Nemzeti Sport, 2018. január (116. évfolyam, 1-14. szám)

2018-01-03 / 2. szám

SINKOVICS Gábor IMHN­ Oderick Duchatelet úr! Kellő tisztelettel kí­vánnék minden jót az új esztendőre, ahogy ilyenkor illik. De lenne itt valami más is az elhal­kult trombitálás, az összesöpört konfetti és az el­dobott üres pezsgősüvegek után. Mögöttünk egy zaklatott esztendő és a szilveszter, ilyenkor aztán jól jön egy kijózanító hír: az Újpest immár hivata­losan is ott van Európa száz legjobb futballcsa­pata között. Ez nekünk eddig sem volt kérdéses, mi, akik versenyt futunk az idővel, még láttuk a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatár­sort „meló" közben, és az mestermunka volt a javából. Jóllehet az ellenfelek védőinek más volt erről a véleménye. Ön mint az Újpest tulajdonosa bizonyára tisztában van ezzel, nagyon is jól ismeri, sőt tiszteli a klub történetét. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. Kár, hogy ennek WW AKLUB egyelőre sem-NEM AZ ÖNÉ, mi jele- És nem SOKKAL INKÁBB A SZURKOLÓKÉ, csak az elátkozott címerügy miatt írom ezt, amellyel finoman fogalmazva is semmibe vette az Újpest történelmét. A hétköznapok is azt mutatják, hogy önt nem különösebben érdekli, hová került, mi­lyen tradicionális klubot irányít. Szurkolói pénz­ből készült el Bene Ferenc szobra, holott önnek kötelessége lett volna támogatni, megvalósítani a nemes kezdeményezést. Egyszer már írtam, most megismétlem: menjen el Bene Feri sírjához, álljon meg néhány percre Fekete László sírhelye előtt, vagy vegye rá magát és látogassa meg Tö­­rőcsik Andrást. Ne törődjön vele, ha Kese flegmán szól majd önhöz, és fogalma sem lesz róla, hogy ön kicsoda. Ő már csak ilyen­­ ilyen lett. De nekem, nekünk Törő még mindig táncol, és utánozhatatlanul cselez. Látja, miatta is állhat az UFA ötszázas listáján a hetvennyolcadik helyen az Újpest (az egyik bajnoki cím évszáma is...), Ír­hatnám azt is, hogy az ön klubja, de az Újpest még véletlenül sem az öné, hiába költött sok pénzt rá (amiért köszönet jár...), hiába kormányozza ki tud­ja, milyen irányba. Mert vannak fenntartásaink, ha nem veszi rossz néven. Az Európa-hírű Újpestnek több törődés, még több pénz és hatalmas tisztelet jár. Mert ez a klub nem az öné, sokkal inkább a szurkolóké, akiket ön láthatóan semmibe vesz­. A múltat - a dicső múlttal együtt, Duchatelet úr! Tekintse ezt a néhány sort, no meg az európai szövetség rangsorát rövidke újévi kö­szöntőnek. Az UEFA listája tegye önt büszkévé, és tegye önt helyre. És ha Göröcs János vagy bármelyik egykori legenda kilátogat a Megyeri úti stadionba, fogadja kellő tisztelettel. Ha még nem vette el a kedvüket végleg a meccsre járástól. m­i „Mindig van feljebb” TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK GULÁCSI PÉTERREL (RB LEIPZIG), AKIT A KICKER A BUNDESLIGA ŐSZI IDÉNYE LEGJOBB KAPUSÁNAK VÁLASZTOTT. AZ INTERNETES POR­TÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. RataLics9999dec34 „Egyébként Gulácsi idén ősz­szel elkezdett bravúrkapussá válni. Sajnos mos­tanában kevés olyan magyar focista van, akiből a versenyhelyzet a legjobbat hozza ki." tampa Lajos „Sajnos én is úgy gondolom, gyenge védelem mögött (válogatott) neki is megremeg a keze. Dibusz lehet, hogy átlagképesség tekintetében kicsit mögötte van, de sokkal inkább bravúrkapus, ezért nálam a kapuban jelenleg ő a No 1." Vagasi Feri „Itthon még kapus nem volt ilyen népsze­rűtlen, a válogatott kapusai rendre a kedvencek voltak, de a tények őt igazolják. B kár ismerni, nincs mese­­ladorjan „Kétségtelen siker, amit elért Lipcsében, amiért gratuláció jár. A válogatottban nyújtott telje­sítménye alapján mégsem lehet rá úgy tekinteni mint biztos pontra. Persze ez a védelem teljesítményének is betudható, ha nincs is olyan szoros összefüggés, mint mondjuk a kézilabdában. Bízzunk benne, hogy tovább tud javulni, ehhez a Bundesliga megfelelő terep." Kincses69 „Péter egyike a legintelligensebb játéko­soknak a világon, mind játékban, mind agyban. Nem csoda, hogy topcsapatok figyelik." 2018. január 3., szerda nemzeti sítort Postakocsi tök csodálójaként (is) tiszta szívből örültem annak, hogy ötven esztendővel az Arany­labdája után is kellő tisztelettel emlékez­nek meg Albert Flóriánról, még úgy is, hogy sokan csak az idősebbek elbeszéléseiből tudhatják, mekkora zseni volt. Ezt az internetes portálunkra ér­kező hozzászólásokból tudom, amelyek közül idéznék egyet, szerzője: „galancza”: „Valóban voltak szép időszakaink a 60-as években, de azt is ki kéne mondani, hogy az akkori játékosok, edzők nem hozták ki magukból a maximumot, és en­nek okairól is kellene beszélni. És arról is, hogy a 60- 70-es évek játékosai, edzői miért nem tudták átadni a tudásukat a következő játékos- és edzőnemzedék­nek.” Menjünk sorjában! Ami engem illet, meggyőződésem, hogy egy-egy sportpályafutásban éppen annyi van benne, amennyi kiderül. A számok nem hazudnak, az eredményeknél nincs „ha”, nincs „hátha”, nincs „talán”, nincs „igen, de”. Ez a személyes rész, amely mindenkire igaz, sportágtól függetlenül, így a hatvanas-hetvenes évek futballistáira, edzőire is. Van még ugyebár úgymond a társadalmi oldal, magyarán, hogy esetleg a politi­ka, a közmegítélés, a szokások, az uralkodó erkölcs akadályozta meg az akkori klasszisokat abban, hogy megnyerjék például az 1962-es vagy az 1966-os vi­lágbajnokságot, esetleg az 1964-es Eb-t. Leginkább az az érv, hogy nem volt nálunk profiz­mus, pedig dehogynem. Az élvonalbeli futballisták­nak kenyérkeresetük volt a játék, abból éltek, hogy edzettek és meccseket játszottak. Amikor a hetvenes években az éppen aktuális reform (amelyből ma már mindenki csak a híres-hírhedt követelményrendszer­re emlékezik) jegyében jött a javaslat, hogy a játékos hivatalosan is futballistaként keresse a kenyerét, a pártközpont természetesen ellenállt. Nálunk pedig nem lesz profizmus! - verték az asztalt, a változást sürgetők pedig azzal érveltek, hogy mifelénk 1926 óta mindig is pénzért játszottak a fiúk, csak éppen a szö­vegkörnyezet változott. Ez hatott, meg aztán 1926-ban a profizmust eleve az tette elkerülhetetlenné, hogy szinte mindenki álamatőr volt. Kifogás még, hogy nem mehettek külföldre a játékosok. Ez csak a hetvenes években lett, lehetett akadály, az előző évtized szem­léletét híven tükrözi például az az UEFA-nál beterjesz­tett angol javaslat, mely szerint az európai kupákban a csapatokban ne szerepelhessenek külföldi játékosok, mert így egy-egy siker nem lehet tisztán nemzeti. Más kérdés, hogy a nálunk honos álamatörizmus majd a „szocialista profizmus" morálisan hatalmas károkat okozott, mert eleve hazugságra épült. Elvégre az amatőr nem volt amatőr, a profi pedig csak kor­látokkal profi - értve rajta, hogy nem volt mögötte valódi üzleti háttér. Kivéve persze a fekete pénzeket, a játékoscsábításokat, a pontok adásvételét, ame­lyekhez - maradva a hetvenes évek pártközpontjának anyagánál - kellett „a helyi hatalmasok támogatása, de legalább szemhunyása, (...) a győri Horváth, a szé­kesfehérvári Papp, a békéscsabai Klaukó vagy a Va­sasnál a SZOT-vezér Gáspár nagy úr az övéi között, hatalmuk valódi”. Ám mindennek nem hiszem, hogy sok köze volt például 1962-ben Grosics Gyula, majd 1966-ban Gélei József vb-negyeddöntős (kapus)hibájához, a (világ)klasszisok (évszám és teljesség nélkül: Sán­dor Csikar, Bene Ferenc, Rákosi Gyula) által kiha­gyott ziccerekhez. Mondhatnám, hogy a simlis közeg megzavarta a fejeket, még tán van is benne igazság („Mi lesz, ha..." - motoszkálhatott a tudat alatt), de MÁS KÉRDÉS, HOGY A NÁLUNK HONOS ÁLAMATÖRIZMUS, MAJD A »SZOCIALISTA PROFIZMUS« MORÁLISAN HATALMAS KÁROKAT OKOZOTT, MERT ELEVE HAZUGSÁGRA ÉPÜLT ELVÉGRE AZ AMATŐR NEM VOLT AMATŐR, A PROFI PEDIG CSAK KORLÁTOKKAL PROFI - ÉRTVE RAJTA, HOGY NEM VOLT MÖGÖTTE VALÓDI ÜZLETI HÁTTÉR. ne feledjük, olyan futballistákról van szó, akikről ma is áradozunk, s nem véletlenül. Tudásuk alapján a társadalmi berendezkedéstől függetlenül elvárható volt, hogy akkor teljesítsenek a legjobban, amikor a legfontosabb. És azt se felejtsük el, hogy éppen a klasszisuk miatt az átlagpolgárhoz képest a rendszer kegyeltjei voltak. Meg is érdemelték - ez meggyőződésem. Az edzőknél már árnyaltabb a kép. A hatvanas­­hetvenes években többnyire azok vitték a prímet, akik azóta is veretes nevek a pályán és a pálya környékén, legyen elég csak 1966-ot kiragadni, s Bozsik József­re, Hidegkúti Nándorra, Lakat Károlyra, Mészáros Józsefre, Szusza Ferencre, Tátrai Sándorra utalnom, vagy 1970-ből Dalnoki Jenőre, Illovszky Rudolfra, Kovács Ferencre, Kovács Imrére, Sárosi Lászlóra, Várhidi Pálra és persze a szövetségi kapitány Baráti Lajosra. Ők is kifutották a formájukat, de esetükben már közbeszól(hatot)t a hatalom. A csapatokat fenntartó üzemek és szervezetek szívesen „politizáltak", főként mert ezt látták a szövetségnél is: a magyar futball szégyenei közé tartozik például, hogy az enyhén szól­va sem rendszerbarát politikai meggyőződését soha­sem titkoló Lakat Károly nem akkor lett szövetségi kapitány, amikor kifejezetten járt volna neki (1966). Ám abban senki sem akadályozta meg őket, hogy a legjobb tudásuk szerint vezessék az edzéseket, mecs­­cseljenek. Tudtak annyit a szakmából, hogy a külföldi tanulmányutak, segédanyagok hiánya ne legyen igazi hátrány, arról nem beszélve, hogy a nyelvtudásukkal akadt némi gond, ami persze betudható az ország be­zártságának is. A másik kérdés ugyebár, hogy miért nem adták át a tudásukat az akkoriak. Ha engem kérdeznek, azért, mert nem volt szokás. Nehéz elképzelni, hogy a klasz­­szis magától a hóna alá vesz egy-egy ifjút és tanít­­gatja. Néha persze előfordult, de aligha várható el a vezértől, hogy nevelgeti, pátyolgatja azt, aki később a vetélytársa lehet. Ráadásul akkoriban még létezett tudásalapú hierarchia az öltözőben, az újonc akkor lett teljes jogú tag, amikor visszategezhette a nagyokat, ebbe nem nagyon fért bele, hogy tanácsokat kérjen tőlük. Az viszont megszokott volt, hogy az ifik ott ültek a nagyok edzésén, és igyekeztek tőlük ellesni egy-egy mozdulatsort. Általában rajtuk, meg a képességeiken múlott, mit vettek át. A városi legenda szerint a Fra­di Branikovits Lászlójának mozgása azért hasonlított kísértetiesen Albert Flóriánéra, mert látta, elleste a Császár mozgását, ám ő egy korábbi interjúban az­zal intézte el a dolgot, hogy egyszerűen „így alakult”. Ezzel együtt biztos, hogy hatott rá a Császár, s hogy látványos lett a hatás, Branikovits érdeme. Magukra voltak utalva a gyerekek, viszont a több­ségükben mindennél erősebb volt a vágy, hogy a pél­daképeik nyomába érjenek, s ez volt a döntő. Ki így, ki úgy igyekezett egyről a kettőre jutni, persze kellett hozzá, hogy legyenek olyan futballisták körülöttük, akiktől érdemes tanulni, s főként van mit. Az edzőknél is hasonló volt a helyzet, csak bizonyos határig engedték közel magukhoz az utódokat. Nálunk a kezdet kezdete óta az a futballmódi, hogy az első csapat mestere teljhatalmú úr az öltözőben, minden és mindenki hozzá tartozik. Amikor bevezették ná­lunk a vezetőedzői funkciót, az angol példa lebegett a döntéshozók szeme előtt. A menedzseré, aki ura a helyzetnek, de a gyakorlati munka a segédek dolga. A titulus máig él, ám Angliára semmi sem hasonlít, már kezdetben sem hasonlított. A főnök alapvetően attól félt, hogy a beosztottjai közelebb kerülnek a játéko­sokhoz, mint ő, hatnak rájuk, és a végén a helyére tör­nek. Mindenki vigyázott a kispadjára, jellemző, hogy akkoriban is ugyanazok a nevek ___ "förogtak az NB I-es­ kluboknál, nehéz volt betörni az elitbe - ez sem véletlen. Az idő persze sok mindent megszépít, a legfontosabb, hogy lett volna mit eltanulni, sőt, továbbfejleszteni, de máig érvényes: „Nincs csoda­szer, nincs titkos fegyver. Csak arról van szó, hogy az űrhajózás korszaká­ban szálljunk le végre a postakocsiról.” Ahogy a Császár Arany­­labdája, ez a vélemény is a hatvanas évekből való. MALONYAI Péte V RÓZSALOVAG Az amerikai futball játékosai testi erejükről híresek, ám mint John Atkins, a Georgia hátvédje bizonyítja, a lelkükben szerények. Igaz, ezt nem ibolyával példázza - stílszerűen rózsaszállal ünnepelte, hogy csapata az Oklahoma ellen megnyerte a Rose Bowlt, s bejutott az egyetemi bajnokság döntőjébe imago

Next