Nemzeti Sport, 2021. augusztus (119. évfolyam, 207-221. szám)

2021-08-10 / 216. szám

A SLAVIA MESSZE KERÜLT a Bajnokok Ligá­ja főtáblájától! Ezt nem mi írtuk a Ferencváros és a Slavia Pra­ha párharcának első felvonása után, hanem a sport.cz. A Fradi 2-0-s győzelmét követően a cseh kollégák elkeseredve dobálóztak a prá­gai együttes teljesítményét minősítő jelzőkkel, a „sokkoló” volt a legenyhébb mind közül. Tény, jókora megrázkódtatásként érte őket, hogy az előzetesen a párviadal favoritjának kikiáltott Slavia, ha nem is reménytelen, de kellemetlen helyzetbe került a pesti csata után. No de ami a cseh bajnok kritikája, az a magyar aranyér­mes dicsérete, az FTC kihozta a ma­ximumot abból a mérkőzésből­­ is. Mert amit a zöld-fehérek az i f izgulni le­het érte. féljei utóbbi egy-két évben a nemzetközi porondon művelnek (lásd még: Európa-liga-csoportkör 2019-ben, BL-főtábla tavaly), annál többet aligha érhettek volna el. Múlt szerdán sem volt ez más­ként, jóllehet a kétgólos győzelemhez kellett egy bucka és egy - hogy megint a cseheket idézzük - ajándékba kapott tizenegyes. Ez persze mit sem csorbítja a győztes érdemeit, mi több, a jó csapa­tok egyik ismérve, hogy élnek az adódó lehető­séggel - a Fradi köszönte, és élt is vele. A Ferencvárost divat bírálni, mondván, ha nem Dibusz Dénes védene, talán még magyar sem lenne a kezdő csapatban, sokan élcelődnek az­zal is, hogy a B-közép jobban tenné, ha a lelkesí­tőnek szánt üzeneteit angolul fogalmazná meg, mert így sokkal több futballista értené meg. Meglehet, ebben van némi igazság, ám az elmúlt időszak eredményei arról tanúskodnak, hogy az Üllői úton akkor lehet jelentősebb sikert ünne­pelni, ha a csapat zömét - válogatott szintű (!) magyar labdarúgók mellett - légiósok alkotják. Olyan légiósok, akik nem rémülnek meg attól, ha a Celtic, a Dinamo Zagreb, a Ludogorec vagy­ éppen a Slavia Praha ellen kell megmutatniuk, mire képesek. Lehet az asztalt csapkodni azzal,­­ hogy mostanság kevés magyar labdarúgó ölti magára a Fradi-mezt, csak nem érdemes. Főleg akkor, ha a zöld-fehérek nem­­ csupán­­ a ha­táron innen akarnak virítani, hanem azon túl is. Az újabb nagy siker reményében ezúttal nem is kell messzire utazniuk, hiszen Prága alig több mint 500 kilométerre van Budapesttől. Az első meccsen bebizonyosodott, hogy az FTC sincs olyan távol a Slaviától, mint azt sokan gondolták, sőt! Pillanatnyilag úgy fest a helyzet, hogy Peter Stöger csapata jóval közelebb van a továbbjutás­hoz, mint riválisa. Persze a Sinobo Stadionban is ugyanúgy megpattanhat a labda egy göröngyön, mint a Groupama Arénában, és a Ferencváros is összehozhat egy felesleges büntetők mint a múlt héten a Slavia, de ez a Fradi már eljutott odáig, hogy izgulni lehet érte, félteni viszont nem kell. S egy ilyen mérkőzés előtt ez legalább annyira biztató, mint a kétgólos előny. 2021. i­MiS/llllríP­iBilli HOSSZÚ SÉRÜLÉSE UTÁN SZOBOSZLAI MÁR KÉT MECCSEN JÁTSZOTT, ÉS GÓLT IS LŐTT AZ I» LEIPZIGBEN. AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. jacksiy76 „Mivel az edző is jól ismeri Szobit, tisztában van a képességeivel, így játszatni fogja, akkor pedig jönnek is a gólok... Jó lesz ez!” Ratalics9999XH32 „Ne feledd, megérkezé­sedkor be akartál robbanni a Bundesligába. Tedd azt, fontos, hogy ne legyen kérdéses a helyed a Lipcsében. Jobb alapokról indulsz, mint Olmo.” Kajzofi „Gyerünk, mutasd meg mindenkinek! És ne foglalkozz a kishitűekkel, ők mindenkit (is) fikáznak!” fiantfnierfest „Most a legfontosabb, hogy el­bírja a terhelést. Ez a hatvan perc problémamen­tesnek tűnő játék biztató, de egy-két héten belül kiderül, hogy a szeptemberi vb-selejtezőkön vár­hatóan lehet-e rá számítani, és ha igen, mennyi­re. Egy jó Szoboszlaira nagy szükségünk lenne.” Befizetna fia „Ha elkerülik a sérülések, alaptag­ja lesz a Lipcsének, ez nem kérdés.” dreticsau „Én azt mondom, szeptember végéig óvatosan játsszon, mert a nyár után nagyon sokan még nincsenek azon a szinten, ahol szeretnének lenni, és így lemaradnak, elkésnek, aztán megy a favágás, és megint megsérülhet.” A bravúr ára AUSZTRIAI „TELELÉSÜNK” SORÁN belecsöp­pentem egy osztrák gyem­eksíverseny eredményhir­detésébe, ahol a műsorközlő ekképpen ismertette a végkifejletet: a nyolcadik győztes XY, a hetedik győz­tes XY, a hatodik győztes XY, és így tovább, egészen az első helyezettig. A kölykök és szüleik önfeledten ünnepeltek, én pedig azon sopánkodtam, hogy mi, magyarok sohasem fogunk ide eljutni. Hiszen csu­pán egyetlenegy győztest ismerünk, a többieket jobb esetben nem tartjuk számon, rosszabban vesztes­nek, újabban „lúzernek” tekintjük. Messze nemcsak az olimpián, hanem bármilyen utánpótlásmeccsen, amelyen a tisztelt anyukák és apukák emberi mivol­tukból kivetkőzve hajszolják csemetéiket Ezért is tar­tom érdessége mellett találónak a Kézilabda Utánpót­lás Szülői Szabályzatot, amelynek rövidítése KUSS. Tokiónak számomra az az egyik legfőbb értéke, hogy azt hiszem, e téren szintet léptünk. Mert en­­­nyi boldog magyar ezüst-, bronzérmest és minden­féle helyezettet most láttam először olimpián. Siklósi Gergely, Berecz Zsombor, Csípős Tamara, Rasovsz­­ky Kristóf nem azon kesergett, hogy hajszál híján nyerhetett volna, hanem önfeledten örült, mert úgy érezte, nyert. Mi pedig végre hagytuk őket örülni, sőt megtanultunk örülni velük, nekik. A negyedik Vas Kata Blankának terepkerékpározásban, az ötö­dik Pupp Rékának cselgáncsban, a hatodik Mihály­­vári Farkas­ Viktóriának úszásban, a hetedik Bicsák Bencének Biatlonban. Az ilyenkor szokásos fanyalgások is elültek. Jelesül, hogy micsoda badarság ez az olimpiásdi, szégyelljük a nemzeti büszkeségünket, szegény sportolóknak elvették a gyermekkorukat, és ennek vagy annak az elérése ennyi forintba került, amiért annyi lélegez­tetőgépet lehetett volna vásárolni. Valószínűleg a mö­göttünk hagyott másfél év, a pandémia kellett ahhoz, hogy valamelyest észre térjünk. Mert ha közös örö­meink már nem is nagyon voltak, közös szenvedése­ink, megpróbáltatásaink lettek, és együtt lábaltunk ki belőlük. Ez a paradoxon az egészben: a fejlett világot fene nagy jó dolgában akkora kataklizma zökkenthet­né csak vissza a normális kerékvágásba, amekkorát semmiképpen sem kívánhatunk, sem magunknak, sem másnak. Ugorjunk is vissza az olimpiához, a sport még vi­szonylagosan legtisztább és józanul értékelhető, mérhető világába! Ahol persze ugyancsak nem írható le minden számokkal, de ez a mérlegkészítés egysze­rűbb módja, ezért innen indulunk. Magyarország hat arannyal, hét-hét ezüsttel és bronzzal, húsz medáli­ával az éremtábla 15. helyén zárt. Inkább sok ez vagy kevés? Attól függ, honnan nézzük. Huszonöt év óta a mostani a legtöbb dobogós helyezésünk - 1996-ban, Atlantában 21 volt -, viszont az elmúlt kilencven év­ben csupán kétszer szereztünk hatnál kevesebb ara­nyat: 1976-ban, Montrealban négyet, 2008-ban, Pe­­kingben hármat. Nem a magyar sport magasságát, hanem „szélességét” jelzi, hogy míg legutóbb, Rió­ban mindössze négy sportágban jutottunk éremhez, addig Tokióban kilencben. Az eredményességi rang­sorban egyetlen, nálunk kisebb lélekszámú ország előz meg minket, Új-Zéland. Azt se feledjük, hogy szűkebb és tágabb környeze­tünkben alapvetően és folyamatosan rendeződnek át az erőviszonyok, és mi úgy igyekszünk őrizni a pozí­cióinkat, hogy Európa drasztikusan veszíti el azokat. Történelmi távlatból szemlélve, 1896-ban. Athénban az aranyérmek 67 százalékát vitte el kontinensünk (43-ból 29-et), 1912-ben, Stockholmban is maradt a 67 százalék (103/69), ami 1936-ra, Berlinre 71,5-re nőtt (130/93), és 1952-re, Helsinkire ugyan visszaesett 62- re (149/93), de 1972-re, Münchenre beállt az Athént és Stockholmot idéző 68-ra (195/133). 1992-ben, Barcelo­nában már szignifikáns süllyedést regisztrálhattunk: 58 százalék (260/150). Az idén, Tokióban, egy merőben új sportvilágrendben pedig a 339 elsőségből mind­össze 145, nem egészen 43 százalék jutott Európának, miközben az éremtábla első három helyén az Egye­­sü­lt Államok, Kína és Japán osztozott Térségünk sem tündökölt, a lengyelek és a csehek négy-négy, a hor­­vátok, a szerbek és a szlovénok három-három, az uk­ránok, az osztrákok, a románok és a szlovákok egy­­egy aranya mellett igazán jól mutat a mi hatosunk. Tokiónak számomra az az egyik legfőbb értéke, hogy azt hiszem, e téren szintet léptünk. Mert ennyi boldog magyar ezüst-, bronzérmest és mindenféle helyezettet most láttam először olimpián. Annál is inkább, mert a sport önmagánál sokkal átfogóbb folyamatokról árulkodik. Még egy faluról is sokat elmond, ha gondozott a futballpályája, a he­lyi legényekből képes kiállítani egy vagány csapatot, amelyért az emberek szívesen áldozzák fel a vasár­nap délutánjukat. Azaz van közösségi szellem, tu­dat és erő. Olimpikonjainktól is felemelő volt hallani, amint időnként elcsukló hangon köszönik meg csa­ládjuknak, szurkolóiknak, sportáguknak és az or­szágnak azt a muníciót, támogatás, ami nélkül ők is, mi is bizonyára sokkal szegényebbek lettünk volna. Elnézve ezeket a jó kiállású, tiszta tekintetű, világosan és érzelemgazdagon fogalmazó ifjakat felért egy fel­hívással a szülőkhöz: engedjétek, vigyétek sportolni a gyermekeiteket! Ott majd megtanulnak közösségben élni, valós értékrendre épülő hierarchiába tagozód­ni, egymásért is küzdeni, és - bár ezt pici fenntartás­sal írom le - áldozatot hozni. Ez visszaköszönő eleme volt a nyilatkozatoknak, de a legapróbb bántó szándék nélkül teszem hozzá: áldozatot hoz az Erdélyből hó­napokra az anyaországba költöző, a családját hátraha­gyó, hajnaltól késő délutánig robotoló mezőgazdasági idénymunkás, vagy a főállása mellett éjszakai plusz-műszakok maszek melót, ingázást vállaló apa és férj is, összehasonlíthatatlanul kisebb hozadékért Ezzel magunk mögött is hagytuk a számszerű ér­tékelést, e szellemben haladunk tovább, sportágan­ként. Fél távnál az úszást és a vívást már­ kiveséztük, következzen harmadik - azaz eredményességben első - éremtermelőnk, a kajak-kenu. Amelynél ne­héz is eldönteni, mi okozza a nagyobb beteljesülést, a parádés sorozat folytatása, a női kajak négyes zsi­nórban harmadik diadala, vagy a rossz széria megtö­rése, a klasszikus szám, a férfi kajak egyes ezer mé­ter elsőségének visszahódítása 1968, Hesz Mihály után. Természetesen nem kis esély, hogy kettőre nőtt a nemzetenként és számonként indítható verseny­zők kvótája, de ha úszásban ez régóta így van, a jóval szűkebb körből merítő kajak-kenuban is logikus - és nekünk üdvös - e döntés. Kozák Danuta hatodik ara­nyával minden idők második legeredményesebb ma­gyar olimpikonjává emelkedett - a nőknél az élre állt­­, amihez felesleges is kommentárt fűzni. Miként ah­hoz is, hogy a sportág tokiói három arany, két ezüst, egy bronz termését úgy is feloszthatjuk, hogy kajak hat, kenu nulla érem. Bevallom, a modern televíziós igényekre átsza­bott küzdősportok nem tartoznak a kedvenceim közé, mert két, közel hasonló erő párviadala perceken belül sokszor mesterséges, ezért nem is feltétlenül igazsá­gos módon dőlhet csak el. Miközben az az igazi, ha a harc végén az egyik fél áll, a másik fekszik. Mint 1908- ban, Londonban, amikor és ahol első birkózó olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd több mint egy órán át gyö­möszölte és törte meg orosz ellenfelét. Napjaink ma­gyar birkózói azonban teljesítményükkel, lényükkel újra megszerettették velem a sportágat. A rendkívüli családi sikert elért Lőrincz fivérek mellett Szőke Alex is, aki tíz másodperccel a meccse vége előtt parádés akcióval szinte kidobta a csarnokból ellenfelét. A vízilabda remekül példázza, hogy a számok nem mutatnak meg mindent. Hiszen mindkét csapatunk harmadik lett, de egészen máshonnan és máshogyan érkezett meg a dobogó harmadik fokára. A lányok három negyedik helyezés után dobták le magukról a rontást, és ennél egyértelműen több ezúttal sem volt bennük. A fiúk produkciója azonban a görögök elle­ni elődöntőben értelmezhetetlen. Ha a szerbek elleni finálét elveszítik, egy szavam sincs, de kilenc olimpi­ai bajnoki cím, és persze még inkább a horvátok el­leni, pompás negyeddöntő után két nappal ilyen öt­let- és érzelemmentes játékkal előállni talány. Aztán a spanyolok ellen 4-0-ra megnyert második félidő és a visszavonuló kapus, Nagy Viktor férfiasan könnyes búcsúztatása megmutatta, micsoda lélek lakozik eb­ben a társaságban. Kár, hogy múlt péntekre átmene­tileg elvándorolt belőle. Végül egy dobogósunkról még illik megemlékez­nem. Azért is, mert Varga Károly 1980-as elsősége óta nem volt magyar olimpiai érmes, akinek előzetesen legalább a nevét ne hallottam volna. Most igen, a ka­­ratézó Hárspataki Gábor. Ez persze nem neki kelle­metlen, hanem - hivatásomból adódóan - nekem. De örömmel pirulok 2024-ben, Párizsban is, ha csupán ennyi egy magyar bravúr ára. Szoboszlai Dominik további gólokat vár önmagától ft TEREP MÁR A MUNKÁSOKÉ ÍÜffiEiMiÜiZ liiWÄti ®­­ÉUi füi Sii IESÉ itii mije tű» íiEiMiiL

Next