Nemzeti Sport, 2019. november (117. évfolyam, 297-310. szám)

2019-11-08 / 303. szám

SOMOGYI Zsolt csúcsfutball a gladiátorok küzdelme, itt minden a siker, a dicsőség, a karrier és a mesés vagyon körül forog. Sokszor halljuk ezt. És tényleg: a leg­magasabbra csak az juthat el, aki gyors, sokat fut, fegyelmezetten betartja a taktikát - és mindeköz­ben fantasztikusan bánik a labdával. A csúcs pedig a Bajnokok Ligája, ahol tényleg nincs helye az ér­zelmeknek, csakis a megszerzett pontok számíta­nak, a továbbjutás a fontos, nem a részvétel (vagy hogy is szól a mondás...). Hallottak ilyesmit önök is, ugye? Mindezek alapján joggal feltételezzük, hogy ha egy futballista két gólt szerez csapata idegenbeli BL-meccsén, akkor széttárt karokkal rohangál kör­­be-körbe, ünnepel és ünnepelteti magát, a meccs utáni interjúján töri a fejét, és semmi, de semmi sem érdekli abban a pillanatban. Éppen ezért volt külön­leges látni szerda este i­n i/r­i/Hi Belgrádban, a Totten­t imitaKE VAN’ » D/A NI JA négy perc alatt két gólt AZ ESET... szerző dél-koreai Szon Hung Min nem csú­szott a térdén a szögletzászlóig, nem húzta a fejére a mezt, nem, imára kulcsolt kézzel fordult a kamera felé. Az üzenet nyilvánvaló volt, André Gomesnek szólt a Spurs támadójának gesztusa. Aki nem ismeri a történetet: az elmúlt hét végén a londoniak Everton elleni angol bajnokiján Szen Hung Min buktatta a portugált, aki olyan szerencsétlenül esett el és csúszott neki Serge Aurier-nak, hogy el­tört a lába. Az ázsiai játékos piros lapot kapott, de nem ezért zokogott a pályán, hanem mert szem­besült szabálytalansága szörnyű - igaz, közvetett - következményeivel. A futball ilyen, a fault nem volt durva, de rettenetesen balszerencsés ütközés követte - André Gomest azóta megoperálták, jól van, fél év múlva talán játszhat. Az esetet kivizsgál­va az angol szövetség utóbb törölte Szen Hung Min piros lapját, megállapítva, nem volt szándékos az eset, nem akart sérülést okozni. Vagyis: nyugodtan ünnepelhetné a góljait, de... Ez egyelőre nem megy neki. Játszik, mert a futball az élete, gólt lő, mert ő az egyik, ha nem a legjobb ázsiai futballista, de a megrázkódtatáson ő sem tudja egykönnyen túltenni magát. Fájdalmat, sérülést okozott, ha vétlenül is, maga André Gomes üzente neki, nincs benne harag, tudja, hogy nem akarta száműzni a pályáról, Szen Hung Min mégsem volt képes felhőtlenül örülni a góljainak a Crvena zvezda ellen. Lelke van, bántja az eset, és mélyen emberi reakció volt, ahogy a góljai után az Everton futballistájának üzent: gondolok rád, barátom, gyógyulj meg, térj vissza mielőbb! A sport ettől emberi, a sportolóból az ilyen reakcióktól lesz­­ sportember. TEGNAP BESZÁMOLTUNK ARRÓL: CSÁNYI SÁNDOR, AZ MLSZ ELNÖKE KÖZÖLTE, MARCO ROSSI AKKOR IS A VÁLOGATOTT SZÖVETSÉGI KAPITÁNYA MARAD, HA A CSAPATNAK NEM SIKERÜL KIJUTNIA A JÖVŐ ÉVI EB-RE. AZ IN­TERNETES PORTÁLUNKRA ÉREEŐ VÉLEMÉNYEK­BŐL IDÉZÜNK. fote­drukker999 „Örülök a döntésnek, nyilván vannak neki is hibái, de reméljük, ő is tud majd fej­lődni meg a csapat is. Hajrá!" cetldomotk „Kedvelem Rossit, és azt mondom, hogy akkor is minimum négy évig maradjon, ha nem jutunk ki." pedig nem értek hozzá „ úgy gondolom, hogy Ros­si kihozta a maximumot, és reméljük, ki is hozza! Hagyni kell dolgozni, mert az látható, hogy lelkiis­meretes, munkamániás ember, aki ráadásul szereti is a magyarokat." reálist „Én Rossitól még azt várnám, hogy vará­zsoljon elő az NB I, II, III bugyraiból jó játékosokat. Remélem, Nagy Zsolt is beválik!" versiél. „Az se vezet sehova, ha évente váltogat­juk a kapitányt. Hagyni kell, hadd építkezzen. Mond­juk, nekem sem tetszik, hogy még mindig Szabim épít, ki lehetne mást is próbálni, vagy esetleg más taktikát, de hát szűkösek a lehetőségei. Szerintem Rossi most a legalkalmasabb a posztra, és azért ne felejtsétek el, hogy abból a Kispestből anno bajnok­­csapatot tudott csinálni. Azért az nem volt semmi." Le­sz: „Ne legyetek pesszimisták! Mindig csak pozi­tívan! Kijutunk! Sikerülni fog!!!’ Fantasztikus hangulatot teremtve várták a rajongók Sowetóban a Japánban világbajnoki címet szerző dél-afrikai rögbiválogatottat. Lélek­tan égre vége a meccsnek, és sikerült megúsznom. Nem estem össze. Semmit sem érzek. Nem vagyok ideges. Nem vagyok boldog. Semmi sincs. Minden mindegy. Az eredmény is. Michael Richter, a Kicker riportere írta le ezeket a gon­dolatokat a minap az Impression Depression (leginkább a „Benyomások a depresszióról" szókapcsolat adja vissza a szándékot) nevű kiállításon a virtuális valóságba tett uta­zása alatt szerzett élményeiről. Mert ma már talán nem számít annyira tiltott témának írni­ beszélni az ilyen jellegű betegségről, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. 2011-ben például Conor Nagle brit újságíró még így fogalmazott az öngyilkosságot elkövető walesi szövetségi kapitány, Gary Speed nekrológjában: „A mentális betegség még mindig tabu a sportban, de a probléma nem annyira a sportolókkal magukkal van, hanem a részünkről velük szemben támasz­tott téves elvárásainkkal.” Az, hogy erről már az érintettek sem feltétlenül beszél­nek lesütött szemmel, nagyban köszönhető a Robert Enke Alapítvány lassan évtizedes munkájának. Hogy én itt és most nem Niko Kovac és a Bayern München házasságának felbomlásáról írok, jelentős részben az elmúlt napokban a német médiában megfigyelhető kampánynak köszönhető. Ha ez szinte egyenrangú téma a világ egyik legnagyobb fut­­ballklubjának válságával, ráadásul nem felszínes kérdése­ket hoz újra és újra felszínre, akkor nagyon nehéz szó nélkül elmenni mellette. Különösen ha hozzáteszem, hogy tíz éve, november 8-án, e sorok megjelenése napján játszotta utolsó mérkőzését profiként az alapítvány névadója, Robert Enke, a német válogatott és többek között a Benfica, a Barcelona, valamint a Hannover kapusa. Aztán két nappal később le­parkolt egy vasúti átjáró közelében, sétált 100 métert, majd ráállt a sínekre egy 160-nal érkező vonat elé. Emlékszem, annak idején szinte óránként váltották egymást a hírek, hogy miért lett öngyilkos a kapus. Soká­ig tartotta magát, hogy nem tudta túltenni magát lánya, a szívbetegségben elhunyt kétéves Lara elvesztésén, de ma már tudni lehet, nem ez volt a kiváltó ok. Hanem régi ellen­sége, a depresszió. „Nem váltott ki nála újabb depressziót, nem emelte a betegség egy újabb szintjére - mondta Teresa Enke, a kapus özvegye. - A férjem mártírként halt meg. Jó lett volna, ha tanúja lehetne annak, honnan hova jutottunk el. Hogy megtapasztalja, a téma már nem tiltott terület, hogy ezzel kapcsolatban az emberek nyitottabbak az interakcióra. Nem nevetnek rajta. Képesek arra, hogy érzékenyen reagál­janak a témára, és meghallgassák egymást. Az a legrosz­­szabb, ha elrejtjük ezeket az érzéseinket. Túl sok energiával fizetünk érte. Nem ez a helyes viselkedés, ahogyan a férjem esete is rámutatott." Teresa Enke a férjéről szóló, „Robert Enke - a hősök is lehetnek depressziósak” című dokumentumfilm díszbemu­tatóján állt a nyilvánosság elé Hannoverben. Az esemény társadalmi összefogást is eredményezett, a vetítésen meg­jelent többek mellett Florian Holsboer, a müncheni Max Planck Intézet pszichiátriai osztályának vezetője és Uli Hoe­­ness, a Bayern München elnöke is. Előbbi azért küzd, hogy a depressziót ne lelki betegségnek tudják be, hanem a test hibás működésének, utóbbi pedig aközben is szakított időt erre, hogy a klubnál éppen a Kovac-saga epizódjai pörögtek óráról órára. Kettejüket azért is emeltem ki, mert összeköti őket Sebastian Deisler személye. Deislerre évszázados te­hetségként tekintettek Németországban, 22 éves korában már alapembernek vette meg a Bayern, de ő sem bírta el a terhet. Hoeness mentorként segítette, Holsboer később a kórházi kezelését irányította - a társadalomnak meg tudták menteni, a labdarúgásnak nem. De ő legalább belátta, hogy orvosi segítség nélkül, önerőből nem lehet kimászni a baj­ból, ha a korábban elképzelt álomvilág összeomlik. AKKORIBAN AZ VOLT A MONDÁS, JOBB, HA ERRŐL A CSAPATOD NEM TUD, MERT KÜLÖNBEN VESZÉLYBE KERÜLHET A PÁLYAFUTÁSOD. EZZEL VISZONT NEM CSÖKKENT A NYOMÁS, MERT MAGAMBAN KELLETT TARTANI MINDENT. Mert sokszor, sok helyen lehet olvasni-hallani, hogy az elit sportolók az álmukat élik, és eközben hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy lecsupaszítva ők is hétköznapi emberek, nem gépek. Kikerülhetnek a csapatból, megsérülhetnek, el­cserélhetik, eladhatják őket, erre pedig habitustól függően, továbbmegyek, korábban kapott felkészítésből (vagy annak hiányából) kiindulva eltérően reagálnak. És ebben benne van a depresszió lehetősége. Az egészségügyi világszervezet, a WHO 2018-as kimutatása szerint a földön 300 millió ember szenved a depresszió különböző formáitól, már csak a nagy számok törvénye alapján is muszáj közöttük sportolóknak is lenniük. Vannak is, a nagyobb nyilvánosságot kapó, nem futballista esetek közül az öngyilkosság határára sodródó kétszeres olimpiai bajnok atléta Kelly Holmes vagy a má­niákus depresszióval kórházba kerülő egykori nehézsúlyú bokszvilágbajnok Frank Bruno, esetleg a síugró négysánc­­versenyt elsőként négyből négy diadallal megnyerő Sven Hannawald példája lehet intő. A labdarúgásban pedig Enke vagy Speed történetén kívül is tudunk esetekről, szerencsé­re kevésbé súlyosakról. Deislert már említettem, de például a Schalke-korszakban erősen depressziós Ralf Rangnickból mára újra elismert futballszakember lett, Stan Collymore páciensből gondozóvá vált, mások meg legalább eljutottak odáig, hogy mernek róla beszélni. Igaz, lehet, kicsit későn, mint a minap Michael Sternkopf, aki 1990-ben a Karlsruhétól az egyik legnagyobb német te­hetségként a Bayern Münchenbe igazolt, aztán rövid idő alatt teljesen más pályára állította a karrierjét. A világszínpad he­lyett a Freiburg, Bielefeld, Offenbach útvonalon át jutott el a nyugdíjig, majd már az Osnabrück marketingeseként rájött, ő már jóval korábban kiégett. „A Bayernnél hirtelen fontos szerepet kaptam, ami összetört. Pedig én csak futballozni szerettem volna. Akkoriban az volt a mondás, jobb, ha erről a csapatod nem tud, mert különben veszélybe kerülhet a pályafutásod. Ezzel viszont nem csökkent a nyomás, mert magamban kellett tartani mindent. Odamentem a csapat­orvoshoz, doktor Müller-Wohlfahrthoz. Azt mondtam neki, alig tudok koncentrálni. Remegek. A szemem gyorsan elfá­rad. Hiába buzdítanak 19 500-an, aki beteg, ilyenkor azt az ötszázat hallja meg, aki ellene van.” A profi futballisták szervezete, a FiFpro 2016-os kimu­tatása szerint a játékosok 38 százaléka már találkozott a depresszióval - két év alatt 12 százalékot emelkedett a számuk! Az érintettek kilenc százaléka már a pályafutása alatt alkoholhoz nyúlt, 25 százalékuk pedig a visszavonulást követően. 65 százalékuk a labdarúgással hozta kapcsolatba a lépését... A többségük igyekezett csökkenteni a betegség jelentőségét, sokkal fontosabbnak érezte a pályafutása, mások meg abba a hibába estek, mint Enke, hogy folya­matosan attól féltek, egyszer abba kell hagyniuk, amit a legjobban szeretnek, a futballt. A segítséget pedig kevesen vették igénybe, és ez még ma is így van, jóllehet a szak­mai segítségért folyamodók egyre többen vannak. Andreas Marlovits, a Hannover korábbi pszichológusa így vélekedett erről: „A pszichológia megpróbál betörni a játékba, a baj ott lehet, hogy sokan úgy érzik, ez csak kudarchoz köthető, s ez Damoklész kardjaként lebeg fölöttük, de fölöttünk is.” Persze a média és a társadalom kölcsönhatásának prob­lémája is megkerülhetetlen. Ma már a negatív hír előrébb való a pozitívnál (szerintem itt illendő a saját portánkon sep­­regetni, 2006-ban nálam azonnali felmondást ért, amikor Beckham esetében a futball helyett a nőügyeiről kellett volna írnom), nagyobb nézettséget, „klikkszámot” képes generálni, a fórumok, kontrollálatlan internetes platformok pedig még több veszélyt rejtenek magukban. „Tiszteletlen a társadalom. Az in­ternet katasztrofális eszköz. Ha a törvényhozóknak nem sikerül fi­t­m­­megoldaniuk, hogy kövessék a neten sértegetőket, a nyomást is a gyakorlókat, az arc nélkül vádaskodókat, sokkal nagyobb nehézségeink lesznek, mint most" - mondta ezzel kap­csolatban az említett hannoveri vetítésen Hoeness. A depresszió­val kapcsolatba hozott futballisták számát elnézve most sem kicsik. MONCZ Attila s nemzeti sport

Next