Nemzeti Sport, 2020. május (118. évfolyam, 125-139. szám)

2020-05-28 / 136. szám

THURY Gábor SEMMIT NEM ÉR, HA NEM NYERED MEG M ég a 2010-es évek elején jártam Mezőkö­vesden, az nso-nak készítettem riportot. A futballcsapat NB II-es volt, de potenciális esé­lyes az élvonalra, ahová aztán 2013-ban fel is jutott, majd 2016 óta ismét NB I-esnek mond­hatja magát. Emlékszem, a csapat egyik szpon­zora, Dohány József éttermében, a Kispipában ebédeltünk, s akivel csak beszéltem, óhajtotta a feljutást. A jelenben élnek, de vannak álmaik - írtam akkor. Nos, a jelen azt mutatja, hogy a Mór Fehérvár FC kiejtésével a Mezőkövesd bejutott a Magyar Kupa d­öntőjébe. Valóra válhat tehát egy másik álom, az első osztályú tabellán jelenleg harma­dik csapat tagjai magasba emelhetik a trófeát, amelyről Tóth László szakmai igazgató ne­mes egyszerűséggel azt mondta, semmit sem ér, ha nem nyered meg. Valahogy ez az őszinteség jellemző az együttes játékára is. Majd' két héttel ezelőtt a Fradi játszott két felkészülési meccset a Kö­­vesddel, az egyiket a vendégek nyerték meg 1-0-ra. Parádés játékkal letámadták a zöld­fehéreket, jó volt látni az igyekezetet, minden­ki tudta, mi a dolga. A Mezőkövesd kapcsán a kilencvenes évekbeli Vác jut az ember eszébe: sztárok nélküli, sok futásra épülő csapatjáték, Kuttor Attila - Csank Jánoshoz hasonlóan - megtalálta futballistái posztját. Budu Zivzivadze és Dino Besirovic személyében minőségi légiós erősíti a keretet, s a magyar futball - 32 éve­sen - egyik legnagyobb tehetsége, Cseri Tamás. (Az persze külön fejezetet érdemelne, hogy egy ilyen kaliberű futballista, aki a visszavágó egyik legjobbja volt, miért csak 29 esztendős korában mutatkozik be a legmagasabb osztályban...) Kuttor Attila a magyar edzői kar egyik legmar­kánsabb egyénisége. Az élvonalban több mint félezer mérkőzést játszó, 2010 óta edzősködő, 2017 októberétől a Mezőkövesdet irányító szak­ember jól olvassa a játékot, mint egykor a pá­lyán, ahhoz persze, hogy valaki jó tréner legyen, más is kell. Mindenesetre „kutyában” megvan ez a többlet. Több rivaldafényt érdemelne - más kérdés, hogy ő maga tiltakozna ez ellen a leg­jobban. Az edző az MK-elődöntő első mérkőzé­sén - ahogyan ő fogalmazott - egy félreérthető mondat miatt piros lapot és kétmeccses eltil­tást kapott. Nem lehetett ott a döntőbe jutást ünneplő játékosai között sem, ám az ötvenedik születésnapját pénteken ünneplő szakember a csapattól már megkapta az ajándékot... S még vannak álmaik. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A MÓL FEHÉRVÁR­­MEZŐKÖVESD (2-2) LABDARÚGÓ MAGYAR KUPA-ELŐDÖNTŐ MÉRKŐZÉSRŐL. A VENDÉG­CSAPAT TÖRTÉNETE SORÁN ELŐSZÖR BEJUTOTT A FINÁLÉBA. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉR­KEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Hahóóé Öcsi „Nagyon rég nem láttam ilyen jó kis magyar meccset, tényleg izgalmas volt. A Vidi későn ébredt, fél óra nem elég." Kőbánya „Gratulálok a Mezőkövesdnek! Hajrá, Fra­di!" pellegrino03 „Nagyon nem megy a Fehérvárnak." HHt­ló „Remélem, behúzzák valahogy a kupát. Jó lenne feledezni valamivel a katasztrofális tavaszi szereplést. Bár azt kell mondanom, ez a Mezőkö­vesd jelenleg sokkal jobb csapat, sokkal jobb játé­kosokkal." hoki53 :Carillóval még inkább elképzelés nélkülivé vált a Videoton." Tutti79 „Carrillo tombol a dühtől. Elárulom, én is." oggi „A Kövesd okos, érett focit játszott." magical_magyars „Vidi-szurkolóként mondom, hogy nagyon szimpatikus nekem ez a mezőkövesdi csapat. Ami viszont ott gratuláció, az sajnos érthe­tetlen a mi részünkről. Remélem, a következő sze­zont valami normálisabb kerettel kezdjük majd el. A Kövesdnek pedig hajrá a döntőben! Megérdemelnék a végső győzelmet." Farkasöcsi „Kuttor nagyon nagyot alkotott. Még 2020-ban megkapja az év magyar edzője díjat." Lucien Favre, a Dortmund maszk nélküli vezetőedzője mintha megrettenne a bayernes Serge Gnabry közelségétől a keddi német csúcsrangadón. Pedig inkább Joshua Kimmichtől kellett volna félnie... A _ Kövesdi varázslat 2020. május 28., csütörtök memmetisport m mm ■ síi vá Arenanál? verseny a sport lényege, így a szurkoló a meccs vé­geztével (s a másik közeledtével) - immár virtuáli­san - folytatja a viadalt tovább, mert a lelke végképp megnyugodni képtelen. Vitázik a hogy volt? és a hogy lesz? örök koordinátája mentén mindhalálig, szereti győztesnek tudni magát, hisz' „találata”, véleményének „diadala” (ha sokan értenek egyet vele) a hozzáértés illúziójával, a benn­­fentesség, a sportolóval, a csapattal, a szituációval, a tör­ténettel való azonosság érzetének lélekemelő mámorával ajándékozza meg őt. „Megmondtam, ugye, megmondtam”, harsogja (súgja, sziszegi) csillogó szemmel, s vitázik nagy magabiztossággal tovább, ha nem „talál” a következő alka­lommal, akkor is. A végtelenből végtelenbe tartó vita e létfor­ma törvényszerű része alkalmasint, sőt, hiszem, e változatos témájú „beszéd” folytonossága a sport közösségteremtő erejének egyik záloga. E vetélkedés népszerű formája a ki volt (kik voltak) min­den idők legjobbja (legjobbjai) sportáganként vagy „összesít­ve", klubonként, nemzetenként vagy a világon akár, s állítom, e játékot az is szereti, aki a választás (szavazás) lehetetlen­ségét hangoztatja minduntalan. „Minden idők” legjobb ma­gyar sportolóját már 1927-ben (az úszó Bárány István lett az első!), legjobb labdarúgó-tizenegyét pedig 1929-ben megvá­lasztották, s­­ noha szavazni csak némi „munkával”, postai úton lehetett - nagy volt a részvétel akkor is, később meg egyre több lett e „játékra" való alkalom. Játékot írok, mert e versenyt mindig így fogtam föl elsősorban - az Év sportoló­ja-, sőt az Aranylabda-szavazást is -, és sosem hittem, hogy az eredménynek valaminő objektív módon is bizonyítható sorrendet kellette tükröznie. Szakmabeliek voksolnak vagy a pórnép, ebben nem látok lényegi különbséget. A „pólósok pólósa” játékban tizenegy tekintély mondott véleményt (tízes sorrendet kellett felállítaniuk), a szoká­sosnál szakszerűbbnek illik az eredményt elfogadni tehát, s lehet, így van ez, hisz a kommentekben is ritka harmónia honolt, egy „mérgesebb” hangra emlékszem csupán, a tíz név megismerése előttről még. „Ha nem Benedek Tibi győz, csalást fogok kiáltani", írta valaki, némi (a tervezett „harag” élét tompító) iróniával talán, mások a harmincas évekbeli hősök (Németh Jamesz, Halassy Olivér), a még aktív Varga Dami hiányán vagy Sárosi László előkelő (hatodik) helyén értetlenkedtek egy sort, ám a többség - főleg - a sorrend elejével elégedettnek mutatkozott. Nem volt anyázás, egy­más és a szavazók elmeállapotának kétségbe vonása, a honi póló erejének méltatása annál inkább! Mi tagadás, ennek örvendek legjobban. Sosem tagadtam - egy-egy Messi versus CR7 őrjöngés megjegyzéseit szem­lélve főleg nem! -, hogy a kommentelést úgy, ahogy van, be­tiltanám, mivel az alantas ösztönlét bátorítójának gondolom, ám e műfaj most jobbra való hitemben erősített, akárcsak a szavazás. Nem azért, mert a „dobogósokat” eltaláltam (a győztest igen, a másik kettő sorrendjét nem), hanem mert régi meglátásom - a sporttal kapcsolatos identitásom? - két szeletét véltem nagyjából bizonyíthatónak. Meg azt, hogy az efféle voksolások/választások a szavazói és a szurkolói lé­lek természetéről árulnak el sokat. Az egyik „szeletről”. Állítom, amikor a szurkoló a törté­nelemre néz (ami személyes históriája hosszával egyezik általában!), nem a meccsre/sporteseményre, hanem a benne ragadt élményre, a­milyen boldog/csalódott lettem akkor állapotára emlékezik elsősorban, s értékválasztá­sát ez az emóció határozza meg. Midőn „leg”-et választ, nem szigorúan „szakmai" döntést hoz tehát, még ha az adott sportághoz ért, illetve az eredményeit részletesen ismeri (ami még nem azonos a „hozzáértéssel”!), akkor sem talán. Ekként a „legjobb” nem kell, hogy a „legered­ményesebb” is legyen okvetlenül. (Megjegyzem: aki csak a gólokat, gólpasszokat meg a trófeákat - érmeket! - számolgatja döntő érvként, újabb korunk agresszív siker­parancsának utcájában jár menthetetlenül.) így a legek t­­ FARAGÓ LÉNYE, MEGJELENÉSE, LÁZADÁST, NONKONFORMITÁST IS SUGALLÓ INTELLIGENCIÁJA AMA HAZUGSÁGRA TELEPÍTETT KOR FÉLELEM NÉLKÜL VALÓ TAGADÁSA VOLT. MEG A MAGYAR VÍZI­LABDA ÖRÖK JELKÉPE listáján a háromszoros olimpiai (esetleg: világ-) bajnok nem kell, hogy „megverje” az egyszerest mindenáron. (A futballban a gól/trófea mindenekfelett jelszó főleg nem ér, noha ott - nálam - Pelé a legjobb, ebből nem engedek!) A „minden idők legjobbja” választás élmény-emlékezet­­tradíciótudat lenyomata mindig, végső soron szubjektív döntés (is) tehát, ami olykor objektívnak is elfogadható. Ez történt a mostani esetben is! S essék szó a másik „szeletről”, ami az előzővel függ össze persze. Kedvelt játékom, úgy nyolcvan százalékra be­jön általában. A feladat: ki-ki nevezze meg azt az egy-kettő­­három labdarúgót (pólós is lehet!), akit/akiket a legjobbnak látott (!) életében. Ritka kivételtől eltekintve olyan nevek hangzanak el, akik akkor voltak aktív játékosok, midőn a választó nyolc-tíz-tizenöt évesen a sportágra elementárisan rácsodálkozott, s az eredendő élményhez képest minden későbbi jelenség kisebb-nagyobb „hanyatlástörténetnek” mutatkozik, az emóció intenzitásában biztosan. Nem „szak­mai” mérce ez sem persze, ám létünk mitológiája - az aranykor-ezüstkor-vaskor váltást fogalmazó Hésziodosztól Arany János Toldijáig - így épült föl, ez tudható. Régi köz­hely: a harmincas években Orthot és Schlossert, Puskásék idején Sárosiékat, 1960 után Puskásékat, Nyilasiék korában meg Albert generációját emlegették az „érettebb” (több nemzedéket látott) szurkolók révetegen, s ennek így kellett lennie, ha a magyar futball alakulástörténete kifejezetten „speciális" - a világon másutt nem föllelhető - jelenség, ak­kor is. Minden hiába: az életnek az emlékezet és a remény igen fontos része törvényszerűen, aki csak a jelenben él, egy fogyasztás-, a sportra nézvést eredmény-, illetve pőrén si­kercentrikus világ foglya ma menthetetlenül, így nincs mit tenni, ehhez hasonló választások esetén a voksokat, azok sorrendjét az életkor befolyásolja nagyban, ha szakember, ha szurkoló az illető. Nem biztos, hogy min­dig és mindenkinél, de általánosságban igen, ezt gondolom. Ki kire, milyen sorrendre voksolt, nem tudom (két esetben kaptam - az első helyezettről - „fülest”, de nem árulom el), ám hogy nagy meglepetések érnének, nem hiszem. Meg­vallom, mint megszállott történészféle, a harmincas évek generációjából én Németh Jameszt csak beszorítottam volna a 6-10. helyze tán, noha nincs már ember (a szavazók közt sem!), aki játszani látta őt, így megértem, hogy - legendás kortársaival egyetemben - nem került a tíz közé. Ki kit jelölt elsőnek, nem firtatom, ám hogy a 85. évében járó Kárpáti György Gyarmati Dezsőt, Märcz Tamás, Varga I Zsolt meg korosztálya zsenijét - Kásás Tamást - tette az élre, ebben szinte­ szinte biztos vagyok. Sőt, Faragó Tamás legalább öt-hat első helyét is gyanítani merem, ami az emlegetett életkor okán (is) - középiskolás voltam 1973-1976 között, első nagy pólós élményeim idején - az én virtuális választá­sommal is megegyezik. Amúgy a vezető hármas helyét (nem a sorrendet!) vi­tatni aligha érdemes, jellemző, hogy pontszámban is je­lentősen „megverték” az őket követőket. Faragó Tamás elsőségéhez mégis hadd tegyek érvként hozzá valamit. Láttam egy oktatófilmet vele a főszerepben, nézze meg, aki teheti. Számomra, akinek a póló víz alatti birkózás­nak s a bíró összevissza fütyörészésének tűnik, s aki egy „semleges" mérkőzést végignézni képtelen, ebből sejlett föl, milyen csodás képesség rejlik az egyhangúnak tetsző meccslátvány mögött. Állítom, „Tonó” jobban dekázott vá­logatott labdarúgóink némelyikénél vízben, a hátán lebeg­ve is! Továbbá: lénye, megjelenése, lázadást, nonkonformitást is su­galló intelligenciája ama hazug­ságra telepített kor félelem nélkül való tagadása volt. Meg a magyar vízilabda örök jelképe, amiben csibészség, finesz, káprázatos tudás s e játék szeretetét su­gározni képes idén megha­­ladhatatlanul összenőtt. S bizonyság talán, hogy a sport fölé hajolva, róla vitáz­va nőhet közösség körénk, s hogy mindig-mindig akad valami titok, amiben a tel­künk mélyén egyek vagyunk, elválaszthatatlanul. N. PÁL József

Next