Nemzeti Társalkodó, 1832. július-december (1-26. szám)
1832-08-04 / 5. szám
gyütt járó kedves érzése lelkünk munkálkodásának mindég meg van, mikor képzőtehetségünk kilépve csupán csak a’ kűl tárgyak benyomásait kísérő szenvedő szolgai állapotjából úrrá és cselekvővé, másolóból teremtővé lesz. Mert hogy a’ teremtés vagy az ábrázolatok önkényes előhozása hasonlíthatatlanul több erő reáforditását kívánja, és így sokkal bajosabb mint az utánnazás, azt úgy vélem senki sem késik velem együtt megvallani. Képzeljünk egy a’ musica rendszabásai szerént öszveegyeztetett húrok sorát, mint p. o. a’ hárfán vagy fortepiánon van, melynek hangfojtója felvétetett■; egy idegen hang megrendülésére nem csak az annak megfelelő húr, hanem többek is, melyek emezzel egy tökéletes accordot formálnak, viszhangoznak. így mikor egy bizonyos tárgynak egy vagy több éles, de az egészet ki nem merítő vonásai érző eszközeink elébe ötlenek, az ábrázoló tehetség nem csak az előadott vonások benyomását felfogja, hanem a’ hibázókat ön erején előállítván mindezekből az illető tárgy egész és tökéletes képét egybealkotja. Ez más szókkal az első értekezésemben már közzé tett elev, melyre támaszkodva mindent a’ mi ily forma vonásokat érzékink elébe adni ’s lelkünk lerajzolt önkényes munkásságát felserkenteni alkalmas, kizárólag szepmívnek nevezek ’s nevezni fognak velem minden elfogulatlanok , kikre nézve érthető ’s győző lehete.