Nemzeti Sport, 2019. január (117. évfolyam, 15-30. szám)
2019-01-26 / 25. szám
Váltóátállítás mint szerencsésen földet értem, azonnal bevillant annak a bizonyos cikknek az emléke. Tanult kollégám írta le anno vitriolos mondatokban egy atlétikai világbajnokság helyszínéről küldött tudósításában egy magyar futónő kálváriáját. Mivel a jelenség a lényeg, hadd ne említsek neveket, bár a szövegkörnyezetből akár utána is lehet keresni. Tény, hogy egy magyar versenyzőnek az utolsó métereken a tejsavtúltengéssel és az oxigénhiányos állapottal vívott küzdelme ihlette meg a kollégát. A széteső mozgáskoordináció valóban szánalmas jelenetekre kényszerítette a célegyenesben már a túlélésért harcoló atlétát, a látvány nyomán született dolgozat viszont nagyjából az Eric, az angolna vagy Eddie, a sas szintjére süllyesztette honfitársunk teljesítményének sportértékét. Mínusz az az empátia, ami az említett hősöknek azért az egész világ részéről kijárt. Cikkében a kolléga viszonylag egyszerű mozgásként írta le a futást, amelynek során az embernek nincs egyéb dolga, mint egyik lábát a másik elé helyezni. Cizellált munka volt, jót lehetett rajta röhögni. Vagy dühöngeni. Belőlem az utóbbi reakciót váltotta ki. Vállaltan derékig benne volt az atlétikához való sajátos viszonyulásom és elfogultságom, valamint személyes harcom is, amelyet ma is vívok ama nézet ellen, miszerint csak az olimpiai dobogóra érők számítanak élsportolónak. Egy „atlétikasűrűségű” egyéni sportágban a világ első harmincába tartozni bizony csúcsteljesítmény, nem pedig gúnyos lekezelés tárgya. És bár a világversenyekre való kijutás szűrői között a múlt század kilencvenes éveiben még létezett az úgynevezett szponzori szint - ma már indokoltan jóval „sűrűbb szemű” a rosta, azért világbajnokságra arra érdemtelen nem nagyon juthatott ki. Eddie-k vagy Ericek garantáltan nem. Kanyarodjunk vissza azonban a kezdeti képhez, amitől belém villant a fenti gondolatsort elindító írás emléke. A felelőtlenség vitathatatlanul az enyém, mint ahogy a kevélység bűnébe esés sem védhető. Mea culpa, tíz-tizenöt évvel fiatalabb „suhancokkal” álltam le futballozni, túlnyomó részük rendszeresen mozog. A cserepadról nézve a focimeccs sebességtartománya nekem való volt, és az érzés, ami elborított a pályára lépésemet követő néhány perc során, mindent pénzt megért. Jöttem-mentem, mint egy kézifékes vasaló, el-elszakadtam az ellenfél védőjétől, a labdák többségét hasznosan meg is játszottam, nem hibáztam gólt érően, sőt, adtam egy gólt ígérő passzt. Tiszta kés volt, míg egyszer csak el nem kapott a gépszíj. Jó ütemű félmagas indítás a felezővonalnál, combbal hosszan magam elé tettem a labdát, és már láttam is, amint a kapuig vágtázom vele. Remek ötletnek tetszett, néhány tizedmásodpercen belül azonban bebizonyosodott, hogy mégsem az. Felelőtlen sebességre kapcsolva izmaimban dübörögni kezdett a tejsav, hirtelen azt éreztem, hogy elnehezedik a lábam, a Holdon járó embernek is dicsőségére valóan üreseket lépek, felsőtestem a gravitációnak engedelmeskedve fájdalmas földet érést sejtetően indult a parketta felé. Ettől a pillanattól már minden idegszálammal a „talajra" érkezésre igyekeztem koncentrálni, illetve a várható következmények minimalizálására. Az agyam mindjárt egy másik biztató emléket ásott elő a régmúltból. Sorkatonaságom megszámlálhatatlan reggeli riasztásainak egyikét, amikor nemcsak a hajnali álom lebegett meg utánunk, hanem az egyenruha sebtében magunkra rángatott darabjai is. No meg a surranó hosszú fűzője, ami önmagában is súlyos veszély, hát még ha száz emberrel a háta mögött kell lerohannia az embernek a meredek lépcsőn. A Kolozsvár melletti Szászfenesen AZ AGY 15 RITKÁBBAN KÜLD OLYAN GONOSZ ÜZENETEKET, MISZERINT AZT A KÖZELEDŐ MAGAS LABDÁT LÉGSTOPPAL MEGSZELÍDÍTED, EGY INDULÓCSELLEL ARRÉBB KÜLDÖD A VÉDŐT MAJD VISSZAHÚZOD A RÖVIDBE. még a Monarchia alatt épült a másfél éven át otthonommá avanzsált laktanya. Magas, nagy légterű helyiségek, ennek megfelelő hosszú és meredek lépcsők kötötték össze az emeleteket, amelyekre csinos kis vájatokat koptatott a száz esztendő alatt végigdübörgő sok ezer katonabakancs. A lépcsőfokokat védő fémabroncs viszont nem kopott azonos ritmusban - vagy ha igen, időnként újra cserélték -, így aztán az álomittas katonának ezekkel az alattomos akasztókkal is meg kellett küzdenie. A téren szakadatlan harsogott a gyülekezőt fújó trombita, miközben engem röppályára indított a lezúduló embertömeg, a cipőfűző és a lépcsővas együttes ármánykodása. Az előttem álló húsz lépcsőfokot két vállon átfordulással abszolváltam, a legaljára talpra érkeztem, amit a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható hadnagy sem hagyott szó nélkül: hoppá, közlegény, csak nem sportolt? Ez volt a legemberibb mondat, amit másfél év alatt tőle hallottam, de mi tagadás, neki sem lehetett könnyű naponta szembesülni az ágyúállások vasgerendáin kitörölhetetlenül tanúskodó bélyegzővel. Diósgyőri Vasgyár, 1894. A kapu felé lendülésem lezárása korántsem sikerült ennyire piacképesre, koppantam a parkettán, akár a Családi kör éji bogara. Egy vállon át félfordulatra azonban még futotta, valahonnan a mélyrétegekből szakadt fel a mozdulat, így aztán nem fúródtam a talajba, és zúzódásaim is szépen gyógyulnak. A szánakozó tekintetek emlékével még küzdök, a közelemben lévő, de hozzám sem érő, alig negyvenes srác olyan rémülten hajolt fölém, hogy eszembe sem jutott Szalahot játszani. Koromhoz és pillanatnyi állapotomhoz képest vitézül talpra pattantam, és tisztáztam, hogy nem volt semmi, nehogy bárkinek az álmába visszajárjak, mint egy majdnem elkövetett gyilkosság majdnem áldozatának kísértete. A következő félidőben még mindenki megnyugtatására - vagy elborzadására - játszottam egy keveset, majd átadtam a helyemet a fiatalabbaknak. Azóta azon gondolkodom: vajon végleg-e? És hogy mikor szabad, illetve mikor észszerű lehúzni a rolót, áttérni őrgróf üzemmódba, hátratett kézzel sétálgatni, és olyan okosakat mondani a „mi időnk" futballjáról, hogy a végén magad is meglepődj. Mert egyértelmű, hogy nem lehet minden hasonló „holdjárást’’ néhány napon belül gyógyuló zúzódással megúszni - az önbecsülésen eső, talán még nehezebben hegesedő sebekről nem is beszélve. És hát jó lenne megspórolni a kajánkodó megjegyzéseket is, nem felbukni a pályafelfestésben. Aránylag jó viszonyban vagyok magammal, sok mindent kaptam az élettől, s amit nem, arról ma már hiszem, hogy épp jó helyen egyensúlyoz a mérleg másik serpenyőjében. Viszont nem vagyok könnyű helyzetben, mert a futballkörnyezetemben lassan mindenki pofátlanul fiatal, s miután illendően rám csodálkozik (sose gondoltam volna, hogy már ennyi vagy!), a pályán úgy megy el mellettem, mint a gyorsvonat. Persze mennék utána, de a váltót valaki folyamatosan átállítja. Futni kellene, konditerembe járni, kerékpározni, planktornázni, mondják, az kevesebb balesettel fenyeget, feszesebb has- és farizmokkal kecsegtet, no meg nincs testi kontaktus. És az agy is ritkábban küld olyan gonosz üzeneteket, miszerint azt a közeledő magas labdát légstoppal megszelídíted, egy indulócsellel arrébb küldöd a védőt, majd visszahúzod a rövidbe. Miközben már régen nyerőben vagyok, ha a valóságban eljutok a légstopig, majd egy biztonsági passzig. Viszont jó úton vagyok afelé, hogy örülni tudjak minden ilyen apró részmegvalósításnak. Persze csak magamban, kifelé igyekszem azt mutatni, hogy mindez a dolgok természetes állapota. Pszichésen erősen dolgozom azon, hogy majd mosolyogva vegyem át a torna legidősebb játékosának járó kis plakettet. Eddig megúsztam. CSINTA Samu • ~ m ' ' i? KLEIN Re nem kellemes élmény az Australian Open páros döntőjét követően ráébredni az ilyesmire, de attól még fontos fejlemény: Babos Tímea megtanult veszíteni. A soproni sportoló eredménysora lenyűgöző a műfajban: hét Grand Slam-döntő, Australian Opengyőzelem, két világbajnoki cím, világelsőség - 25 éves korára kétségkívül a magyar tenisztörténelem egyik legsikeresebb szereplője lett, akit a következő évtizedekben sem lesz könnyű túlszárnyalni. A viselkedése viszont eddig nem tette alkalmassá példaképnek. Mert hiába a Magyarországról kisebb csodának számító győzelmek, ha egy rossz ütés után a labdaszedővel bánik durván, gyengébb játszmát követően csúnyán káromkodik, kiborul, a vereség után a körülményeket, a társát hibáztatja. Utóbbi volt a legkevésbé korrekt: Babos többször is rátolta a felelősséget aktuális partnerére egy-egy kudarc elemzésekor, ami még akkor sem elegáns, ha Indiában, Szlovéniában, Csehországban és Franciaországban nem feltétlenül olvasták a szavait. Márpedig neki eme is figyelnie kell, hiszen az elmúlt években ő jelentette „a" magyar teniszt, a fiatal játékosok felnéznek rá - az elveszített Grand Slam-finálén például a perzselő napra ült ki a 17 éves Nagy Adrienn (úgy kellett edző-édesapjának az árnyékba terelni), aki a saját, megnyert döntője után is csillogó szemmel beszélt arról, mennyire szurkolt Babosnak, és milyen hálás, amiért jegyet kapott tőle a centerpálya lelátójára, és megnézhette a mérkőzését. Hogy a család, a barátok, az új edző javaslatára vagy saját elhatározásból kezdett megváltozni Babos, az lényegtelen. A legfontosabb, hogy egy fájó összecsapás végeztével immár higgadtan és reálisan tud értékelni, partnerével kapcsolatban annyit mond, együtt nyernek, együtt veszítenek, és közben azért nagyképűség és álszerénység nélkül veszi figyelembe, hogy Grand Slam-döntőt elveszítő sportolóból sem mászkál tucatnyi Magyarországon, bajnokból meg még kevesebb. Eme az új, veszíteni is felemelt fejjel képes Babos Tímeára elbukott finálé, váratlan kiesés, csúnyán elütött labda után is nagy szüksége van a hazai teniszsportnak, a Magyarországon készülő fiataloknak. De azért a győztes Babos Tímeával többet szeretnénk találkozni a 2019-es idényben. TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK DZSUDZSÁK BALÁZZSAL, AZ AL-ITTIHAD KALBA VÁLOGATOTT LABDARÚGÓJÁVAL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. lempilampi.Egy jó formában lévő Balázsra szüksége lenne válogatottunknak. ígéri, hogy ezért megtesz mindent. Reménykedem, hogy az ígéretét be tudja tartani."ólja „Dzsudzsák Balázs hozzáállását sosem érhette kritika, nem véletlen, hogy a drukkerek legutóbb vastapssal köszöntötték." Battsak „Balázs elhivatottsága kétségtelen, vezéregyéniségnek is megfelelő. Csak az a baj, hogy bármit is mond az erőállapotáról, az ottani bajnokság láthatóan visszavetette a formáját. Már nem tud elfutni a szélen és beadni, mint régebben szinte bárki ellen. Irányítóként nem vált be, maradnak a szabadrúgások. Ne kerteljünk, ha látnának benne fantáziát, már rég elvitte volna egy nyugat-európai középcsapat, de már nem kell senkinek. ’s „Nagyon bíztalak a PSV-ben, de azóta megtört valami." orgos „Nem volt rossz húzás a válogatottban, hogy beljebb játszott, amíg volt kondija, nem adott rossz labdákat, és még mindig olyat lő, mint a bivaly. Nem mondom, hogy 90 percet végig a pályán legyen, de szerintem kell ő még egy-két évig. ” AZ ELMÚLT ÉVEKBEN Ő JELENTETTE »A« MAGYAR TENISZT. Úszók melegítenek a Győri Filharmonikus Zenekar nagy sikert arató farsangi koncertjén a győri Aqua Sportközpont uszodájában. Petrov Iván, a győri úszók edzője annak kapcsán állt elő a muzsikáló uszoda ötletével, hogy reggelente látta, amint a szinkronúszók Brahms szimfóniáira gyakorolnak. Tartott a»» tti koncerttol u Európa-bajnokci *etot«wSret.a konnye* % nytUtkoutokral. at «maradt hat tíz évet, » holland MwtMMrdl.« arab UMrdl. valamim * «KMfcyem szerint a namntt egyuttm napadrapitanya MTI sport