Nemzeti Sport, 2019. április (117. évfolyam, 104-116. szám)

2019-04-20 / 107. szám

Színpadi bemutatói száma megközelíti a háromszázat, alapító tagja volt a Kaláka együttesnek, és korszakosnak számít másik négyese a Mindhalálig Beatles előadásában is. Manapság ingajáratban utazik a főváros és Sopron között, játszik, rendez, és emlékszik rá, hogy a Pénzügyőr néhány évig az NB I/B-ben is szerepelt. KERITESBÉRLETES M­O­H­A­Y GÁBOR Sokat tett a soproni színjátszás megújításáért, az előadás végi hosszan tartó ünneplés jelzi, hálásak is érte a város színház­­látogatói... Azt hiszem, ezen végül is nincs mit csodálkozni, hiszen 1991-től tizen­két évig játszottam itt, és vezettem is a Petőfi Színházat. Márpedig egy férfi negyven- és ötvenéves kora kö­zött van a legtermékenyebb alkotói korszakában. Közben nagyon meg­szerettem a várost, és úgy látszik, ez kölcsönös. Fűznek ide rokoni szálak is, de az utcán ismeretlen emberek is gyakran megállítanak. Örökös tagja vagyok a színháznak, az utóbbi időben is minden évben kaptam feladatot különböző műfa­jokban, játszottam Miskát a Csárdás­­királynőben, Svejket prózában, Balut A dzsungel könyvében vagy éppen Alfred Doolittle-t a My Fair Ladyben. És remélem, a mostani sem az utol­só szerepem. Miközben tizenhat éve oszlopos tagja a Turay Ida Színháznak, és ott nemcsak játszik, rendez is. Hogyan lehet mindezt össze­egyeztetni? Tény, nem könnyű ugyanazt a da­rabot rendezni és játszani is benne, mert saját magamat nem láthatom. Elsősorban a többiekkel foglalko­zom, de ha kell, segítségül hívom a kollégák meglátásait. Rendezésben már nem kevés tapasztalatom van, kialakult metódussal. Ami azért fon­tos, mert szeretek felelős lenni azért, amihez a nevemet adom. Erre itt van az egyik legutóbbi példa, a Hippolyt, a lakáj, amelyet még 1997-ben Valló Péter rendezésével szerettem meg Sopronban. A filmeken kívül számos sikeres színpadi bemutatója volt, és bíztam benne, hogy az általam ját­szott Schneider Mátyás fuvarossal sem vall szégyent a rendezésem. Tekintettel a nagyobb színpadra, bele kellett írnom az érthetőség kedvéért egy rövid jelenetet, amikor minden szereplő a színen van, és a dalok között sem hangzott el a Pá, kis aranyom, pá!, valamint a Köszö­nöm, hogy imádott. De Eisemann Mihálynak annyi más kedves szer­zeménye van, hogy sikerült velük elnyerni a közönség tetszését. Bát­ran játszhatjuk a nyáron egy másik rendezésemmel Nyíregyházán, a Mandala Dalszínházzal is. Még egy klasszikus cím: Indul a bakterház. Igaz, hogy a ked­vence? Valóban kedvelem, folyamatosan játsszuk 2007 óta a Turay Ida Szín­házban bemutatott változatot. A Rideg Sándor regényéből készült előadást Cseke Péter rendezte, nagyszerű érzés Nemcsák Károllyal és a Magyarországi Szerb Színház­ból, zenei vonalról is ismert Rusz Milánnal együtt szerepelni benne. Egy évre rá Sopronban, később Kecskeméten is közönség elé ke­rült. Elmondhatom, hogy összesen több mint kétszázszor alakítottam Szabó bakter szerepét, és a tehén­pásztor fiú, Bendegúz története nagyon a szívemhez nőtt. Folyama­tosan műsoron van a fővárosi Jó­zsef Attila Színházban, legközelebb május nyolcadikán adjuk elő. Régi igazság, hogy egy-egy színpadi mű önmagában is determináló tényező, sokszor a darabválasztás és a sze­reposztás döntő jelentőségű. Így van ez az Indul a bakterház esetében is, a nézők pedig megérzik, hogy vala­mi jó csillagzat alatt született. Igazgatott több színházat, ren­dező és szereplő. Melyik válfaja az igazi? Mindenekelőtt színész vagyok, ar­ról van diplomám, azt csinálom a legszívesebben, s ha választani kell, a filmezéssel és a tévézéssel szemben is a színpadot részesí­tem előnyben. Élvezem, szeretem a rendezést is, de semmi sem tudja az élő előadásokat, a közönséggel való találkozást felülmúlni. A szink­ronszerepeim is háttérbe szorultak. Igaz, ebben része van a szinkronizá­lás nagyüzemmé válásának, amely nagyon sokszor egyeztetések kér­dése, és mára úgy látom, annyiban egyre inkább specializálódik a szak­ma, hogy vannak színpadi, film- és szinkronszínészek. Ami az egyeztetések kérdését illeti, az ön esetében sem árt, ha mindig kéznél tartja a nap­tárt. Hogyan bírja a megterhe­lést fizikailag? Nem könnyű feladat, és nemcsak a 68 éves korom miatt, hanem mert lassan fél évszázada egy baleset következtében az egyik lábfejemmel bajlódom, olyannyira, hogy futás­ra nem nagyon vállalkozhatok. De tudom, hogy szükségem van a jó erőnlétre, ezért tartok otthon olyan erősítőgépet, amely a tornát is lehe­tővé teszi állva és fekve végezhető gyakorlatokkal. Ezen kívül vannak teleszkópos botjaim, ezek segítsé­gével tempósan tudok a gyalogolva haladás ritmusával akár felsőtestet is erősíteni. Sohasem vágyott sportolói babérokra? Valahogy a futball kimaradt az éle­temből, pedig olyan fociélményeim vannak, amelyekről kevesen tudnak. A pasaréti Pénzügyőr-pálya mellett nőttem fel, de a vasárnapi meccsek­re sokáig nem engedtek el, mert hegedülni tanultam és gyakorolnom kellett. Kitaláltam egy trükköt, ho­gyan tudjam meg legalább az ered­ményt. Ha kinyitottam az ablakot, éppen a félpálya környékére láttam rá, s a középkezdésekből nagyjából tudható volt, melyik csapat ért el gólt. Később meg a kerítésbérlete­sek közé tartoztam, ami azt jelenti, hogy hokedlin állva, szotyolázva, a kerítésen kívülről néztem a mér­kőzéseket. Jó kis csapata volt a Pénzügyőrnek, a hetvenes évek ele­jén még az NB I/B-be is feljutott. A játékosai közül Károly Jánosra, Süle Lászlóra, Kisházy Tamásra, Fonyódi Ferencre, a később a Vasasban és az élvonalba feljutó Zalaegerszegben is szereplő kapusra, Bolemányi János­ra emlékszem. De főként a fedezet Bihami Bélára­­ azért, mert operett­­színházi munkáim idején a hangtár­ban, később a soproni színházban műszaki vezetőként volt a kollégám. A magyar sport nemzetközi sikereit persze, mindig nagyra értékeltem, különösen a kajakos lányok ered­ményeit becsülöm sokra, régebben Kőbán Ritáét, Janics Natasáét, az utóbbi időben Kozák Danutáét. Nem hiányzik, hogy alapítóként lemarad az alakulásának 50. évfordulóját ünneplő Kaláka együttes országos koncertkör­­útjáról? Csak részben, mert megyek velük majd többször is, az például már biztos, hogy Kapolcson, Egerben az együttessel zenélek. Annak idején a népzenei vonalon erős Gryllus Danival találtuk ki, hogy megzené­sített versekkel lépjünk fel. Jó ötlet volt, mozgalommá vált, stílust és műfajt teremtett, számos új formá­ció követte, tehetséges együttesek feltűnését indította el. Nekem egy idő után döntenem kellett a pályám irányáról, és úgy gondolom, helyes­nek bizonyult a színházi út választá­sa. És mi lett a másik nagy zenei élmény hatására született Mind­halálig Beatlesből? Másfél évtized alatt több mint öt­­százszor játszottuk el Forgács Péterrel, Győri Péterrel, Incze József­fel a Thália Színházban. Ma már nem biztos, hogy fizikailag végig bírnám a rock and roll követelte tempót, hangszerrel és énekkel. A zene iránti érdeklődésem azonban semmit sem csökkent, a szekszárdi költő, Kis Pál István verseire komponáltam a rövi­desen megjelenő Vidám borisszák című lemezt, amely Robert Burns szerzeményére, A vidám koldusok­ra utal, csak hosszabban és valódi kantáta formájában. Három vendég­­zenész mellett hegedűn, gitáron, fu­rulyán én játszom, és enyém az ének és a próza is. Ismert a hangszerek iránti ér­deklődése. Gyűjti is a megszó­laltatott eszközöket? Annál jóval többet, az a szerencsém, hogy a fiam asztalos cége révén Az 1950. október 22-én, Budapes­ten született Mikó István pályája elismeréséül Jászai Mari-díjat kapott, érdemes művész és át­vehette a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét. Szí­nészként, rendezőként, zene- és dalszövegszerzőként ismert, de koreográfusként, díszlettervező­ként, jelmeztervezőként, drama­turgként is alkotott. Sokan mégis Robin Williams, Micimackó, Breki, vagy A nagy ho-ho-horgász Kuka­ca hangjaként azonosítják. Tavaly részt vett a „veszprémi csoda" 30. évfordulójának megünneplésében: a veszprémi színházban ő adta elő az 1988-ban története során elő­ször az NB I-be feljutó veszprémi futballcsapat hőstettét megörökí­tő, A 88. perc című monodrámát, amelyet Varga Róbert írt az együt­tes akkori edzője, Glázer Róbert visszaemlékezése alapján, ezeket szekrényekben tudom tárol­ni, és ha kedvem támad rá, időnként kicsit gyakorolok velük. Könnyebb a pipáimat elrakni, akad belőlük fél­száz különböző darab, és bevallom, időnként szükségét is érzem, hogy valamelyikkel szertartásosan rá­gyújtsak. Mielőtt rákérdezne egyéb hobbijaimra, gyorsan elmondom, hogy nagyon szeretek a barátaimmal hajózni, van közöttünk szakember is, a segítségével legutóbb a lengyel­­országi Mazuri-tavakon lehettem kormányos. És bár sohasem von­zott a fényűző életmód, azt sikerült elérnem, hogy mindig megbízható autóval járhassam az utamat, most éppen egy Opel Mokkával. A ...Tied a világ! című darabban Pista, a házsártos, akadékos­kodó szomszéd és házmester szerepében a végén hat fiatal színész kíséretében nagy si­kerrel adja elő az Illés együttes egyik slágerét. Mit jelent ez a művésznek? Nosztalgiát semmiképpen, de amíg színpadra lépés előtt tudok izgulni, addig nem hagyom abba. Sohasem tanultam könnyen szerepet, de most annyit dolgozom, amennyi jólesik, s ha Mikó István jó Pista szomszéd­nak, akkor talán jó lesz a nyáron a Fertőrákosi Barlangszínházban a Valahol Európában egyik főszere­pére is. „Mindenekelőtt színész vagyok, azt csinálom a legszívesebben, s ha választani kell, a filmezéssel és a tévézéssel szemben is a színpadot részesítem előnyben." MIKÓ ISTVÁN FOTÓ: MTI/SOÓS LAJOS Balról jobbra Varga Tamás, Zsurzs Kati, Végh Judit, Mikó István és Martin Márta a Karinthy Színházban a Te csak pipálj, Ladányi! című darabban

Next