Nemzeti Sport, 2018. január (116. évfolyam, 1-14. szám)
2018-01-03 / 2. szám
SINKOVICS Gábor IMHN Oderick Duchatelet úr! Kellő tisztelettel kívánnék minden jót az új esztendőre, ahogy ilyenkor illik. De lenne itt valami más is az elhalkult trombitálás, az összesöpört konfetti és az eldobott üres pezsgősüvegek után. Mögöttünk egy zaklatott esztendő és a szilveszter, ilyenkor aztán jól jön egy kijózanító hír: az Újpest immár hivatalosan is ott van Európa száz legjobb futballcsapata között. Ez nekünk eddig sem volt kérdéses, mi, akik versenyt futunk az idővel, még láttuk a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársort „meló" közben, és az mestermunka volt a javából. Jóllehet az ellenfelek védőinek más volt erről a véleménye. Ön mint az Újpest tulajdonosa bizonyára tisztában van ezzel, nagyon is jól ismeri, sőt tiszteli a klub történetét. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. Kár, hogy ennek WW AKLUB egyelőre sem-NEM AZ ÖNÉ, mi jele- És nem SOKKAL INKÁBB A SZURKOLÓKÉ, csak az elátkozott címerügy miatt írom ezt, amellyel finoman fogalmazva is semmibe vette az Újpest történelmét. A hétköznapok is azt mutatják, hogy önt nem különösebben érdekli, hová került, milyen tradicionális klubot irányít. Szurkolói pénzből készült el Bene Ferenc szobra, holott önnek kötelessége lett volna támogatni, megvalósítani a nemes kezdeményezést. Egyszer már írtam, most megismétlem: menjen el Bene Feri sírjához, álljon meg néhány percre Fekete László sírhelye előtt, vagy vegye rá magát és látogassa meg Törőcsik Andrást. Ne törődjön vele, ha Kese flegmán szól majd önhöz, és fogalma sem lesz róla, hogy ön kicsoda. Ő már csak ilyen ilyen lett. De nekem, nekünk Törő még mindig táncol, és utánozhatatlanul cselez. Látja, miatta is állhat az UFA ötszázas listáján a hetvennyolcadik helyen az Újpest (az egyik bajnoki cím évszáma is...), Írhatnám azt is, hogy az ön klubja, de az Újpest még véletlenül sem az öné, hiába költött sok pénzt rá (amiért köszönet jár...), hiába kormányozza ki tudja, milyen irányba. Mert vannak fenntartásaink, ha nem veszi rossz néven. Az Európa-hírű Újpestnek több törődés, még több pénz és hatalmas tisztelet jár. Mert ez a klub nem az öné, sokkal inkább a szurkolóké, akiket ön láthatóan semmibe vesz. A múltat - a dicső múlttal együtt, Duchatelet úr! Tekintse ezt a néhány sort, no meg az európai szövetség rangsorát rövidke újévi köszöntőnek. Az UEFA listája tegye önt büszkévé, és tegye önt helyre. És ha Göröcs János vagy bármelyik egykori legenda kilátogat a Megyeri úti stadionba, fogadja kellő tisztelettel. Ha még nem vette el a kedvüket végleg a meccsre járástól. mi „Mindig van feljebb” TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK GULÁCSI PÉTERREL (RB LEIPZIG), AKIT A KICKER A BUNDESLIGA ŐSZI IDÉNYE LEGJOBB KAPUSÁNAK VÁLASZTOTT. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. RataLics9999dec34 „Egyébként Gulácsi idén őszszel elkezdett bravúrkapussá válni. Sajnos mostanában kevés olyan magyar focista van, akiből a versenyhelyzet a legjobbat hozza ki." tampa Lajos „Sajnos én is úgy gondolom, gyenge védelem mögött (válogatott) neki is megremeg a keze. Dibusz lehet, hogy átlagképesség tekintetében kicsit mögötte van, de sokkal inkább bravúrkapus, ezért nálam a kapuban jelenleg ő a No 1." Vagasi Feri „Itthon még kapus nem volt ilyen népszerűtlen, a válogatott kapusai rendre a kedvencek voltak, de a tények őt igazolják. B kár ismerni, nincs meseladorjan „Kétségtelen siker, amit elért Lipcsében, amiért gratuláció jár. A válogatottban nyújtott teljesítménye alapján mégsem lehet rá úgy tekinteni mint biztos pontra. Persze ez a védelem teljesítményének is betudható, ha nincs is olyan szoros összefüggés, mint mondjuk a kézilabdában. Bízzunk benne, hogy tovább tud javulni, ehhez a Bundesliga megfelelő terep." Kincses69 „Péter egyike a legintelligensebb játékosoknak a világon, mind játékban, mind agyban. Nem csoda, hogy topcsapatok figyelik." 2018. január 3., szerda nemzeti sítort Postakocsi tök csodálójaként (is) tiszta szívből örültem annak, hogy ötven esztendővel az Aranylabdája után is kellő tisztelettel emlékeznek meg Albert Flóriánról, még úgy is, hogy sokan csak az idősebbek elbeszéléseiből tudhatják, mekkora zseni volt. Ezt az internetes portálunkra érkező hozzászólásokból tudom, amelyek közül idéznék egyet, szerzője: „galancza”: „Valóban voltak szép időszakaink a 60-as években, de azt is ki kéne mondani, hogy az akkori játékosok, edzők nem hozták ki magukból a maximumot, és ennek okairól is kellene beszélni. És arról is, hogy a 60- 70-es évek játékosai, edzői miért nem tudták átadni a tudásukat a következő játékos- és edzőnemzedéknek.” Menjünk sorjában! Ami engem illet, meggyőződésem, hogy egy-egy sportpályafutásban éppen annyi van benne, amennyi kiderül. A számok nem hazudnak, az eredményeknél nincs „ha”, nincs „hátha”, nincs „talán”, nincs „igen, de”. Ez a személyes rész, amely mindenkire igaz, sportágtól függetlenül, így a hatvanas-hetvenes évek futballistáira, edzőire is. Van még ugyebár úgymond a társadalmi oldal, magyarán, hogy esetleg a politika, a közmegítélés, a szokások, az uralkodó erkölcs akadályozta meg az akkori klasszisokat abban, hogy megnyerjék például az 1962-es vagy az 1966-os világbajnokságot, esetleg az 1964-es Eb-t. Leginkább az az érv, hogy nem volt nálunk profizmus, pedig dehogynem. Az élvonalbeli futballistáknak kenyérkeresetük volt a játék, abból éltek, hogy edzettek és meccseket játszottak. Amikor a hetvenes években az éppen aktuális reform (amelyből ma már mindenki csak a híres-hírhedt követelményrendszerre emlékezik) jegyében jött a javaslat, hogy a játékos hivatalosan is futballistaként keresse a kenyerét, a pártközpont természetesen ellenállt. Nálunk pedig nem lesz profizmus! - verték az asztalt, a változást sürgetők pedig azzal érveltek, hogy mifelénk 1926 óta mindig is pénzért játszottak a fiúk, csak éppen a szövegkörnyezet változott. Ez hatott, meg aztán 1926-ban a profizmust eleve az tette elkerülhetetlenné, hogy szinte mindenki álamatőr volt. Kifogás még, hogy nem mehettek külföldre a játékosok. Ez csak a hetvenes években lett, lehetett akadály, az előző évtized szemléletét híven tükrözi például az az UEFA-nál beterjesztett angol javaslat, mely szerint az európai kupákban a csapatokban ne szerepelhessenek külföldi játékosok, mert így egy-egy siker nem lehet tisztán nemzeti. Más kérdés, hogy a nálunk honos álamatörizmus majd a „szocialista profizmus" morálisan hatalmas károkat okozott, mert eleve hazugságra épült. Elvégre az amatőr nem volt amatőr, a profi pedig csak korlátokkal profi - értve rajta, hogy nem volt mögötte valódi üzleti háttér. Kivéve persze a fekete pénzeket, a játékoscsábításokat, a pontok adásvételét, amelyekhez - maradva a hetvenes évek pártközpontjának anyagánál - kellett „a helyi hatalmasok támogatása, de legalább szemhunyása, (...) a győri Horváth, a székesfehérvári Papp, a békéscsabai Klaukó vagy a Vasasnál a SZOT-vezér Gáspár nagy úr az övéi között, hatalmuk valódi”. Ám mindennek nem hiszem, hogy sok köze volt például 1962-ben Grosics Gyula, majd 1966-ban Gélei József vb-negyeddöntős (kapus)hibájához, a (világ)klasszisok (évszám és teljesség nélkül: Sándor Csikar, Bene Ferenc, Rákosi Gyula) által kihagyott ziccerekhez. Mondhatnám, hogy a simlis közeg megzavarta a fejeket, még tán van is benne igazság („Mi lesz, ha..." - motoszkálhatott a tudat alatt), de MÁS KÉRDÉS, HOGY A NÁLUNK HONOS ÁLAMATÖRIZMUS, MAJD A »SZOCIALISTA PROFIZMUS« MORÁLISAN HATALMAS KÁROKAT OKOZOTT, MERT ELEVE HAZUGSÁGRA ÉPÜLT ELVÉGRE AZ AMATŐR NEM VOLT AMATŐR, A PROFI PEDIG CSAK KORLÁTOKKAL PROFI - ÉRTVE RAJTA, HOGY NEM VOLT MÖGÖTTE VALÓDI ÜZLETI HÁTTÉR. ne feledjük, olyan futballistákról van szó, akikről ma is áradozunk, s nem véletlenül. Tudásuk alapján a társadalmi berendezkedéstől függetlenül elvárható volt, hogy akkor teljesítsenek a legjobban, amikor a legfontosabb. És azt se felejtsük el, hogy éppen a klasszisuk miatt az átlagpolgárhoz képest a rendszer kegyeltjei voltak. Meg is érdemelték - ez meggyőződésem. Az edzőknél már árnyaltabb a kép. A hatvanashetvenes években többnyire azok vitték a prímet, akik azóta is veretes nevek a pályán és a pálya környékén, legyen elég csak 1966-ot kiragadni, s Bozsik Józsefre, Hidegkúti Nándorra, Lakat Károlyra, Mészáros Józsefre, Szusza Ferencre, Tátrai Sándorra utalnom, vagy 1970-ből Dalnoki Jenőre, Illovszky Rudolfra, Kovács Ferencre, Kovács Imrére, Sárosi Lászlóra, Várhidi Pálra és persze a szövetségi kapitány Baráti Lajosra. Ők is kifutották a formájukat, de esetükben már közbeszól(hatot)t a hatalom. A csapatokat fenntartó üzemek és szervezetek szívesen „politizáltak", főként mert ezt látták a szövetségnél is: a magyar futball szégyenei közé tartozik például, hogy az enyhén szólva sem rendszerbarát politikai meggyőződését sohasem titkoló Lakat Károly nem akkor lett szövetségi kapitány, amikor kifejezetten járt volna neki (1966). Ám abban senki sem akadályozta meg őket, hogy a legjobb tudásuk szerint vezessék az edzéseket, mecscseljenek. Tudtak annyit a szakmából, hogy a külföldi tanulmányutak, segédanyagok hiánya ne legyen igazi hátrány, arról nem beszélve, hogy a nyelvtudásukkal akadt némi gond, ami persze betudható az ország bezártságának is. A másik kérdés ugyebár, hogy miért nem adták át a tudásukat az akkoriak. Ha engem kérdeznek, azért, mert nem volt szokás. Nehéz elképzelni, hogy a klaszszis magától a hóna alá vesz egy-egy ifjút és tanítgatja. Néha persze előfordult, de aligha várható el a vezértől, hogy nevelgeti, pátyolgatja azt, aki később a vetélytársa lehet. Ráadásul akkoriban még létezett tudásalapú hierarchia az öltözőben, az újonc akkor lett teljes jogú tag, amikor visszategezhette a nagyokat, ebbe nem nagyon fért bele, hogy tanácsokat kérjen tőlük. Az viszont megszokott volt, hogy az ifik ott ültek a nagyok edzésén, és igyekeztek tőlük ellesni egy-egy mozdulatsort. Általában rajtuk, meg a képességeiken múlott, mit vettek át. A városi legenda szerint a Fradi Branikovits Lászlójának mozgása azért hasonlított kísértetiesen Albert Flóriánéra, mert látta, elleste a Császár mozgását, ám ő egy korábbi interjúban azzal intézte el a dolgot, hogy egyszerűen „így alakult”. Ezzel együtt biztos, hogy hatott rá a Császár, s hogy látványos lett a hatás, Branikovits érdeme. Magukra voltak utalva a gyerekek, viszont a többségükben mindennél erősebb volt a vágy, hogy a példaképeik nyomába érjenek, s ez volt a döntő. Ki így, ki úgy igyekezett egyről a kettőre jutni, persze kellett hozzá, hogy legyenek olyan futballisták körülöttük, akiktől érdemes tanulni, s főként van mit. Az edzőknél is hasonló volt a helyzet, csak bizonyos határig engedték közel magukhoz az utódokat. Nálunk a kezdet kezdete óta az a futballmódi, hogy az első csapat mestere teljhatalmú úr az öltözőben, minden és mindenki hozzá tartozik. Amikor bevezették nálunk a vezetőedzői funkciót, az angol példa lebegett a döntéshozók szeme előtt. A menedzseré, aki ura a helyzetnek, de a gyakorlati munka a segédek dolga. A titulus máig él, ám Angliára semmi sem hasonlít, már kezdetben sem hasonlított. A főnök alapvetően attól félt, hogy a beosztottjai közelebb kerülnek a játékosokhoz, mint ő, hatnak rájuk, és a végén a helyére törnek. Mindenki vigyázott a kispadjára, jellemző, hogy akkoriban is ugyanazok a nevek ___ "förogtak az NB I-es kluboknál, nehéz volt betörni az elitbe - ez sem véletlen. Az idő persze sok mindent megszépít, a legfontosabb, hogy lett volna mit eltanulni, sőt, továbbfejleszteni, de máig érvényes: „Nincs csodaszer, nincs titkos fegyver. Csak arról van szó, hogy az űrhajózás korszakában szálljunk le végre a postakocsiról.” Ahogy a Császár Aranylabdája, ez a vélemény is a hatvanas évekből való. MALONYAI Péte V RÓZSALOVAG Az amerikai futball játékosai testi erejükről híresek, ám mint John Atkins, a Georgia hátvédje bizonyítja, a lelkükben szerények. Igaz, ezt nem ibolyával példázza - stílszerűen rózsaszállal ünnepelte, hogy csapata az Oklahoma ellen megnyerte a Rose Bowlt, s bejutott az egyetemi bajnokság döntőjébe imago