi éppeni ezt segítette minden igyekemem se nem volt utolérhetetlen...". Olyan vívók dolgoztak rövidebbhosszabb ideig a keze alatt, mint Fuchs Jenő, Tóth Péter, Posta Sándor, Gombos Sándor, Tersztyánszky Ödön, Garay János, Petschauer Attila, Kabos Endre, Gerevich Aladár, Berczelly Tibor vagy a hölgyek közül az Elek testvérpár és Bogáthy-Bogen Erna. Utolsó vívóterme a Váci utca 20.ban volt, a mester 47 év után, 77 esztendős korában hagyta abba az oktatást, erről számolt be a Nemzeti Sport 1943. október 29-én „A Maestro letette a kardot" című cikkében, amelyben Santelli nem rejtette véka alá a véleményét sem: „A mai fiatalok kenyérkeresetnek tekintik a vívás tanítását. Hiányzik belőlük a vívás iránti szeretet". Arról, hogy miért is hagyta abba a következőt mondta: „Mostan betegnek lenni és pihenni, később ismét akarni vívni". Egyik legkedvesebb tanítványának, Gerevich Aladárnak még közel a nyolcvanhoz is iskolát adott, a kardozó két üveg bort vitt neki 1944 karácsonyán: „Akkor már az öreg elég rossz állapotban volt". Nem érhette meg a háború végét, 78 évesen 1945. február 8-án hunyt el, Gerevich szerint két mester tanítványa, Szabó László és Csiszár Lajos vitték ki a temetőbe, bár Kő András könyvében azt is megemlíti, hogy Eduardo Alajmo targoncán vitte a holttestet a Kerepesi sírkertbe. Thury Gábor 1908, London, az első magyar olimpiai bajnoki cím kardban (balról): Werkner Lajos, Gerde Oszkár, Fuchs Jenő és Tóth Péter Aki úr, az úr Italo Santelli nemcsak a vasion adott magára A vívómester nyelvtörője Köztudott, hogy a Pesten élő mester megtanult magyarul, de törte nyelvünket, ami mulatságos helyzetekhez vezetett. Tanítványa, dr. Tóth Péter egy versenyre kardokat vitt magával Santelli terméből, de késett visszaadásukkal, s még a teremszolgával is nézeteltérése támadt. Santelli levélben fordult hozzá. Az írást 1966-ban a Képes Sportban Dávid Sándor tette közzé: „Kedves Peter! Ki maga oly terrorizálta szegény szolga, hogy az nem csak nem mert kaszírozni a pénz, hanem csak nem mert menni a kard. Nagyon kérjük kedves Peter, küldeni legalább kard, mert az egész terem meg van háborodva, ki magán mindent elvitt Küldi vissza a kard hordárral, reméljük ki legalább a hordár fog fizetni. Tisztelet, Viszontlátás Santelli". Népsport k Délelőtt és délután is izzadtak 1981. július. Szarvas, Aranysas kemping, valamivel kilenc óra után. A nap kérlelhetetlenül tűzött, enyhe trópusi szellő simogatta a bejárat melletti oszlopokon a hatalmas FIFA-, UEFA-, valamint a szovjet, az angol, az NSZK-s, az NDK-s és a magyar zászlót. Odabent sem volt hidegebb, a nemzetközi játékvezetői tanfolyam százhat hallgatója azonban egyetlen pisszenés nélkül, nagy figyelemmel hallgatta az előadásokat - hófehér ingbe, szürke nadrágba öltözve. A nyugatnémet Rudi Schröck arról beszélt, mennyire fontos a játékvezetői hármas kijelölésénél figyelembe venni az illetők tulajdonságait, hogy a fekete mezes kis csapat hatékonyan tudjon együttműködni. Emellett kiemelte, náluk a bírók vállára mázsás teherként nehezedik a tudat, hogy egy esetleges téves döntés a tönk szélére sodorhat klubokat. A hazai játékvezetői bizottság elnöke, Petri Sándor ehhez ennyit fűzött hozzá: „Igen, a felelősség kérdése az, amely az előttünk álló bajnoki évben nálunk is hatványozottan jelentkezik. Egy téves döntés, ha nem is a tönk szélére, de mindenesetre nagyon nehéz helyzetbe hozhat csapatokat. Ezért is gondoljuk úgy, hogy a tanfolyam jelentősége több okból is túlnő az eddigieken". A délelőtti előadást délutáni edzést követte, a legkülönbözőbb színű mezek, nadrágok, melegítők kavalkádját csupán az tette egységessé, hogy a bírók kínos pontossággal hajtották végre az edzők vezényszavait. Petri Sándor a kezdőkörben állva megjegyezte: „Végre megértették a fiúk, hogy a játék felgyorsulásával nekik is lépést kell tartaniuk. Súlyfelesleg szinte csak mutatóba akad...". V. G.