Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-01-02 / 1. szám

1. szám. Pest, dec. 2kán 1845. — Gróf Hont idép. Széchenyi Istvánnak. Hadaira kél, az ősidők zajából Csatát regélve, népet hontalant, ’S egy főt, hadúrt a’ bajnokok sorából, Honalkotónak istenit a’ lant: Ki az , kinek szivébe lángözönt Az ihletés szent érzeménye önt? Ha polgárháború , bősz meghasonlás — Mit a’ kornemző sírva jegyze föl — Jónak , gonosznak vermet egyiránt ás ’S fiú atyát, párt érdekében, öl: Ki az, ki a’ holttestek halminál Mint sirszobor könyökben úszva áll? Volt kora , hogy isten átka érje a’ tart — Midőn a’ hont nyűgözte rabbilincs , ’S nem volt vezér, nem elszánt hősi kard , Értted vivő , szabadság , égi kincs! — Ki az , kiben , ha erről szólni hall, Boszúra forr a’ vér , a' férfi kar ? Ha népatyák, üdvöst , jót alkotásért Tanácsteremben öszszerajzanak 'S feledve a’ kitűzve volt dicső czélt, Pártérdekért balelvek hangzanak, ki az , kit szent honügy ha fölszólít, Kény, néphegy, érdekei nem tántorít? A’ honfi az, kitartó hatalommal Szerette nemzetének Csillaga , Meginni kész ég-’s földi hatalommal, Törhetlen élő bástya egy maga ; Kiben — vihar legyen , vagy nyúgalom — Csak egy a’ gondolat: te, drága hon! Fölállt, szilárd szavának zengzetétől Föllelkesülve hallgat a’csoport, A’ szónok, elragadtan szent hevétől, Vélnéd, leráza minden földi port; Istenszó ömlik éber ajkiul — Bivaly a’ nép ’s részvéti könye hull. És szól vitéz Eténk időszakáról, Isten kiben föllelte ostorát , Királyaink sok győzelmes hadáról , Mik fénykörű babérral fonva át E’ szép hazát ’s ben a’ hős nemzetet Nagynak kiáltja kor ’s emlékezet. Midőn csatákban őszszé lett Hunyadnak Dicső fiáról nagyszerűt beszél, Alatta dúsan mint virágozának Művészet és hon , hő imára kél ’S áldást rebeg rád, oh igaz király! A’ nemzedék sírodnak hantinál. Ah, mert a’ drága hon csak úgy virulhat, Csak ott talál művészet, lakhelyet, Hol az , ki oszt igazságot, törvényt ad, Szelíd ’s jósággal fog rokonkezet, ’S legyen szegény vagy dús előtte bár, A’ jogszerűnek kart ölelve jár. Hol egység , összetartás a’ nemesnek Védpaizsot a’ pórnépben biztosit, ’S mit a’ szegények véresen keresnek , Belőlük úri kény ki nem szőrit, ’S a’ közterhet viselni szinte kész Nemes, gróf és a’ dús főrangú rész. Hol létörő , kor tespedés helyébe Vetélyrebuzdulás, műszorgalom Részvét, jutalminál életbe lépe : Csak ott emelkedik ’s virúl a’ hon ; _ Csak úgy lehet, miként volt, újra még Derűt mosolygjon a' szép szittya ég. ’S mig igy hévül, míg igy beszél a’ szónok, Nem földi fény sugárzik arczain, Nincs nagyra , szépre czélzó eszme, nincs ok, Melly szóra nem gyúladna ajkain ; Ébredni int, tanít, oktatva hat — ’S ocsúdni kezd az alvó öntudat. A’ lomhaság fonnyasztó mételyéből — Melly szép elől fült gyáván zárva tart ’S közönyösen , nem sejtve bár, ipart öl Részvét ’s munkára kelti a’ magyart; Feszül az ér, nincs már rost, nincs here, ’S kegyelve int az áldás reggele. ’S a’ honfi, biztos, édes öntudattal Öröm ’s kétlángra gyúlva széttekint , Feléje nyájasan sugárzó nappal ’S az éj homályiban hazája int; Nappal :vetélyes zaj, műszorgalom , Éjente: munkaszült csend , nyugalom, De hol szilárd erő ? hol férfinagyság Föltűnve népvezéri csalagul, Mellynek bitooó rágalom, kajánság Nem venné üdvös héjait balul ? Kigyúl az elvakitott indulat — ’S uj tápot a’ kajánok mérge ad. ’S a’ honfi áll rendiűen , vesztegelve , Mint szírt zajos tengerhabok között, Előtte szent honboldogitó elve , Mit buzgón védni egykor esküdött ; ’S borús szemekkel mig a’ zajra néz, Nagy útain vezérli égikét Ha majd eszére jő a’ megcsalót nép — Mert, ah, mi változó e’ lenge zaj ?! — ’S az elvnek engedő, melly józan és ép, Megszűnik a’ békétlen , vad moraj : A’ dús nemes, mert jogszerű az ok, Szegény jobbágyaként adózni fog. ’S a’ fölvilágosult kor nemzedéke , Ha sirvirág fog nőni ha mvndon , Ki vagy ’s leszesz hazádnak disze, éke , Hálás imát rebeg majd hantodon ; ’S fiának a’ szülő serkentve szól A’ nagy, dicső, magasztos honfiról. Lakner Sándor: A’ Becsületről. . . Jaj azon álladalomnak, hol a’ becsület megboszszulása biztosítva nincsen, ’s még akkor is jaj, ha az úgy nevezett megkisebbitése kiorvosolhatók ugyan, de az orvoslási utak úgy elnehezittetvék, hogy mint mondani szokás, az orvoslás rosszabbá válik a’ bajnál. Miből általjában önbíráskodás, erőszak , párbaj (kettős harcz) ’s ellenségeskedések szoktak származni, vagy kik ezekhez nem értenek, egyéb nem marad nekik hátra , hanem Horatiussal felkiáltani: „inultus ut flebo puer... — Horat. L. 5. Od. b. Egyik hellen bölcsész a’ köztársaságban legelső helyem megtartását kívánta e’ kettőnek : szemérem és igazság. Csekélynek látszik első pillanatra amannak olly nagy fontosságot tulajdonsul, pedig az erkölcsi világban életkérdés ez, földiek!’s a’ legelső izbeli raegkisebités abban maradván a’ többi már mintegy önként abban hagyatik,az egyed hozzá szokik és szemtelenné lesz , mert valamint mindenben ,ugy itt is áll ama mondat. ..c est le premier pas que coute !!l De mi már megszoktuk akkor oltani a’ tüzet, mikor egészen elharapózott. Mély gondolkodást árul el ezen bölcsész mondása, minthogy a’ heileneket általjában mély érzés, mély megfontolás ’s mély tudomány jellemzi (immensusque ruit profundo Pindarus pre. Kior. L. 4. Od. 2 ) Hegel, a’ német bölcsészek egyik fejedelme pedig Arisztotelész lángeszéről ’s mély tudományáról azt mondja: ,,a’ bölcsészetben haladni annyi lehet, mint Arisztotelész műveiben újabb meg újabb felfedezéseket tenni „(grajis ingenium, grajis deditore rotundo musa loqui !),‘ szabadság volt azon elem, melly e’ roppant sokat eszközlé. Szemérem mondhatni csalhatatlan jele az erkölcsi épségnek A’ ki ezt megbántja , éptelenitni kezdi az erkölcsi embert és ha egyebet nem okoz neki bizonyosan annyi bélyeget hagy rajta, mellyel másokat felbátorít egyébre ; hasonlít ez a’ szőlőgerezdhez , mellynek gyümölcsén az első , ki megtapintá, ott hagyta keze helyét lefenve a’ zománczpillét róla, mellyet a’ természet rája lehelt, a’többi átmenő ezzel már figyelmesittetik arra hogy belé is harapjanak , letépjék, így vonta be a’ természet az erkölcsi épség emberét a’szemérem pírjával, erre egyik legnagyobb gondja legyen törvényhozásnak. Úgy fenyegeti ezt minden szikra, mint a’ lőporos tárakat és ha valamire, bizonyosan erre mondhatni el: „contemta parva scintilla magnum saepe excitavit incendium.‘‘ Illy szikra elhanyagoltatása iszonyú perzseléseket okozott már nem egyszer az erkölcsi világban, így kell érteni amaz üdvös mondást is : „magna puero debetur reverentia“ (nagy hiedelemmel kell a’gyermek iránt lenni) ’S a’ rómaiaknál nem volt szabad a’ szüléknek gyermekeik előtt levetkezni. ... Igen , de a’ gyermek kilép a’ nagy világba. Addig a’ szülék utalma alatt állt, most a’ szülék szerepét a’felső-