Nemzeti Sport, 2017. október (115. évfolyam, 267-296. szám)
2017-10-14 / 280. szám
interjúOSSZABBITÁS Odakerült a HETES mellé a NULLA is Olimpiai aranyérem, 9 bajnoki cím, 92 válogatott fellépés, az extraklasszis labdarúgó szerint mégsem kerek a pályafutása. A születésnapi beszélgetésben elárulja, mi hiányzik az életéből, mi így volt minden jó, szép és tökéletes? Fantasztikus pályafutás áll mögöttem, amire büszke lehetek. Mégis van bennem jó adag hiányérzet. Sohasem szerettem panaszkodni, de ha már így rákérdezett, elsorolom, mi hiányzik az életemből. Nem hittem volna, hogy van ilyen... Először is ott lehettem volna négy világbajnokságon. 1978-ban Argentínában és 1982-ben Spanyolországban tagja lehettem a magyar válogatottnak, de ugyanezt élhettem volna át 1970-ben Mexikóban és 1974-ben Nyugat-Németországban is. Fájó emlék az utóbbi kettő, hiszen már-már a kezünkben volt a repülőjegy, mégis elszalasztottuk az óriási esélyt. Mielőtt folytatná, feltennék egy keresztkérdést: emlékszik arra a meccsre, amelyen először állt össze a legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor Újpesten? Ara emlékszem, hogy szinte gyerekként, tizennyolc évesen játszottam először a Dózsa felnőttcsapatában, 1965 novemberében a Dorog ellen kettő kettőre végződő találkozón. Gólt is lőttem - nem nyertünk, mégis roppant boldog voltam. Akkor segítek: a legendás ötös fogat bemutatkozására egy esztendővel később, 1966 novemberében került sor, a Megyeri úton, hétezer néző előtt, a Dunaújvárosi Kohász ellen egy nullára megnyert mérkőzésen. Balogh Sándor, az Újpest edzője küldte pályára ezt a támadósort. Ama a meccsre nem emlékszem. Ama viszont annál inkább, milyen nehéz volt bekerülni akkor is a Dózsába. Azt sokan nem is tudják, hogy én Újpesten, a kölyök négyben kezdtem el futballozni, és az első pillanattól kezdve kilences mezben, a center pozíciójában játszottam. Aztán amikor felkerültem a felnőttkeretbe, Balogh Sándor azt mondta: fiam, neked a jobb szélen kell szerepelned, vékonyka vagy, ott tudsz pihenni, amikor Zámbó Sanyi a bal szélen vezeti a támadásokat. Ráadásul belül Göröcs Titi, Bene Feri és Dunai Anti szerepelt, őket kiszorítani lehetetlennek tűnt. De a jobb szélen ott volt Kuharszky Béla, a „Kukac", aki kiváló adottságokkal rendelkezett. Aztán mégis helyet követeltem magamnak a csapatban, és két év múlva már a válogatottban is bemutatkozhattam jobbszélsőként. Az első teljes idényében, 1966- ban a Vasas, majd 1967-ben a Ferencváros nyerte a bajnoki címet, mindkét gárda akkor élte a fénykorát. Ám 1968-ban már 102 gólig jutott az Újpest és hihetetlen győzelmeket aratott. Nem tudom, mennyire emlékszik arra a szezonra, de például a Szegedet 11:0-ra, a Diósgyőrt 9:0-ra verték meg a Megyeri úton. Hatot kapott ott a Videoton, ötöt a Győr, de ugyancsak hatot rúgtak Szombathelyen, és 5:1-re diadalmaskodtak Kispesten a Honvéd ellen. Szenzációs forma, mégis csupán második hely a bajnokságban... Természetesen mi is csalódásként éltük meg azt a második helyet, de ezért nem elsősorban magunkat hibáztattuk. A Vasas „merényletet követett el ellenünk", mert a piros-kékek egészen nyilvánvalóan és feltűnő módon feküdtek le a Fradinak a Népstadionban. Varga Laci, a kapusuk kabarétréfába illő mozdulattal rúgott lyukat a saját ötösén, Branikovits Laci pedig köszönte szépen az ajándékot, gólt lőtt belőle. Dühösek voltunk, és megfogadtuk, hogy megbosszuljuk. Onnantól kezdve - és ezt vissza lehet keresni - jó sokszor elvertük a Vasast, egyszer hat egyre. A vezetők elvárása minden szezonban a bajnoki cím volt? Rendőrcsapat voltunk, így fegyelemben, rendben éltünk, a vezetőink igyekeztek a lehető legjobb feltételeket biztosítani nekünk. A bajnoki idény előtt azt mondták, cél az aranyérem, és legalább ennyire fontos a Fradi legyőzése. Aztán mehetnek fiúk a családjukkal a Balatonra, a belügyi üdülőbe, kérhetnek szolgálati lakást, segítséget autóvásárláshoz. Kilencszer nyert bajnoki címet az Újpesttel, mégsem mondhatná senki önre vagy a kortársaira, hogy meggazdagodtak volna. Azt gondolják a fiatalok, hogy süket duma, de minket valóban nem a pénz motivált. Persze jó volt az átlagnál többet keresni, autóhoz, lakáshoz jutni, de én például nem voltam rászorulva a nagy keresetre, mert apám maszek esztergályos volt, saját műhellyel, három segéddel a Bajza utcában. Kőből épített nyaralónk volt a Balaton-parton 1959-ben. Megtehettem volna, hogy szülői apanázsból tengek-lengek, házibulikon Beatles- vagy Rolling Stones-dalokra táncolok, Metro-, Omega- vagy Illés-koncerten ugrá-FAZEKAS LÁSZLÓ lók és játszom a jampit. Eszembe sem jutott. Rajongásig szerettem a futballt, ez éltetett, ez adott értelmet a hétfőknek, a csütörtököknek, a hónapoknak, az éveknek. Gyors karrier volt az öné, pillanatok alatt alapemberré vált Újpesten. „Legalább ennyire hiányzik, hogy később nem ülhettem le edzőként az Újpest kispadjára, és nem irányíthattam szövetségi kapitányként a magyar válogatottat." Kellett hozzá három hónapnyi szenvedés is. Bemutatkoztam a felnőttcsapatban, aztán szóltak a vezetők, hogy pakoljak, megyek katonának. 1965 végén, cudar téli időben vonultam be az egri laktanyába, többek között Zámbó Sanyival, Dunai Antival, a honvédos Kocsis Lajossal, és több kiváló sportolóval, kajakossal, súlyemelővel. Három hónapig nem mehettünk ki a laktanyából, nem engedtek haza, viszont annál több időt tölthettünk őrségben és a konyhán. Már kiválóan ment a hagymapucolás, és még kiválóbban a lövészet. Úgy tűnik, nemcsak labdával céloztam viszonylag jól, hanem a puskával is, mert a katonakönyvembe beírták nagy betűkkel: Fazekas László lövész. Az 1968-es év nem csak csalódást hozott az ezüstéremmel, hanem boldogságot is, hiszen bemutatkozhatott a válogatottban. Mi több, abban az esztendőben olimpiai bajnoki címet nyert Mexikóvárosban. Elképesztően izgultam a szovjetek elleni Európa-bajnoki meccs előtt. Emlékszem, sok sérült volt, például Albert Flóri sem vállalta a játékot, így az akkor kinevezett, korábban szövetségi kaptányként az NDK- ban is dolgozó Sós Károly engem állított a jobb szélre. Középen Varga Zoli, a bal oldalon pedig Farkas Jancsi szerepelt. Pokoli meleg volt akkor májusban, ráadásul délután rendezték a mérkőzést, és én valósággal szédültem a hőségtől és az izgalomtól. Nem is ment jól a játék. Nyertünk kettő nullára, de a moszkvai visszavágón - amelyen kikaptunk három nullára, és kiestünk - nem szerepeltem. Aztán következtek a világbajnoki selejtezők, a végén Marseille-jel... Óriási élmény volt olimpiai bajnoki címet nyerni Mexikóban, és rendkívül feldobott állapotban, jó formában vártam az 1969-es idénykezdetet és a vb-selejtezőket. Az Újpest akkor kezdte nagy sorozatát, és mi, dózsások szép számmal szerepeltünk a válogatottban is. Állítom, a mexikói vb-re azért nem jutottunk ki, mert Sós Károly elcserélte magát Prágában. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor három egyre vezettünk a csehszlovák fővárosban, én lőttem a harmadikat, a labda éppen a magyar kispad előtt ment ki az oldalvonalon kívülre, ugrottam utána, és azt hallottam, hogy Sós odakiabál: „Tarts ki, Laci! Még egy kicsit tarts ki!” Nem értettem, miért mondja, remek formában, jó erőben voltam, mégis lecserélt. De már a félidőben is variált, a jól játszó Mészöly Kálmánt elküldte zuhanyozni, mire odament hozzá Göröcs Titi, és azt mondta neki: „Mester, ne cserélje le a Mészölyt, kiválóan fejel, szükség van rá..." Így aztán Sós visszahívta a tus alól Kálmánt, aki folytathatta a játékot, később mégis lecserélte őt is. Ha akkor nyerünk Prágában, és nem egyenlítenek ki három egyről a csehek, nincs Marseille, nincs futballválság, és nem kezdik el kongatni a vészharangot. Mert abban biztos vagyok, hogy Mexikóba roppant erős magyar válogatott utazhatott volna. Felejthetetlen kupameccseket játszott az Újpesttel, a televízió jóvoltából az egész ország szurkolhatott a Dózsának a