Nemzeti Sport, 2019. január (117. évfolyam, 15-30. szám)

2019-01-26 / 25. szám

Váltóátállítás mint szerencsésen földet értem, azonnal be­villant annak a bizonyos cikknek az emléke. Tanult kollégám írta le anno vitriolos monda­tokban egy atlétikai világbajnokság helyszíné­ről küldött tudósításában egy magyar futónő kálváriáját. Mivel a jelenség a lényeg, hadd ne említsek neveket, bár a szövegkörnyezetből akár utána is lehet keresni. Tény, hogy egy magyar versenyzőnek az utolsó métereken a tejsavtúltengéssel és az oxigénhiányos állapottal vívott küzdelme ihlette meg a kollégát. A széteső mozgáskoor­dináció valóban szánalmas jelenetekre kényszerítette a célegyenesben már a túlélésért harcoló atlétát, a látvány nyomán született dolgozat viszont nagyjából az Eric, az angolna vagy Eddie, a sas szintjére süllyesztette hon­fitársunk teljesítményének sportértékét. Mínusz az az empátia, ami az említett hősöknek azért az egész világ részéről kijárt. Cikkében a kolléga viszonylag egyszerű mozgásként írta le a futást, amelynek során az em­bernek nincs egyéb dolga, mint egyik lábát a másik elé helyezni. Cizellált munka volt, jót lehetett rajta röhögni. Vagy dühöngeni. Belőlem az utóbbi reakciót váltotta ki. Vállaltan de­rékig benne volt az atlétikához való sajátos viszonyulá­som és elfogultságom, valamint személyes harcom is, amelyet ma is vívok ama nézet ellen, miszerint csak az olimpiai dobogóra érők számítanak élsportolónak. Egy „atlétikasűrűségű” egyéni sportágban a világ első har­mincába tartozni bizony csúcsteljesítmény, nem pedig gúnyos lekezelés tárgya. És bár a világversenyekre való kijutás szűrői között a múlt század kilencvenes éveiben még létezett az úgynevezett szponzori szint - ma már indokoltan jóval „sűrűbb szemű” a rosta­­, azért világ­­bajnokságra arra érdemtelen nem nagyon juthatott ki. Eddie-k vagy Ericek garantáltan nem. Kanyarodjunk vissza azonban a kezdeti képhez, ami­től belém villant a fenti gondolatsort elindító írás emléke. A felelőtlenség vitathatatlanul az enyém, mint ahogy a kevélység bűnébe esés sem védhető. Mea culpa, tíz-ti­zenöt évvel fiatalabb „suhancokkal” álltam le futballozni, túlnyomó részük rendszeresen mozog. A cserepadról nézve a focimeccs sebességtartománya nekem való volt, és az érzés, ami elborított a pályára lépésemet követő néhány perc során, mindent pénzt megért. Jöttem-men­­tem, mint egy kézifékes vasaló, el-elszakadtam az el­lenfél védőjétől, a labdák többségét hasznosan meg is játszottam, nem hibáztam gólt érően, sőt, adtam egy gólt ígérő passzt. Tiszta kés volt, míg egyszer csak el nem kapott a gépszíj. Jó ütemű félmagas indítás a fe­lezővonalnál, combbal hosszan magam elé tettem a labdát, és már láttam is, amint a kapuig vágtázom vele. Remek ötletnek tetszett, néhány tizedmásodpercen belül azonban bebizonyosodott, hogy mégsem az. Felelőtlen sebességre kapcsolva izmaimban dübörögni kezdett a tejsav, hirtelen azt éreztem, hogy elnehezedik a lábam, a Holdon járó embernek is dicsőségére valóan üreseket lépek, felsőtestem a gravitációnak engedelmeskedve fájdalmas földet érést sejtetően indult a parketta felé. Ettől a pillanattól már minden idegszálammal a „talaj­ra" érkezésre igyekeztem koncentrálni, illetve a várható következmények minimalizálására. Az agyam mindjárt egy másik biztató emléket ásott elő a régmúltból. Sorka­tonaságom megszámlálhatatlan reggeli riasztásainak egyikét, amikor nemcsak a hajnali álom lebegett meg utánunk, hanem az egyenruha sebtében magunkra rángatott darabjai is. No meg a surranó hosszú fűzője, ami önmagában is súlyos veszély, hát még ha száz emberrel a háta mögött kell lerohannia az embernek a meredek lépcsőn. A Kolozsvár melletti Szászfenesen AZ AGY 15 RITKÁBBAN KÜLD OLYAN GONOSZ ÜZENETEKET, MISZERINT AZT A KÖZELEDŐ MAGAS LABDÁT LÉGSTOPPAL MEGSZELÍDÍTED, EGY INDULÓCSELLEL ARRÉBB KÜLDÖD A VÉDŐT MAJD VISSZAHÚZOD A RÖVIDBE. még a Monarchia alatt épült a másfél éven át otthonommá avanzsált laktanya. Magas, nagy légterű helyiségek, en­nek megfelelő hosszú és meredek lépcsők kötötték össze az emeleteket, amelyekre csinos kis vájatokat koptatott a száz esztendő alatt végigdübörgő sok ezer katonabakancs. A lépcsőfokokat védő fémabroncs viszont nem kopott azonos ritmusban - vagy ha igen, időnként újra cserélték -, így aztán az álomittas katonának ezekkel az alattomos akasztókkal is meg kellett küzdenie. A téren szakadatlan harsogott a gyülekezőt fújó trom­bita, miközben engem röppályára indított a lezúduló embertömeg, a cipőfűző és a lépcsővas együttes ár­mánykodása. Az előttem álló húsz lépcsőfokot két vállon átfordulással abszolváltam, a legaljára talpra érkeztem, amit a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítha­tó hadnagy sem hagyott szó nélkül: hoppá, közlegény, csak nem sportolt? Ez volt a legemberibb mondat, amit másfél év alatt tőle hallottam, de mi tagadás, neki sem lehetett könnyű naponta szembesülni az ágyúállások vasgerendáin kitörölhetetlenül tanúskodó bélyegzővel. Diósgyőri Vasgyár, 1894. A kapu felé lendülésem lezárása korántsem sike­rült ennyire piacképesre, koppantam a parkettán, akár a Családi kör éji bogara. Egy vállon át félfordulatra azonban még futotta, valahonnan a mélyrétegekből szakadt fel a mozdulat, így aztán nem fúródtam a ta­lajba, és zúzódásaim is szépen gyógyulnak. A szána­kozó tekintetek emlékével még küzdök, a közelemben lévő, de hozzám sem érő, alig negyvenes srác olyan rémülten hajolt fölém, hogy eszembe sem jutott Sza­­lahot játszani. Koromhoz és pillanatnyi állapotomhoz képest vitézül talpra pattantam, és tisztáztam, hogy nem volt semmi, nehogy bárkinek az álmába vissza­járjak, mint egy majdnem elkövetett gyilkosság majd­nem áldozatának kísértete. A következő félidőben még mindenki megnyugtatására - vagy elborzadására - játszottam egy keveset, majd átadtam a helyemet a fiatalabbaknak. Azóta azon gondolkodom: vajon végleg-e? És hogy mikor szabad, illetve mikor észszerű lehúzni a rolót, át­térni őrgróf üzemmódba, hátratett kézzel sétálgatni, és olyan okosakat mondani a „mi időnk" futballjáról, hogy a végén magad is meglepődj. Mert egyértelmű, hogy nem lehet minden hasonló „holdjárást’’ néhány napon belül gyógyuló zúzódással megúszni - az önbecsülésen eső, talán még nehezebben hegesedő sebekről nem is beszélve. És hát jó lenne megspórolni a kajánkodó meg­jegyzéseket is, nem felbukni a pályafelfestésben. Aránylag jó viszonyban vagyok magammal, sok min­dent kaptam az élettől, s amit nem, arról ma már hiszem, hogy épp jó helyen egyensúlyoz a mérleg másik serpe­nyőjében. Viszont nem vagyok könnyű helyzetben, mert a futballkörnyezetemben lassan mindenki pofátlanul fiatal, s miután illendően rám csodálkozik (sose gondol­tam volna, hogy már ennyi vagy!), a pályán úgy megy el mellettem, mint a gyorsvonat. Persze mennék utána, de a váltót valaki folyamatosan átállítja. Futni kellene, kon­diterembe járni, kerékpározni, planktornázni, mondják, az kevesebb balesettel fenyeget, feszesebb has- és far­­izmokkal kecsegtet, no meg nincs testi kontaktus. És az agy is ritkábban küld olyan gonosz üzeneteket, miszerint azt a közeledő magas labdát légstoppal megszelídíted, egy indulócsellel arrébb küldöd a védőt, majd vissza­húzod a rövidbe. Miközben már régen nyerőben vagyok, ha a valóságban eljutok a légstopig, majd egy biz­tonsági passzig. Viszont jó úton vagyok afelé, hogy örülni tudjak minden ilyen apró részmegvalósításnak. Per­­sze csak magamban, kifelé igyekszem azt mutatni, hogy mindez a dolgok természetes állapota. Pszichésen erősen dol­gozom azon, hogy majd mosolyogva vegyem át a torna legidősebb játé­kosának járó kis plaket­tet. Eddig megúsztam. CSINTA Samu • ~ m ' ' i? KLEIN Re n­em kellemes élmény az Australian Open páros döntőjét követően ráébredni az ilyesmire, de at­tól még fontos fejlemény: Babos Tímea megtanult veszíteni. A soproni sportoló eredménysora lenyűgöző a műfajban: hét Grand Slam-döntő, Australian Open­­győzelem, két világbajnoki cím, világelsőség - 25 éves korára kétségkívül a magyar tenisztörténelem egyik legsikeresebb szereplője lett, akit a követ­kező évtizedekben sem lesz könnyű túlszárnyalni. A viselkedése viszont eddig nem tette alkalmassá példaképnek. Mert hiába a Magyarországról kisebb csodának számító győzelmek, ha egy rossz ütés után a lab­daszedővel bánik durván, gyengébb játszmát köve­tően csúnyán káromkodik, kiborul, a vereség után a körülményeket, a társát hibáztatja. Utóbbi volt a leg­kevésbé korrekt: Babos többször is rátolta a fele­lősséget aktuális partnerére egy-egy kudarc elemzésekor, ami még akkor sem elegáns, ha Indiában, Szlovéniában, Csehországban és Franciaországban nem feltétle­nül olvasták a szavait. Márpedig neki eme is figyelnie kell, hiszen az elmúlt években ő jelentette „a" magyar teniszt, a fiatal já­tékosok felnéznek rá - az elveszített Grand Slam-fi­­nálén például a perzselő napra ült ki a 17 éves Nagy Adrienn (úgy kellett edző-édesapjának az árnyékba terelni), aki a saját, megnyert döntője után is csillogó szemmel beszélt arról, mennyire szurkolt Babosnak, és milyen hálás, amiért jegyet kapott tőle a center­pálya lelátójára, és megnézhette a mérkőzését. Hogy a család, a barátok, az új edző javaslatá­ra vagy saját elhatározásból kezdett megváltozni Babos, az lényegtelen. A legfontosabb, hogy egy fájó összecsapás végeztével immár higgadtan és reálisan tud értékelni, partnerével kapcsolatban annyit mond, együtt nyernek, együtt veszítenek, és közben azért nagyképűség és álszerénység nélkül veszi figyelembe, hogy Grand Slam-döntőt elveszítő sportolóból sem mászkál tucatnyi Magyarországon, bajnokból meg még kevesebb. Eme az új, veszíteni is felemelt fejjel képes Babos Tímeára elbukott finálé, váratlan kiesés, csúnyán el­ütött labda után is nagy szüksége van a hazai tenisz­sportnak, a Magyarországon készülő fiataloknak. De azért a győztes Babos Tímeával többet szeret­nénk találkozni a 2019-es idényben. TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK DZSUDZSÁK BALÁZZSAL, AZ AL-ITTIHAD KALBA VÁLOGATOTT LABDARÚGÓJÁVAL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. lempilampi.Egy jó formában lévő Balázsra szük­sége lenne válogatottunknak. ígéri, hogy ezért megtesz mindent. Reménykedem, hogy az ígéretét be tudja tartani."­ólja „Dzsudzsák Balázs hozzáállását sosem érhette kritika, nem véletlen, hogy a drukkerek legutóbb vastapssal köszöntötték." Battsak „Balázs elhivatottsága kétségtelen, ve­zéregyéniségnek is megfelelő. Csak az a baj, hogy bármit is mond az erőállapotáról, az ottani bajnok­ság láthatóan visszavetette a formáját. Már nem tud elfutni a szélen és beadni, mint régebben szinte bárki ellen. Irányítóként nem vált be, maradnak a szabadrúgások. Ne kerteljünk, ha látnának benne fantáziát, már rég elvitte volna egy nyugat-európai középcsapat, de már nem kell senkinek. ’­s „Nagyon bíztalak a PSV-ben, de azóta megtört valami." orgos „Nem volt rossz húzás a válogatottban, hogy beljebb játszott, amíg volt kondija, nem adott rossz labdákat, és még mindig olyat lő, mint a bi­valy. Nem mondom, hogy 90 percet végig a pályán legyen, de szerintem kell ő még egy-két évig. ” AZ ELMÚLT ÉVEKBEN Ő JELENTETTE »A« MAGYAR TENISZT. Úszók melegítenek a Győri Filharmonikus Zenekar nagy sikert arató farsangi koncertjén a győri Aqua Sportközpont uszodájában. Petrov Iván, a győri úszók edzője annak kapcsán állt elő a muzsikáló uszoda ötletével, hogy reggelente látta, amint a szinkronúszók Brahms szimfóniáira gyakorolnak. Tartott a»» tti­ koncerttol u Európa-bajnokci *eto­t«wSret.a konnye* % nytUtkoutokral. at «­maradt hat tíz évet, » holland MwtMMrdl.« arab UMrdl. valamim * «KMfcyem s­zerint a namntt egyu­ttm­­ napadrapitanya MTI sport

Next