Nemzeti Társalkodó, 1830 (1-52. szám)
1830-01-16 / 3. szám
19 vétségre méltóknak, —úgy, hogy az olvasókat is elrettentették, ’s el így az Előfizetőket is a' becsesbb Munkáktól,— trombitáltattak ki, álnév alatt, hogy annál bátrabban mocskolódhassanak akkor, midőn az írók fogyatkozásait szelíden , jó Lélekkel Szívvel kellett vólna a’ nagyobb esmérettel bíróknak megigazítani, őket bátorítani, és így az írói páltjától nem elrettenteni, hanem még arra erőssíteni—a’ gyengébb Recensornak pedig inkább elnémulni ott, hol a’ dolog’ magossá felyűl múlja értelmét, mint hiún haszontalankodni . . ! így, valóba csak így juthatna el a’ Magyar arra a’ tetőre, hol más mivelt Nemzetek már régen állanak , — ’s törheti meg az idegeneknek azon gondolkozás módjokat, hogy a’Magyar leg alább áll, ’s fog állani a’ Csinosodásban, ’s miért? hogy eleitől fogva az egyenetlenség uralkodik köztünk— nem a’ barátság édes láncza tart egybekötve bennünket !! Példákkal bizonyítanám be mondottam’ igazságát, de miért cselekedném ezt, mit minden , ki csak a’ Tud. Gyűjtemény’ darabjaival, valamennyire is esméretes, tud, igen jól tud, ’s ha írt azokban, tapasztalta is? Én ugyan itt nem szóllok a’ Tud. Gyűjtemény’ kissebbítésére, korántsem, — mert akkor elvétném írásom’ czélját, nem lehet, mert lehetetlen, hogy mi rég szívemen fekszik, ki ne mondjam, — ha elfojtva tartanám, kiütné azt! De reményiem , Hazám nem szhtabe ezt a’ vonását Testvérjének, mellynek sok érdemes írónak, de sok szálkás Recensorainak’ az irigy Zoilusokat, álnév alatt orozdamarókat, csipkedőket, oknékűl az emberiség’ czélja ellen gúnyolókat értve itten.—Munkájából, csak a gyöngyöt választotta ki a’ szemeitől elundorodva hátra-álva tiszta szeméremmel's így azokat nem követve, bátran írhat kiki, mi csak jó czélt aranyoz, ’s bátran teheti Munkája alá nevét, nem félve attól, hogy jó, és igaz lelkű Hazafiainktól neve lepisszegtessék.— A’ 2-dikra így: Igaz, hogy még nem egész kiterjedésű az írás Erdélyben, — ’s nagyon kevés íróink’ száma, és így már most a’ Társalkodóba beálló sok ujjoncz íróknak, az írás szokatlansága, ’s abból származó szemérem miatt, ’s holmi oldalas tekintetekért nevöket el kellene halgatni, de az írás szokatlanságáért még nem elég ok némává lenni — első gyermekét eltitkolni azért az Atyának, hogy nemzéséhez nem volt még hozzá szokva, hallatlan dolog! Én úgy ítélek, hogy valaki az olvasottság, tanultság’ és elmélkedés’ olly polezán áll, hogy bátran irhat arról miről esmérete, tudása van , az olly’szokatlan nem lehet,’s olly vakmerőn szemérmes sem, midőn édes Hazánk nem Despota, hogy vele bátran, nem reszketve, nem remegve, ’s gyáván félve, — csendes ’s kinyílt szívvel és szájjal beszéltjén, semmit se tartva attól, hogy lánczra vettetik, és megkerekeztetik ! Egyébbaránt az lehet valóba szemérmes, ki teljességgel beszéllni szégyell, ilylyennek lelki erőre van szüksége, magát erősíteni — és ha egy szikra sints, inkább örökre hallgasson el ! De lehetetlen, hogy a’ Magyar nagyra termett Szív, bátor Lélek, reszkessen az írói pályától, mikor alkalmasnak ítéli magát arra, reszkessen mondom, mint a’ járni tanúló Gyermek az elindúlástól, —• ő, ki olly, és ollyanak kell lenni, hogy mikor Hazája véres oltalma’hívja , ezer ágyúk’ mennydörgése közt se felejtse el.