Nemzeti Sport, 2018. november (116. évfolyam, 297-310. szám)

2018-11-08 / 303. szám

BODNÁR Zalán­ ­, akik 1986 után nem sokkal nőttünk bele a magyar futballba, mindig arról ábrándoz­tunk, bárcsak kijutna egyszer a válogatottunk egy nagy világversenyre, vagy bárcsak bejutna bárme­lyik magyar klubcsapat egy európai kupasorozat csoportkörébe. Kizárólag magára a kvalifikációra vágytunk. Arra, hogy ott legyünk és nagy csapatok ellen játszhassunk nagy meccseket. A vágyak neto­vábbjára, az egyenes kieséses szakaszba kerülésre legmerészebb álmunkban sem mertünk gondolni, hiszen abban száz százalékig biztosak voltunk, hogy ha egyszer sikerülne valahová bejutni, úgyis bucira vernek minket - de legalább legyünk ott, az ég sze­relmére! Ifj NAGY A válogatott CSAPATOK ELLEN “óta már túl JÁTSZHASSUNK is teljesítette az NAGY MECCSEKET, elvárásainkat, hiszen mikor végre kijutott a két évvel ezelőtti Eb-re, nagy len­dületében azonnal tovább is jutott a csoportjából (ráadásul elsőként). Klubcsapataink közül viszont hiába szerepelt már az évek során a Ferencváros és a Debrecen is a Bajnokok Ligája, valamint az UEFA- kupa/Európa-liga csoportkörében, és utóbbiban a Videoton is, a továbbjutás még egyiküknek sem sikerült. A legközelebb ehhez még a székesfehér­váriak álltak hat évvel ezelőtt, amikor az El negyedik csoportfordulója előtt így állt a magyar együttest is magában foglaló négyes: 1. Genk 7 pont, 2. Videoton 6, 3. Basel 2,4. Sporting 1. Vagyis az volt a helyzet, hogy ha a negyedik körben a Vidi újfent megveri a Baselt, mint két héttel korábban, és a Sporting nem győzi le a Genket, a négy meccs után máris tovább­jutónak mondhatja magát. Ehelyett - bár a Sporting valóban nem nyert a Genk ellen - a Vidi kikapott Bá­zelben, majd minden újabb lehetőségét elszalasztva végül kiesett. A helyzet most kísértetiesen hasonló a negyedik meccs előtt, mert ha biztosra vehető továbbjutás nem is jár még azért, ha Marko Nikolics csapata le­győzi idehaza a PAOK-ot, de ez esetben kiváló hely­zetbe kerülne a csoportjában. Például ha a papír­formának megfelelően közben a Chelsea legyőzné a BATE Boriszovot, a továbbjutást jelentő második helyről várná az utolsó két kört. A futballzsargon ótvaros közhelye már, hogy mindig csak a következő meccsre szabad gondolni, nem tekinteni előrébb. A Vidinek most azonban ennél is nehezebb dolga van, tanulva a múltból: nemcsak a következő meccsre szabad koncentrálnia, de egyál­talán nem is szabad gondolnia arra, hogy a győze­lem mit jelentene a továbbjutás szempontjából. Egyszerű, igaz? Éppen annyira, mint megfelelni az utasításnak, ami­kor elhangzik: „Ne gondolj a fehér elefántra!” TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK AZ INTERNAZIONALE-BARCEUWiA (1-1) LAB­ DARÚGÓ ».-CSOPORTMECCSRŐL AZ INTER­NETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Hol van Thanes? „ Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a Barca a tili-toli »atomfoci«-val is csak egy gólra volt képes az Inter ellen. Meg úgy is, hogy ha Politano fejese bemegy, akkor a katalánok egy pontnak sem örülhettek volna. Minden csak nézőpont kérdése. " Maradásul ! „Nekem kicsit sok volt Coutinho. Ney­­marra hajazott régebbről, csak gyengébb kiadás­ban. Rengeteg csel, totál céltalanul, nem irányítja úgy a csapatot, ahogy tőle simán elvárható lenne. Lesz ez még jobb is." RGB7 „ Ez a Barcelona piszok erős, nem éreztem azt, hogy az Internek lennének győzelmi esélyei, de az is igaz, hogy az Intert nem lehet egy legyintéssel elintézni. Nem rossz gárda.” RealCR7 „A Ram­ának több helyzete volt, azok alap­ján megérdemelte volna a győzelmet. Ugyanakkor a Barca önmagához képest gyengén játszott, a labda­tartás és a blokkolt lövések számomra nem jelen­tettek életveszélyes helyzetet, valamirevaló helyzet a második félidőben alig volt.” Bence.Ezzel a góllal Malcom barátunk is megér­kezett a csapatba, már megérte elutazni Milánóba.” Ili a mod­onató­l OLVASNI JÓ! 2018. november 8., csütörtök nemzetisport Kulcsszava v­ ersenyző, sportvezető, szurkoló gyakran szembesülhet azzal a ténnyel, hogy eljutván a földkerekség valamely pontjára, ahol az adott sportesemény zajlik, nincs közös nyelve a helyiekkel. Természetesen ez a helyzet folyamatosan és előnyére változik, az úgynevezett basic angol, vagy­is a legnagyobb világnyelv leegyszerűsített, lebutított formája lassan, de biztosan egyre szélesebb területet hódít meg, hasonlóan az egykori hatalmas brit gyar­matbirodalomhoz. A volt szovjet tagköztársaságokban az orosszal mindig lehet mit kezdeni, Dél-Amerikában a spanyollal, mégis, adódhat olyan szituáció, amikor a be­szédnél többre van szükség. Ilyenkor jön a mutogatás, a mimika, a gesztusok kitüntetett szerepe, hiszen ha nem tudjuk elég szabatosan elmondani, amit akarunk, vagy tudnánk, de a másik nem értené, el kell játszanunk, mint egy színésznek, pantomimművésznek. S mivel ezzel a módszerrel nem lehet csak úgy foghegyről odavetni a közlendőt, még megvan a maga bája is. Ki kell tárnunk a szívünket, megmutatni, sőt, felnagyítani az érzelme­inket, mint a commedia dell’arte műfaj középkori szí­nészei, s aztán annál nagyobb a közös öröm, ha sikerül megértetnünk magunkat a másikkal, egymással. Ilyen esetekben azért mindenképpen elkél a nyelvi segítség, amit a különböző nagyszabású sportesemé­nyek felkészültebb szervezőbizottságai meg is adnak a résztvevőknek. Mivel a magyarnak nincs közeli nyelv­rokona, a számunk pedig a milliárdos nagyságrendet távolról sem súrolja, a hozzánk érkezők hálásak néhány jó, használható hazai szóért. A nemrég nagy sikerrel vé­get érő budapesti birkózó-világbajnokság rendezői gon­doltak rájuk is, angol, valamint a sportág hátországából adódóan orosz „mankót" adtak a külföldi akkreditáltak és a szurkolók kezébe. Nézzük tehát a legfontosabb szavakat, kifejezéseket. A köszönések tényleg fontosak: Szia! Jó reggelt! Jó estét! Viszlát! Ezeket persze nekünk is érdemes megtanulnunk a messze idegenben, mert a helyiek kifejezetten hálásak érte, sőt, akaratunkon kívül meg lehet őket téveszteni vele. Több mint két éve a Rio de Janeiró-i olimpián olyan jól begyakoroltam portugálul a bom diát (jó napot), hogy amikor beugrottunk egy taxiba, s köszöntem, a sofőr,azt hitte, brazil vagyok, így azon­nal elkezdett iszonyatos sebességgel beszélni hozzám. Gyorsan közbe kellett vágnom, hogy „eu nao entendo” vagyis, hogy nem értem, mire ő kicsit elszontyolodva bevitt minket a szokásos riói közlekedési dugóba, ahon­nan csak órák múltán és gyalog tudtunk kikecmeregni, le is maradtunk a megcélzott versenyszámról. A „nem értem” egyébként tényleg kulcskifejezés, utá­na következhet a már említett pantomimezés, ezenkívül az „elnézést” és a „tudna segíteni?” ugyancsak igen hasznos lehet, nem beszélve a szeretem, nem szeretem párosról. Ennek továbbfejlesztett változata egy kedves kollégám (Isten nyugosztalja) sajátja volt, aki - nagy ba­rátja lévén a női nemnek - amerre csak járt a világban, minden nyelven megtanulta: „Szép vagy, szeretlek!" S bármilyen hihetetlen, néha bejött neki... Egyébként iga­zi nyelvzseninek számított, orosz nyelvterületen saját maga által azon melegében kitalált, rímes, verslábas költeményekkel szórakoztatta a helyieket, s annak is fültanúja voltam egy ökölvívó-vb-n, amikor Arany Já­nos: A walesi bárdok című klasszikusát kezdte szavalni szabad angol fordításban, természetesen a walesi küldött­­ ség tagjainak: „Edward King, english king is horsing..." Elképzelhetjük a bunyósok érdeklődő arckifejezé­sét. Ám ennél még nagyobb bravúrral olyan nyelven is képes volt interjút készíteni, amelyiket nem ismert. Teófilo Stevensonnal például hosszan beszélgetett, s amikor ezután a magyar kollégák megkérdezték a csak spanyolul értő kubai bokszlegendát, ugyan milyen nyel­ven folyt közöttük a diskurzus, a háromszoros olimpiai bajnok hosszasan elgondolkodott, majd kibökte: „Nem tudom." ENNEK TOVÁBBFEJLESZTETT VÁLTOZATA EGY KEDVES KOLLÉGÁM (ISTEN NYUGOSZTALJA) SAJÁTJA VOLT AKI - NAGY BARÁTJA LÉVÉN A NŐI NEMNEK - AMERRE CSAK JÁRT A VILÁGBAN, MINDEN NYELVEN MEGTANULTA: »SZÉP VAGY, SZERETLEK!« S BÁRMILYEN HIHETETLEN, NÉHA BEJÖTT NEKI... Visszatérve a birkózó-vb háromnyelvű segédanya­gára, szerepel még benne néhány logikus szó, mint a metró, a szálloda, a repülőtér, a sportág küzdő jellegét pedig a kórház, valamint az „orvosra van szükségem" kifejezés domborítja ki. A hét napjai, az irányok (bal, jobb) és egytől tízig a számok szintén megtalálhatók benne, csakúgy, mint a „Köszönöm szépen!", a „Sok si­kert!" és az „Ez nagyon jó!". S hogy mi lehet a nagyon jó? Flát a tea, a kávé, a sör és a bor természetesen, mint a legnépszerűbb italok, s a shoppingolással kapcsolatos kulcskérdés sem hiányozhat: „Mennyibe kerül?” Ez és a számok ismerete, bármerre járunk, tényleg fontos. Másik kedves kollégám története szerint az Olaszor­szágban versenyző és vásároló egyszeri magyar öttu­sázó igen egyedi módját választotta az alkudozásnak, hiszen felfelé tolta a megvenni szándékozott termék árát. „Quanto? - Quattromila! - Cinque! - Bene!” azaz „Mennyi? - Négyezer! - Öt! - Rendben!" A szép emlékű Sándor Csikar valahol arab földön ennél hatékonyabban alkudozott az ötvenes-hatvanas évek fordulója környé­kén, olyannyira, hogy az ebben a műfajban enyhén szól­va rutinos ottani árus már a haját tépte. Aztán amikor több mint egy óra elteltével száz helyi pénzegységről lementek nagyjából ötre, Csikar megjegyezte: „Inkább nem kell!” Onnantól viszont szaladni kellett, de ő ebben is a legjobbak közé tartozott, amint azt a futballpálya jobb szélén annyiszor bizonyította. A sportszféra szereplőinek nyelvtudásáról, illetve hiányáról már olvashattak ezeken a hasábokon (Ballai Attila: Szó, kincs - 2017. 09. 22.), az a publicisztika ki­válóan kivesézte a „sport mint közös nyelv” állítás köz­hely jellegét, pontosabban kizárólagossága fonákságát. Jómagam most csak annyit tennék hozzá, hogy a pár napra idegenbe utazó szurkolónak hasznos, de nem fel­tétlenül muszáj elmerülnie az adott nyelvben, a néhány hétre tudósítani érkező újságírónak már abszolút érde­mes, hiszen kitágítja a feldolgozható témák horizontját, az évekre oda igazoló sportolónak, edzőnek pedig egye­nesen kötelező. Nincs ugyanis az a közeg, amelyik ne lenne befogadóbb a szokásait tisztelő, nyelvét (meg-) ismerő érkezővel, s az idegen is összehasonlíthatatla­nul könnyebben asszimilálódik e tudással felvértezve a környezetébe. Természetesen a sport szereplői között is akadnak jó és rossz nyelvérzékkel megáldottak-meg­­vertek, mint a társadalom más rétegeiben, de a szándék, az elhivatottság mindenképpen pozitív hatást vált ki. Esetleg érzelmes, megható jelenetet. Szintén egy kedves kollégám mesélte, hogy több mint egy hónapot töltve Japánban a 2002-es labdarúgó-világbajnokságon, a búcsúvacsora után, amelyet a szokásos kifőzde aszta­lánál költött el, vendéglátója, „Fifty-one szán” (Ötvenegy úr, mert mint korábbi, „angol japánul” folytatott beszél­getéseikből kiderült, az édesapja ennyi éves volt, amikor ő fogant) a magyar újságíró távoztakor több könnycsep­pet morzsolt el a szeme sarkában. Azt sem feledem el, amikor a 2005-ös mienjangi ökölvívó-vb-n, Kína Szecsuán tartományában - ahogy a turisztikai brosúra büszkén hirdette, „az óriáspanda és a kínai atombomba hazájában" - a pincér hölgy az édesanyját és kislányát is bemutatta nekünk, miután csaknem három héten át az ő éttermében ettünk-ittunk. Rió­ban az olimpián meg szambáznom kellett egy matrónával, csak azért, mnért a legalább hatvanéves lányá­val beszédbe elegyedtem egy igen érdekes magyar-portugál-angol dialektust használva, az atléti­kai stadionhoz közeli kocsma teraszán. Ott is megismer­kedtem a família számos tagjával... Fontosak tehát az ide­gen kulcsszavak, mert ha a helybéli emberek eszét nem is, a szívét megnyit­hatjuk általuk. S nem ez a legfonto­sabb, a legfelemelőbb? DEÁK Zsigmond Határtalan boldogságukban szinte kiszaladtak volna a stadionból a Crvena zvezda futballistái, miután Belgrádban Bajnokok Ligája-csoportmeccsen nagy meglepetésre 2-0-ra győztek a Liverpool ellen, de a lelátó előtt megálltak, s a nézőkkel együtt folytatódott a tombolás. REUTERS i

Next