Nemzeti Sport, 2018. szeptember (116. évfolyam, 252-266. szám)
2018-09-26 / 262. szám
VALAMIT NAGYON MÁSKÉPP LÁTNAK AZOK ODAKINT Nagy Ádám végigjátszotta a Bologna-Roma (2-0) olasz bajnokit, erről is nyilatkozik mai lapszámunkban. Furcsa helyzet ez, nem először találkozom a „Nagy Ádám-jelenséggel". Sokan, túl sokan mondogatják: igen, ügyes fiú ez, de mindig oldalra passzol, túl biztonsági a játéka, nem játszik eleget előre - hallottak önök is ilyet, ugye? Akár mondták is. A kritika nem alap nélküli, de azért mindig eszembe jut, amikor ezt hallom: hány magyar is játszik az olasz első osztályban? A négy nagy bajnokságban (angol, német, olasz, spanyol, szigorúan ábécérendben) hány honfitársunk futballozik? Fájdalmasan gyorsan a számolás végére érünk, miközben órákig sorolnánk azok nevét, akik kimentek, szerencsét próbáltak, aztán hazakullogtak, mert az új edző nem szerette őket, a győztes csapaton nem változtatott a magyarokkal híresen barátságtalan edző, s persze a sérülés sem jött soha jókor. Az olasznál kissé kevésbé tempós NB I-ben lézengőkkel sokkal engedékenyebb a szurkoló, mint azzal, aki a Roma elleni győztesbe is befért. Mi tehát a probléma Nagy Ádámmal? Kívánnék a magyar futballnak még öt, tíz, száz oldalra passzoló, kockázatkerülő, de az olasz bajnokságban lehetőséget kapó magyar fiatalt... Hadd legyen kit szidnunk, hogy ,,még nem passzol előre, ha' nem lássa, hogy ott a kapu?!" És nem Filippo Inzaghi az első bolognai edző, aki úgy véli, egy sokat védekező csapatnál nagyon hasznos az olyan játékos, aki voltaképpen bármikor megjátszható - feltűnő ugyanis, hogy bármelyik csapattársához kerül a labda, Nagy Ádám mutatja magát, passzopciót kínál, ehhez pedig a játék állandó „olvasására” és meglehetősen sok futásra van szükség. S gondoljunk bele, történik mindez másfél-két évvel azután, hogy Létavértesen, Putnokon, Jászapátiban lépett fel az FTC NB III-ban szereplő tartalékjai között, egyszer csak a San Siróban, Nápolyban, a római Olimpiai Stadionban volt a vendégcsapat tagja - máshol példa lenne egy ilyen villámkarrier, a titkát kutatnánk, de mi igényesek vagyunk, nekünk ez nem jó, hiszen miért nem passzol előrefelé?! Szerdán a Juventus, Cristiano Ronaldo ellen játszik a Bologna, jó eséllyel Nagy Ádámmal a soraiban. Valamit nagyon másképp látnak azok odakint. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LONDONI DÍJKIOSZTÓ FIFA-GÁLÁRÓL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. dilettáns Úgy érzem, azért kapta Modric - jogosan, bár én Varane-nak adtam volna -, mert Messi és C. Ronaldo idén nem érdemelte volna meg. Négyévente van vb, a világ legfontosabb sporteseménye, és bizony mindketten betliztek, Ronaldo talán valamivel kisebbet, mint Messi. Modric viszont jót játszott, és egy néhány milliós ország válogatottja az ő vezérletével döntőbe jutott, majd ott sem vallott szégyent egy jóval erősebb csapat ellen. koczamadicsbalint „Mekkora tiszteletlenség, ha tudom, hogy nem kapok díjat, nem veszek részt a díjátadón! Ez sportemberhez méltatlan. Itt az ideje, hogy a Ronaldo, Messi páros menjen a levesbe, már nagyon unalmas volt az ő vetélkedésük..." sebi18 „Most komolyan, ez a Szalah-gól vicc. Ilyen gólt konkrétan hetente lőnek a különböző bajnokságokban. Amit meg Bale és Ronaldo csinált, az jó esetben 2-3 évente fordul elő. ” Yugis_Ouo „Érdekes, hogy az év csapatába nem választották be De Bruynét, aki szerintem messze a legjobb középpályás jelenleg. A belga válogatottban is legalább akkora szerepe van/ volt, mint Hazard-nak." Bár a FIFA-gálán a vb-n járt perui drukkerek kapták a szurkolói díjat, az argentin Boca Juniors hívei is kitettek magukért: a River Plate elleni meccs elején sárga léggömbökkel éltették kedvenceiket, akik viszont a Superclasico végére kipukkadtak, ugyanis hazai pályán 2-0-ra kikaptak. 2018. szeptember 26., szerda nemzetisport Vörösök avas, jeges az Anfield Road! A férfi legalább ötször nézte meg - újra meg újra - a rövidke meccsösszefoglalót. Rácsodálkozott a Liverpool legendás stadionjára, nézte a hullámzó s alighanem didergő kopot, az utánozhatatlan szurkolótábort, és meglepve figyelte a máskor üde zöld, most hófehér játékteret. De a legfeltűnőbb, a legemlékezetesebb mégiscsak az a gól volt. A történelmi gól, amelyet Branikovits László szerzett a VVK-meccsen. Az angol szpíker, riadt rekedtes hangon üvöltötte a magyar csatár nevét, hogy aztán már-már lemondóan, világvége-hangulatban mondja, gól, góól, góóól. A férfi lelkét bizsergette a látvány, magyar csapat talán ekkor nyert először és utoljára a vörösök bevehetetlennek tetsző stadionjában. Történt mindez 1968. január 9-én, egy cudar téli napon, az Anfield Road 50 ezer elképedt nézője előtt. S most újraéledt mindez az internet segítségével. A férfi - ötven fölött, viszonylag jól karbantartott állapotban - nosztalgikus hangulatban nézte a régi mécseseket. Egyiket a másik után. Szerencsére egyre több legendás vagy épp semmitmondó találkozó kerül fel az archív felvételek közé. Valóságos időutazás volt ez, s kitöltötte az unalmas délelőttöket. A férfi szinte már egyáltalán nem nézett televíziót, unta a ripacs, tehetségtelen műsorvezetőket, az unalomig ismételt akciófilmeket, a limonádé műsorokat. Inkább nyomkodta a kapcsolót, és olykor oroszlánokat figyelt, ahogy lemészárolnak egyegy riadtan menekülő zebrát. Máskor az kötötte le a figyelmét, hogy miként vonulnak a szupermodellek falatnyi fürdőruhában a kifutón, egyik a másik után. De legtöbbször a réges-régi meccseket kereste - mintha újra átélné az egészet. De a Liverpoolt nem csak ezért nézte különleges figyelemmel. Lenyűgözte őt a vörösök szinte tökéletes futballja. Ennél megkomponáltabb, precízebb, látványosabb, izgalmasabb csapatjáték nem is létezik. Ezt gondolta, amikor végignézte néhány napja a Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-csoportmérkőzésüket. Felkavarta a Liverpool teljesítménye, és azt motyogta magában, hogy olyan ez, mint Wagner tökéletes műve, A walkür, telis-tele érzelemmel, energiával, erővel, katarzissal. És olyan, mint a Rammstein muzsikája, zakatol, feltartóztathatatlanul. Pedig a férfi igazából az Arsenalnak drukkolt. Egy kitörölhetetlen gyerekkori emlék hatására. Akkor még a szoba-konyhás lakásban élt a szüleivel, picinyke élőkért, a végében hangulatos árnyékszékkel, a szomszédban a fejkendős Rinyó nénivel. A férfi akkor még csenevész, aprócska, ábrándozó gyerek, megdöbbenve olvasta a tévéújságban, hogy adják az Angol Kupa döntőjét. Valósággal lázba jött a hírtől. Akkoriban havi egy-két meccs jutott a képernyőre, nagyjából olyanformán, hogy: „Közvetítést adunk bajnoki labdarúgó-mérkőzésről...” aztán szombaton, vagy vasárnap megjelent a képernyőn a Salgótarján és a Csepel, a Pécs és a VM Egyetértés, vagy szerencsés esetben valamelyik fővárosi rangadó. Ám 1971. május 8-án Vitray Tamás kommentálásával itthon is láthatta mindenki, ahogy egymásnak feszül az Arsenal és a Liverpool. Katartikus összecsapás volt az, a rendes játékidőben 1-1-gyel, öldöklő küzdelemmel. Hogy aztán a hosszabbításban Charlie George, az Arsenal középpályása, aki külseje, egyénisége miatt simán lehetett volna a Led Zeppelin vagy a King Crimson basszusgitárosa is, belője az ágyúsok győztes gólját. A férfi, akkor még gyerekként, azonnal örök szövetséget kötött az Arsenallal, és ez a kapcsolat azóta sem szűnt meg. Hát még amikor Nick Hornby megírta a Fociláz című hőskölteményét, a világirodalom legjobb futballkönyvét, benne megannyi felejthetetlen Arsenal-meccset. És benne az élet nőkről, szerelemről, hétköznapokról. És persze volt az a meccs, amit a férfi azóta már százszor visszanézett a interneten, és amiről Nick Hornby azt írta, hogy: „Minden idők legnagyobb pillanata...” s amelyben egy 1989. május 26-án lejátszott Liverpool-Arsenal meccs szerepelt, a bajnokság utolsó fordulójából, amely az aranyéremről döntött. Ilyen talán egyszer, valóban egyszer adódik egy drukker életében. ÁM A MOSTANI CSAPAT JÜRGEN KLOPP VEZETÉSÉVEL, IRÁNYÍTÁSÁVAL MÁR AZ ŰRFUTBALLT JÁTSSZA. LEHET-E MÉG TÖKÉLETESEBB, KIDOLGOZOTTABB, PRECÍZEBB A JÁTÉK, MINT MOST A POOLÉ? ALIGHA. És azt a találkozót, amelyet 2-0-ra kellett megnyerniük az ágyúsoknak - 2-0-ra nyerte meg a londoni csapat, méghozzá úgy, hogy: „S egyszer csak a szezon utolsó meccsének utolsó percében, Thomas egyedül tör kapura, és megnyerheti a bajnokságot az Arsenalnak. Itt a nagy lehetőség, üvöltötte Bryan Moore, és én még mindig fékeztem magam, tanultam a leckéből, hogy mivel végződik valahányszor kilépek megkövült szkepticizmusomból, és azt gondoltam, legalább a végén is ilyen közel voltunk hozzá, nem pedig az: kérlek, Michael, kérlek, Michael, kérlek, lődd, be, istenem, segíts neki, hogy belője. S aztán Michael bukfencet vetett, én pedig kiterültem a padlón. Egy pillanat alatt rám ugrott mindenki, aki csak ott volt a nappaliban. Tizennyolc év és elfelejtettük az egészet egy pillanat alatt...” Az Arsenal megdicsőült akkor, ám a Liverpool most nagy hatással volt a férfira. Leste a havas, jeges Anfield Roadot, ahogy Branikovits László közelről bepofozza a labdát a skót válogatott Tommy Lawrence kapujába, s annyira belelkesedett a látványtól, hogy előkereste a réges-régen könyvvé formált Sportokat, és elolvasta Lakat Károlynak, az FTC legendás mesterének a nyilatkozatát: „Nagyképűség volna tőlem, ha azt mondanám, hogy számítottunk a győzelemre. A Liverpool néhány nappal ezelőtt bajnoki mérkőzést játszott, kitűnő játékkal nyert, a második helyen áll az angol bajnokságban. Válogatott játékosokkal rendelkezik, és sok nemzetközi sikert gyűjtött a tarsolyába. Tudtam, hogy csak akkor van halvány reményünk az esetleges továbbjutásra, ha lelkileg is megfelelő módon fel tudom készíteni a fiúkat. Úgy látszik, ez sikerült, hiszen csak ilyen önfeláldozó, lelkes, odaadó játék tette lehetővé ezt a szép eredményt. Minden tekintetben, de főleg taktikai fegyelemből jelesre vizsgáztak a játékosaink, mindenki nagyon igyekezett. A legmeglepőbb volt számomra, hogy fejjátékban felülmúltuk a Liverpoolt. Páncsics egészen kiváló teljesítményt nyújtott a középhátvéd posztján...” Hihetetlen győzelem volt. Azok után, hogy a Ferencváros 1967. november 28-án a Népstadion harmincezer nézője előtt Katona Sándor góljával 1-0-ra nyert a vörösök ellen, a visszavágón is diadalmaskodott. Aztán a Fradi néhány évvel később, 1974. november 5-én is elbúcsúztatta a Liverpoolt, akkor a KEK második fordulójában, az Anfielden 1-1 (akkor lőtte Máté János a 92. percben azt a felejthetetlen „kengurugólt"), a visszavágón pedig a zsúfolt Üllői úti stadionban 0-0 lett a vége. De korábban játszott az angol együttes a Honvéddal (KEK) és ugyancsak a Fradival (BVK), majd sok-sok évvel később a Debrecennel (BL) is, mindannyiszor a mieink kárára. Az is különleges vörös hadsereg volt. Ám a mostani csapat Jürgen Klopp vezetésével, irányításával már az űrfutballt játssza. Lehet-e még tökéletesebb, kidolgozottabb, precízebb a játék, mint most a Poolé? Aligha. Olyan ez, mint a 100 méteres síkfutásban vagy az 50 méteres gyorsúszásban világcsúcsot javítani, talán még századmásodperceket lehet lefaragni az időből, de aztán egyszer csak ott a vége még a sok-sok benyert-lenyelt „gyorsító” dacára is. A német edző gyakorlatilag tökéleteset alkotott. Csapata támad, letámad, területet véd, területet nyer, és uralja a pályát. Uralja a pályát! Nem lehet ezt másként megfogalmazni, szebben, jobban, köttőiebben. A férfi lelkesen nézte a Liverpool meccseit. Szerette a szépet, a jót, imádta a feleségét, de szerette a nőket, s ez a kettősség végigkísérte az életét. Hiába olvasott Milan Kundera gondolataiból, hiába falta Bret Easton Ellis, Charles Bukowski és Michel Houellebecq könyveit, nem lett okosabb tőle, ugyanúgy megmaradt benne a vágy a világ összes vonzó nője és gyönyörű felesége iránt. Világéletében a tökéleteset kereste a tökéleteset, ami nincs. Illetve... talán csak a Liverpool futballja. Ezért is volt különleges és történelmi az a Branikovits-gól, anno, ott a havas, jeges Anfield Roadon. SINKOVICS Gábor Ki fii fr H 1 1