Nemzeti Sport, 2017. november (115. évfolyam, 297-325. szám)

2017-11-22 / 317. szám

THURY Gábor Kchal Hipp, a Haladás vezetőedzője szerint csapata a Balmazújváros ellen jelentős erőn­léti hiányosságokkal küzdött. Ez persze nem azt je­lenti, hogy a fiúknak már nem volt erejük beállítani a meleg vizet a zuhanyozóban, de a 2-1 -es vereség azt igazolja, a szakmához (jelen esetben futball) kellő erőnlét nem volt meg. Vajon miért? Mészöly Géza lerázta magáról a kérdést, mint macska a vizet, mondván, már nem szeretne a múlttal fog­lalkozni. Erőnléti edzője, Garami Zsolt azt állítja, noha a felkészülés elején még voltak problémák, a bajnokságra összeállt a csapat. Ezt a modern tech­nikára ala­­pozva emlí-NEM EGY tette f­eg, s JÁTÉKOSNAK mint tudjuk, a SÚLYFELESLEGE VAN, számok nem hazudnak. A Mészölyt követő Pacsi Bálint és erőnléti edzője információnk szerint nem használta az úgynevezett polar rendszert - vehetjük persze úgy, hogy a szá­mok itt sem hazudnak, mert nincs mit. Megjegy­zem, Pacsi az utánpótlásért továbbra is felel. Hipp erőnléti edzője némileg finomít a visszafelé mu­togatásban, szerinte nemcsak az erőnléttől függ a szufla, hanem például a motiváltságtól is. Ezek után nehéz jót mondani, annyit azért igen, hogy Tóth Miklós ügyvezető legalább elismeri a tényeket. Persze ha nem ismeri el, akkor is látjuk. Futballunk eredményei pontosan tükrözik az erőnléti hiányos­ságokat. Válogatottunk a tavalyi Eb-n elsősorban azért vette fel a versenyt a vele majdnem azonos képességű csapatokkal, mert Bernd Storck a ren­delkezésre álló idő alatt erőnlétileg felhozta a játé­kosokat. Egyszerű: ha van kondid, elfutsz - lehető­leg gyorsan -, és beadod a labdát, ha nincs, el sem tudsz futni, de lehet, hogy nincs is mit beadni, mert a labdát már rég lecsapdázta az ellenfél. Amikor a belgák futóversenyre késztettek minket, nekünk annyi volt. Bizonyos határig a jó fizikai felkészülés elegendő, még akkor is, ha minden szakember mantrázza, a keringési rendszer és a tüdőkapacitás egy bizonyos kor felett nem fejleszthető. Bódog Tamás Németországból érkezve Diós­győrbe azt állapította meg, nem egy játékosnak súlyfeleslege van, továbbá robbanékonyságban, erőszakosságban, gyorsaságban le van marad­va nyugati kollégáitól. Na jó, csak nevében profi, de a gyakorlatban megélhetési futballistákról beszélünk, de mégis. Bódog hozzátette, ez nem csak az ő hibájuk. Ha ez így van, a szakma a fe­lelős. Magyarra lefordítva: az ilyen edző, az olyan tréner, a terapeuta meg a dietetikus. E­gy kérdés bukik ki belőlem: mi folyik itt?! TEGNAPI SZÁMUNKBAN ANNAK KAPCSÁN KÖ­ZÖLTÜNK INTERJÚT KASSAI VIKTORRAL, HOGY NEM KERÜLT BE A JÖVŐ ÉVI FUTBALL-VB JÁ­TÉKVEZETŐI KERETÉBE. AZ INTERNETES POR­TÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Szeker „Azt sem bánom, ha soha többet nem lesz vb-n magyar játékvezető, csak a focisták jussanak ki." Avox_KeyRo_Q „Szerintem azért marad le, mert botrányosan vezette az elmúlt időszakban a BL-meccseit." HajráFagyi „Az én véleményem az, hogy Kas­sai a tévedései nagy százalékát az asszisztensei miatt követte el. Több mérkőzés is volt, amikor például a gólbíró 2 méterre a labdától benézett dolgokat. Ilyen asszisztenciával nem lehet kimagasló teljesítményt nyújtani. Meg is van az eredménye." xenosz2 „Hajrá Fagyi, ha én bíró lennék, és az asszisztenseim miatt kapnám az ívet, lecserél­ném őket. Kassai túlságosan nagy hangsúlyt fektet a személyes viszony ápolására, ami nagy hiba. Lassan az is körvonalazódik, hogy a hazai játékvezető-képzés színvonala sem megfelelő, így lehet, hogy Kassai után nem lesz elismert magyar bíró a jövőben. ” boxosnozi „Örülök, hogy az okoknál a saját teljesítményét hozta fel először. Ez így nagyon rendben van, ha nem ezt jelölte volna meg, ak­kor most kapna tőlem hideget-meleget, de mivel ő is látja a hibáit, így teljesen okafogyott. ” A . „Nincsenek *1 bérelt­­ helyek” egutóbb az olaszok selejtezős blamája után jött elő a futballistákkal szembeni követel­mény, hogy „Dolgozzatok! Dolgozzatok!", ami nekem sokkal többről árulkodik, mint amennyit jelent. Alapvetően azt, hogy lehet akármi­lyen jó a marketing, akármennyi a duma a drukkerek és csapat közös nagy családjáról, a lelátó és a pálya külön világ. Mert ugyebár a játékos hivatásos, tehát értelem­szerűen éppen úgy dolgozik, mint a néző, csak éppen pechjére a teljesítménye látványosabban mérhető, könnyebben kiderül a frankó, mint annál, aki a pálya széléről ráüvölti minden keserűségét, indulatát. Még azt sem mondom, hogy a futballban több a megkívánt nívót el nem érő teljesítmény, mint a civileknél. Más kérdés - és ezt az itthoni tapasztalataim sugallják -, hogy ha valaki a hétköznapokban csak annyit tud a szakmájáról, mint amennyit a nálunk labdával po­roszkáló honfitársaim, aligha kap kiemelkedő bérezé­­sű állást, már ha foglalkoztatják egyáltalán. Magyarán, a futballisták dolgoznak, csak éppen rosszul, s a gyatra munkát nem azok kérik rajtuk szá­mon, akiknek ez a dolguk. A drukkernek a futball mindig szórakozás ma­rad. Játék, amellyel gyerekként a grundon, a téren többnyire megpróbálkozott, s beleszeretvén - még mindig gyerekfejjel - arról álmodozott, hogy a vi­lágbajnoki döntőben az ő tizenegyesével nyer a vá­logatott világbajnokságot. Alapállását erősíti, hogy a hivatásos látszólag éppen úgy rúg a labdába, mint ő, mert az ugyebár nem látszik, hol érinti a labdát, hogyan lép melléje, hol a súlypontja és így tovább. Innen jön az „Ezt még a nénikém is berúgta volna...!" felkiáltás. A munka egyébként nálunk mindig kulcskérdés volt a futballban. A háború előtti ősprofizmusban példá­ul a játékosok többsége nem keresett annyit, hogy kizárólag a labda közbejöttével éljen meg, így aztán - profizmus ide vagy oda - kénytelen volt állást is vállalni. Az Est számolt be arról a harmincas évek második felében, hogy a Fradi legnagyobbjai - a jogvégzett Sárosi György például - heti 60 pengő fizetést kap­tak, meg persze prémiumot, ám ez hiába szándított jó pénznek (sláger: „Havi kétszáz pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel.”), nem volt kiemelkedő jövede­lem. Vagy a Hungária világbajnoki ezüstérmes (1938) hátvédje, Bíró Sándor, aki azért igazolt 29 évesen a BSZKRT-ba, mert villamosvezető lehetett. Nyugdíjas állás volt - ez vezérelte egy nyilatkozata szerint. Aztán 1945 után a politika ráharapott a munkára­­ a futballban is. Főként a kommunista hatalomátvétel után, amikor a munka „becsület és dicsőség” dolga volt, a propagandában mindenképpen. Az MLSZ elnö­ke, dr. Ries István (nem mellesleg igazságügy-minisz­ter) például 1949-ben kijelentette, aki azt hiszi, hogy csak sportból meg lehet élni, az nem gondol a jövő­re. „A mi szemünkben a válogatott játékosok a ma­gyar sport büszkeségei, élmunkások" - tette hozzá, miközben a futballisták akkoriban is azért cseréltek klubot, mert az átigazolásnál nem kevés pénz ütötte a markukat. Azt persze tudták, mit kell mondaniuk. Egy korabeli riport szerint Krasznai László, az Újpest tartalékcsa­patának balszélsője edzés után közölte az,újságíróval, hogy „Mi még visszamegyünk a gyárba. Pótoljuk az edzés miatt elmulasztottakat." A szombathelyiek Hiba II Jánost állították pellengérre, mert „a munkához való viszonya a lehető legrosszabb. Az elmúlt időben semmilyen munkakörben nem állta meg a helyét. Legutóbb két héten keresztül nem jelent meg a mun­kahelyén.” A M­I AZ ELITSPORT. ESETÜNKBEN A FUTBALL ÁTKA, HOGY ALAPSZINTEN CSAK A MESTERMUNKA HOZ DICSÉRETET. AMIHEZ PERSZE LEGALÁBB ALAPSZINTEN ILLIK JÁRTASNAK LENNI A SZAKMÁBAN. HOGY ÍGY LEGYEN, AHHOZ VALÓBAN CSAK EGYETLEN ÚT VEZET: DOLGOZNI KELL! Ez volt ugyebár az álamatörizmus, ami megmaradt egészen a rendszerváltásig. Változó erősséggel. A hatvanas években a játékosok még „benéztek" néha­­néha a munkahelyükre. Attól voltak amatőrök, hogy fizetésüket a munkahelyüktől kapták, a kalóriapénzt a sporthivatal utalta át, a klub csak a prémiummal gazdálkodhatott. Meg közbenjárt a munkahelyeknél, leginkább az őt támogató bázisszervnél, intézménynél, hogy egy-egy ütősebb igazolásnál a játékos szüleinek, feleségének, anyósának is legyen állása. Az NB Ill-ban esett meg, hogy amikor a csapat a megyeszékhelyről igazolt három „nevet”, a legfőbb ösztönző az volt, hogy a három feleség megkapta a pálya melletti kocsmát­­ gebinbe, azaz nyereségre, és nem szoros elszámo­lásban üzemeltethették. Hogy a helyiek nagyon hamar „Hatcsöcsűnek” nevezték el a műintézményt, és még akkor is, amikor már rég nem voltak ott a nagy igazo­lások, népi lelemény, ám a megoldás hű tükre a kora­beli viszonyoknak. A hetvenes években változott a helyzet, a gyár, a vállalat, az intézmény átutalta a játékosok fizetését a klubba, mondván, ne bosszantsák jelenlétükkel a dol­gozókat. Ezzel együtt természetesen mindvégig a fut­­ballból éltek, profi futballisták voltak. Hazug rendszer volt, s mérhetetlen károkat okozott. Nem a népgazda­ságnak,hiszen a vállalatoknak nem volt nagy teher az a néhány százezer forint a sok százmilliós költségveté­sükhöz képest, a dolgozókat sem érte kár, hiszen nem az ő borítékukból hiányoztak a forintok - morálisan. A rendszer hazugságra épült évtizedeken át, s meg­­­győződésem, ahol a simli korokon átívelően magától értetődő, ott több emberöltő kell a megtisztuláshoz, ha elérkezhet a tisztaság egyáltalán. Példa rá, hogy hiába beszél mostanság mindenki üzleti alapról, piacgazdaság­ról a labda környékén, a futballban ténykedőknek megy­­győződésük, hogy minden jár nekik - elsősorban persze a rengeteg pénz és a kivételes bánásmód. Erősíti őket, hogy nincs olyan testület, amely ellenőrizné, hogy van-e egyáltalán remény a befektetés (hívjuk így) megtérülésé­re. Nem pénzügyileg, az ügyes vezető ismeri a kiskapukat­­ szakmailag. Hiszen akik helyet kaphatnának egy-egy ellenőrzésre létrehozott csoportban, biztosan érdekelve vannak abban is, hogy ne legyen tiszta a kép. Hogy nehéz túllépni a simlin, arra példám is van. Ami­kor egy válogatottban is megforduló játékostól megvált utolsó NB I-es klubja, csalódottan nyilatkozott. Pedig még edzői állást is adtak a gyerekeknél... - érvelt, miközben azért léphetett egyáltalán hivatalba, mert az utánpótlás­ban szerepet kapva taopénzből folyósíthatták a javadal­mazását. Az elitsport, esetünkben a futball átka, hogy alapszin­ten csak a mestermunka hoz dicséretet, amihez persze legalább alapszinten illik jártasnak lenni a szakmában. Hogy így legyen, ahhoz valóban csak egyetlen út vezet: dolgozni kell! Én is mindig ide térek vissza, csak éppen a pályára gondolok. Már én is unom egy kicsit, amit szaj­kózok, de mit csináljak, nem sok változást látok az el­múlt évtizedekhez képest. Leszámítva persze a dumát. A legújabb kedvencem, hogy a válogatottnál arról folyt a vita a luxemburgi blama után, hogy milyen rendszerben játsszon a csapat. Könyörgök, nem mindegy? Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar futballista valóban univerzális, nincs az a valaha létezett, sőt még ki sem talált szisztéma a WM-rendszeren innen és túl, amelyben ne tudna rosszul játszani. Tudna jól is, de ahhoz először is meg kellene fogadni a lelátó tanácsát: „Dolgozzatok...! Dolgozzatok...!” Ne csak ijedtükben szedjék össze magukat a „fiúk” és az őket szakmailag terelgetők, hanem... És itt megállók, jól néznénk ki, ha nekem kellene motivációt sugallnom azoknak, akiknek megadatik, hogy a világ legnépsze­rűbb játékában vállalhatnak szerepet.’És ugyebár ma­napság ami legnépszerűbb, az nagy üzleti lehetőség. Még nálunk is ráharapnak a nagy cégek a játékra, nyilván hasznuk is van belőle, így képzelhető, mi lenne, ha valódi piaci érték (is) ösztönözné őket a befekte­tésre. Azt viszont egyáltalán nem kívánom, hogy a be­kiabálások hatására a futballisták csatlakozza­nak a lelátó népéhez, és elhelyezkedjenek a „ter­melő munkában" (hogy történelmi kifejezéssel éljek). Ahogy hallom, a ma­gyar gazdaság stabil. s-« Futballmunkások MALONYAI Péter 2017. november 22., szerda mmmei sport m 1 If­rrfTqTfiTn Nem rossz megoldás: a régi csarnokot Georgia Dome-ot, az Atlanta Falcons NFL-csapat otthonát akkor bontották (robbantották) le, amikor már több hónapja használták az újat, a Mercedes-Benz Arénát. Persze ehhez hely is is kellett Atlantában.­­ Vagy eddig keresték az előző üzemeltetőjét... ? V BOMBASZTIKUS I ■ fimagoj

Next