Nemzeti Sport, 2019. március (117. évfolyam, 73-88. szám)

2019-03-23 / 80. szám

OSSZA Az előzményekről annyit: győzködni kellett, hogy nyilatkozzon. Ha nem kapunk némi „hátszelet” a paksi futball egyik legendás alakjától, egyben a klub asszisztensétől, Éger Lászlótól, talán nem is áll kötélnek. Holott ha valakit jó hallgatni, az Karszt József, aki a Paksi FC „örökös" technikai vezetőjeként a saját hazájában vált prófétává. JOZSÓ BÁ Nincs oda a reflektorfényért? Csak a meccseken szeretem, am­úgy kerülöm - csapta le mindjárt a magas labdát a 60. életévét márci­us 9-én betöltő Karszt József, vagy ahogy Tolna megyében, sőt még azon is túl mindenki ismeri, Jozsó bá. - Úgy vagyok vele, a futballisták és az edzők, a játék művelői legyenek a kö­zéppontban, ne a technikai vezetők. Nekünk a háttérben van tennivalónk, addig jó, amíg csendben végezzük a dolgunkat. Ha rólunk szólnak a hírek, az inkább bajt jelent. Azért van kivétel. Hogy mást ne mondjak, decemberben arról lehetett olvasni, hogy megkapta a Lussonium-díjat. Fel is vetődött bennem, hogy nagy gondban lehettek a döntéshozók, ha nem találtak mást. Én már meg­éltem annyit, hogy nem sok minde­nen tudok meglepődni, de amikor értesültem arról, hogy méltónak találtak az egyik legrangosabb paksi elismerésre, leesett az állam. Hogy megértse, mire gondolok, nemegy­szer feltettem magamnak a kérdést, mit keresek én a Paksi Atomerőmű első vezérigazgatója, Pónya József vagy a fél várost világra segítő dr. Csók Sándor társaságában? S akkor még az olimpiai bajnok Kovács An­tal edzőjét, Hangyási Lászlót nem is említettem. Ahogy pedig a családom fogadta a hírt... A sógornőm elsírta magát, úgy örült. Paks kis város, mindenki ismer mindenkit, miután átvettem a díjat, rengetegen gratu­láltak. Felemelő érzés volt. Ami az én életemhez kell, megvan, már rég nem a pénz motivál. Ezért is ajánlotta fel a kitünte­téssel járó összeget jótékonysá­gi célra? Ha tudom, hogy jó helyre megy a pénz, szívesen adakozom. A kolléga­nőim javaslatára egy idős embereket támogató alapítványra esett a válasz­tásom. Hozzáteszem, a klubnál nem én vagyok az egyetlen, aki igyekszik a rászorulókat patronálni, olyany­­nyira nem, hogy minálunk minden­kiről elmondható, hogy ott segít, ahol tud. Egyebek mellett ezért is vagyok büszke arra, hogy itt dolgozom. Mióta is? Áprilisban lesz húsz éve, hogy a fel­nőttegyüttes jelenlegi pályaedzője, az akkor még az egyik gyerekcsapa­tot irányító Péter Norbert megkért, kísérjem el őket egy tatabányai tor­nára. Hogy hozzám fordult, arra van logikus magyarázat, egyrészről az unokaöcsém a csapatban játszott, másrészről Tatabányán születtem, így volt némi helyismeretem. Ennek az sem mond ellent, hogy négyéves voltam, amikor Paksra költözött a család, így én már tősgyökeres pak­sinak vallom magam. Itt nőttem fel, ez a hazám. Szóval, Norbi megkért, én meg boldogan mentem. Aztán itt ragadtam. Ha azt mondom, Haraszti Zsolt? Azt felelem, hogy egymás gondola­tait is ismerjük - 2001-ben lett ő a szakosztályvezető. Szombat délelőtt volt, egy kispályás tornát rendez­tünk, amikor szólt, hogy üljünk le beszélgetni. Úgy álltunk fel, hogy mostantól együtt csináljuk. Egyszerűen hangzik. Nem volt az. Amikor nekivágtunk, az akkor még negyedosztálynak szá­mító NB IlI-ban szerepelt a csapat. Azon a bizonyos kispályás tornán is épphogy ki tudtunk volna állni, ugyanis hét játékossal kezdtük a munkát. Még az sem rémisztett meg minket, hogy az első edzőmeccsün­kön öt egyre kikaptunk a Dunaszent­­györgytől. Nem túlzás, a nulláról indultunk, olyan gárdát vettünk át, amellyel senki sem akart foglal­kozni. Akkor lettem hivatalosan is technikai vezető, és azóta is az va­gyok. Habár csak 2007 óta vagyok főállásban. Hja, akkor már NB I-es volt a Paks! Öt év alatt eljutottunk a negyedik vo­nalból az első osztályig. Erre megint csak olyan büszke vagyok, mint... Áh, ezt nem is lehet leírni. Mondom, nem vagyok a szavak embere. Nem is értem, miért szeretett volna velem beszélgetni. A hatvan év az hatvan év. A Lussonium-díj az Lussonium­­díj. Arról nem szólva, hogy az NB I-es technikai vezetők között nincs - már elnézést - régebbi bútordarab ennél. Ja, és Éger László súgott. Sejtettem, hogy Laci benne van, majd „meghálálom” neki. Ami a technikai vezetőket illeti, különös világ a mi­énk. Köztünk nincs ellenségeskedés, mindenki jóban van mindenkivel. Azt tudta, hogy a Ferencvárosnál dolgozó Haáz Ferenc is Tolna megyei? Gerjeni legény. Ő is öreg motoros. Szegény Schneider Sanyi is az volt, Isten nyu­gosztalja. Simon Gabi már kiszállt a mókuskerékből, de vele is remek volt a kapcsolatom. Mi az, hogy volt?! Most is az! Mint ahogy Horváth Bélá­val. És a többiekkel is. Jól elvagyunk a háttérben. Mindannyian igyekszünk a lehető legalaposabban elvégezni a munkánkat, közülünk senki sem akar csodát tenni. Főleg én nem, immár a hatvanon felül. Zavarja, hogy betöltötte? Egyáltalán nem. Számos bakelitle­mezt őrzök otthon, elhiheti nekem, a B oldalon is vannak jó számok... No és Karszt Józsefnél ki a sláger? Ha nem tévedek, a kérdés arra vonat­kozik, ki a kedvenc játékosom. Nos, amióta Zsolttal itt vagyunk, 169 fut­ballista játszott az első csapatban... Vagyis nem tud közülük válasz­tani. De, tudok! Rengetegen állnak közel a szívemhez, de a legközelebb Böde Dani és Éger Laci. Annak is áprilisban lesz húsz esztendeje, hogy megis­merten Danit, tizenhárom éves volt. Az évtizedek óta vezetett statiszti­káimnak köszönhetően sok mindent meg tudok mondani, ám azt nem, hányszor vittem haza Madocsára. Ta­lán nem véletlen, hogy úgy hív: Fater. Jóllehet nem tegez. Holott amikor elment a Fradiba, kis Haraszti meg a Vidibe, mindkettejükkel megittam a pertut. Persze azóta is magáznak. Nyilván tiszteletből. Tradícióra építő sportág a futball, addig jó, amíg nem veszik ki belőle a tisztelet. Ennek jegyében az első csapatból is csak a mindenkori ka­pitánnyal vagyok tegező viszonyban. Jelen esetben Báló Tamással, aki tizenhárom éve szolgálja a klubot, minden sorozatot beleszámítva négyszáznál is több meccsen lépett pályára. Ha valaki esetleg a klub­hűség fogalmát kutatja, hozzá biza­lommal fordulhat. Ha már szóba hozta a statiszti­kát, feltehetek egy-két „vizsga­­kérdést"? Nyugodtan. Ki játszotta a legtöbb meccset a Paksban? Bajnoki mérkőzésen Kiss Tamás, aki összesen 258-szor lépett pályára. Heffler Tibor eggyel, Bartha László öttel kevesebbszer. Ha utóbbi fel­épül a sérüléséből, még tavasszal átveheti a vezetést. Az összesített házi góllövőlistán ő áll az élen, még­hozzá Tököli Attilát és Böde Danit megelőzve. Bár Dani állítja, ha egy­szer hazajön, egy év sem telik bele, és a kukába dobhatom a jelenleg érvényes rangsort. A válasz több mint kimerítő. No de menjünk tovább! Hány edzővel dolgozott 2001 óta? Nyolccal. Magyar viszonylatban nem sok, ugye? Klement Pistával kezd­tük, majd jött Lengyel Feri, Gedlei Imre, Kis Károly, a négy mécs­esen megbízott edzőként dolgozó Máté Csaba, aztán Horváth Feri, Tomiszlav Szivics és végül, de nem utolsósorban Csertői Aurél. S mi­előtt kérdezné, mindnyájukkal kivá­ló kapcsolatot ápoltam, ám a Mes­ter, azaz Gellei Imre külön kategóriát képviselt. Ön hány találkozón ült a kispadon? Az NB I-ben eddig 393, minden más meccset beleszámítva mintegy 700 mérkőzésen. Feladom, nem találok fogást. De az igaz, hogy a futás és esténként egy pohár vörösbor tartja fiatalon? Igaz hát! No meg Rita, Gabi, Zsuzsi és Kriszta személyében négy okos és csinos kolléganő, aki mindenben segít nekem. Nem akarom sajnál­tatmi magam, de reggel fél nyolctól este hatig fent vagyok az irodában, annyi a teendő. A lányok nélkül so­hasem érnék a végére. De ha éppen indulnék haza, amikor kiderül, hogy az U17-es gárda egyik játékosának megsérült a bokája, már megyek is vele a szekszárdi kórházba. Ha nem mennék, szégyellhetném magam. Vajon meddig lehet ezt a tempót bírni? Amíg az egészségem engedni. Amíg van motiváció. Amíg az hajt, hogy újabb Égert, Bödét, Hefflert, Harasztit fedezzünk fel. Amikor már csak lesem, mikor jön meg a fizeté­sem, abbahagyom. Az a gyanúm, ez odébb van. Magam is ebben bízom. Tudja, az a szerencsém, hogy ami a hobbim, az a munkám. Szerelemből teszem azt, amit. Az U7-es együttestől a felnőttcsapatig minden és mindenki érdekel. Van, amit elfelejtene az elmúlt húsz évből? Ó, kérem, én csak a szépre emléke­zem. És mi volt a legszebb? Talán a Ligakupa-győzelem. Hiszen nyerni valamit, nagy tett. Mindazon­által a bajnoki ezüstéremmel vagy az Európa-liga-szereplésünkkel is történelmet írtunk. Úgy vélem, amit egy húszezres város csapata elér­het, el is értük. Korábban megkapta a Pro Urbe­­díjat és a Paks Város Sportjá­ért kitüntetést is, és néhány hónapja már a Lussonium-díj tulajdonosának is vallhatja magát. Van ennél feljebb? Az én kis polcom már megtelt, de a klub vitrinjében talán még akad hely... FOTÓK: MEDER ISTVÁN I*■ „Jozsó bá két unokaöccse a mai napig foci­zik, nincs olyan családi ebéd vagy vacsora, hogy ne kerülne szóba a futball. Amikor ab­bahagytam a futballt, egy évig szenvedtem, de Jozsó bá - és Haraszti Zsolt - mindvégig mellettem volt. Ha valami nem tetszik neki, nem kertel, megmondja a véleményét. S a végén mindig kiderül, hogy neki van igaza.” J ÉGER LÁSZLÓ a Paks korábbi játékosa „Volt egy év az életemben, amikor fennállt a veszélye, hogy abbahagyom a futballt, de Jozsó bá és Péter Norbert addig nyüstölt, amíg rászántam magam a folytatásra. A szívét, lelkét kiteszi mindenkiért. Ódákat tudnék zengeni róla, de talán mindent elmondok azzal, hogy fantasztikus ember.” BÖDE DÁNIEL a Ferencváros támadója „Fiatal korában itt játszott, már a gyerek­kora is a klubhoz köthető. A szakmájában az egyik legjobb az országban, mindig lehet rá számítani. Módfelett precíz. És iszonyú konok. Ha úgy érzi, igaza van, a végletekig kiáll mellette. A kemény ember­ben azonban hatalmas szív lakozik.” HARASZTI ZSOLT a Paks ügyvezetője RÓLA MONDTÁK

Next