Nemzeti Sport, 2019. január (117. évfolyam, 1-14. szám)

2019-01-14 / 13. szám

KOVÁCS Erika A SPORTÁG IKONJAINAK SZÁMÍTANAK V­ilágsztárok. Nincs ezen mit szépíteni, mi több, nem is kell ezt szépíteni. Azok. Világsztárok. Hihetetlenül mélyről indultak, ahogyan maga a sportág, a rövid pályás gyorskorcsolya is ha­zánkban, évről évre egyre feljebb jutnak - és hol van még a vége...? Liu Shaolin Sándor és Liu Shaoang elvitte a show-t a dordrechti Európa-bajnokságon. Egy olyan országban, ahol a gyorskorcsolya nemzeti sportnak számít, ahol immár nemcsak nagypá­lyán, hanem a short trackesek között is egyre több klasszis akad, na de olyan, mint a mi két fiunk? Nos, olyat nem­igen találunk szerte a világban. Vannak persze remekül tel­jesítő, kiváló eredményeket produkáló rövid pályás gyorskorcsolyázók, de mostanra eljutot­tunk odáig, hogy a Liu fivérek a sportág ikonjai­nak számítanak. És olyan emberi minden megnyilvánulásuk... „Testvérek vagyunk. Mindig, minden helyzetben. Nemcsak a hétköznapok során, hanem a pályán is. Fontos, persze, hogy fontos, hogy a leggyor­sabbak legyünk a jégen, de az már nem számít, melyikünk halad át elsőként a célvonalon. A győzelem a miénk - családon belül marad." Úgy tartják, egy bajnok akkor igazi bajnok, ha amellett, hogy a sportágában a legnagyobbak közé emelkedik, a mindennapi életben is kivívja a tiszteletet. Mert igazi bajnokká válni csak ak­kor lehet, ha a kiváló sportolói én mellé társul a klasszis viselkedése, gondolkodása is. Liu Shaolin Sándor és Liu Shaoang igazi bajno­kok. Akárcsak a körülöttük lévők. Például edzőik, Csang Csing Lina és Bánhidi Ákos - ha a fiúk világsztárok, azok a trénerek is, és ezt nem (csak) az elfogultság mondatja ve­lünk: a dordrechti Eb helyszínén a futamok előtt, alatt és után a palánk mellett álló Lina majdnem annyiszor tűnt fel a kivetítőn, mint a versenyzők. Mindeközben Bánhidi Ákos - sokszor egy mé­terrel hátrébb lépve - végzi hatalmas alázattal a munkáját. Ketten együtt alkotnak egy egészet - nekik is köszönhetően tart immár évek óta a magyar rövid pályás gyorskorcsolyázók siker­­sorozata. És vegyük észre azt is, hogy a Liu testvérek mellett szép lassan mások is odaérnek az él-TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A VU TESTVÉREK­NEK A DORDRECHTI RÖVID PÁLYÁS GYORS­KORCSOLYA EURÓPA-BAJNOKSÁG ELSŐ NAPI DÖNTŐIBEN ELÉRT SIKEREIRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. Zifigany168 „Világsztárok, na...!" Redneck026 „Nagyon szép eredmény, büszke va­gyok rátok." hungarianfan „Ti vagytok a legnagyobbak! Sze­rencsére Adó nem marad már örök második, igaz, ezt a bátyjának köszönheti, aki láthatóan erősebb volt, de véletlenül sem akarta megelőz­ni, csak a pozíciót védte.” Karachar Nevian2 „Figyeljétek meg, hogy lesz valamiféle vizsgálat, aminek a vége az lesz, hogy nem indulhatnak testvérek/egy országbéliek/már más távon győztesek egy döntőben, nehogy össze tudjanak dolgozni." Giovanni „Ádó 500-on már jobb a tesójánál. A ko­rábbi időeredményeik tudtommal ezt mutatják. Az vitathatatlan, hogy Sándor gyönyörűen védte az öcs­­csét. Öröm volt nézni. " Marosi Lac „Az Ádó gyerek minden idők legjobb rö­vid pályás kolisa lesz." Norwil „Meseszerű. Sok szeretettel gratulálok mindkettőjüknek ehhez a hatalmas sikerhez!" bimmbamm „Hihetetlen, amit ez a két srác művel! Hajrá magyarok! Jól indul az év. ” Mario Gáspár, a Villarreal védője vélhetően jobban örül, ha csak ő kötött volna ki a kapuban, de amint az a képen is látható, a labda is vele tartott, így a Getafe elleni spanyol bajnokit Ángel Rodriguez 89. percben szerzett gólja eldöntötte, a vendégek 2-1-re nyertek. Imago 2019. január 14., hétfő nemzetisport múltkoriban egy újságíróiskolás sráctól kaptam a kérdést, gyerekként ki volt a példaképem, ki volt, aki végérvényesen a sport felé lökött. Sokat nem kellett gondolkodnom a válaszon, bár amit mondtam, enyhén szólva is meglepte a fagga­­tózót, ugyanis a név, amelyet megemlítettem, az elmúlt évtizedek sodrásában tökéletesen semmitmondó. Carvaldzsiev Iván. Kicsoda?? - érkezett kapásból a hitetlenkedő visz­­szakérdezés, s a velem szemben ülő ifjún láttam, milyen kétségbeesetten pörgeti az agyát, hogy az említett „Iván­­kicsodát is...” valahogy megtalálja emléklexikonának va­lamelyik polcán: vajon labdarúgó, kosárlabdázó, atléta, úszó, öttusázó - ki lehetett ez az ember, vagy csupán be­ugratás ez az egész, és ilyen sportoló nem is volt? Carvaldzsiev Iván - mondtam ismét a nevet, s láttam, kissé kedvetlenül írja le az újra hallott és így már jegyzete­­lésileg is használható információt, s biztos vagyok abban, hogy az 1966-ban született „interjúalanyától" sportügyileg ennél frappánsabb válaszra, mi több, nagyobb névre szá­mított. Persze, mondhattam volna - és most csak hasra­­ütésszerűen említek néhányat gyerek- és ifjúkorom száz, sőt ezer ásza közül - Balczó Andrást, Kajdi Jánost, Gedó Györgyöt, Nyilasi Tibort, Törőcsik Andrást, Détári Lajost, Faragó Tamást, Balczó Andrást, Wichmann Tamást, Karsai Lászlót, s mondhattam volna azt is, hogy a szobám fala az újságok címlapjain szereplő világsztár sportolókkal volt kitapétázva, s ez hajdanán még igaz is lett volna (ám fáj­dalom, akkor még senki nem kérdezett tőlem olyat, hogy beszéljek a sportbéli példaképről, s ráadásul ezt le is írja egy diáklapba), de kicsivel ötven felett már mást tartok fontosnak példaképügyileg. Éppenséggel bizonyos Carvaldzsiev Ivánt. Ám hogy a válasz ne legyen ennyire torzó, nekiálltam megmagyarázni: általános iskolai testnevelő tanáromról van szó, aki Bulgáriából Magyarországra nősült, magyar állampolgár lett, s a nyelvünket sajátos zengéssel beszél­ve igyekezett mindent megtenni azért, hogy a IX. kerüle­ti, cseppet sem kezes (sőt!) srácokkal megszerettesse mindazt, ami labda, futás, ugrás, elrugaszkodás, mászás, dobás, fejelés, védés. Öt éven át foglalkozott velünk, és ily rövidke idő alatt alapozta meg aztán megannyi sportmáni­ássá lett fiatal életútját. A történethez hozzátartozik, hogy anno a franzstadti is­kolák, s különösképpen a „Mester hatvanhét”, valamint a Telepy utcai, ontották a tehetségeket, előbbi sok­ a kézilab­dapályák betonjára és salakjára adott talentumokat, utób­bi pedig a kidolgozott felsőtestű tornászokat és atlétákat juttatta el a magyar sport kebelére, míg a történetünkben szereplő Lenhossék utcai oskola amolyan mindenes volt, a röp-, kosárlabda és a labdarúgás gyarapodott labda­ügyes kölkökkel. Képzésünk nagyon egyszerű volt: Iván bá minden nap leparancsolt minket a cseppet sem szabványos tornate­rembe (ja, hogy ne feledjem, azokban az időkben szom­baton is volt tanítás), a régi bérházak némelyikében kicsit nagyobb volt a nappali, mint a Lenhossékban a linóleum borítású pálya, és - szó szerint - tanított bennünket. Sportolni. Ha röplabdáztunk, óriási türelemmel sulykolta, hogyan szerváljunk, hogyan fogadjunk, hogyan adjunk fel; ha kézilabdaedzést tartott, szinte minden lépéshez oda­igazította a lábunkat, s olykor szabócentivel méricskélte, miként tartjuk a karunkat, vállunkat a dobásoknál; ha fut­balloztunk, a pályán köztünk futva magyarázott („Vincsé - megjegyzem: a Vincsé voltam én - , te kiadod labda a Péklőnek balra, a Péklő pedig kipasszolja a Gyurkónak... Péklő, Péklő, ha nem te csinálod, amit beszél én neked, akkor... Péklő, te tőlem seggberúgást kapol!"), szóval nem volt olyan pillanat, amikor ne azon fáradozott volna, hogy az összevissza alkatú és személyiségű srácokat valahogy csapatba terelje. ABBAN BIZTOS VAGYOK, HOGY SZÁZ ÉS SZÁZ, DE LEHET, HOGY EZER ÉS EZER MAGYAR EMBER A MAI NAPIG AZZAL A TUDÁSSAL ÉS SZERETETTEL ÉR A LABDÁHOZ, RAGAD ÜTŐT VAGY EVEZŐT, AMIHEZ AZ ALAPOKAT EGY APRÓCSKA TORNATEREMBEN SZEREZTE MEG. Ha győztünk, sírt. Ha kikaptunk, sírt. S a könnyeit mi sohasem nevettük ki - pedig, mon­dom, ez a környék a Ferencváros utca gyerekbugyra volt akkoriban, volt olyan srác, aki egész évben be nem tette a lábát a matekórára, mert újságot árult, de a tesiórákra, az edzésekre mindig lejött, s bár Iván bá megeskette, hogy iskolába is jár majd rendesen, ám ez ügyben az öreg kép­telen volt célt érni­­, mert ő így tanított bennünket szívből játszani. S mikor vettem észre, hogy mit csipegettem össze az általános iskolai testnevelésórákon? Akkor, amikor a zöld-fehérek legendás kölyökedzője, Rózsa Lajos a fekete salakos Somfa közi futballpályán azt mondta, fiam, irány a középpálya. Akkor, amikor a Fradiban Székely Éva és Balási Péter, majd Tumpek György úszóedzésein fejest kellett ugrani a vízbe, s leúszni a napi penzumot. Akkor, amikor eldöntöttem, hogy márpedig kosárlab­dázó leszek a Csepelben. S aztán a bolgár testnevelőnek hála, minden BLSZ- meccsen, mindegyik újságíró-válogatottas foci alkalmá­val kiderült, hogy a sport olyan, mint az anyatej. Megerősít, szó szerint emberré tesz. A hatvanas évek közepén született generációnak a mai napig talán az a legcsodálatosabb képessége, hogy a legtöbbünk sportmindent tudó (a pályákon legalábbis biztosan), vagyis nem jön zavarba, ha a kosárpalánkon fe­­szülő gyűrűbe kell bedobni a labdát, ha a strandok röplab­dapályáin be kell állni egy-egy szettre, a lábtenisszel sem lesz nagy gondja, ezen kívül tud úszni, tud futni - tehát a vérünkben van mindaz, amit a sportpályákon tenni lehet. Mert valaki megtanított bennünket­­ sportolni. Vérzik is a szívem, amikor a gyerekeink példájával szembesülök, mégpedig a következőképpen: Mi volt ma a suliban, kisfiam? - Semmi... - Mit csináltatok a tesiórán? -Semmit. -Na! - Tényleg semmit, tanulhattunk a matekra.” S ennek a világnak ez az egyik legnagyobb baja. Hogy a mindennapos testnevelés leértékelődött, s ez a fene nagy „digitalizmus”, valamint a „mindent jobbantudásra" való kényszer lyukasórává silányította a sporttal eltölthető negyvenöt percet. Nem véletlenül hallani a panaszt, hogy az új korban eltűntek az ösztönös tehetségek, az sem le­het véletlen, hogy éppen a labdajátékokban nincs már meg az a virtus, ami a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években vitte, lendítette, repítette a a magyar sportot. Mert, hogy ne feledjem, az egy szem vasárnapi sza­badnap (ugyebár néhány sorral fentebb említettem, hogy szombaton is volt tanítás, igaz, akkor délben kicsengették az utolsó órát) azzal telt, hogy meccsre, versenyre is lehe­tett menni. A kerületi iskolai bajnokságokban minden hé­ten más és más sportágban volt valami megméretés - mai ésszel fel nem tudom fogni, hogyan fért bele annyi minden egy napba, főleg, hogy mostanában olyan érzésem van, mintha kurtább lenne a huszonnégy óra, csak rohanunk, s valami prés nyomja össze az életünket, mert se nekünk, se a gyerekeinknek szinte semmire sincs ideje. Furán hangzik, de mi annak idején megtanulhattuk az edzettséget (is). Jól is jött az életben, most immár erősen őszülő halántékkal is jól érezzük magunkat attól, hogy ké­pesek vagyunk labdát rúgni, dobni, elkapni, talán kicsivel jobban is, mint a jócskán mögöttünk felnövő generáció. No, de lassan itt a mese vége: öreg testnevelő tanárom­ról később már nem hallottam, idővel nyilván az ő emlé­kezetében is elkopott a mi kölyökkori arcunk; semmit sem tudok arról, merre és hová vezette aztán az élet Carval­dzsiev Ivánt, viszont mostanában egyre többször eszembe jut, talán van olyan srác is széles e hazában, aki éppen az öreg sportimádó hagyatékával jutott el odáig, hogy nagy versenye­ken állhatott dobogóra, kiélezett meccseken szerzett győztes gólt. Abban viszont biztos vagyok, hogy száz és száz, de lehet, hogy ezer és ezer magyar ember a mai napig azzal a tudással és szeretettel ér a labdá­hoz, ragad ütőt vagy eve­zőt, amire az alapokat egy aprócska tornateremben szerezte meg, s ők is úgy érzik, életük egyik legnagyobb kincse nem más, mint a sportrajon­gás-ugye...? VINCZE András Tanár úr, kérem!

Next