Nemzeti Sport, 2019. december (117. évfolyam, 326-340. szám)

2019-12-03 / 328. szám

VINCZE András úgy ki volt 2019 legjobbja az európai futballban? Írnám, hogy Jürgen Klopp, aki minden porciká­­jában valódi focivagány, s szívem szerint csatoltam volna egy megjegyzést az Aranylabda-szavazásra elküldött voksomhoz: a német szakember mutatta a legtöbbet a valódi labdarúgásból. Jó, rendben, egy edző nem cselez, nem rúg gólt, nem véd, mégis a Li­verpoolt nagy dicsőségig (BL-győzelem) vezető szak­vezető volt az év legjelentősebb hatású figurája. S e kloppi gondolattal rá is kanyarodnék arra, hogy a France Football tekintélyes díja és a megtisztelő sza­vazási lehetőség kapcsán a világfutball deficitjét lá­tom markánsan kirajzolódni. Jelesül azt, hogy e föld kerekén régóta nem találni olyan játékost, aki maga­biztosan tudná maga mögé parancsolni akár Lionel Messit, akár Cristiano Ronaldót, sőt immár tizenegy éve a szakírók értékelése is kettejük éves produkci­ója körül forog. Ez pedig jelzi, játéktudás és -egyéniség kapcsán nincs nagy konku­renciája sem az argentin, sem a portu-­­ gál zseninek. Atomizálódott a labdarúgás. Vannak persze extra tehetségek, mégis, mintha csu­pa egyforma stílusban futó, rúgó, fejelő, vetődő alakot látnánk, s az egyformaságukhoz nyilván jócskán hoz­zátesz az is, hogy szakmányban rendeznek szintúgy tökéletesen uniformizált meccseket. S hogy végre a magam döntését is magyarázzam: e masszában ki más lehetne 2019 legjobb játékosa, mint Virgil van Dijk, aki - ha már a „kloppi érvek”... - a Liverpoollal BL-t nyert, nem elhanyagolható módon a kontinens játékosai szerint is ő volt az esztendő ásza, lásd még az UEFA Év játékosa-díj, az év Angliában jászó legjobb profi labdarúgója cím, a nemzetközi játékos­szervezet álomtizenegyének legjobb hátvédje, akivel ráadásul új életre kelt a holland válogatott futballja is. S hogy a „vagány” szempont se maradjon ki az ideo­lógiámból, manapság a hátvéd mutat valamit a régi, de a modern idők focijából is, mert igencsak ihletett, sőt - bár fura ilyesmit leírni - olykor balettelőadást idéző ütemérzékkel választja el a labdától a legjobb csatárokat, de a kapu előtt sem ügyetlenkedik, ha gólszerzésről van szó. Tudom, az ilyen, „év legjobbja” kezdetű mantrázás magyarázkodás is, hiszen mindenki mást szeretne a csúcson látni (Aranylabdával a kézben főleg!), ráa­dásul a szavazati jogot kapó magyar újságírónak az idén pluszhiányérzete is lehet: szívfájdalmamra nem találtam az idén alapított Jasin-díjra jelöltek között az RB Leipzignél légióskodó Gulácsi Péter nevét, aki pedig igencsak míves esztendőt tudhat maga mögött, hiszen Európa egyik topbajnokságában, a Bundesli­­gában lett a legjobb kapus. Szóval az Aranylabda kapcsán mi, magyarok legin­kább rá lehetünk büszkék­­ voksolás nélkül is. SZÍVFÁJDALMAMRA NEM TALÁLTAM AZ IDÉN ALAPÍTOTT JASIN-DÍJRA JELÖLTEK KÖZÖTT AZ RB LEIPZIGNÉL LÉGIÓSKODÓ GULÁCZ PÉTER NEVÉT...­ ­_ ­­4 TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A VARDAR-VESZPRÉM (29-38) FÉRFI KÉZILABDA BAJNOKOK UGÁ­­JA-CSOPORTMECCSRŐL. AZ INTERNETES POR­TÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK, varek .Magassági fölényben van a Veszprém, egyszerűen lepattognak róluk." Sasi 1992 .Végre nemcsak az eredmény miatt vagyok boldog, hanem azért is, mert remekül ját­szott a Veszprém. Úgy, ahogy egy ilyen klubnak kell. Fantasztikus érzés volt ezt látni." kézidrukker „Na, szegény Tönnesen kiesett hosz­­szú időre. Gratulálok Szegedről a Veszprémnek! Fusson be első helyen a Veszprém a csoportban és a Szeged a másodikon! A héten pedig lássunk egy szoros, közönségszórakoztató mérkőzést!" Robben5555 „ Megjósolhatatlan, ki nyeri a csúcs­meccset, mindkét csapat topformában van." Tikitaka „Mind a két magyar Bajnokok Ligája-csa­­pat teljesítette a feladatát. Mehetnének nyugodtan pi­henni. Mindkét csapatnak vannak sérültjei. Kell majd az erő tavaszra. A bajnokság szempontjából sincs nagy jelentősége ennek a meccsnek. ” kart423 .Aki nem tudja megemészteni, hogy klub­szinten mindenhol sok a légiós, hát kapcsolja ki a tv-t, és ne nézze többet a kézilabdát. Attól, hogy itt köpköd, a pillanatnyi helyzet szerint ez nem fog változni. ” nempickajax „Ez egy jó eredmény. ’ Év végi Petar-show 5R .Remekül zárta Kévét a BL-sorontban Siffi"1"“""" ,xnb­­ss. »H ­ Igaz, ez nem a Copacabana, de a paraguayi homokon is pazar alakításokat lehetett látni a strandlabdarúgó­­világbajnokságon. A döntőben például a portugál Léo Martins ollózása után az olasz Dario Ramacciottinak égnek állt a haja, a nem olasz drukkereknek viszont nagyon tetszett, akik nemcsak a bravúros mozdulatnak, hanem a 6-h­­es győzelemnek, így az újbóli vb-címnek is örülhettek. 2019. december 3., kedd nemzetisport ALA­­­ZONAL uli, Mohács, Marseille. Ha nem lenne elég borús így is e felütés, idézzük még Kisfaludy Károlyt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!" Az alábbiakban természetesen nemzeti „futballnagylétünk” temetőjére, a marseille-i Stade Vélodrome-ra emlékezünk, ahol ma ötven esztendeje, 1969. december 3-án nem a tatár és a török, ha­nem a csehszlovák „hadak” verték tönkre a mieinket. Előbbi két esetben ezres, majd tízezres, a harmadik alkalommal azonban már milliós nagyságrendűre becsülték az áldozatok számát. Igaz, utóbbiak „csak” belehaltak a vb-pótselejtezőn elszenvedett 4:1-es kudarcba és a kiesésbe. A sporttörténel­mi jelentőségű fiaskó közvetlen hosszú távú hatásai egészen pontosan nem határozhatók meg - bár Kisfaludyt jelzésér­tékkel citáltuk­­, azt sem állíthatjuk, hogy a dúlás hatására egész régiók néptelenedtek el, de kisebb területi egységek kétségtelenül: a stadionok lelátói. Négy nappal később, az 1969-es bajnokság utolsó fordulója - tavaszi-őszi rendszerű vetélkedés zajlott - nyolc mérkőzésére mindössze 12 400 néző volt kíváncsi, ezren látták a Népstadionban, amint a Honvéd 5:2-re elintézi a Ferencvárost, ugyancsak ezren ün­nepelték a Megyeri úton az Újpesti Dózsa bajnokavatását, a Csepel elleni sovány 1:1 -et. A passzív múltidézésnél természetesen igyekszünk tovább lépni, de érdemes végigböngészni a napi sajtót is. A Népsport 1969. december 5-én jelentős terjedelem­ben, ám visszafogottan, az általános „rendszerbírálattól” tartózkodva foglalkozik a korszakos traumával, a politi­kai napilapok kiküldött tudósítói semmitmondó írásaik­nak semmitmondó címeket adnak: a Népszabadság „Győzött a gólra törőbb csapat”, a Népszava „Megérde­melt vereség” klisével indít. Az első oldalakon egyetlen mondatnyi hely sem jut e pokoljárásnak, mert kiszorítja azt hét szocialista ország vezetőinek moszkvai tanács­kozása, a huszonöt esztendeje alakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front előtti tisztelgés Apró Antal beszé­dével, ráadásul 89 évesen elhunyt Kliment Jefremovics Vorosilov, Lenin hű tanítványa. Minden arra utal, az emberek alig fogták fel, mi történt. Mármint nem Vorosiloval, hanem a válogatottunkkal. Amelyről el sem tudták addig képzelni, hogy nem ön­szántából hagyna ki világbajnokságot. Hiszen 1930-ban és '50-ben nem is akaródzott kimenni, de a további, hat vb mérlege két finálé és három negyeddöntő, az 1930-as és 50-es évtizedben vb-ezüstön, az 1960-asban kétszer is vesztes vb-negyeddöntőn fanyalgott a nép. 1966-ban, azaz három évvel korábban az angliai vb-n, Liverpoolban a dupla címvédőként érkező brazilok feletti 3:1 -es diadal alkalmával a Goodison Park lelátóin brit drukkerek ezrei skandálták, hogy „Hungary, Hungary!”, amikor Albert sérülése és ápolása után visszatért, ugyanennyien rúg­ták áhítattal a nevét; a hajrában pedig, akár színházi gá­laelőadáson, egyre ismétlődött a „We want more!”, azaz a még, még, még, ennyi nem elég. Érthető, ha a csúcs közelében járva addig fel sem vetődött, hogy meg lehet rekedni már „tengerszinten”, a selejtezőkön. Nem is emlékszünk az 1962-es és '66-os világbajnokság kvalifikációs sorozatára. Pedig mindket­tőt megrendezték, együttesünk mindkétszer egyetlen pont veszteséggel zárt hármas csoportja élén, Hollandia és az NDK, majd ismét az NDK és Ausztria előtt. Ezért is váltott ki teljes értetlenséget itthon, hogy a némileg lesajnált keletnémetek szövetségi kapitányát, a hazai futballközegből nyolc évre kiszállt Sós Károlyt nevez­ték ki a magyar válogatott szakvezetőjévé - de a mar­seille-i 1:4-hez tendáló, számos további anomáliát és mulasztást nem részletezzük ezredszer is. Egyrészt mert az érdeklődők, a sportág hívei pontosan tudják, hogy a csehszlovákokkal szemben a csoportban az egy­más elleni eredményünk és az összgólkülönbségünk is .­­ CSUPÁN ARRA ÜGYELJÜNK, HOGY A VALÓSÁGTÓL ELRUGASZKODOTT BIZAKODÁST NE KÖVESSE A VALÓSÁGTÓL ELRUGASZKODOTT CSALÓDÁS. KESERVEINKBEN MARADJUNK REALISTÁK­MARSEILLE EMLÉKE IS ERRE INT. mHH jobb volt, mai ésszel tehát logikátlan a pótselejtező, és azt is, tudják, hogy Sós Károly Prágában Mészöly lecse­rélésével folytatta az önsorsrontást, hogy Marseille-ben a csúcsforgalom mellett egyik sportvezetőnk gyomor­­bántalmai is hozzájárultak a késedelmes étkezéshez. De azért sem elemezzük az összes hátráltató tényezőt, mert úgy tűnhetne, mintha egyedi balszerencsék lánco­lata vezetett volna a kudarchoz. Pedig nem, ezt az elmúlt fél évszázad, különösen az előző három évtized ponto­san megmutatta. Ahogyan 1969-ig elképzelhetetlen volt, hogy a magyar válogatott nem jut ki a világbajnokságra, úgy 1986 óta azt nehéz elhinni, hogy kijut. Valaha még, egyáltalán. Hiszen a 24-es mezőnyű Eb-részvételt is cso­daként éltük meg 2016-ban - nem lenne ez alapvetően másként jövőre sem -, a vb-re pedig jelenleg tizenhárom kvóta marad Európának, ami alig több mint a huszonnégy fele. Ha majd 2026-tól 48-asra nő a vb-mezőny, földré­szünk kontingense akkor is csupán 16-ra nő, de hosszabb távon ezt is bravúr lesz tartani. Afrika és Ázsia ugyanis méltánytalanságként éli meg ezt az elosztást, és figyel­meztetésként rögzítjük, hogy a korosztályos és a női világtornákon Európának rendre egynegyedes részvételi aránnyal kell beérnie - ez 48-ból 12 lenne. Összegezve: ha radikálisan nem borulnak fel az ak­tuális erőviszonyok, a szomorú papírforma az, hogy a magyar labdarúgó-válogatott többé nem szerepel világ­­bajnokságon. Legfeljebb valami eszméletlen csillagál­lásnak köszönhetően, húsz-harminc-negyven évenként, egyszer-egyszer. Szurkolói agyunkat és lelkünket ehhez a helyzethez és jövőképhez kellene igazítanunk. Ami­be elődeink 1969-ben majdnem belepusztultak, azzal nekünk és utódainknak természetes valóságként kell együtt élnünk. Ez persze azoknak a legnehezebb, akik még 1969-et, '66-ot és '62-t is őrzik emlékezetükben, még inkább értékrendjükben. Mert mint azt már én is megállapítottam, önmagában nem is egykori magassá­gunk vagy mostani mélységünk fáj, hanem a kettő kont­rasztja, hiszen a hagyományos sportági nagyhatalmak közül egyetlen sem szenvedett el hasonló lejtmenetet. Ám a tisztánlátáshoz és korrekt ítélethez az is hozzá­tartozik, hogy belső környezetünk mellett a külső még radikálisabban változott. Azzal, hogy az addig hobbiból labdázgató nyugaton üzletté, jövedelmező iparággá, vér­profi tevékenységgé vált a sport, és minél kisebb a hát­ország, a nemzetgazdaság, a merítési lehetőség, annál bajosabb tartani a tempót. Ezt más csapatjátékaink is megsínylették, a konkurencia mértékétől függően jobban vagy kevésbé. Férfi kosárlabdá­ban 1955-ben még Európa-bajnoki címet ünnepeltünk, ép­pen a Népstadionban, '52-ben és '60-ban az olimpián is el­csíptük a hetedik helyet, 1964 óta ellenben ki sem jutottunk. Férfi röplabdában az ugyanebben az évben Tokióban elért 6. pozíció a mindenkori csúcs (azóta sem járt a csapat a nyári játékokon), és míg 1970-ig egyszer sem hiányzott nemzeti együttesünk a világbajnokságokról, azóta csupán egyszer (1978) vívta ki az indulás jogát. Férfi kézilabdában az ötka­rikás bemutatkozás, 1972 és '92 között ötből öt a részvételi arány (az 1984-es bojkottal nem kalkulálva), onnantól hatból kettő. A huszadik században mindössze egyszer zajlott nél­külünk vb, a harmadik évezredben már háromszor. Még a jóval belterjesebb vízilabdában is érzékelhető a trend: 1972- ben Münchenben Rajki Béla azzal indokolta lemondását a szövetségi kapitányi posztról, hogy a magyar pólóban az ezüst kudarc, így 1928 óta hat évtizeden át természetesnek, alapnak számított az olimpiai érem. A legutóbbi két nekiru­gaszkodáskor, Londonban és Rióban az ötödik hely mégsem rázta meg a sportág és létünk alapjait. A futball persze más. Semmihez sem hasonlítható. Egyik fő vonzere­je, hogy erősebb benne az irracioná­lis elem, mint bárhol másutt. Ez igaz egyes mérkőzések, tornák így végkifejletére, de az örök re­ménykedésre is. Ez utóbbi sem káros, nem rombolja lelkünket. Talán még építi is. Csupán arra ügyeljünk, hogy a valóságtól elrugaszkodott bizakodást ne kövesse a­­ valóságtól elrugaszkodott­­ csalódás. Keserveinkben maradjunk realisták - Mar­seille emléke is erre int. BALLAI Attila Tengerszinten .

Next