Nemzeti Sport, 2016. október (114. évfolyam, 269-298. szám)
2016-10-03 / 271. szám
II • 2016. október 3., hétfő * A Nemzeti Sport retrómelléklete Népsport Születésnap - Hatvanöt esztendeje született Baczakó Péter Felszított energia A magyar súlyemelősport második és eddigi utolsó olimpiai bajnoka, Baczakó Péter szeptember 27-én lett volna 65 éves. A halk szavú, visszafogott ember, az összpontosítás mestere nem nézte Alekszandrovot, így nem látta, csak hallotta, hogy megnyerte a moszkvai játékokat. A versenyhelyszínen a nagy kubai vezért sportolás közben ábrázoló óriásplakátok magasodtak az emberek fölé, Fidel Castro pingpongozott, horgászott, kosárlabdázott, lovagolt, de egyetlen olyan poszter sem akadt, amelyen mázsás vasakat mozdított volna meg. Pedig 1973 szeptemberében Havannában súlyemelő-világbajnokságot rendeztek, amelyen a Kubai Kommunista Ifjúsági Szövetség patronálta a magyar küldöttséget. Merthogy minden résztvevő nemzet válogatottját egy-egy megbízott üzem vagy szervezet gardírozta, a szabadidőben gyárlátogatásra, kirándulásra invitálták a sportolókat, vezetőket. A magyar csapat is eljutott üzembe, ifjúsági találkozóra, a Hemingway-múzeumba meg persze a tengerpartra is, a legnagyobbra a csapat Benjáminja, Baczakó Péter tátotta a száját. Újoncként szavazott bizalmat neki Orvos András szakvezető, de társai, a legrutinosabbak is egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy megérdemelte a lehetőséget. A huszonkettőt sem töltötte be, nőtlenként, ifjú villanyszerelőként első világversenye előtt állt, ehhez képest a nála tizenhárom évvel idősebb, egy évvel korábban Münchenben olimpiai bajnoki címet szerző Földi Imre ötödször repülte át az óceánt. Földi („A legszorgalmasabb versenyző”), az orvos dr. Bártfai Ede („Szép a stílusa”) és Orvos András („Mindene a súlyemelés, nagyon tehetséges") is dicsérte az addig csak felnőttbajnoki negyedik helyet felmutató Baczakót, aki ideális versenyzőalkat volt, az izgalom esetében serkentőleg hatott.. Ez volt az első és utolsó világversenye, amelyen váltósúlyban (75 kg) indult, a várt hatodik-nyolcadik helyezést felülmúlva ötödik lett - igaz, 310 kilós legjobbjától hét és fél kilóval elmaradt. A lámpaláz a szokásosnál jobban kiütközött rajta, mert szakításban csak harmadikra bánt el a 135 kilóval, és lökésben is egy jó gyakorlaton ragadt, más kérdés, hogy az egyben az első kísérlete volt 1675-en. A tűzkeresztségen tehát átesett, 1974-ben aztán megszerezte első bajnoki aranyát is, immár a középsúlyban (82 kg); az 1975-ös világbajnokságon megcsípte a dobogó alját szakításban; az 1976-os olimpián a harmadik helyen végzett, miután az ezüstérmes bolgár Blagoj Blagoevet anabolikus szteroid használata miatt hetekkel a verseny után kizárták; az 1979-es várnai Európa-bajnokságon először került a nyakába aranyérem (szakításban), és koncentráltságáról mindent elárul, hogy tíz vb-jén (1980- ig az olimpián egyúttal világbajnoki végeredményt is hirdettek) egyszer sem esett ki! Legemlékezetesebb alakítása természetesen az 1980-as moszkvai olimpiához köthető. A szovjetek és bolgárok egyeduralmából kiindulva első helyről nedigen álmodhatott, mégis nagyon bízott benne Novotny Zoltán, a kiváló sportriporter. Kezébe véve a listát látta, hogy nem neveztek szovjetet, és az egy bolgár, Rumen Alekszandrov is tapasztalatlan srác. Baczakó az erőviszonyokat tekintve a második helyre odaérhetett, éppen ezért Novotny lobbizni kezdett az élő közvetítésért, mert egyébként csak tudósítónak küldték volna ki az izmajlovói csarnokba. „Kit érdekel Magyarországon Baczakó, amikor a címvédő Németh Miklós és a világrekorder Paragi Ferenc a gerelyhajításban versenyez, amikor a pólósok és a kézilabdás lányok játszanak, amikor a női tőrcsapat döntőt vívhat" - reagált a szerkesztő. Kollégánk azonban kitartóan érvelt, de nem sokra ment vele. Kint ült a női tőrözők viadalán, akik már nem nyerhettek, és újra támadásba lendült - ezt már siker koronázta, rábólintottak a kérésére. A csarnokba érve aztán kiderült, mégis van szovjet a mezőnyben, nem is akárki: a 66-szoros világcsúcstartó, olimpiai és hatszoros világbajnok David Rigert. Csakhogy mindháromszor elrontotta szakításban a 170 kilót (kiesett, mint Münchenben), nem úgy Baczakó három jó fogást mutatott be , és Alekszandrov. A magyar kisebb testsúlyának köszönhetően vezetett, vagyis lépéselőnyben várhatta a lökést, amelyben este kilenc óra után néhány perccel feje fölé emelte a 207.5 kilót, egyúttal az országos rekordot érő 377.5 kilóig jutott. „Ahogy megfogtam a súlyt, felszabadult az erő - utána robbantottam, és mindent beleadtam. Mesterségesen felszítottam magamban egy borzalmas energiát és az akarást" - mesélte évekkel később Baczakó. Már csak Alekszandrov maradt. Ő elsőre 205-öt teljesített, majd kétszer próbálkozhatott a 210 kilóval, ami a dobogó tetejére repítette volna. Elsőre elrontotta, majd másodszor is nekiveselkedett. „Elfordultam, és csak vártam, vártam és vártam... Egyszer csak csattanás és hatalmas robaj, ez azt jelentette, hogy nem tudta megtartani a súlyt, leesett. Akkor visszafordultam, de már jöttek az újságírók - megnyertem" - emlékezett esztendőkkel később a magyar súlyemelés második, és azóta is utolsó olimpiai bajnoka, aki ugyanúgy 377,5 kilót ért el, mint a Münchenben (ott még három fogásnem eredménye összegződött) megdicsőülő Földi Imre. A dobogón nem ugrándozott, nem öklözött a levegőbe önkívületben, csak két kezét szolidan felemelve köszönte meg a tapsot, de a visszafogott mosolyt semmi sem törölhette le arcáról. Hova illant már el Havanna és 1973? Immár a kisnehézsúlyú (90 kg), rutinos, házas Baczakó Péter, az édesapa tekintett le a világra. Soha nem döntött meg világcsúcsot, se előtte, se utána nem nyert összetettben világversenyen, de amikor kellett, nyakon ragadta az esélyt. Moszkvában elérte pályája zenitjét a fiúcska, aki tizenegy évesen az 1962- es budapesti világbajnokságot - a győztes Veres Győzőt, az ezüstérmes Földi Imrét és Huszka Mihályt, a harmadik Tóth Géza - a tévén nézve habarodott bele a sportágba, és tizenöt esztendős korától végig hű maradt a BKV Előréhez. A moszkvai diadal után elmaradtak az érmek, így érkezett el 1983, amikor június 5-i számában azt fejtegette a Népsport, hogy a súlyemelés alig-alig érdekli az embereket, a versenyeken jobbára csak a családtagok szisszennek fel a gyakorlatok közben, és a Novotny Zoltán által emlegetett szerkesztő Kit érdekel Baczakó? felvetése jut eszünkbe, amikor ezt olvassuk: „Baczakó Péter Moszkvában olimpiai bajnok lett. Néhány hétig még ismeretlenek rázták a kezét, aztán észre sem vették. Idegenül mentek el mellette azok, akik korábban éltették. Még élménybeszámolókra való meghívásokkal sem árasztották el... Ma pedig már csak kevesen emlékeznek a BKV Előre kitűnőségének moszkvai bravúrjára." Mit ne mondjunk, lesújtó megállapítások a három év után újra Budapesten megrendezett Pannónia-kupa beharangozójában. Baczakó időközben átnyergelt a félnehézsúlyra (100 kg), és itt sem adta alább a bajnoki címnél: a kilencediket szerezte meg a Pannónia-kupa keretében, és célba vette az októberi világbajnokságot is. Szeptemberben, Tatabánya bajnokságán megjelent a teljes magyar élmezőny, ő kapocsként kapaszkodott egyik oldalon a müncheni olimpiát követő évtizedbe, a másikon az ifjú generáció megjelenésével elkezdődő új érába. Ő, aki még Földivel emelt együtt, a bányászvárosban már Szanyi Andorral, Barsi Lászlóval, Balázsfi Zoltánnal és Jacsó Józseffel szívott egy levegőt. Még odatette magát, megverte Hlavati Andrást és Sándor Istvánt, és amikor az első lökése (207,5 kg) után biztossá vált győzelme, ráment a 215 kilós hazai rekordra. Ez lett a veszte. Súlyos sérülést szenvedett, a Sportkórházban megállapították, hogy „a jobb térdkalács feletti tapadásról teljes szélességben leszakadt a négyfejű combizom". Dr. Eiben Ernő a helyére varrta, Baczakó hat hétre járógipszet kapott, és lemondhatott a vb-ről. Ez lett a búcsúéve, a Los Angeles-i olimpiára pedig - mint tudjuk... - makkegészségesen sem tudott volna eljutni. Szabó Gábor Csak a rádióriporter bízott benne Moszkvában, hogy győztes gyakorlatra képes Baczakó Péter Fotó: Imago „Példamutató apa és férfi" - áll az őszinte sportember sírkövén Győzelem kölcsönmelegítőben 1941. október. „Ich möchte allein bleiben" - hajtogatta Karl Schelenz, a készséges tudósító pedig eleget tett a német kézilabdaedző kérésének, és magára hagyta a szomorkodó mestert. Aki nem is olyan sokkal azelőtt még halkan, ám kíméletlenül osztogatta észrevételeit a játékosainak, amiért óriási küzdelemben 11:9-es vereséget szenvedtek a hazai pályán játszó honfitársainktól. Már a kezdéskor fagyos volt a hangulat. Jeges szél pásztázta a Sport utcai Beszkárt-pályát, csikorogtak a zászlótartó rudak, balra pedig őszi pompájukban vöröslöttek a budai hegyek. A játékoskijáróban katonás sorrendben vonult ki a német és a magyar válogatott, hogy megvívja tizedik mérkőzését. A vendégeken - akik a háború dacára a legjobbjaikkal érkeztek - a jól megszokott barna mackóruha feszült, miközben a mieink az Elektromosoktól kölcsönkapott melegítőkben vonultak fel. A lelkes leventezenekar eljátszotta a két ország himnuszát, csakhogy a németekét túl lassan, sőt egy-egy fúvós hibájából néha még hamisan is. Süvítő, orkánszerű szélben csaptak össze a csapatok, Cziráki Ferenc ellenállhatatlanul játszott, hiszen a csatársor minden pontján feltűnt. A szünetben 6:4-es magyar előnnyel vonultak a felek pihenőre, Kari Schelenz pedig nem győzte leteremteni a játékosait, amíg a magyar öltözőben a jókedv volt az úr, igaz, az ott lévők tartottak a folytatástól. Ám a hajrában megtörtént a csoda, legyőzték végül a veretlen vb-győztes németeket, akik közül többen elragadtatták magukat. A magyar bíró azonban megfékezte az indulatokat, pedig nem is beszélt jól a vendégek nyelvén. Voleszek Gábor Az utolsó harc Versenyzői pályafutása befejeztével trénerként is hű maradt a BKV Előréhez, amelyet haláláig szolgált. A kilencvenes éveknek és az új évezred elejének olyan meghatározó emelőit készítette fel, mint Kovács Zoltán, Molnár Gábor, Táncsics László, Földi Csilla, Krutzler Eszter, Máthé Gabriella, Raj Tímea, Szik Melinda, Tóbiás Veronika. Közülük a Haladástól a BKV Előréhez 2002-ben szerződő Krutzler a legismertebb, hiszen máig ő az utolsó magyar olimpiai (ezüst)érmes súlyemelő. Sajnos nem élvezhette ki versenyzője sikerét, az athéni doppingbotrány miatt az ő edzői jutalmát is visszatartották, és csak egy év múlva jutott hozzá. „Úgy éreztem, azt is ki kellett koldulnunk, már rég elmúlt az olimpiai hangulat, amikor elismerték az edzői sikeremet" - nyilatkozta 2007-ben az Indexnek. 2005-ben rejtélyes betegség támadta meg, egyre nehezebben kezdett járni, és felhagyott az edzősködéssel. Az orvosok sem tudtak pontos diagnózist adni, izomsorvadásra gyanakodtak, 2006-ban tolószékbe kényszerült. Tüdőembólián is átesett, időközben sokan elfeledték (klubja, a BKV is elengedte a kezét - panaszolta felesége egy interjúban, ellenben olyanok érdeklődtek utána és törődtek vele, akikről nem is gondolta volna. Bátran harcolt, de ezúttal nem volt egy súlycsoportban az ellenféllel, legyőzte a túlerő. 2008. április elsején hunyt el Budapesten, Pécelen temették el, sírkövén a következő felirat olvasható: „Példamutató apa és férfi".