Nemzeti Sport, 2020. október (118. évfolyam, 260-274. szám)

2020-10-10 / 269. szám

A HÁTTÉRBEN PERSZE MEGVÍVTA A MAGA CSATÁIT p­rofizmus, alázat, szenvedély és elhivatott­ság­­ mindenki részéről.” Amikor Marco Rossi először adott interjút szö­vetségi kapitányként a Nemzeti Sportnak (2018. június 20., Budapest), a fenti válasszal szolgált arra a kérdésre, mi szükséges ahhoz, hogy elérje célját. Merthogy azt megelőzően arról beszélt, feltett szándéka, hogy visszahozza azt a hangu­latot, amely a 2016-os Európa-bajnokság idején uralkodott Magyarországon. Két év elteltével kije­lenthető: visszatérőben van az a légkör. Nem kis részben Marco Rossinak köszönhetően. Megle­het, ebben a két évben öregedett vagy tízet, de amit ígért, tartotta. Nem dobálózott nagy szavakkal, csak dolgozott csendben. A háttérben persze megvívta a maga csatáit, többségét meg is nyerte. Mindeközben szüntelen kereste a megfe­lelő karaktereket, mert fontos, naná, hogy fontos a játéktudás is nála, de legalább ennyire lényeges a mentalitás, a töretlen győzni és küzdeni akarás. A 2010-es évek elején, amikor még Olaszor­szágban edzősködött ideálisnak nem nevezhető körülmények között, már-már ott tartott, hogy felhagy az egésszel, és új szakma után néz. Az élet aztán Magyarországra sodorta, ahol előbb a Honvédból bajnokot faragott, majd a válogatott irányítását is rábízták. Nem tagadja, rengeteget köszönhet Magyarországnak, a maga módján igyekszik ezt viszonozni. Például azzal, hogy ha­talmas motivációval dolgozik kapitányként. S akin nem tapasztalja ugyanezt, lemondhat a címeres mez viseléséről. Bizony voltak, akik áldozatául estek szigorú elveinek, de akik 2020. október 8-án megnyerték a Bulgária elleni Eb-pótselejtezőt, azokat nem más jellemzett, mint a profizmus, az alázat, a szenvedély és az elhivatottság. A teljesítmény messze volt a fényestől­­ a legszebb az egészben, hogy ezzel leginkább a kapitány és a játékosok vannak tisztában. A 3-1-es végered­­ményt legalább olyan jó volt látni, mint a reális érté­keléseket hallani. Mondják, egy csapat akkor igazán jó, ha rossz játékkal is tud nyerni. Nos, Szófiában ez újra bizonyságot nyert. A magyar válogatott ettől még nem jutott ki az Eb-re, a négy évvel ezelőtti hangulat sem tért vissza teljesen. Ahhoz egy lépés hiányzik, de az is nagy szó, hogy már csak egy. Igaz, az eddigi legnehezebb lépés. Bizakodni ugyanakkor nem csupán lehet, érdemes is. Mert Marco Rossi csapata mára nemcsak harcolni tanult meg - hanem győzni is. TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A MAGYAR FUTBALLVÁLOGATOTT IDEGENBELI GYŐZELMÉRŐL (3-1) A BOLGÁROK ELLEN. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. Luigio „Gratulálok a győzelemhez! Egyszerűen focistáink és az egész ország jobban akarta ezt a győzelmet, mint a bolgárok. Mindenki nagyon akarja ezt a jövő évi budapesti Eb-résztvételt! Nem győzhettek le minket a bolgárok, akiknél kétezer(!) ember ment ki egy ilyen fontos meccsre! Nálunk azért lesz csak 20 ezer néző novemberben, mert nem engednek be többet. ‘ Schalkeran 1904 „Az ország Vilije! Újra gólba pattant róla a labda!" Mr Broot „Gulácsi messze-messze kiemelkedett!" R.L „Na, Kalmár beverte!" balatonfelvidéki nemzeti park „Remek gól. Szép volt, Niko!’ GasoarGandalf „Balakov, Berbatov, Sztoicskov ne menjen jósnak, mert hamar bezárják a boltot." lucidus „Egyszer már a szerencse nekünk is segíthet, bár, mint szinte mindig az ilyen esetekben, tettünk is érte." fen70 „Jobb játékosaink vannak, mint a bolgárok­nak, néhányan topligában játszanak, ez eldöntötte a meccset. Azt mindenki látta, hogy nem játszottunk jól. Pozitívum, hogy így lehoztuk a mérkőzést. A bol­gároknak nincsenek olyan játékosaik, akik tudnak villanni, nekünk meg vannak." A v­eziek a vezetést, a »««Mas Kaw r 1 ■ • n. . ■ ..s- - •. • • rrwjd Nikolics Nemanj» V n­.. bolgárok kapujára ennyi eleg is volt, hogy válogatottunk az Eb-részvételhez szükséges két fontos lépésből az elsőt megtegye 3-4. oldal I­ni­­t. A­­­ft PHflftl I IPVI an abban valami különleges, ha egy ízig-vérig ferencvárosi kölyök aktuális kedvence egy pécsi (sőt, később újpesti) labdarúgó lesz. Ráadásul balhátvéd... Na de milyen balhátvéd - teszem hozzá rögtön, és akkor az előbbi három pont helyett inkább képzeljenek ide néhány felkiáltójelet, ugyanis Tóth Józsefről, ahogy egy ország becézte, Jokkáról szívem szerint csupa nagybetűvel írnék. Oké, rendben, innentől kezdve nincs több túlzás, de valahogy muszáj a betű ere­jével illusztrálni a hetvenes évek magyar gyerekeikének lelkesedését: akkoriban olyan világ, de olyan focink is volt, hogy nekünk, városi vagy falusi srácoknak eszünk ágában nem volt külföldi sztárokért rajongani (pedig elég jó volt a felhozatal Franz Beckenbauertől Johan Cruyffig). A várakozást, az izgalmat, a reményt akkoriban nem a futószalag-rangadók, hanem néhány meccs jelentette csupán: a Jokka-féle sztori alapja is egy, a hetvenes évek közepén, 1974. november 10-én lejátszott Bulgá­ria—Magyarország barátságos mérkőzés volt. Várnában rendezték a meccset, s utólag visszaemlékezve és­­olvasva a historikus részleteket, a játékosoknak nem jelenthetett túl nagy örömöt az út: szakadt az eső há­rom napon át, a csapatot szállító légcsavaros IL-18-as irgalmatlan légörvényekkel küzdött egész úton, majd a hullámvasutazásra emlékeztető leszállását követően a kifutópálya közepén állt le a motorja, onnan pedig féló­rás várakozás után fáradtan pöfögő mezei traktor húzta be a parkolóhoz, és hogy minden rosszban van valami rossz: a metszőén szeles, fagyos meccsen ráadásul 0-0 lett a végeredmény. Böngészve az archívumok bejegyzéseit, meglehe­tősen szürreális összecsapás volt az: a várnai Jurij Gagarin Stadionban a szovjet Anatolij Ivanov fújta a sípot (naná, hogy Bálint László a 30. percben kiállítva), a magyar szövetségi kapitány, Moór Ede - barátságos találkozó ide vagy oda - egyet cserélt csupán, Nagy Lászlót küldte be a pályára a 71. percben Fazekas László helyett, míg a bolgároknál egyszerre három (!) edző dirigált a kispadról. Nyolcesztendős fejjel­­ apám vitt ki magával a várnai meccsre, és akkoriban egy ilyen külföldi, tengerparti utazás karácsonyi ajándékkal ért fel­,hátvédeink heroikus küzdelme tűnt fel. A tökéletes becsúszások, valamint az összecsapás nagy részében emberhátrányban játszó bekkjeink arcára vésődő aka­rás, s közülük is a címeres mezben akkor bemutatkozó Tóth József sziklakeménysége olyan élmény volt, ami azt a 0-0-t a mai napig feledhetetlenné teszi. És akkor megérkeztünk a történet kulcsszavához, a küzdelemhez. írnám, hogy a jelzőt az idők során alaposan elkop­tattuk már az újságban (is), és mégis, ahogy 1974-ben, most, 2020. október 8-án is értelmet nyert az, hogy nem muszáj szépen futballozni, nem kell nagy gólokat lőni, fejelni, mert a játék így is örömöt jelenthet azoknak, akik drukkerként élik meg a magyar foci különféle stációit. Marco Rossi önkritikus szavai dicséretesek, mert a szö­vetségi kapitány elmondta, ha a szófiai 3-1 mögé néz, pontosan látja azt is, hogy nem volt míves a focink, de az akarás mindenért kárpótolt. S valóban: az edző Szófiá­ban még nem láthatta, hogy a megnyert Eb-pótselejtező lefújását követő percekben már érkeztek a fotók, videók arról, hogy a Nagykörúton - mint a 2016-os franciaor­szági Európa-bajnokság idején - elindult a boldog szur­kolói menet, örömtüzek gyúltak, összekapaszkodtak az emberek (már amennyire ebben a vírushelyzetben összekapaszkodni lehetséges), és senkit sem érdekelt már, hogy dadogott a játék, a magyar siker miatti életér­zés megadta az ízét, a színét a napi boldogságnak. S hogy a magam emlékét ismét előhozzam, ehhez hozzáteszem, ahogyan anno, most is egy védőjátékos emelkedett ki a mezőnyből. Amellett, hogy Gulácsi NEM TUDOM, MIFÉLE »VARÁZSLAT« TÖRTÉNT A VÁLOGATOTTNÁL, DE ÚGY TŰNIK, VÉGRE ALAKUL VALAMI CSIBÉSZES KOHÉZIÓ, AMI ÁTLENDÍTI A TÁRSASÁGOT A TAKTIKAI BOTLÁSOKON. Péter ihletett formában védett, hiszen ha ő, illetve a cipőorra nincs, akkor lehet, nem kerül papírra ez a történet, Willi Orbán megint megmutatta, hogyan kell profin játszani. Az, hogy a mérkőzés talán legkriti­kusabb részében ,­ amikor ke­zdett visszabittenni a pálya a magyar kapu felé, amikor a hazaiak, közülük is leginkább a kissé pocakos, „blasz egyesközéppá­­lyásforma" Todor Nedelev elkezdett trükközgetni, s a bolgárok brazilja, Cicinho is meg-megvillant - a Lipcse labdarúgója ösztönösen belevitte a játékba a magyar grundfoci egyik tipikus mozdulatát: mellel lökte meg a labdát, és szerzett gólt. Na, ilyen mozdulatért az ember odaadja a szurkolói lelkét a futballnak! Az ilyen megoldás az, ami a magyar gyereket egy életre fellelkesíti, erről a gólról már lehet beszélni a suliszünetben, a melóhelyen, hajnalban a vi­déki kocsma előtt és persze a körúti menetelős ünneplés során. Azt nem tudom, miféle „varázslat” történt a válo­gatottnál, de úgy tűnik, végre alakul valami csibészes kohézió, ami átlendíti a társaságot a taktikai botlásokon, megoldódnak korábban kínosnak tetsző helyzetek, a rossz helyre passzolt labda különleges irányt véve nem a hálóba, hanem a kapu mellé suhan (vagy ott van Gu­lácsi Péter focicsukája), tehát van szerencsafaktora is a futballnak, márpedig az ilyesmi csak annak a csapatnak a kegyelmi ajándéka, amelynek tagjai elhiszik, hogy a téttel járó meccsen lehet, sőt van is keresnivalójuk. A régi idők magyar focija a tehetség mellett éppen az önbizalom miatt is volt kedves sok ezer, sőt sok millió léleknek. A magamforma kölyköknek a játékos­­vagányság adta meg a lelkesedési muníciót, míg a jó labdarúgók akarata konvertálódott át példaképmítosszá. Annak idején Várnában sem driblizett Tóth József, mint ahogyan Mucha József sem tett mást, mint leradírozta a pályáról az akkori idők bolgár nagymenőjét, Hriszto Bonevet, ráadásul Bálint László kiállítása után neki kel­lett a védelmet is összefognia. De - és ez volt a lényeg! - a csapat kilenc mezőnyjátékossal is megküzdött azért, hogy annak a meccsnek néhány emlékszilánkját egyet­len lelkes gyerek magával vihesse további negyvenhat esztendőn át, hogy ma, az utódok győzelme apropóján összerakja teljes képpé ebben az érzelgősségbe áthajtó írásban. Persze, mondhatjuk, hogy a bolgárok elleni győze­lemnek akkor lesz nagy értéke, ha november 12-én Izland ellen sikerül a még nagyobb bravúr, de addig is a legfontosabb tényező mégis az, hogy van miben és kikben hinni. Amit láttunk Szófiában, az Magyarországon ma már elképzelhetetlen, mármint, hogy a hatvana­dik-hetvenedik perc környékén a televíziós kamera a pá­lyának hátat fordító, hazafelé induló nézőket mutasson. Nálunk már egymás sarkát tapossák az emberek, hogy meccsre mehessenek. Az ősszel, sőt még tél elején is a Ferencváros jóvoltából Bajnokok Ligája-sztárparédé lesz, s a szurkolói lelkesedés, érdeklődés nemhogy tíz- vagy húsz-, hanem százezreket vonzana be a három pesti BL-meccs az arénába, a válogatott pedig - ahogyan azt lapunkban a címekben és apró dizájngrafikákban is felfedezhették már olvasóink - ismét ott áll az „álmok kapujában", hiszen Izlanddal szemben kijuthat az Euró­­pa-bajnokságra. Égig ér az öröm, pedig a pályán valójában nem történt semmi különleges, hiszen most kicsit smirglis, kicsit dadogós, kicsit szerencsés meccset játszott a válogatott - de tudott győzni! Ami miatt mégis rendkívüli a pillanat, hogy ebben a futballban már benne van néhány generá- lá­ció emléke is: azoké, akik még­­ láttak a grundon mellel a kapuba besodort labdát, azoké, akik salakoson is megpróbáltak becsúszva szerelni, de azoké is, akik négy évvel ezelőtt életükben először élték át, milyen az, amikor magyar labdarúgókat lehet ünnepelni hömpölygő tömegben a körúton. Ezt teszi velünk a futball. Olyan egyszerű ez...­­ VINCZE András Jokkáék öröksége sport ­ Nikolics Nemanja már­­ nyilatkozik, Kalmár Zsolt még vár a sorára, miközöe­t a bolgár szervezők embert­­ nyilván nem túl jókedvűen , m­ás gondoskodik a televíziós interjú hátteréről a szófiai ifjjú bolgár-magyar után. p

Next