Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)
1845-01-26 / 8. szám
„Sami te hasznos békét köthetnél a’ czárral!“ ,Boszúm heve még nem csilapult—föltett határzatom ez. — „De gondold meg, milly jövő vár reád?44 ,Ez isten hatalmában van !‘ „Te még bocsánatot ’s a’ hadseregnél magas rangú hivatalt nyerhetnél.“ ,A’ czár nem szokott alkudozni pártütőkkel ’s én inkább akarok magam lenni czár , ’s itt az vagyok. — Hogy olvasóinknak a’ cserkeszek hihetlenséggel páros vakmerőségéről némi fogalmok legyen , csupán egyetlen példát idézünk Paskewics herczeg életrajzából. Húsz leszgi — a’ cserkesznép egy különös faja — odahagyák hegyeiket, hogy két folyamon átúszva Georgiába nyomuljanak egész Tifliszig—a’Kaukazon túl fekvő orosz tartomány fővárosáig. E’ merényt lehetlennek kellene tartanunk, ha valóságáról hiteles adatok nem kezeskednének. A’ leszgiek az Osthomály segélyével Tiflisz környékén lovaikról leszállva ’s az ellenség táborszemeinek figyelmét kikerülve a’ tbiliszi laktanya előtt megállották. Itt a’ kapunál őrt rendelve betörtek a’ katonák hálótermébe ’s a’ gyertyákat eloltván elkezdők a’ borzasztó mészárlást. Miután a’ terem iszonyú vérfürdővé változott, segély érkezett, de a’ leszgieknek nem sikerülvén a’ benyomuló ellenségen keresztül törni, önkezeikkel végzék életüket, mert a’ hegyi nép ősi szokás szerint inkább önmaga döf tött szivébe , mintsem halálos ellensége fegyvere alatt haljon meg, így a’vakmerők közül egy sem jutott élve az oroszok kezeibe, kik mai napig sem fejtheték meg e’ hihetlen merény valódi okát.Pedig a’leszgiek a’ Kaukázus leggyávább népének tartatnak! Gerö. Csak természetesen ! (Vége.) Ámbár szándékunk, az angol udvarbéli két hölgygyel, kiknek azonban nyomára mim akadunk , nézni meg M. szép várát ’s dicső kerteit, szépen vízzé lön , asztal után mégis nem kevésbé szeretetreméltó társaságban sétálónk az árnyas fasorok közt ; a’ cserével kivált én sokat nyertem, mert a’ helyett, mint Schmidle óhajtó, hogy az öreg nagynénének mutassam meg a’ kis tó mellett lecsüggő gyászfüzeket , szerencsés valék 19. éves szép kísérőmet figyelmeztetni azokra. Schmidle , ki azalatt a’ másik hölgygyel ’s egyik fiatal úrral — a’ másik becsületörül velem maradt — a’ dombra a' kő- Ámorhoz ment, ott talált e központot, bizonyosan nem mondhatom; csak annyit tudok, hogy kisérőnőjét karon fogva vig nevetkérezéssel találkozott velem’s kezemet örömest megszorítva lassan megsúgó , hogy egészen szerencsés volna, ha a’ ma esti fatalis viszszalovaglás a’ városba előtte nem állna. De én már módot találtam, mennyiben a’ két fiatal ur javaslatomat, hogy C.de , hova ők is szándékoztak , lovainkon menjenek, örömmel elfogadók , mi pedig helyeiket a kocsiban foglalók el. Schmidle ma legszeretetreméltóbb ember volt a’ világon. Rövid estelink mellett kisérőnője késsel megsebzé magát ’s mivel barátom a’ sebet angol irral, mit mindig hordott magával , műszabályosan beköté , a’ két hölgy kérdésére nem tagadható , hogy illyes dolgokkal sokat foglalkodik és szívesen ’s készakarva valla meg , hogy ő gyógyszerész. De őszintesége ’s természetessége jutalma is nyomban követé őt, mert a’ két leány örömmel nyilványitá, hogy nekik is van C.ben nagybátyjok , ki gyógyszerész ’s kit ő talán ismer. A tulajdonosa az Oroszlán-gyógyszertárnak. Schmidle öröméről e’ felfedezés fölött mitsem szólok, mert gyönge tollamnak lehetlen volna arról hű képet adni. Nem sokára kocsira ülénk , a’ két fiatal ur pedig lovainkra’s barátom ezen uj utazás nemet annál kényelmesb és jobbnak találó, hogy szerencséje tulmértékében a’ ma reggeli szerencsétlen lovaglást is elbeszélő. Igen mulattatólag festé kétszeri lebuktat a’ lóról ’s azt olly élénkül, olly bűn tévé , hogy a’ két leány többször felkaczagott, de egészen más hangon , mint a’ fekete fiatal hölgy az angol udvarból. Schmidle elbeszélésekor csak egy nagy igaztalanságot követett el, engem nevezve annak , kit a’ szép hölgy fekete szemei vonzónak ’s hogy ő csak kedvemért lovagolt ki. Magában értetik , hogy elbeszélését igaznak hagyám ’s a’ fiatal leányok ingerkedésin balul kiütött kalandom fölött megnyugvám. — Csoda szép est vala. Mi dalolánk , nevetőnk a’ nyilt kocsiban ’s a’két fiatal ur lovainkkal az után futtatott, így értünk a' városba. Kapu előtt mi lovainkra ülénk , a‘ hölgyeknek jó éjszakát kívánónk, Schmidle pedig lassú mosolyával sejtelmét monda ki, hogy még látandja őket. A’ szerencsét be akarta várni, másnap dolgozó-ruhájában, dürzcsésze előtt állva, ellentétben a’ mai estével, minő hatást teend a’ leányra. Ah, neki nagy, dicső tervei valónak. Én egyedül mentem laktanyámba ’s legközelebbi napokban barátomról mitsem hallék ; de körülbelül egy hét múlva nevezetes sétalovaglásunk után levelet kaptam tőle , mellyben irá, hogy ő a’ legszerencsésb ember az egész világon; főnöke unokahugával jegyet váltott ’s atyja bejegyezését megnyerte. Hozzá siettem és sokáig ’s nyájasan beszélgetőnk egy szobácskában a’ gyógyszertár mögött, hol kezemet Schmidle elérzékenyítlten megszorító ’s meg nem állhatom, hogy a’ jelszót, mit olly gyakran mondok neki, jövendőre is ne ajánljam, csak természetesen! (Németből) Ligetfy Andor: T á r s z a( (Sasvadászat.) A’ Lipcsében megjelent ,vadászok és természetbarátok 1815ki zsebkönyvében a Vadászat Illyriában4 czim alatt többi közt következő igen érdekes kalandot olvasónk: „Említém, hogy a’ sasvadászat életveszéllyel jár , minek bebizonyítására következő példát hozok fel. K.... mellett egy sas fészkét igen éles , ’s meredek sziklacsúcsra rakó, hol fiait naponta étetni szokta. E’ boszantó látvány természetesen fölizgatá a’ vadászokat, de a’ sasfészekhez jutni—szokatlan bátorságot ’s rendkívüli ügyességet igénylett. Mindezek daczára Jernetsch József és Frates István — két elhirhedt hegymászó — elhatárzák a’ félszárnyas sasfiakat fészkeikből kirablani, ’s egy hoszszu kötelet, lőcsövet és zsákot véve magokhoz útnak indultak. Miután a’ hegytetőre fölértek köteléket egy fenyütörzshöz jó erősen oda kötők, ’s ezen Jernetsch azon szikla irányában bocsátkozék le, mellynek csúcsára a’ sas fészkét raká.Alig dugta zsákjába a’ vakmerő vadász az első sasfiut, midőn a’ vén sas villámsebességgel egy pillanat alatt ott termett’s leirhatlan dühös keseredéssel ragadá meg a’ rablót. Jernetschnek e’ kaland életébe kerül, ha vadásztársa meg nem menti. Frates felkapaszkodott a’szirtcsúcsra, lőcsövét a’ sasnak irányzó, és szerencsésen lelőtte. Most Jernetsch a’ másik sasfiút dugta zsákjába ’s felkiáltott bajtársához , hogy őt a’ kötélén húzza fel. Frates azonban elővigyázatból fegyvere másodszori megtöltésével foglalkozott, mi kissé hoszszasan tartótomért lőszereit minden zsebében öszsze kellett keresgélni. Mielőtt készen volt, már meszsziről hallatszott a' másik sasnak vészjósló vijongása. A’ félelmet, melly mindkét vadászt ’s főleg a' fészekrablót elfogó, valóban nem mondhatjuk csekélynek, a’ rettegés nagyobb sietségre ösztönző Fratest s fegyverét sikerült megtöltenie, midőn a’ sas vadásztársára rohanva azt a’mélységbe erőködék taszitni. Frates barátját megmentendő — mennyire csak lehetett, fölkappaszkodott a’ hegytetőre , fegyverét elsütő, de fájdalom halálos szorongás közt czélt nem talált, — mire a’ sas kétszerezett dühhel rohanta meg fiai rablóját. Jernetsch hiában kereső jobb kezével kését, nem található meg. Végre halálos félelemtől szorongattatva vörös színű zsebkendőjét terjeszté ki feje fölött. E’ váratlan látvány annyira meglepő a’ vén sast, hogy Fratesnek időt engede fegyverét újra megtölteni, ki végre az előbbinél szerencsésebben sikerült lövés által megmentő barátját a halálos küzdelemtől.