Nemzeti Sport, 2016. október (114. évfolyam, 269-298. szám)

2016-10-03 / 271. szám

II • 2016. október 3., hétfő * A Nemzeti Sport retrómelléklete Népsport Születésnap - Hatvanöt esztendeje született Baczakó Péter Felszított energia A magyar súlyemelősport második és eddigi utolsó olimpiai bajnoka, Baczakó Péter szeptember 27-én lett volna 65 éves. A halk szavú, visszafogott ember, az összpontosítás mestere nem nézte Alekszandrovot, így nem látta, csak hallotta, hogy megnyerte a moszkvai játékokat. A versenyhelyszínen a nagy ku­bai vezért sportolás közben ábrázoló óriásplakátok magasodtak az embe­rek fölé, Fidel Castro pingpongozott, horgászott, kosárlabdázott, lovagolt, de egyetlen olyan poszter sem akadt, amelyen mázsás vasakat mozdított volna meg. Pedig 1973 szeptember­ében Havannában súlyemelő-világ­bajnokságot rendeztek, amelyen a Kubai Kommunista Ifjúsági Szövet­ség patronálta a magyar küldött­séget. Merthogy minden résztvevő nemzet válogatottját egy-egy megbí­zott üzem vagy szervezet gardírozta, a szabadidőben gyárlátogatásra, ki­rándulásra invitálták a sportolókat, vezetőket. A magyar csapat is elju­tott üzembe, ifjúsági találkozóra, a Hemingway-múzeumba meg persze a tengerpartra is, a legnagyobbra a csapat Benjáminja, Baczakó Péter tá­totta a száját. Újoncként szavazott bizalmat neki Orvos András szakvezető, de társai, a legrutinosabbak is egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy megérdemel­te a lehetőséget. A huszonkettőt sem töltötte be, nőtlenként, ifjú villany­­szerelőként első világversenye előtt állt, ehhez képest a nála tizenhárom évvel idősebb, egy évvel korábban Münchenben olimpiai bajnoki címet szerző Földi Imre ötödször repülte át az óceánt. Földi („A legszorgalmasabb versenyző”), az orvos dr. Bártfai Ede („Szép a stílusa”) és Orvos András („Mindene a súlyemelés, nagyon tehetsé­ges") is dicsérte az addig csak felnőtt­bajnoki negyedik helyet felmutató Baczakót, aki ideális versenyzőalkat volt, az izgalom esetében serkentő­leg hatott.. Ez volt az első és utolsó világversenye, amelyen váltósúlyban (75 kg) indult, a várt hatodik-nyol­cadik helyezést felülmúlva ötödik lett - igaz, 310 kilós legjobbjától hét és fél kilóval elmaradt. A lámpaláz a szokásosnál jobban kiütközött rajta, mert szakításban csak harmadikra bánt el a 135 kilóval, és lökésben is egy jó gyakorlaton ragadt, más kér­dés, hogy az egyben az első kísérlete volt 167­5-en. A tűzkeresztségen tehát átesett, 1974-ben aztán megszerezte első bajnoki aranyát is, immár a közép­súlyban (82 kg); az 1975-ös világbaj­nokságon megcsípte a dobogó alját szakításban; az 1976-os olimpián a harmadik helyen végzett, miután az ezüstérmes bolgár Blagoj Blagoevet anabolikus szteroid használata miatt hetekkel a verseny után kizárták; az 1979-es várnai Európa-bajnokságon először került a nyakába aranyérem (szakításban), és koncentráltságáról mindent elárul, hogy tíz vb-jén (1980- ig az olimpián egyúttal világbajnoki végeredményt is hirdettek) egyszer sem esett ki! Legemlékezetesebb alakítása ter­mészetesen az 1980-as moszkvai olimpiához köthető. A szovjetek és bolgárok egyeduralmából kiindulva első helyről nedigen álmodhatott, mégis nagyon bízott benne Novotny Zoltán, a kiváló sportriporter. Kezébe véve a listát látta, hogy nem neveztek szovjetet, és az egy bolgár, Rumen Alekszandrov is tapasztalatlan srác. Baczakó az erőviszonyokat tekintve a második helyre odaérhetett, ép­pen ezért Novotny lobbizni kezdett az élő közvetítésért, mert egyébként csak tudósítónak küldték volna ki az izmajlovói csarnokba. „Kit érdekel Magyarországon Baczakó, amikor a cím­védő Németh Miklós és a világrekorder Paragi Ferenc a gerelyhajításban verse­nyez, amikor a pólósok és a kézilabdás lányok játszanak, amikor a női tőrcsapat döntőt vívhat" - reagált a szerkesztő. Kollégánk azonban kitartóan érvelt, de nem sokra ment vele. Kint ült a női tőrözők viadalán, akik már nem nyerhettek, és újra támadásba lendült - ezt már siker koronázta, rábólintot­tak a kérésére. A csarnokba érve az­tán kiderült, mégis van szovjet a me­zőnyben, nem is akárki: a 66-szoros világcsúcstartó, olimpiai és hatszoros világbajnok David Rigert. Csakhogy mindháromszor elrontotta szakítás­ban a 170 kilót (kiesett, mint Mün­chenben), nem úgy Baczakó­­ három jó fogást mutatott be , és Alekszand­rov. A magyar kisebb testsúlyának köszönhetően vezetett, vagyis lépés­előnyben várhatta a lökést, amelyben este kilenc óra után néhány perccel feje fölé emelte a 207.5 kilót, egyúttal az országos rekordot érő 377.5 kilóig jutott. „Ahogy megfogtam a súlyt, felsza­badult az erő - utána robbantottam, és mindent beleadtam. Mesterségesen felszítottam magamban egy borzalmas energiát és az akarást" - mesélte évek­kel később Baczakó. Már csak Alekszandrov maradt. Ő elsőre 205-öt teljesített, majd kétszer próbálkozhatott a 210 kilóval, ami a dobogó tetejére repítette volna. Első­re elrontotta, majd másodszor is ne­kiveselkedett. „Elfordultam, és csak vártam, vártam és vártam... Egyszer csak csattanás és hatalmas robaj, ez azt jelentette, hogy nem tudta megtartani a súlyt, leesett. Akkor visszafordultam, de már jöttek az újságírók - megnyertem" - emlékezett esztendőkkel később a magyar súly­emelés második, és azóta is utolsó olimpiai bajnoka, aki ugyanúgy 377,5 kilót ért el, mint a Münchenben (ott még három fogásnem eredménye összegződött) megdicsőülő Földi Imre. A dobogón nem ugrándozott, nem öklözött a levegőbe önkívü­letben, csak két kezét szolidan fel­emelve köszönte meg a tapsot, de a visszafogott mosolyt semmi sem tö­rölhette le arcáról. Hova illant már el Havanna és 1973? Immár a kisnehéz­­súlyú (90 kg), rutinos, házas Baczakó Péter, az édesapa tekintett le a világ­ra. Soha nem döntött meg világcsú­csot, se előtte, se utána nem nyert összetettben világversenyen, de ami­kor kellett, nyakon ragadta az esélyt. Moszkvában elérte pályája zenitjét a fiúcska, aki tizenegy évesen az 1962- es budapesti világbajnokságot - a győztes Veres Győzőt, az ezüstérmes Földi Imrét és Huszka Mihályt, a har­madik Tóth Géza - a tévén nézve ha­barodott bele a sportágba, és tizenöt esztendős korától végig hű maradt a BKV Előréhez. A moszkvai diadal után elmaradtak az érmek, így érkezett el 1983, amikor június 5-i számában azt fejtegette a Népsport, hogy a súlyemelés alig-alig érdekli az embereket, a versenyeken jobbára csak a családtagok szisszen­nek fel a gyakorlatok közben, és a Novotny Zoltán által emlegetett szer­kesztő Kit érdekel Baczakó? felvetése jut eszünkbe, amikor ezt olvassuk: „Baczakó Péter Moszkvában olimpiai bajnok lett. Néhány hétig még ismeretle­nek rázták a kezét, aztán észre sem vették. Idegenül mentek el mellette azok, akik ko­rábban éltették. Még élménybeszámolókra való meghívásokkal sem árasztották el... Ma pedig már csak kevesen emlékeznek a BKV Előre kitűnőségének moszkvai bra­vúrjára." Mit ne mondjunk, lesújtó megálla­pítások a három év után újra Buda­pesten megrendezett Pannónia-kupa beharangozójában. Baczakó időköz­ben átnyergelt a félnehézsúlyra (100 kg), és itt sem adta alább a bajnoki címnél: a kilencediket szerezte meg a Pannónia-kupa keretében, és célba vette az októberi világbajnokságot is. Szeptemberben, Tatabánya bajnok­ságán megjelent a teljes magyar él­mezőny, ő kapocsként kapaszkodott egyik oldalon a müncheni olimpiát követő évtizedbe, a másikon az ifjú generáció megjelenésével elkezdődő új érába. Ő, aki még Földivel emelt együtt, a bányászvárosban már Sza­­nyi Andorral, Barsi Lászlóval, Balázsfi Zoltánnal és Jacsó Józseffel szívott egy levegőt. Még odatette magát, megver­te Hlavati Andrást és Sándor Istvánt, és amikor az első lökése (207,5 kg) után biztossá vált győzelme, ráment a 215 kilós hazai rekordra. Ez lett a veszte. Súlyos sérülést szenvedett, a Sportkórházban megállapították, hogy „a jobb térdkalács feletti tapadásról teljes szélességben leszakadt a négyfejű combizom". Dr. Eiben Ernő a helyére varrta, Baczakó hat hétre járógipszet kapott, és lemondhatott a vb-ről. Ez lett a búcsúéve, a Los Angeles-i olimpiára pedig - mint tudjuk... - makkegészségesen sem tudott volna eljutni. Szabó Gábor Csak a rádióriporter bízott benne Moszkvában, hogy győztes gyakorlatra képes Baczakó Péter Fotó: Imago „Példamutató apa és férfi" - áll az őszinte sportember sírkövén Győzelem kölcsönmelegítőben 1941. október. „Ich möchte allein bleiben" - hajtogatta Karl Schelenz, a készséges tudósító pedig eleget tett a német kézilabdaedző kérésének, és magára hagyta a szomorkodó mes­tert. Aki nem is olyan sokkal azelőtt még halkan, ám kíméletlenül osz­togatta észrevételeit a játékosainak, amiért óriási küzdelemben 11:9-es vereséget szenvedtek a hazai pályán játszó honfitársainktól. Már a kezdéskor fagyos volt a hangulat. Jeges szél pásztáz­ta a Sport utcai Beszkárt-pályát, csikorogtak a zászlótartó rudak, balra pedig őszi pompájukban vöröslöttek a budai hegyek. A játékoskijáróban katonás sorrend­ben vonult ki a német és a magyar válogatott, hogy megvívja tizedik mérkőzését. A vendégeken - akik a háború dacára a legjobbjaikkal érkeztek - a jól megszokott barna mackóruha feszült, miközben a mieink az Elektromosoktól kölcsön­kapott melegítőkben vonultak fel. A lelkes leventezenekar eljátszotta a két ország himnuszát, csakhogy a németekét túl lassan, sőt egy-egy fúvós hibájából néha még hamisan is. Süvítő, orkánszerű szélben csaptak össze a csapatok, Cziráki Ferenc ellenállhatatlanul játszott, hiszen a csatársor minden pontján feltűnt. A szünetben 6:4-es magyar előnnyel vonultak a felek pihenőre, Kari Sche­lenz pedig nem győzte leteremteni a játékosait, amíg a magyar öltözőben a jókedv volt az úr, igaz, az ott lévők tartottak a folytatástól. Ám a hajrában megtörtént a csoda, legyőzték végül a veretlen vb-győztes németeket, akik közül többen elragadtatták magukat. A magyar bíró azonban megfékezte az indulatokat, pedig nem is beszélt jól a vendégek nyelvén. Voleszek Gábor Az utolsó harc Versenyzői pályafutása befejeztével trénerként is hű maradt a BKV Előréhez, amelyet haláláig szolgált. A kilencvenes éveknek és az új évezred elejének olyan meghatározó emelőit készítette fel, mint Kovács Zoltán, Molnár Gábor, Táncsics László, Földi Csilla, Krutzler Eszter, Máthé Gab­riella, Raj Tímea, Szik Melinda, Tóbiás Veronika. Közülük a Haladástól a BKV Előréhez 2002-ben szerződő Krutzler a legismertebb, hiszen máig ő az utolsó magyar olimpiai (ezüst)érmes súlyemelő. Sajnos nem élvezhette ki versenyzője sikerét, az athéni doppingbotrány miatt az ő edzői jutalmát is­­ visszatartották, és csak egy év múlva jutott hozzá. „Úgy éreztem, azt is ki kellett koldulnunk, már rég elmúlt az olimpiai hangulat, amikor elismerték az edzői sikeremet" - nyilatkozta 2007-ben az Indexnek. 2005-ben rejtélyes betegség támadta meg, egyre nehezebben kezdett járni, és felhagyott az edzősködéssel. Az orvosok sem tudtak pontos diagnózist adni, izomsor­vadásra gyanakodtak, 2006-ban tolószékbe kényszerült. Tüdőembólián is átesett, időközben sokan elfeledték (klubja, a BKV is elengedte a kezét - panaszolta felesége egy interjúban­, ellenben olyanok érdeklődtek utána és törődtek vele, akikről nem is gondolta volna. Bátran harcolt, de ezúttal nem volt egy súlycsoportban az ellenféllel, legyőzte a túlerő. 2008. április elsején hunyt el Budapesten, Pécelen temették el, sírkövén a következő felirat olvasható: „Példamutató apa és férfi".

Next