Nemzeti Sport, 2017. július (115. évfolyam, 176-206. szám)

2017-07-10 / 185. szám

DEÁK Zsigmond A RENDEZÉSSEL ÉS AZ EREDMÉNYEKKEL IS MINDEN RENDBEN LESZ. Í­gy kormányoldalisággal nehezen vádolható televíziós csatorna híradója a hétvégén két napon belül háromszor foglalkozott a közelgő vizes világbajnoksággal. Még mielőtt boldogan öklöznénk a levegőbe, hogy a honi médiumok végre pártállástól függetlenül színes­ lélekkel harangozzák be minden idők legnagyobb ma­gyarországi sporteseményét, amelyen ráadásul zajos hazai si­kerek várha­tók, nézzük meg a ripor­tok tartalmát. Az egyikből megtudtuk, hogy az ellenzék szerint túl drága a megnyitó, a másikból hogy - szintén az ellenzék szerint - túl drága lesz az egész vb, a harmadik pedig arról számolt be, hogy a bátrabb építőmunkások kipróbálták, milyen vízbe csobbanni a Batthyány téri óriástorony állványzatáról. Utóbbiról előző számunk All­in rovatában mi is hírt adtunk - po­énnak jó, magyar virtusnak kevésbé, mert állító­lag vendégmunkások ugráltak, nem huszonhét méter magasról, mint az igazi high diving részt­vevői, hanem körülbelül háromról, s vélhetőleg a balesetvédelmi előírásoknak sem felelt meg fürdőgatyás bemutatójuk. Ha nincs hasonló spontán show, ha nem reklamál még valamit az ellenzék, ha nem nyüstöli egymást a hazai szövetség előző és jelenlegi elnöke, illetve Hosszú Katinka és a vizes sportágak nemzetközi szervezete, a FINA, akkor máris foglalkozhatunk azzal, amivel sportnapilapként a legszívesebben teszünk­ magával a sporttal. Olvasóink lát­hatták, hogy eddig egy-, illetve négyoldalas mellékletekben vezettük fel a nagyszabású eseményt historikus anyagokkal, interjúkkal, elemzésekkel, külön magazint is kiadtunk a vb alkalmából, hétfőtől pedig immár a cél­egyenesbe fordulva állandó „vizes" oldalak­kal közelítünk a sporttörténelmi viadal felé. Amely közelít magától is, hiszen pénteken megkezdődik, s szeretnénk olyan optimisták lenni, mint az olimpiai bajnok úszó, Czene At­tila, aki szerint a rendezéssel és az eredmé­nyekkel is minden rendben lesz. Legyen így, de még két dolgot kívánnánk me­séink aranyhalától. Egyrészt külföldi vendégeink úgy menjenek haza, hogy örökre elfelejtsék a világszerte tisztán politikai okokból ránk sütött „sötét középkori” bélyeget, másrészt mi ma­gunk megtapasztaljuk azt a közösségi élményt, amelytől nemzetté kovácsolódik a nemzet. Lab­darúgó Eb, 2016 - bő egy éve történt hasonló. Aztán úgyis jönnek vissza a harcos, lövészárkos szürke hétköznapok. TEGNAPI SZÁMUNKBAN RIPORTOT KÖZÖLTÜNK AZ ÚJPESTI SZURKOLÓK MEGYERI ÚTI TÜNTETÉSÉ­RŐL A DEMONSTRÁCIÓ KAPCSÁN INTERNETES POR­TÁLUNKRA ÉRKEŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. ma sejtik „Én csak azt nem értem, miért kell megváltoztatni egy címert... Valaki el tudná ma­gyarázni, hogy most miért ilyen lényeges ez? Tényleg ez a legnagyobb gond az Újpestnél?" mattsakk „Nem a címer itt a legnagyobb probléma. A szurkolókat inkább az zavarhatná, hogy a valami­kor látványos futballt játszó, Európában is elismert csapat a gyenge hazai mezőnyben is középcsapattá süllyedt, és ez évtizedek óta tartós állapot." Cug „Mi van most, hogy a csapból is az Urbán folyik...?" Bonetti2016 „Urbán komolyan bármit megtesz azért, hogy meglovagolja ezt a címerbotrányt. Próbál valamiféle vezéralak lenni ebben a »há­borúban«, de ez úgy teljesen hiteltelen, hogy kiáll, hét percig magát dicséri, hogy mekkora újpesti, aztán egy kicsit beszél a címerről is. " NCFC „Ez a címercirkusz nem több parasztvetí­tésnél." - ■ sport Betyárbecstelenség és becsület­ ­ elmúlt másfél hétben, fogalmazzunk így, élénk vissz­hangot váltott ki a Vasas futballcsapatának európai ku­paszereplése, de a hazai visszavágón beszedett sima 0-3 felért egy félhivatalos felmentéssel. Az együttes gyorsan megnyugtató hátrányba került, majd közbizalom-erősítő vereséget szenvedett; igazolta, hogy sokszor nem a szán­dék, hanem „csak” a képesség hiányzik a sikerhez, mani­pulációtól mentesen, magától megy ez így. Erről ennyit, nem akarok poénkodni, még kevésbé áll szándékomban bántani a magyar labdarúgást. Hiszen hajdan, amikor még azt a szép, ellenállhatatlan arcát mutatta, menthetetlenül beleszerettem, és kiszeretni soha nem fogok belőle. Ráadásul a nemzetközi, számos sportágat behálózó, körbefonó fogadási hálónak­ a köz­vélemény - és részben a hatóságok - szemében a foci szinte egyedüli vétkese és áldozata. Igaztalanul az. Ugyanakkor minden érintettnek és nem érintettnek, magát és klubját esetleg éppen érinthetetlennek gondo­­lónak vagy mondónak szomorúan el kell fogadnia, hogy ha manapság egy csapat a 88. percben idegenben 3-1- re vezet, majd öt perc alatt úgy kap három gólt, hogy já­tékosai közben előrefutnak, és nem rendeződnek vissza, ahelyett, hogy sáncokat ásnának a saját tizenhatosukra - néhányan, nem kevesen fintorogni kezdenek. Ez nem a konkrét szituációnak szól, és nem is ítélet. Azt kizárólag az illetékes szervek alkothatnak, mérlegelve minden ismert tényt, racionális alapon. A gyanú azonban, fájdalom, zsigerből jön, ezért irracionális. Ráadásul statá­­riális is. Pont az a legrosszabb benne, hogy egyszer csak felhorgad, és ha akarsz, akkor sem tehetsz ellene. Onnantól gyanakszol. A sport lényege, fő vonzere­je pedig a váratlanság, a meghökkentő bravúr és baki lenne, az a legkártékonyabb, a legmérgezőbb ebben az egészben, hogy amiért egykor tűzbe jöttél és meccsre mentél, attól most lefagysz, és otthon maradsz. Nem hiszed el, hogy a parádés cselsorozat, a kapitális öngól a dicsőséges véletlen műve. Lassan mindenütt ármányt sejtesz. Amikor a látszat csal, akkor is azt vélelmezed, más teszi azt. Készakarva. Ezért sajnáltam az­­elmúlt napokban különösen a Va­sast, ha legjobb szándékai és képességei bevetésével esett ki az Európa-ligából. Mert a vele szemben megfo­galmazott kétely nem ötpercnyi játékból, hanem az el­múlt évek, évtizedek a Vasashoz egyáltalán nem köthető tapasztalataiból táplálkozott. Személyes élményekből, hallomásokból, no meg az olyan információkból, mint amikor az Europol 2013 februárjában bejelentette: egy nemzetközi bűnszervezet a gyanú szerint az Európai Unió országaiban mintegy 380, Európán kívül pedig to­vábbi 300 futballmérkőzést bundázott meg. Letaglózó számok és történetek. Az is az volt, amikor né­hány éve gyerekkori cimborám, aki később talajt fogott, az­zal hívott fel: tegyem meg az egyik NB I-es meccset A-A-re, annyi lesz a végeredmény. Arra kértem a srácot, szinte még reggel lévén, ne igyon többet, aztán estére én bódultam el. Az „összecsapás” ugyanis, láss csodát, A-A-re végződött, és ehhez az is kellett, hogy a vendégek az utolsó percben büntetőt hibázzanak. A hazaiak trénere, ízes beszédű, józan gondolkodású tanárember nem sokkal később önszántából távozott, és amikor egy beszélgetésünk során felemleget­tem neki azt a mérkőzést, nem habozott rávágni: „Azért is mentem el, mert majdnem infarktust kaptam." Ettől kell megóvni magunkat, egymást és a sportot. Mert nem is a A-A-en döbbentem meg elsősorban, ha­nem azon, hogy ha az is tudott róla, akitől a tippet kap­tam, akkor mi mehet itt, és milyen körben? A BUNDA ÖRÖKTŐL FOGVA LÉTEZIK, TÖBBSZÖR PRÓBÁLTAK IS FELLÉPNI ELLENE, DE SOHASEM ÁLTALÁNOS ÉRVÉNNYEL ÉS HOSSZÚ TÁVÚ HATÉKONYSÁGGAL NEM IS LEHET Persze tudtuk, utóbb már néhány beavatott sem tit­kolta, hogy stiklik mindig is voltak. Megegyeztek a for­dulatos döntetlenben, 3-3-nál 80 ezer néző ájuldozott a Népstadionban, aztán nem egészen értették, hogy amikor az utolsó percben a középpályás harmincról bődületes pipát lő, 2-3-ra alakítva az állást, miért nem ünnepli senki, és miért kap a fejéhez ő is. Mert a Keleti környékére akarta kirúgni a labdát, de nem sikerült. Szóval a bunda öröktől fogva létezik, többször pró­báltak is fellépni ellene, de sohasem általános érvénnyel és hosszú távú hatékonysággal. Nem is lehet. Egyrészt, mert egyetlen sportági vezérkar sem nyomozóhatóság, titkosszolgálati módszerek bevetése nélkül bajos is beszerezni a közvetlen bizonyítékokat, másrészt az em­beriség történelme nem ismer olyan bűntettet, amelyet az elrettentés eszközével végérvényesen sikerült volna kiirtani. Még kerékbe törés, felnégyelés árán sem. Pedig azokban az időkben valamivel nagyobb volt a tét, legalábbis abban a tekintetben, mit veszíthet az elkövető. Napjainkban azonban minden korábbit mesz­­sze felülmúl a „mit nyerhet" kalkuláció. A sportolónak ugyanis újabban megadatik az, ami talán egyetlen más szakma, hivatás művelőjének sem: nagy összegben fo­gadhat olyan események végkimenetelére, bekövetkez­tére, amelyek tőle függenek. Nehéz beleképzelni magunkat e szituációba, e kí­sértésbe, de érdemes. Ha a taxisofőr hússzoros pénzt kereshetne azzal, hogy eltalálja, melyik fuvart hány perc alatt teljesíti, ha az újságíró hasonló hozadékkal „tip­pelhetné meg", hogy a következő cikkében hány kérdő­ mondat szerepel, vajon mennyivel nőne hazánkban és a világon az egy főre eső kisördögök száma? A labdarúgó természetesen egy fikarcnyival sem esendőbb, becstelenebb ember- és sporttársainál. El­lenkezőleg, csalni a futballban a legzűrösebb, pusztán azért is, mert itt a legnagyobb a csapatlétszám. A leg­több cinkost kell bevenni, tehát a legvalószínűbb, hogy valaki elrontja vagy kidumálja a svindlit. Az egyéni sportágak ehhez képest aranybányák le­hetnek. Hirtelen, szett közben, nyerő állásban megsé­rülő teniszezőkről közszájon forognak sztorik, de rövid pályás úszóviadalon is megéltem már olyan végzetesen elrontott fordulót, amellyel a favorit az elődöntőben kiesett - és ezt az egyik tréner bemondta előre. Vagy említsem azt a remek pólósból lett sikeres vízilabda­játékvezetőt, aki lazán elsétált fogadni az általa dirigált meccsekre, még a látszatra sem ügyelve, hogy mondjuk az anyóst küldje maga helyett? Célom nem a parttalan vagdalkozás, hanem a felhí­vás a közös felelősségre. Mondani sem kell, sportolók, sportvezetők,­szurkolók, fogadók között milyen túlnyo­mó többségben vagyunk becsületes, normális lények. Olyanok, akiknek a legfontosabb a nyugodt alvás. De éppen eszement korunk figyelmeztet minket arra nap mint nap, hogy ha tízezren jelennek meg egy koncerten, és csak egyiküknél van bomba, az már tragikusan rossz arány. A harmadik évezred élsportjára - nem leselkedő, ha­nem - rátört két legsúlyosabb veszélyforrás a dopping és az eredmények manipulálása. Ám még e kettő között is óriási a morális különbség: a doppingoló megenged­hetetlen eszközzel növeli saját teljesítményét, és tör így győzelemre, a csaló ellenben ugyancsak megengedhe­tetlen eszközzel fogja vissza maga és csapata produkci­óját, hogy kikaphasson. Ha effélét látunk, sejtünk, észlelünk, a magunk kor­látozott eszközeivel igyekezzünk tenni ellene. Hogy a klubelnök merészeljen magyar edzőt alkal­mazni, magyar legyen kedvünk, a tévét, kizötyögni a stadionba, hogy ha a hajrában az egyik fél megtálto­sodik, jó szívvel őt magasztaljuk, ne az ellenfelét sarazzuk. A hétköznapi élet is napon­ta, percenként szüli azokat a helyzeteket, amelyek ellen azért nem lépünk fel, mert azt gondoljuk, ez a be­tyárbecsület. Miközben a helyes kifejezés a betyár­becstelenség lenne. Ilyen szó persze nincs, de ilyen érzés, alapállás van. Ideje leszámolnunk vele. BALLAI Attila Zalánki Gergő tesztelte ellenfele sapkájának fülvédőjét a BENU-kupa felkészülési vízilabdatorna magyar-román mérkőzésén a Laky uszodában TÖRÖK Attila

Next