Nemzeti Társalkodó, 1839. július-december (1-26. szám)
1839-10-10 / 15. szám
nem használhatók, ’s mellyeket a’ vízbe hánynak , hegygyé emelkedtek már. Keserves és boszszutett panaszt hallottam a’ vidékiektől a’ pórhajdukra ; ezek többnyire sófalvi, parajdi és szovátai székelyek, kik a’ katonákkal egyenlőleg őrizik a sót ; ezek, miután a’ szegény pórt megfogták , akár szegük ellen, akár nem, kegyetlenül megrongálják, csak nem halálra verik ’s azután viszik tisztjeikhez, ’s nem gondolják meg, hogy illy halálos merényre nem haszonvágy, hanem csupán vas szükség kényszerítheti a’ szegény embert. — Félre e’ sötét képtől. Miért nem tanulunk szeretetet az állatoktól?! — A’ nap’ sugaraiban mint ezüst falak tündérileg és fehéren ragyogó sószirtek, éles és szálkás csúcsaikkal, valóban bájoló szépségekkel sem valónak képesek enyhitni azon fanyar érzetet, melly eszmeszövődés által borúlt fel lelkemben. * * * Falusi oskolák e’ vidékben sincsenek. Mert hogy egy néhány gyermek télen át egy hasáb fával vállán, ’s kis ruha tarisnyájával nyakán, valamint csak nem minden falukban a’ ludi magisterhez ballag, hogy ott semmit se tanuljon — valóban említést sem érdemel. Mikor látandja át a’ két testvér haza azon sarkigazságot, hogy minden teendők között legelsőnek a’ nép’ nevelésének kellene lenni, ’s ha azt át látta, mikor teend komoly lépéseket e’ szent czélra ? Egy nemzetet csak nemesült erkőlcsek emelhetnek nemzeti jólétre, erkőlcseket pedig csak mivelő nevelés nemesíthet. De ugyan miként mivelődhetni és nemesülni oskolák és tanítók nélkül? Ez éppen olly lehetlen, mint a’ Falstaff’ katonáinak vitézkedni bátorság és bátor vezér nélkül. * * * Isten veled, Korond’szép vidéke ! Mi megválunk ’s talán — örökre. Isten veled kedves lény! kit legelőször ’s talán utoljára láttalak itt* Emléked keblem’ napja leend, melly körül lel kem mint hű napvirág örökre forogjon. — Élj boldogul! ’s Tiszta érdem és rokon szív Nyerje egykor el kezed, ’S hű kebelnek szent szerelme Boldogítsa életed. Erdüdi János. A9 stofmersbergi báró. (Vége.) „Nem egészen,“ viszonzá a’ báró, „elébb ki kell színom a’ pipámat.“ „Állj hát gyorsan utána,“ monda az alak. „Úgy látszik, sietsz , “ monda a’ báró. „Sietek ám ,“ felele az alak; „meglehetős sok forgódásom van az útamban Anglián át és Francziaországban, ’s az időm nagyon el van foglalva.“ „Iszol-e ? “ monda a’ báró , a’ fiaskót érintve pipájával. „Tízből kilenczszer, ’s akkor ugyan keményen,“ viszonzá az alak, röviden. „Soha sem mérsékletten ? “ kérdé a’ báró. „Soha sem,“ viszonzá az alak, megborzadva , „az vidám kedvet szűk“ A’ báró újra szemügyre vévé új barátját, kit rendkívül hamis pajtásnak néze ’s utoljára tudakozó, veszen-e valami tettleges részt az afféle aprólékos műtételekben, a’ miilyenen most neki jár az esze. „Nem“ viszonzá az alak, kikerűlőleg, „de mindig jelen vagyok. “ „Csak amúgy látóul képzem, “ monda a’ báró. „Csak úgy,“ viszonzá az alak, czövekével játszadozva ’s nézegetve a’ fogantyúját. „Végezd olly gyorsan, a’ mint csak lehet, ha úgy tetszik, mert egy fiatal úri ember, kit az györ