Nemzeti Sport, 2018. január (116. évfolyam, 1-14. szám)

2018-01-14 / 13. szám

THURY Gábor Iklós Edit újabb sérülése kapcsán a kolozs­vári sporttörténész, Killyéni András Olimpiai álom a Radnai-havasokban című könyve jut az eszembe. Az 1940-es második bécsi döntés után a Magyarországhoz visszatérő Észak-Erdély he­gyei olyan sportolási lehetőségeket kínáltak, hogy még téli olimpia rendezésének lehetősége is felvetődött. Ám ha az elképzelt helyszínt, a Radnai-havasokat nem is tudta a háborút követő második Trianon lerombolni, az országhatár át­rajzolásával olimpiarendezési álmainkat igen. Csupán reménykedhettünk: ha a hegyeinket nem is adják vissza, de egyszer talán lesz olyan alpesi sízőnk, aki beváltja álmainkat. S majd’ háromnegyed évszázaddal a bécsi döntést kö­vetően honnan máshonnan érkezhetett volna, mint Erdélyből?! A A 2014-ES TÉLI OLIMPIÁN LESIKLÁSBAN 7. LETT, saját bevallása sze­rint „inkább székely, mint román vagy ma­gyar” Miklós Edit 2010 novemberében lett magyar állampolgár, de talán mondani sem kel­lene, hogy a szomszéd vitatta ennek jogosságát. Ám a nemzetközi szövetség alapszabályában az áll, ha valaki nemzetiségének megfelelően vált országot, nem szükséges az eredeti ország szövetségének beleegyezése, a testület saját hatáskörben dönthet a nemzetközi rajtengedély kiadásáról. Végül minden nehézség elhárult - hacsak azt nem tekintjük annak, hogy addigi eredményeit törölték, magyarként a nulláról kellett indulnia. Az azóta megtett út ismert, Miklós Edit Szocsi­­ban a 2014-es téli olimpián lesiklásban 7. lett. A felfoghatatlan magyar sikert - mert az­t kö­vetően hittük is meg nem is, amit a 2015-ös St. Moritz-i vk-bronz után is mondott, márpedig ő olimpiai bajnok akar lenni! Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt, január 15-én Altenmarkt-Zauchenseeben súlyos sérü­lést szenvedett, a baleset látványa is sokkoló volt. Ám Miklós Edit bámulatra méltó akaraterő­vel, bár inkább sportemberi alázatnak monda­nám, és az „olimpiai bajnok akarója lenni”­­ igen, a súlyos sérülést követően is - fanatizmusával visszatért a lejtőkre. A szombati sérüléséről szóló első jelentések alapján azonban az olimpiai részvétel is meghi­úsult, nemhogy az álmok. Igaz, bizonyos Lindsey Vonn sérülés miatt nem indult Szocsiban, viszont 33 évesen Pjongcsangra készül. Miklós Edit a pekingi játékok idején ugyanennyi idős lesz. TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK CSANK JÁNOSSAL, A MAGYAR VÁLOGATOTT KO­RÁBBI SZÖVETSÉGI KAPITÁNYÁVAL, AKI JELENLEG A MEGYE I-ES TARPA SZAKTANÁCSADÓJA. Jocifan So„Csank mester megint a létszámhiánnyal jön, hogy kicsi a merítés, kevés a tehetség. Érdekes, Izlandon nem esnek emiatt kétségbe, viszont nevel­nek remek focistákat, kéziseket, kosarasokat." galant...­­ „Amúgy jugók elleni 1-7-nél, 0-5-nél nem a vereség volt a probléma, és nem is a 12 bekapott gól, hanem a döbbenetes gyávaság, el­képzelésnélküliség. Csak a jugók sportemberi hoz­záállásának köszönhető, hogy nem rúgtak 20 gólt azon a két meccsen, mert erőfeszítés nélkül lazán megtehették volna." stacchus_ „Annak idején jártam Csabán meccsek­re, Csank abból a csapatból kihozta a maximumot, magyar szinten kifejezetten látványos, szórakoztató focit játszottak, és eredményeset is. Azután a Váccal is sikeres volt, bár azt már nem követtem nyomon. Nyilván nem volt képes kiemelkedni a magyar fo­ciközegből, de mondj egy embert Dárdain kívül, aki edzőként bizonyított topbajnokságban." gargab „Csank mester összeteheti a két kezét, hogy ennyi lehetőséget kapott az élettől. Örüljön neki, hogy még most is a labdarúgásban tevékenykedhet. További kellemes vadászgatást és jó egészséget kí­vánok neki... 2018. január 14., vasárnap memxmisport Emlékezetkiesés g A nagy magyar ökölvívó úgy veszített el olimpiai döntőt, hogy egyetlenegyszer sem ütötték meg. „Az amatőr boksz valaha élt egyik legragyogóbb tehetségű alakja volt. Ezt a túlzónak látszó állítást azok közül senki sem vitat­ja, aki valaha is látta őt a ringben” - olvashatjuk Or­bán Lászlóról a profiboksz.hu portálon Fenyves Zsolt szakírótól. A szekszárdi születésű Orbán 1969-ben, húszévesen szinte ismeretlenül, mindössze nyolc nemzetközi mérkőzéssel a kezében nyerte meg a Ro­mániában rendezett Európa-bajnokságot. Az egész pályafutására jellemző, hogy bár őt választották a torna legtechnikásabb versenyzőjének, a félelmetes hírű török Tatar elleni összecsapást a döntőben a pontozók szerint csak épphogy megnyerte. A 6:1-es (akkor még öt pontozó ítélete számított) végeredmény úgy jött ki, hogy az ide és oda adott 59:58 mellett volt három döntetlenre kihozott pontozólap a kötelezően megjelenítendő győztes, Orbán nevével. Nem sokkal később, a 26 esztendősen lezárt vil­lámkarrier után több szakmabeli is úgy ítélte meg, a pontozók nem nőttek fel Orbán zseniális stílusához. Ahhoz például, hogy úgy tudott végigbunyózni egy teljes menetet (három percet), hogy lazán, leengedett karokkal hajlongott és lépett el az ütések elől. Per­sze, forró pillanatokban vele is előfordult, hogy ket­tős fedezék mögé bújt, de ezeken a meccsein is elő­vette ezt az utánozhatatlan, lezser, pimasz és bátor elhajlós-ellépős harcmodort. Ő mondta: az ökölvívás az a játék, amelyben mozgás közben tapasztaljuk ki az ellenfelünk gyengéit. Általában az első meneteket áldozta fel arra, hogy feltérképezze a vele szemben állót, aztán jött a lezserül leengedett kéz, „a gyere, kicsi, próbálj meg bepancsolni" nevű játék, amely­nek keretében hatalmas energiák mentek el a levegő cséplésére. Az egyik róla készült fotón az ellenfele tökéletes stílusban, derékból megtámasztva teljes testi erővel üt egy jobbegyenest, Orbán pedig hátrahajolva, karját teljesen leeresztve gumibabaként dől hátra úgy, hogy az ütésbe belefeszülő ellenfél kesztyűje öt centire áll meg az arca előtt. Idegesítő, megalázó helyzet. Ide­haza ilyen jeleneteknél nemegyszer hangosan derült a közönség. „Merem állítani, hogy azóta sem amatőr, sem profi ringben nert­,láttam Orbánhoz hasonló va­rázslót" - rögzítette a róla szóló nekrológban a már említett szakíró. Most egy soha meg nem erősíthető gondolatme­net következik. A müncheni olimpián ökölvívásban 11 súlycsoportban hirdettek versenyt, három döntőbe jutott be magyar öklöző, végül Gedó arany-, Orbán és Kajdi ezüstérmes lett. Mindössze egy súlycsoportban került be a fináléba hazai versenyző, akinek egysze­rűen nyernie kellett. Éppen egy lengyellel szemben, s mivel a bírótestület elnöke a honfitársa volt, Orbán ellen Jan Szczepanskit kellett kihozni győztesnek. Szakértők többször visszanézték a meccset, a len­gyel a három menet során összesen háromszor érte el szabályos felületen Orbánt, de egyik sem volt igazi ütés, a magyar viszont mintegy százszor talált. Azt mondták akkoriban, hogy „maszatolt”. Tény, habár vívott kemény meccseket is, Orbán szerette csupán jelezni a pontot. Csakhogy az amatőr bunyóban min­den érvényes területre leadott ütést az erejétől füg­getlenül figyelembe kell venni. A jelzés értékű oda­­biggyesztés pontértéke épp annyi, mint a leütésé. Kajdi János, a müncheni olimpia másik ezüstér­mese Papp László-i kaliber volt, erős, gyors, ke­mény, taktikus és bátor. Pályafutása alatt 580-szor szerepelt a ringben, ebből 568-ban győzött, min­dössze tízszer szenvedett vereséget és két meccse lett döntetlen. Albert Flórián 1969-es dániai súlyos térdsérülésére minden ötvenöt fölötti magyar férfi emlékszik, de ki tudja közülük, hogy pályafutása alatt Kajdinak nyolcszor tört el a keze? Úristen, mi lehetett volna belőle?! A müncheni döntőre fájó bor­dával és tört szegycsonttal állt ki. Miből volt ez a csodálatos küzdő? AMIKOR KÜLFÖLDI EDZŐK, SPORTSZAKEMBEREK, SPORTÚJSÁGÍRÓK ÚGY-AHOGY MEGISMERKEDNEK A MAGYAR SPORTKÖZÉLETTEL, IGEN GYAKRAN VETIK FEL, HOGY MI EGÉSZEN JELLEGZETES MÓDON FOLYTON A MÚLTBAN ÉLÜNK. SZERINTEM VAN ERRE MAGYARÁZAT, MÉGPEDIG ÉPP AZ, HOGY VÉGRE SZERETNÉNK MEGTUDNI, MI IS TÖRTÉNT VELÜNK. Akik Orbán meccsét Münchenben „sportdiplomá­ciai okokból” csalták el, úgy kalkuláltak, hogy Gedó várható és Kajdi nagyon valószínű győzelme mellett a magyaroknak majd elfogadható lesz Orbán ezüstje az olimpia záró napján. Csak épp senki sem tudta, hogy Kajdi súlyos sérüléssel állt ki a kubai Correa ellen. Kajdi az olimpia után hónapokig érzett erős fájdalmat, amikor végre alaposan megvizsgálta a Honvéd orvosa. Az volt a kérdés, mitől sérülhetett meg így, mert bokszkesztyűs ütéstől biztosan nem. Pedig kesztyűvel ütötte az őserő kenyai Murunga az elődöntőben. Tudták, hogy iszonyatosan erős, de addig ilyen kárt még senki sem okozott felkészült ökölvívónak. Amikor külföldi edzők, sportszakemberek, sportújságírók úgy-ahogy megismerkednek a ma­gyar sportközélettel, igen gyakran vetik fel, hogy mi egészen jellegzetes módon folyton a múltban élünk. Szerintem van erre magyarázat, mégpedig épp az, hogy végre szeretnénk megtudni, mi is történt ve­lünk. A sport a magyarság számára mindig kiemel­kedően fontos volt, talán az egész világon a mi nem­zetünk identitástudatában a legerősebb ez az elem. Gondoljuk meg: a csehek, a dánok, a portugálok, a törökök vagy az argentinok énképében megjelenik­­e olyan elsöprő erővel a sportban átélt önazonos­ság, mint a magyaroknál? Aligha. Bizonyos például, hogy az 1956-os elveszített berni labdarúgó-világ­bajnoki döntő még akkor is foglalkoztatja majd a magyarokat, amikor már nem él egyetlen közvet­lenül érintett és kortárs sem. Ez szimbolikus erővel mutatja meg, hányféle rejtély kapcsolódik e tragi­kus történethez az angol játékvezetők ténykedésé­vel kapcsolatban, a németekre számító új katonai szövetségben, az ellenfelünk amfetaminhasznála­­tában, a brazilokat és uruguayiakat utunkba terelő „sorsolásban", a magyarok szállodájához irányított fúvószenekarokban, és Puskás szétrúgásában már az első meccsen. Nem beszélve a nagyon hosszú, legalább fél évszázadig tartó, ködös korszakról, amikor a hivatalos tömegtájékoztatás egyszerűen nem engedte, hogy a sportszerető közvélemény megismerje a valóságos eseményeket. Minden in­formáció, jelentés, versenyzőt bemutató portré, interjú, edzésriport, tudósítás és elemzés egy, a sport belső törvényszerűségeitől távoli, manipulált külső nézőpontból válhatott láthatóvá, olvashatóvá, befogadhatóvá. Ám érzékelhetően volt egy másik világ, a sorok között olvasható, amelyben mindig megjelent a kétely, az önálló elemzés, valamint az összeesküvés-elmélet. Ez a világ aligha építhetett ellenőrzött forrásokra és tényekre. Nem tudhatott arról, hogy a válogatottak élére kinevezett szövet­ségi kapitányoknak hányszor segített az összeál­lítási gondok megoldásában a politikai rendőrség. Azt sem tudhatta, milyen testvéri segítségre köte­lezték a magyar sportolókat a szovjet ellenfelekkel szemben. S mivel a legtöbb történés mozgatórugója a háttérben maradt, ezért érdekelnek még ma is oly sokakat az akkori események. Mert nagy az igény a tisztánlátásra. Én a családunk kocsmájában nőttem fel. Járt oda har­minc törzsvendég, volt közöttük orvos, mérnök, vegyész, asztalos, fodrász, vasutas és fuvaros. A sportágakat illetően főleg ko­rábbi futballista, de megfordult ott ökölvívó, birkózó, kosárlab­dázó, vívó és atléta, sőt egy nem­zetközi bokszbíró is, aki gyakran az ivó közepé­re pattanva mutatta be Orbán elhajlásait, Kajdi horgait. Ezek az emberek minden este fejben spor­toltak. Nem volt más vágyuk, csak fröccsel a kezük­ben meg akarták érteni az életüket. DLUSZTUS Imre] A Kuala Lumpurban zajló EurAsia-kupa golfversenyen az esemény egyik bírája minden eshetőségre felkészülve magánál tartja a szabálykönyvet - elvégre az ő feje sem káptalan, a vitás helyzetekben viszont valami alapján csak meg kell hozni a döntést. Azt pedig csak reméljük, hogy a legfrissebb kiadást vitte magával...

Next