Nemzeti Sport, 2017. október (115. évfolyam, 267-296. szám)

2017-10-14 / 280. szám

interjú­OSSZABBITÁS Odakerült a HETES mellé a NULLA is Olimpiai aranyérem, 9 bajnoki cím, 92 válogatott fellépés, az extraklasszis labdarúgó szerint mégsem kerek a pályafutása. A születésnapi beszélgetésben elárulja, mi hiányzik az életéből, mi így volt minden jó, szép és tökéletes? Fantasztikus pályafutás áll mögöt­tem, amire büszke lehetek. Mégis van bennem jó adag hiányérzet. So­hasem szerettem panaszkodni, de ha már így rákérdezett, elsorolom, mi hiányzik az életemből. Nem hittem volna, hogy van ilyen... Először is ott lehettem volna négy világbajnokságon. 1978-ban Ar­gentínában és 1982-ben Spanyol­­országban tagja lehettem a magyar válogatottnak, de ugyanezt élhettem volna át 1970-ben Mexikóban és 1974-ben Nyugat-Németország­­ban is. Fájó emlék az utóbbi kettő, hiszen már-már a kezünkben volt a repülőjegy, mégis elszalasztottuk az óriási esélyt. Mielőtt folytatná, feltennék egy keresztkérdést: emlékszik arra a meccsre, amelyen először állt össze a legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor Újpesten? Ara emlékszem, hogy szinte gyerekként, tizennyolc évesen játszottam először a Dózsa felnőtt­csapatában, 1965 novemberében a Dorog ellen kettő kettőre végződő találkozón. Gólt is lőttem - nem nyertünk, mégis roppant boldog voltam. Akkor segítek: a legendás ötös fogat bemutatkozására egy esztendővel később, 1966 novemberében került sor, a Me­gyeri úton, hétezer néző előtt, a Dunaújvárosi Kohász ellen egy nullára megnyert mérkőzésen. Balogh Sándor, az Újpest edzője küldte pályára ezt a támadósort. Ama a meccsre nem emlékszem. Ama viszont annál inkább, milyen nehéz volt bekerülni akkor is a Dózsába. Azt sokan nem is tudják, hogy én Újpesten, a kölyök négyben kezdtem el futballozni, és az első pillanattól kezdve kilences mezben, a center pozíciójában játszot­tam. Aztán amikor felkerültem a felnőttkeretbe, Balogh Sándor azt mondta: fiam, neked a jobb szélen kell szerepelned, vékonyka vagy, ott tudsz pihenni, amikor Zámbó Sanyi a bal szélen vezeti a támadásokat. Ráadásul belül Göröcs Titi, Bene Feri és Dunai Anti szerepelt, őket kiszorítani lehetetlennek tűnt. De a jobb szélen ott volt Kuharszky Béla, a „Kukac", aki kiváló adottságokkal rendelkezett. Aztán mégis helyet követeltem magamnak a csapatban, és két év múlva már a válogatott­ban is bemutatkozhattam jobbszél­sőként. Az első teljes idényében, 1966- ban a Vasas, majd 1967-ben a Ferencváros nyerte a bajnoki címet, mindkét gárda akkor élte a fénykorát. Ám 1968-ban már 102 gólig jutott az Újpest és hihetetlen győzelmeket aratott. Nem tudom, mennyire emlék­szik arra a szezonra, de például a Szegedet 11:0-ra, a Diósgyőrt 9:0-ra verték meg a Megyeri úton. Hatot kapott ott a Video­ton, ötöt a Győr, de ugyancsak hatot rúgtak Szombathelyen, és 5:1-re diadalmaskodtak Kispes­ten a Honvéd ellen. Szenzációs forma, mégis csupán második hely a bajnokságban... Természetesen mi is csalódásként éltük meg azt a második helyet, de ezért nem elsősorban magunkat hibáztattuk. A Vasas „merényle­tet követett el ellenünk", mert a piros-kékek egészen nyilvánvalóan és feltűnő módon feküdtek le a Fradinak a Népstadionban. Varga Laci, a kapusuk kabarétréfába illő mozdulattal rúgott lyukat a saját ötösén, Branikovits Laci pedig köszönte szépen az ajándékot, gólt lőtt belőle. Dühösek voltunk, és megfogadtuk, hogy megbosszuljuk. Onnantól kezdve - és ezt vissza lehet keresni - jó sokszor elvertük a Vasast, egyszer hat egyre. A vezetők elvárása minden sze­zonban a bajnoki cím volt? Rendőrcsapat voltunk, így fegye­lemben, rendben éltünk, a veze­tőink igyekeztek a lehető legjobb feltételeket biztosítani nekünk. A bajnoki idény előtt azt mondták, cél az aranyérem, és legalább ennyire fontos a Fradi legyőzése. Aztán mehetnek fiúk a családjukkal a Balatonra, a belügyi üdülőbe, kér­hetnek szolgálati lakást, segítséget autóvásárláshoz. Kilencszer nyert bajnoki címet az Újpesttel, mégsem mondhat­ná senki önre vagy a kortársai­ra, hogy meggazdagodtak volna. Azt gondolják a fiatalok, hogy süket duma, de minket valóban nem a pénz motivált. Persze jó volt az átlagnál többet keresni, autóhoz, lakáshoz jutni, de én például nem voltam rászorulva a nagy keresetre, mert apám maszek esztergályos volt, saját műhellyel, három segéd­del a Bajza utcában. Kőből épített nyaralónk volt a Balaton-parton 1959-ben. Megtehettem volna, hogy szülői apanázsból tengek-lengek, házibulikon Beatles- vagy Rolling Stones-dalokra táncolok, Metro-, Omega- vagy Illés-koncerten ugrá-FAZEKAS LÁSZLÓ lók és játszom a jampit. Eszembe sem jutott. Rajongásig szerettem a futballt, ez éltetett, ez adott értel­met a hétfőknek, a csütörtököknek, a hónapoknak, az éveknek. Gyors karrier volt az öné, pil­lanatok alatt alapemberré vált Újpesten. „Legalább ennyire hiányzik, hogy ké­sőbb nem ülhettem le edzőként az Újpest kispadjára, és nem irányíthattam szövet­ségi kapitányként a magyar válogatottat." Kellett hozzá három hónapnyi szen­vedés is. Bemutatkoztam a felnőtt­csapatban, aztán szóltak a vezetők, hogy pakoljak, megyek katonának. 1965 végén, cudar téli időben vonultam be az egri laktanyába, többek között Zámbó Sanyival, Dunai Antival, a honvédos Kocsis Lajossal, és több kiváló sportolóval, kajakossal, súlyemelővel. Három hónapig nem mehettünk ki a lakta­nyából, nem engedtek haza, viszont annál több időt tölthettünk őrségben és a konyhán. Már kiválóan ment a hagymapucolás, és még kiválóbban a lövészet. Úgy tűnik, nemcsak labdával céloztam viszonylag jól, hanem a puskával is, mert a katonakönyvembe beírták nagy betűkkel: Fazekas László lövész. Az 1968-es év nem csak csa­lódást hozott az ezüstéremmel, hanem boldogságot is, hiszen bemutatkozhatott a válogatott­ban. Mi több, abban az eszten­dőben olimpiai bajnoki címet nyert Mexikóvárosban. Elképesztően izgultam a szovjetek elleni Európa-bajnoki meccs előtt. Emlékszem, sok sérült volt, például Albert Flóri sem vállalta a játékot, így az akkor kinevezett, korábban szövetségi kaptányként az NDK- ban is dolgozó Sós Károly engem állított a jobb szélre. Középen Varga Zoli, a bal oldalon pedig Farkas Jancsi szerepelt. Pokoli meleg volt akkor májusban, ráadásul délután rendezték a mérkőzést, és én valósággal szédültem a hőségtől és az izgalomtól. Nem is ment jól a játék. Nyertünk kettő nullára, de a moszkvai visszavágón - amelyen kikaptunk három nullára, és kies­tünk - nem szerepeltem. Aztán következtek a világ­­bajnoki selejtezők, a végén Marseille-jel... Óriási élmény volt olimpiai bajnoki címet nyerni Mexikóban, és rendkívül feldobott állapotban, jó formában vártam az 1969-es idénykezdetet és a vb-selejtező­ket. Az Újpest akkor kezdte nagy sorozatát, és mi, dózsások szép számmal szerepeltünk a váloga­tottban is. Állítom, a mexikói vb-re azért nem jutottunk ki, mert Sós Károly elcserélte magát Prágában. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor három egyre vezettünk a csehszlovák fővárosban, én lőttem a harmadikat, a labda éppen a ma­gyar kispad előtt ment ki az oldal­vonalon kívülre, ugrottam utána, és azt hallottam, hogy Sós odakiabál: „Tarts ki, Laci! Még egy kicsit tarts ki!” Nem értettem, miért mondja, remek formában, jó erőben voltam, mégis lecserélt. De már a félidőben is variált, a jól játszó Mészöly Kálmánt elküldte zuhanyozni, mire odament hozzá Göröcs Titi, és azt mondta neki: „Mester, ne cserélje le a Mészölyt, kiválóan fejel, szükség van rá..." Így aztán Sós visszahívta a tus alól Kálmánt, aki folytathatta a játékot, később mégis lecserélte őt is. Ha akkor nyerünk Prágában, és nem egyenlítenek ki három egyről a csehek, nincs Marseille, nincs futballválság, és nem kezdik el kongatni a vészharangot. Mert abban biztos vagyok, hogy Mexikó­ba roppant erős magyar válogatott utazhatott volna. Felejthetetlen kupameccseket játszott az Újpesttel, a televí­zió jóvoltából az egész ország szurkolhatott a Dózsának a

Next