Nemzeti Sport, 2018. szeptember (116. évfolyam, 252-266. szám)

2018-09-26 / 262. szám

VALAMIT NAGYON MÁSKÉPP LÁTNAK AZOK ODAKINT N­agy Ádám végigjátszotta a Bologna-Roma (2-0) olasz bajnokit, erről is nyilatkozik mai lapszámunkban. Furcsa helyzet ez, nem először találkozom a „Nagy Ádám-jelenséggel". Sokan, túl sokan mondogatják: igen, ügyes fiú ez, de mindig oldalra passzol, túl biztonsági a játéka, nem játszik eleget előre - hallottak önök is ilyet, ugye? Akár mondták is. A kriti­ka nem alap nélküli, de azért mindig eszembe jut, amikor ezt hallom: hány magyar is játszik az olasz első osztályban? A négy nagy bajnok­ságban (angol, német, olasz, spanyol, szigorúan ábécérendben) hány honfitársunk futballozik? Fájdalmasan gyorsan a számolás végére érünk, miközben órákig sorolnánk azok nevét, akik kimentek, szerencsét próbáltak, aztán haza­kullogtak, mert az új edző nem szerette őket, a győztes csapaton nem változtatott a magyarok­kal híresen barát­ságtalan edző, s persze a sérülés sem jött soha jó­kor. Az olasznál kissé kevésbé tempós NB I-ben lézengőkkel sokkal engedékenyebb a szurkoló, mint azzal, aki a Roma elleni győztesbe is be­fért. Mi tehát a probléma Nagy Ádámmal? Kívánnék a magyar futballnak még öt, tíz, száz oldalra passzoló, kockázatkerülő, de az olasz bajnokságban lehetőséget kapó magyar fia­talt... Hadd legyen kit szidnunk, hogy ,,még nem passzol előre, ha' nem lássa, hogy ott a kapu?!" És nem Filippo Inzaghi az első bolognai edző, aki úgy véli, egy sokat védekező csapatnál na­gyon hasznos az olyan játékos, aki voltaképpen bármikor megjátszható - feltűnő ugyanis, hogy bármelyik csapattársához kerül a labda, Nagy Ádám mutatja magát, passzopciót kínál, ehhez pedig a játék állandó „olvasására” és megle­hetősen sok futásra van szükség. S gondoljunk bele, történik mindez másfél-két évvel azután, hogy Létavértesen, Putnokon, Jászapátiban lé­pett fel az FTC NB III-ban szereplő tartalékjai között, egyszer csak a San Siróban, Nápolyban, a római Olimpiai Stadionban volt a vendégcsa­pat tagja - máshol példa lenne egy ilyen vil­lámkarrier, a titkát kutatnánk, de mi igényesek vagyunk, nekünk ez nem jó, hiszen­­ miért nem passzol előrefelé?! Szerdán a Juventus, Cristiano Ronaldo ellen játszik a Bologna, jó eséllyel Nagy Ádámmal a soraiban. Valamit nagyon másképp látnak azok odakint. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LONDONI DÍJ­KIOSZTÓ FIFA-GÁLÁRÓL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉ­ZÜNK. dilettáns Úgy érzem, azért kapta Modric - jo­gosan, bár én Varane-nak adtam volna -, mert Messi és C. Ronaldo idén nem érdemelte volna meg. Négyévente van vb, a világ legfontosabb sporteseménye, és bizony mindketten betliztek, Ronaldo talán valamivel kisebbet, mint Messi. Modric viszont jót játszott, és egy néhány mil­liós ország válogatottja az ő vezérletével dön­tőbe jutott, majd ott sem vallott szégyent egy jóval erősebb csapat ellen. koczam­adicsbalint „Mekkora tiszteletlenség, ha tudom, hogy nem kapok díjat, nem veszek részt a díjátadón! Ez sportemberhez méltatlan. Itt az ideje, hogy a Ronaldo, Messi páros men­jen a levesbe, már nagyon unalmas volt az ő vetélkedésük..." sebi18 „Most komolyan, ez a Szalah-gól vicc. Ilyen gólt konkrétan hetente lőnek a különbö­ző bajnokságokban. Amit meg Bale és Ronaldo csinált, az jó esetben 2-3 évente fordul elő. ” Yugis_Ouo „Érdekes, hogy az év csapatába nem választották be De Bruynét, aki szerintem messze a legjobb középpályás jelenleg. A belga válogatottban is legalább akkora szerepe van/ volt, mint Hazard-nak." Bár a FIFA-gálán a vb-n járt perui drukkerek kapták a szurkolói díjat, az argentin Boca Juniors hívei is kitettek magukért: a River Plate elleni meccs elején sárga léggömbökkel éltették kedvenceiket, akik viszont a Superclasico végére kipukkadtak, ugyanis hazai pályán 2-0-ra kikaptak. 2018. szeptember 26., szerda nemzet­isport Vörösök avas, jeges az Anfield Road! A férfi legalább ötször nézte meg - újra meg újra - a rövidke meccsösszefoglalót. Rácsodál­kozott a Liverpool legendás stadionjára, nézte a hullámzó s alighanem didergő kopot, az utánozhatatlan szurkolótábort, és meglepve figyelte a máskor üde zöld, most hófehér játékteret. De a legfeltűnőbb, a legemléke­zetesebb mégiscsak az a gól volt. A történelmi gól, ame­lyet Branikovits László szerzett a VVK-meccsen. Az angol szpíker, riadt rekedtes hangon üvöltötte a magyar csatár nevét, hogy aztán már-már lemondóan, világvége-han­­gulatban mondja, gól, góól, góóól. A férfi lelkét bizserget­­te a látvány, magyar csapat talán ekkor nyert először és utoljára a vörösök bevehetetlennek tetsző stadionjában. Történt mindez 1968. január 9-én, egy cudar téli napon, az Anfield Road 50 ezer elképedt nézője előtt. S most újraéledt mindez az internet segítségével. A férfi - ötven fölött, viszonylag jól karbantartott ál­lapotban - nosztalgikus hangulatban nézte a régi mécs­eseket. Egyiket a másik után. Szerencsére egyre több legendás vagy épp semmitmondó találkozó kerül fel az archív felvételek közé. Valóságos időutazás volt ez, s ki­töltötte az unalmas délelőttöket. A férfi szinte már egyál­talán nem nézett televíziót, unta a ripacs, tehetségtelen műsorvezetőket, az unalomig ismételt akciófilmeket, a limonádé műsorokat. Inkább nyomkodta a kapcsolót, és olykor oroszlánokat figyelt, ahogy lemészárolnak egy­­egy riadtan menekülő zebrát. Máskor az kötötte le a fi­gyelmét, hogy miként vonulnak a szupermodellek falatnyi fürdőruhában a kifutón, egyik a másik után. De legtöbb­ször a réges-régi meccseket kereste - mintha újra átélné az egészet. De a Liverpoolt nem csak ezért nézte különleges figye­lemmel. Lenyűgözte őt a vörösök szinte tökéletes futballja. Ennél megkomponáltabb, precízebb, látványosabb, iz­galmasabb csapatjáték nem is létezik. Ezt gondolta, amikor végignézte néhány napja a Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-csoportmérkőzésüket. Felkavar­ta a Liverpool teljesítménye, és azt motyogta magában, hogy olyan ez, mint Wagner tökéletes műve, A walkür, telis-tele érzelemmel, energiával, erővel, katarzissal. És olyan, mint a Rammstein muzsikája, zakatol, feltartóz­tathatatlanul. Pedig a férfi igazából az Arsenalnak drukkolt. Egy kitörölhetetlen gyerekkori emlék hatására. Akkor még a szoba-konyhás lakásban élt a szüleivel, picinyke élőkért, a végében hangulatos árnyékszékkel, a szomszédban a fejkendős Rinyó nénivel. A férfi akkor még csenevész, aprócska, ábrándozó gyerek, megdöbbenve olvasta a tévéújságban, hogy adják az Angol Kupa döntő­jét. Valósággal lázba jött a hírtől. Akkoriban havi egy-két meccs jutott a képernyőre, nagyjából olyanformán, hogy: „Közvetítést adunk bajnoki labdarúgó-mérkőzésről...” aztán szombaton, vagy vasárnap megjelent a képernyőn a Salgótarján és a Csepel, a Pécs és a VM Egyetértés, vagy szerencsés esetben valamelyik fővárosi rangadó. Ám 1971. május 8-án Vitray Tamás kommentálásával itthon is láthatta mindenki, ahogy egymásnak feszül az Arsenal és a Liverpool. Katartikus összecsapás volt az, a rendes játékidőben 1-1-gyel, öldöklő küzdelemmel. Hogy aztán a hosszabbításban Charlie George, az Arsenal középpá­lyása, aki külseje, egyénisége miatt simán lehetett volna a Led Zeppelin vagy a King Crimson basszusgitárosa is, belője az ágyúsok győztes gólját. A férfi, akkor még gye­rekként, azonnal örök szövetséget kötött az Arsenallal, és ez a kapcsolat azóta sem szűnt meg. Hát még ami­kor Nick Hornby megírta a Fociláz című hőskölteményét, a világirodalom legjobb futballkönyvét, benne megannyi felejthetetlen Arsenal-meccset. És benne az élet­­ nőkről, szerelemről, hétköznapokról. És persze volt az a meccs, amit a férfi azóta már száz­szor visszanézett a interneten, és amiről Nick Hornby azt írta, hogy: „Minden idők legnagyobb pillanata...” s amely­ben egy 1989. május 26-án lejátszott Liverpool-Arsenal meccs szerepelt, a bajnokság utolsó fordulójából, amely az aranyéremről döntött. Ilyen talán egyszer, valóban egy­szer adódik egy drukker életében. ÁM A MOSTANI CSAPAT JÜRGEN KLOPP VEZETÉSÉVEL, IRÁNYÍTÁSÁVAL MÁR AZ ŰRFUTBALLT JÁTSSZA. LEHET-E MÉG TÖKÉLETESEBB, KIDOLGOZOTTABB, PRECÍZEBB A JÁTÉK, MINT MOST A POOLÉ? ALIGHA. És azt a találkozót, amelyet 2-0-ra kellett megnyer­niük az ágyúsoknak - 2-0-ra nyerte meg a londoni csapat, méghozzá úgy, hogy: „S egyszer csak a szezon utolsó meccsének utolsó percében, Thomas egyedül tör kapura, és megnyerheti a bajnokságot az Arsenalnak. Itt a nagy lehetőség, üvöltötte Bryan Moore, és én még mindig fékeztem magam, tanultam a leckéből, hogy mivel végződik valahányszor kilépek megkövült szkep­ticizmusomból, és azt gondoltam, legalább a végén is ilyen közel voltunk hozzá, nem pedig az: kérlek, Michael, kérlek, Michael, kérlek, lődd, be, istenem, segíts neki, hogy belője. S aztán Michael bukfencet vetett, én pedig kiterültem a padlón. Egy pillanat alatt rám ugrott min­denki, aki csak ott volt a nappaliban. Tizennyolc év és elfelejtettük az egészet egy pillanat alatt...” Az Arsenal megdicsőült akkor, ám a Liverpool most nagy hatással volt a férfira. Leste a havas, jeges Anfield Roadot, ahogy Braniko­vits László közelről bepofozza a labdát a skót válogatott Tommy Lawrence kapujába, s annyira belelkesedett a látványtól, hogy előkereste a réges-régen könyvvé for­mált Sportokat, és elolvasta Lakat Károlynak, az FTC legendás mesterének a nyilatkozatát: „Nagyképűség volna tőlem, ha azt mondanám, hogy számítottunk a győzelemre. A Liverpool néhány nappal ezelőtt bajnoki mérkőzést játszott, kitűnő játékkal nyert, a második he­­lyen áll az angol bajnokságban. Válogatott játékosokkal rendelkezik, és sok nemzetközi sikert gyűjtött a tarso­lyába. Tudtam, hogy csak akkor van halvány reményünk az esetleges továbbjutásra, ha lelkileg is megfelelő mó­don fel tudom készíteni a fiúkat. Úgy látszik, ez sikerült, hiszen csak ilyen önfeláldozó, lelkes, odaadó játék tette lehetővé ezt a szép eredményt. Minden tekintetben, de főleg taktikai fegyelemből jelesre vizsgáztak a játéko­saink, mindenki nagyon igyekezett. A legmeglepőbb volt számomra, hogy fejjátékban felülmúltuk a Liverpoolt. Páncsics egészen kiváló teljesítményt nyújtott a közép­hátvéd posztján...” Hihetetlen győzelem volt. Azok után, hogy a Ferencváros 1967. november 28-án a Népstadion harmincezer nézője előtt Katona Sándor góljával 1-0-ra nyert a vörösök ellen, a visszavágón is di­adalmaskodott. Aztán a Fradi néhány évvel később, 1974. november 5-én is elbúcsúztatta a Liverpoolt, akkor a KEK második fordulójában, az Anfielden 1-1 (akkor lőtte Máté János a 92. percben azt a felejthetetlen „kengurugólt"), a visszavágón pedig a zsúfolt Üllői úti stadionban 0-0 lett a vége. De korábban játszott az angol együttes a Honvéddal (KEK) és ugyancsak a Fradival (BVK), majd sok-sok évvel később a Debrecennel (BL) is, mindannyiszor a mieink kárára. Az is különleges vörös hadsereg volt. Ám a mostani csapat Jürgen Klopp vezetésével, irányításával már az űrfutballt játssza. Lehet-e még tökéletesebb, kidolgo­zottabb, precízebb a játék, mint most a Poolé? Aligha. Olyan ez, mint a 100 méteres síkfutásban vagy az 50 méteres gyorsúszásban világcsúcsot javítani, talán még századmásodperceket lehet lefaragni az időből, de aztán egyszer csak ott a vége­­ még a sok-sok benyert-lenyelt „gyorsító” dacára is. A német edző gyakorlatilag tökéleteset alkotott. Csapata támad, letámad, területet véd, területet nyer, és uralja a pályát. Uralja a pályát! Nem lehet ezt másként megfogalmazni, szebben, job­ban, köttőiebben. A férfi lelkesen nézte a Liverpool meccseit. Szerette a szépet, a jót, imádta a feleségét, de szerette a nőket, s ez a kettősség végigkísérte az életét. Hiába olvasott Milan Kundera gondolataiból, hiába falta Bret Easton Ellis, Charles Bukowski és Michel Houellebecq könyveit, nem lett okosabb tőle, ugyanúgy megmaradt benne a vágy a világ összes vonzó nője­­ és gyönyörű felesége iránt. Világéletében a tökéle­teset kereste­­ a tökéle­teset, ami nincs. Illetve... talán csak a Liverpool futballja. Ezért is volt külön­leges és történelmi az a Branikovits-gól, anno, ott a havas, jeges Anfield Roadon. SINKOVICS Gábor K­i­ fii fr H 1 1

Next