Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-01-19 / 6. szám

ádázul egymáshoz ütögeté, így késő éj lón, vacsoráltynk ’s lehetőleg kényelmes helyzetbe tevők magunkat, egy üveg­­bor mellett a’ holnapi útról beszélendők. Ekkor észrevevéra, hogy barátom valahányszor lovárul szólt, szokottnál mé­lyebben lélekzék, ’s a’ beszélgetést minduntalan tudta lo­vagláskor történt balesetekre fordítani, miből nem okatlanul következtetem , hogy Schmidle holnapi útörömét igen meg­­csökkenté a’ lovaglástóli nem csekély félelem , mit neki nem is lehetett rész néven venni, mert nagy nyíltan monda nekem; holnap másodízben történendik, hogy lóra ül ’s azonfelül e’ két fontos esemény közt mintegy 15. évi idő­köz fekszik. Én általában néhány szabályra tanitám , mikhez tartsa magát, kötéllel mutatám­ meg neki, mint kell a’ kan­tárt fognia ’s hogy mindjárt más nap reggel gyöngeségét el ne árulja a’mindenesek’s pinczérek előtt, a’ pamlag e­­gyik végéhez álltam , mellyet lónak képzelénk , neki pedig bal oldalra kelle mennie ; bal lábát fölemelnie, mintha ken­gyelbe lépne, ’s a’ jobbal az ülésre felkanyarodnia. Leg­inkább examinált a’ lovak bokrosodásáról ’s hogyan kell ma­gát illy esetben legjobban viselnie. Általán illy esemény­től leginkább tartott ’s mint mondám , ámbár fájdalmamra esett még növelni e’ félelmet, addig faggatott, mig neki néhány borzasztó esetet t­ elszilajult lovak ’s utánvonczolt lovagokról elbeszéltem. Ő úgy volt épen, mint a’ gyerme­kek, kik minél jobban félnek, annál örömestebb hallgatják a’ legiszonyúbb történeteket. Igen, midőn Schmidle levet­kőzött ’s lefekvik , néhányszor még fölkelvén hozzám jőve tudakozandó: mit kell tenni, ha a’ ló elbukik, vagy a’lovag sarkantyújánál a’ kengyelben függve marad. Én lehetőleg vígasztalául őt, de szivét meg nem nyugtathatom , mert va­lahányszor éjjel fölébredett, nehezen álmodni, aggódva nyögni és sóhajtozni hullám őt: ,Oh istenem , oh istenem ! megállj! borzasztó mélység!, azután keze ’s lábával úgy dolgozott, hogy recsegett belé az ágy. Szegény Schmid­­lének igen rész­eje volt. Alig pitymallott, ő már fölébredt, a’ szobában zaj­­landó ’s midőn őt hangosan dalolni és­ fültyörészni haltam, mihez azonban különös képet csinált, könnyen jövök azon gondolatra, hogy vígnak csak álkodik , mindinkább növek­vő aggodalmát eltitkolandó. Szegény Sc­h­mit­­e rendkívül mohó ’s nyugtalan volt. Majd a’ pinezért korholó ’s a’ már néhányszor megparancsolt kávét újra megrendelő, majd sar­kantyúit szemlélé , ’s tarajaikat forgatá, majd ablakhoz fu­tott szitkozódva, hogy a’ lovak még sem jőnek , azután is­mét a’ mellékszobába futott, fölkelt , már szive hölgye, fülelendő. Végre a’mellettünki szobákban is elevenség van , a’ hölgyek öltözködtek ’s kávéztak ; azután hallók, mint jőve hozzájok a’ főpinezér , eleikbe számadást terjeszten­dő ’s a’ vendéglőt nekik jövendőre is ajánlandó. Ekkor a­­lant kocsi robogott elő , Schmidle gyorsan süvegét véve , a’ hölgyeket eleve is a’ házajtónál üdvözlendő ’s lovagló- öltö­zete és sarkantyúival nekik kis reménysugárt adandó, hogy őt még látandják. Én fölül ablakba támaszkodám, legalább látandó a’ hölgyeket, kik a’ házból kocsijokhoz mentek. Schmidle csakugyan mögöttük baltázott le a’vendéglő kőlép­csőin , sarkantyúival hajszálon is függve maradandván. Hó­na alatt ezüst gomba nagy lovagostora vala , süvegét ke­zében tartá ’s néhány előleges bókot váltván a’ hölgyek­kel , valószínűleg , hogy mint igazi lovag lószeretetét ta­núsítsa , a’ sovány gebékhez lépett, sovány nyakaikon meg­­veregeté őket ’s már a’nap kezdetén majd szerencsétlenség érte, mert midőn kezével, mint megtanitám őt, végig si­­mitá a’ serényt, az állatok jó fajáról meggyőződendő, tán csiklandós helyén érinté a’ szegény gebét, mert ez olly erővel veté fejét Schmidle felé , hogy szegény barátom ije­dés miatt a’ kocsiajtóhoz tántorgott ’s ott még nagyobb sze­rencsétlenségre az idősb hölgyhez gyöngédtelenül ütődött, midőn az épen felülni szándékozók. Ó jaj ,­­ jaj! nekem a’ perezben sehogy sem tudott tetszeni, hogy a’ fiatal hölgy zsebkendőjét mohón szájához vivő , mert nem képzelém, hogy elválás könnyeit száritgatná , sőt inkább úgy tetszett, hogy lassú gúnymosolyt titkolgatott. Az igen jó volt, hogy ezt Schmidle észre nem vévé , mert a’ló megtámadása már is eléggé kivitte őt sodrából ’s hasztalan törekvők bóktö­­meggel illő egyensúlyát viszszanyerni. A’ hölgyek végre kocsiba szálltak, az ajtó bezáraték ’s a’kocsi elindult. Per­­czig utánok néztem’s meg kell vallanom , miszerint tisztán észrevevém , hogy a’ fiatal hölgy a’ kocsiból hátra nézett. Schmidle barátomnak szólt , az , mit tartsak róla, nem tud­tam. De a lovagostora ezüst gombjával szivére mutata ’s­ ma­­gát végtelenül mélyen meghajtá. Boldog a’ megélt diada­lokban Schmidle fölment a’ lépcsőkön ’s hozzám jőve a’ szo­bába , mást nem is várva, mint hogy et a’ legnagyobb di­csérettel tetézendem , nem kevéssé csodálkozék azonban ál­lításomon , hogy ismét nagyon természetlenül és igy roszul viselé magát a vád, mellyet azon állítással erősítek , hogy neki épen nem volt feladata , a’ bérlovak jóvagy rosz faját vizsgálni, hanem a’ hölgyeknek csak megmutatni akarni, mi jófért hozzá, t.i. a’ lovat megfogni. ,Magad látod, kedves Schmidler hozzá tevém, ,mi szerencsétlenül járhatál e’renom­­mage-zsal; ezentúl tehát vigyázz magadra.­ E’ szavakat igen komoly hangon mondám ; de látván , hogy ő is úgy vé­ve azokat ’s láthatólag hoszszú képet csinált hozzájok , szá­nakozva gondoltam a’ nagy aggodalomra, mit az éjjel ki­állott már’s őt megvigasztalandó , hangos vig kaczajra fa­kadtam , mi azonban csak félig sikerült, mert ámbár ő is erősen kaczagni készült , azt mindazáltal rögtön abban ha­­gyá , mivel az utczán lódobogást hallánk. Schmidle ablak­­­hoz sietett ; csakugyan lovaink voltak , mellyeket a’ bérbe­adó szolgája vezetett. Barátom , ki e’ látványkor látható nyugtalanságba esett, ellenemben közönyös arczot akart mu­tatni ’s egy áriát kezdett fültyörészni. A’ hang azonban igen tremulando jővő ajkai közül, egyszersmind észrevevém, hogy keze , midőn kávéeszéjéből jó kortyot akart még nyelni, ag­­gasztólag reszketett. Most azonban legfőbb ideje vala , ha még útközben akartuk utolérni a’ kocsit, hogy a’ lépcsőkön le ’s lovainkhoz menjünk. Itt mindenikünk szipára gyújtott ’s én barátomnak kengyelt tartottam , hogy felülte után helye­sen adjam kezébe a’ kantárt. Ah, itt tisztán éreztem, mit föntebb megjegyzék már, hogy a’ jó Schmidle lázasan in­gerült vala, mert alig beszélhetett ’s minden szónál mélyen lélekzett. A’ kengyelt nagy baj után illően oda csatolván én is felültem ’s hogy a’ bámészkodó mindenes és pinezéreknek botrányul ne szolgáljunk , lassan lépve lovagjánk el. Kívül a’ kapun szép széles országút volt előttünk, melly kissé dom­bosan emelkedők ’s fent a’ dombon tova robogni láttuk a’ tud­valevő kocsit, melly Schmidle szivét olly erősen húzá maga után , hogy engem megkért, indulnánk el lassan ügetve. Ne­kem az kedvemre volt, neki lóditám hát lovamat, megmondva barátomnak, hogy e dombjait szorítsa öszsze a’ nélkül, hogy sarkantyúival érintené a’ gebét. Ezt azonban köny­­n­yebb volt mondani , mint megtenni. Ámbár barátom ünne­pélyesen eskürdözék azután, hogy a’ló rendkívül csiklandós természetű, mert csak gyöngén szorítá meg czombjaival, én még is ellenkezőről valók meggyőződve, mert a’ csendes állat ügetéskor egypár ugrást tön, úgy hogy Schmidle majd lebu­­kott.Ez úttal azonban csak kengyeleit veszté’s merész fogóz­­­kodással a’ nyeregkápához menté meg magát. Én megálltam ’s azután még egyszer megkisérték az ügetést, de ekkor is jobb süker nélkül; ’s valószínűleg csak lépve haladhattunk volna,ha barátomat meg nem kérem vala,hogy lovát csak enyim után bocsássa,mire csakugyan az igen jól ment.A’ gebe nyug­talanná tetetvén Schmidle sarkantyúja által, tett ugyan még néhány könnyű szökést,de azután csendesen ügetett az enyim után. Csak hátán a’ lovag nem volt nyugott, féltestével előre , fejével pedig hátra hajlott el annyira, hogy a’ helyett, mint jó lovaghoz illik, hogy a’ ló fülei közt a’ földre nézett volna , az jegenyék csúcsaira nézett föl. Ez által süvege lassanként nyakára csúszott,mi szerfölött nevetséges vala ’s a’ kengyelek a’ helyett, hogy lábhegyeivel erősen tartotta volna azokat, sarkai körül lötyögtek,uj ezüstsarkantyúival kellemes pengést okozva. Szerencse volt, hogy szipáját Schmidle szájában tartá meg,mert ámbár régen kialvék, mégis arra szolgált neki,hogy a’ lovaglás iszonyú eröködéseit rajta rágja le, mit olly süker­­rel megis tön, hogy rövid idő alatt egészen laposra nyoma azt ’s mindkét szájszöglete barnára volt festve. (Folyt.)

Next