Nemzeti Sport, 2019. március (117. évfolyam, 73-88. szám)

2019-03-28 / 85. szám

THURY Gábor­ zívszorító az Egervári Sándorról készült cikk. És egyben felemelő is. Szívszorító, mert hallottuk, hogy 2018 augusztusában agyvérzést kapott, lebé­nult a bal oldala, s ez egy korábbi sportolót talán még az átlagembernél is jobban elkeserít, megvisel. Aztán persze érkeztek biztatóbb hírek, de tudtuk, a gyógyu­lás minden lépése kínkeservesen nehéz lesz. Konk­rétan és átvitt értelemben is. Ugyanakkor felemelő ez a küzdelem, mert noha magának és másnak sem kívánja az ember, de most időszerű csak igazán a madáchi mondat:...ember, küzdj, és bízva bízzál!” A mesteredző küzd és bízva bízik. Hogy miben? Ab­ban, hogy a mozgása tovább javul, de tudja, hogy sportemberi énje legmélyebb bugyraiból kell ehhez akaraterőt merítenie, s nyilván tisztában van vele, hogy ez a meccs lesz a leghosszabb, amelyen valaha pályára lépett, nem kilencven percig tart, hanem élete végéig. Ugyanak­kor maga fogalma­zott úgy, hogy élete meccsét játssza most, és megvan a hite, hogy visszata­láljon régi életéhez. Lehet azt mondani, hogy Egervári Sándorral sem jutott ki válogatottunk egyetlen világeseményre sem, ám a csapataival négy bajnoki címet szerző szakember által felkészített nemzeti együttes érte el a legjobb százalékos mutatót az elmúlt huszonöt évben: a 2012-es Eb-selejtezőben a válogatott 63,33 százalékos teljesítménnyel lett csoportharmadik, a 2012-es vb-kvalifikáció során a csoportbeli ugyancsak harmadik helyezést 56.66 százalékos teljesítménnyel érte el az együttes. A két érték a legmagasabb az elmúlt negyedszázad Eb-, illetve vb-selejtezőit tekintve - amikor kijutottunk a 2016-os kontinensbajnokságra, a válogatott 53.33 százalékot teljesített. De hagyjuk a számokat, mert a gyógyulás folyama­tát nem lehet numerikusan kifejezni. Többet számít, hogy mennyit adott az ember - hogy most, a nehéz helyzetben kapjon is. Nemcsak a család jelenti a kapaszkodót, a pluszerőt a rekreációhoz, hanem a futballtársadalom szíve is együtt dobban az egykor kemény játékossal, akiben volt annyi együttérzés, hogy a Menekülés a győzelembe című film budapesti forgatásán nem volt hajlandó felrúgni Petét, nehogy sérülést okozzon neki, pedig filmbeli szerepe ezt diktálta. Végül a Fekete Gyöngyszem és a rendező John Houston nógatására tette meg. Jó tudni, ha az akkori kollégák, például Pelé, Osvaldo Ardiles, Paul Van Himst nem is, de a korábbi játszótársak, no meg azok közül sokan, akiknek Egervári Sándor edzője volt, mintegy szuggerálva a mestert, mögé állnak a felépülésért folytatott küzdelemben. Mi a pomázi fiatalokhoz hasonlóan a pálya mellett ki­függesztett üzenettel tekintünk a jövőbe: „Jobbulást, Sanyi bá!" ! A FUTBALLTÁR­SADALOM SZÍVE IS EGYÜTT DOBBAN AZ EGYKOR KEMÉNY JÁTÉKOSSAL 11 • ­ TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ U17-ES EB-SELEJTEZŐ ELITKÖRÉNEK MAGYAROR­­SZÁG-NORVÉGIA (1-0) CSOPORTMÉRKŐZÉ­SÉRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Neville „A gól szép volt, meg hajtottak a fiúk, de nekem valahogy nagyon képzetlennek tűnik néhány játékos. Mintha megfordult volna a világ, néhány norvég gyerek elöl kevergetett laposan, lábról lábra, mi meg skandináv focit tolva ívelgettünk előre.G­lasgabor.Örülök, hogy nyertünk, de a játék képe nem azt mutatta, hogy mi vagyunk a jobb csapat. Gratula a srácoknak, de a játékon nagyon sokat kell javítani." Tampa Lajos „A norvégok jól elszabták, a második félidőben csak nyomoztuk a labdát, aztán a végén ez a három szabadrúgás, tátva maradt a szám a gólnál, a megdöbbenéstől... Az a csapat, amelyik ekkora fölényben játszik és nem tud gólt rúgni, megérdemli, hogy a végén pofára esve gólt kapjon. Mindenesetre fel kellene kicsit javulni, mert a bos­­nyákok meg a belgák kétlem, hogy hasonló szíves­ségeket tennének..." Baresi666: „Ebben a korosztályban nem mindig az ügyesebb nyer, hektikus a játékosok teljesítmé­nye, így az eredmények is, ezekbe az eredményekbe csakis a sikertelen felnőttválogatottal rendelkező országok kapaszkodnak bele. ” sután „A győzelmet nem kell magyarázni... Hajrá!" A B*»i. i._x* *ív,í_. . FJHfe m |J mim M Földi űrlények stopárai­ etszőleges ország tetszőleges egyetemének tet­szőleges dohányzásra kialakított szegletében bagózik néhány tetszőleges, akarom mondani, filozófia szakos hallgató. Nehéz eldönteni, mit lehet jobban vágni, a füstöt vagy a csöndet („Mint a fe­kete bársony" - vetné közbe csillogóan okos szemekkel Ágika, amibe kivételesen a mélyen tisztelt őrnagy úr a Tótékból sem tudna belekötni), de mielőtt kiegyeznénk döntetlenben, a bölcs hallgatásnak a tetszőleges tanszék csak keveseknek tetsző vezetőjének csatlakozása vet vé­get. A nagy ember gyújt, szív, benn tart, kipufog, és csak aztán kérdez. „Maguk filozófusok?" „Filozófia szakosok vagyunk, igen” - hangzik az inkább halk, mint adekvát vá­lasz. „Nem, maguk nem filozófusok - dörren a prof - mert filozófus, és ezt jól jegyezzék meg, filozófus mindig csak lesz az ember!” Ha most erre azt mondanák, hogy ilyen csapnivaló fel­ütésért még a járási bonmot-bajnokságon sem járna ok­levél, akkor egyrészt igazuk van, másrészt ezzel még nem is mondtak semmit, viszont amikor a minap Dzsudzsák Balázs jeles és emlékezetes mérföldkőhöz érkezése kapcsán a századik válogatottsághoz fűződő viszonyomra gondoltam, hogy, hogy nem, ez a régi, ám annál kedve­sebb kis emlékfoszlány jutott eszembe. És ettől, mintha csak Kurt Vonnegut Billy Pilgrimjeként haraptam volna bele a citromos madeleine-kekszbe, már ott is guggoltam a régi lakásban a parketta szélén. Én a Vasassal voltam, Zolika az Aranycsapattal, a bumfordi mé­retű gombfigurák nehézkesen vánszorogtak, amit jó lenne a slendriánul lefektetett parkettalapok számlájára írni, de az a kegyetlen igazság, hogy én voltam béna, pedig Zolika önmagához képest elég türelmesen mutatta meg hetven­­hetedjére is a helyes ujjtartási technikát. De a labda va­lahogy mindig elakadt, ha jól emlékszem, nálam jobbára Birinyi alatt, akiről csak később tudtam meg, hogy István, azt viszont már rögtön aznap, életem első gombfocizásá­nak délutánján, hogy Cucut valójában Bozsik Józsefnek hívták, és nem muszáj elhinnem, de tényleg százszor volt válogatott, kérdezzek csak meg egy felnőttet. Bár még csak másodikosok voltunk, Zolikáról addigra már bőven kiderült, hogy tud egyet s mást a világ dolgairól. Például azt is, hogy nem a XIX., hanem a XX. századot írjuk éppen, pedig a magam igazában annyira biztos voltam, hogy a fo­gadás tétjét nagyvonalúan egy színes tévében javasoltam meghatározni, noha nekünk akkor még fekete-fehére is alig futotta. Úgyhogy nyilván elhittem mindent Bozsikról is, és ahogy később egyre jobban beletanultam a futball tudományába, rá kellett jönnöm, hogy az egykori fedezet egy igen kis létszámú klub tagja: a nyolcvanas évek köze­pén rajta kívül nagyjából húsz olyan labdarúgó akadt, aki legalább ennyiszer magára ölthette hazája címeres mezét. Mindezt úgy, hogy 1872. november 30-án tizenegy angol és ugyanennyi skót futballista kipipálta az első nemzetek közötti hivatalos futballmeccs melletti rubrikát. Ehhez ké­pest mondjuk „évezredekkel” később, 1959. április 11-én (maholnap pontosan hatvan évvel ezelőtt) jutott el az első futballista a századik szerepléséig: az 1953 november­ében „meghintáztatott” angol Billy Wright Skócia ellen írt személyes futballtörténelmet. Őt követte 1961 szeptem­berében a norvég Thorbjörn Svenssen, majd jött Bozsik, aki 1962. április 18-án, Uruguay ellen (1:1 lett a vége, ő szerezte a magyar gólt) századszor szerepelhetett a ma­ A VILÁG ORSZÁGAI CSAKNEM FELÉNEK VAN MÁR LEGALÁBB EGY SZÁZSZOROS VÁLOGATOTT FÉRFI JÁTÉKOSA, ÉS A FÖLDÖN ÉLT EMBEREK KÖZÖTT MÉG MINDIG TÖBBEN JUTOTTAK EL A VILÁGŰRBE: JELENLEG 563-486 AZ ÁLLÁS A MEZ HELYETT SZKAFANDERT VISELŐK JAVÁRA, gyár együttesben. Később egy 1956 februárjában leját­szott, Libanon elleni meccse is bekerült a kánonba, így ami a gyerekkor legendás-misztikus százasát adta, valójában a 101. volt a sorban. De bárhogy is, mindez nem változtat a sorrenden, és azon az érzésen sem, amit gyerekként, a futball iránti szerelembe esésem idején gondoltam; konk­rétan, hogy erre a százszoros válogatottságra ki kellene találni egy külön magyar szót, nyilván egy igét, amelynek csak múlt és jövő idejű alakja van. Mert akkoriban teljesen elképzelhetetlennek tetszett, hogy Bozsik után jön valaki, aki eléri az álomhatárt, hacsak nem majd valamikor a tá­voli jövőben - amikor a filozófusok filozófusok lesznek. Aztán a kilencvenes évekkel szépen ködbe veszett a százszoros válogatottság unikalitása. Egyre-másra jöttek a hírek a határ újabb és újabb sikeres átlépéséről, ami nyilván egyenes következménye volt­­a futball globalizációjának­ több lett a mérkőzés, a barátságos, felkészülési és a tét­meccs egyaránt. Mint ahogy a kínálat bővülése is vélhető­en közrejátszott az emelkedésben: főként a kelet-európai rendszerváltások után újra- és megalakuló nemzeteknek köszönhetően szélesedett a merítés. Magyarországnak sem kell már csak Bozsikra gondolnia a „futballszázadosok” kö­zött: 2015-ben Király Gábor lépett be a klubba, a horvátok elleni Eb-selejtezőn pedig Dzsudzsák csatlakozott a társa­sághoz. De a legnagyobb változást a csere és a játékosok fizikai fejlődése mutatja: ma már lényegesen rövidebb idő­­intervallum alatt juthat el egy válogatott futballista a szá­zadik válogatottságig. Bozsiknak tizenöt évbe tellett, Billy Wrightnak tizenkettőbe, a portugál válogatottban 2003-ban bemutatkozó Cristiano Ronaldo 2012 októberében, tehát alig több mint kilenc év alatt jutott egytől a százig. Persze az is érdekes, ahogy a legtöbb válogatottsággal büszkélkedhető játékosok nemzetiségének megoszlá­sa változik. Amíg a hőskorban teljesen természetesnek, mondhatni predesztinációként hatott, hogy valamelyik brit nemzet játékosa áll a (nyilván nem közismert) rang­sor élén, hogy 1915-ben, első csatornán túli szereplőként Schlosser Imre legyen a világ legtöbbször válogatott mezt húzó futballistája. Slózi után amúgy ezt már csak egyetlen magyar mondhatta el magáról: Puskás Ferenc 1956 júniu­sa és októbere között állt a válogatottsági tornasor elején. És talán állt is volna még egy ideig, ha nem rúgja rá az ajtót páros lábbal a történelem... És ki hitte volna akkoriban, hogy 1978 lesz az utolsó olyan év, amikor európai labdarúgóé (a svéd Björn Nordqvisté) a futballvilág legmagasabb (akkor 115) válo­gatottsági száma. Hogy utána sorrendben Dél-Korea, Irak, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Mexikó, majd 2012 óta Egyiptom legtöbbször kiválasztott képviselője (Ahmed Hasszán, 18A szereplés címeres mezben) üljön ezen a képzeletbeli, jelentőségét tekintve inkább érdekes, mint értékes trónon. S az olyan finomságokat már nem is említjük, hogy Európában a spanyolokkal holtversenyben Észtországnak van a legtöbb százszoros válogatott futbal­listája (13-13), hogy a világ országai csaknem felének van már legalább egy százszoros válogatott játékosa, és hogy a földön élt emberek között még mindig többen jutottak el a világűrbe: jelenleg 563—486 az állás a mez helyett szka­fandert viselők javára. Illetve dehogy. Mert idáig kizárólag a férfi futballistákról beszéltem, pedig az űrutazókat sem bontjuk ketté nemek szerint, a labdarúgásban is érdemes mindig kitenni az egyenlőségjelet. Sok egyéb ok miatt azért is, mert a fen­tebb emlegetett Hasszánt majd­nem kétszer kiadná a női lista­vezető. Az egyesült államokbeli Kristine Lilly ugyanis 1987 és 2010 közötti válogatottbeli kar­rierje során 35­-szer hallgatta végig az amerikai himnuszt. És nyilván közben egyszer sem gondolt arra, hogy kiből lesz majd egyszer filozófus... BERTA Mihály sport HAMM!­I Túl sok dolga nem volt az olasz futballválogatott hátvédjének, Leonardo Bonuccinak a Parmában játszott Liechtenstein ellenni (6-0) Eb-selejtező csoportmérkőzésen, ezért arra is volt ideje, hogy eljátssza, mintha beleharapna a pályára bedobott becsomagolt szendvicsbe. Mivel a fólia miatt nem látszik, így nem tudni, hogy az alkalmi szakács tramezzinivel vagy piadinával kedveskedett-e a Juventus játékosának...

Next