Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-01-23 / 7. szám

28 elbukik velem.‘ Ez iszonyú kérkedésnél jól vevém észre, hogy a’ fiatal hölgy titkon mosolygva Schmidte öltözetére nézett, melly itt ott földszinti foltokat mutatott ’s hogy né­hány leszakított lóherlevelet szemlélt, mellyek hajából ’s öl­tönye redöiböl elárulólag kandikáltak ki. Daczára szemin­­tésimnek ’s nyugtalan arczomnak , barátom nem vehete ma­gán erőt mellőzni a’ fiatal hölgy, indítványát, ki M­ig a’ kocsi mellett lovaglásra kéré őt föl. Ő pedig esengő szemeket ve­tett rám ’s általán egész természetlenségében olly nevet­séges volt, hogy nem haragudhatom , sőt inkább megfogva a’ kengyelt ismét lóra segitém őt. A’ kocsi tovább ment ele­­jénte , hegynek fölfelé, lépve, utóbb, lejtnek, ügetve. Ez úttal én is a’ kocsi bal oldalán valék , hogy szükség esetén utalma és segítségére készen legyek. Nem sokára ismét olly nevetségesen, mint azelőtt, ült, feltesttel előre, kalappal hátra , mi most annál nevetségesb volt, mivel a’ legborzasz­tóbb erőködéseket téve, hogy a’ nyeregben fesztelenül ’s lehetőleg csinosan maradjon. Nehéz lélekzete , mereven sze­mei ’s öszszenyomott száj­ szögletei erősen hazudtolák olly­­kor vidámnak mutatott mosolyát és jobb keze helyzetét, mel­lyet könnyedén csípejére tett, különben is dolga perezről perezre roszabbá lön. Én igen jól vevém észre, hogy höl­gyeink a’ kocsiban csak bajjal titkolhaták hahotásokat. A’ ko­csis titkos örömmel nézett a’ bakról minduntalan maga mö­gé ’s mivel most lejtebbnek ment az út, lovait gyorsabb futás­nak inditá. Nekünk követnünk kelle őket. Schmidte arcza, melly azelőtt igen halvány volt, természetien pirossá vál­tozott, süvege pedig, mellyet néha a’hölgyektől láttatlanul helyre igazítottam , mindig gyorsan hátra csúszott. Egyik kengyelét régen kiereszté már és a’ legkétségbeesettebb erőködés daczára sem tudá újra lábra fogni. — Azonban könyökei fel ’s alá jártak, mintha repülő kísérle­tet tenne. E’ criticus pillanatban arról gondolkodom, hogy lovát ’s az enyimet megállítom és elmaradunk. Ez azonban mit használt volna? Nem , csak igazi kudarcz a’fiatal hölgy szeme láttára gyógyithatá­tt tán ki jövendőre! ’S a’ ku­darcz nem sokáig késett! Hasztalan vetett csengő szemeket rám , hasztalan fogta meg ’s egész erővel húzta a’ kantárt ; minél erősebben húzta , annál erősebben ügetett a’ ló ’s minél erőbben ügetett lova , a’ kocsis annál­ káol hajtá ge­béit ’s annál jobban nevettek a’ hölgyek. Fájdalom volt az és öröm mindig növekvő arányban. De a’fájdalom pillanatra túlsúlyt nyert. Schmidte, ki most kantár helyett nyeregká­pát fogott , gyöngédtelenül érinté sarkantyúival a’ ló ol­dalait, ez nyugtalankodni kezdett, előre és hátra ugrált, ágaskodott ’s nem telt egy perezbe , hogy Schmidte a’ ko­csis bőgő kaczaja ’s a’ hölgyek legkevésbbé sem szánakozó szemei kíséretében a’ nyeregből nevezetes gyorsasággal a’ homokba repűlt. Az ifjabbik kissé kihajlott, de mind én, mind a’ szerencsétlen Schmidte láttuk, hogy a’ mosolyt el nem titkolható ’s nekünk meglehetős gúnynyal szerencsés utat kívánt. A’ kocsi azután elment ’s rövid idő múlva M. előtti legközelebb ’s utolsó dombon túl szemeink elöl eltűnt. Schmidte ruháján egy nagy repedésen és süvegén néhány betörésen kívül más kárt nem vallott. Csak fölöttébb le volt verve ’s mivel én h­aragvót játszám és szótlanul lóra segi­­tém őt, némán lépve lovagjánk tova ’s rövid idő mulva­­be érkezénk. — A’ kapunál rövid szavakkal fordulék hozzá , kérdvén: tudja­k, mellyik fogadóba szálltak a’ hölgyek, hogy fel­találhassuk őket. ,Mert‘ hozzá tevém, ,mai két kudarczod nem fog viszszatartóztatni, hogy elegant és természetien uracsot játszszál, mind magad, mind engem nevetséges­sé teendő; mire a válasz helyett fejét rázta ’s bizonyossá tön, hogy neki mindegy, bárhova megyünk, Ő igen jól é­rezi igaztalanságát és ügyetlenségét ’s jövendőben bizo­nyosan vigyázand magára. Nem sokára egy fogadóba ér­kezénk , lovainkat beállittatók ’s egy szobába menénk föl , hol Schmidte egy üveg jó bor és szipa mellett a­ reggeli sétalovagláson mosolygani kezde , úgy hogy még egyszer mertem minden lehető részletben elibe tüntetni felötlő ma­gaviseletét ’s hogy ez képesebb elidegeníteni, mint hozzá hajlandóvá tenni a’női szivet. Egy elhivatott szabó illő rend­be hozzá barátom ruháját ’s evés ideje lévén nem sokára az étterembe mentünk, hol kívülünk még egy kis társaság vola : két fiatal hölgy ’s két igen fiatal úr , kiket bizton le­hetett volna gyermekeknek mondani. Nekem úgy látszott, hogy valamelly gymnasiumnak egyetemre készülő növendé­kei. Rövid bársony zekét, kék és zöld cerevis- sipkákat vi­­selének ’s bizonyos betyárságot szoktak már meg, min a­­zonban , iskolát szerénységgel szelidittetve , valami szen­de és vidám vala. A’ két leányon is, kik 18. — 19. évek közt lehettek ’s igen szépek valónak , valami vidor ’s fesz­telen volt. Együtt ülénk az asztalhoz ’s nem sokára legjobb barátok levénk. Én elejénte kivált azon valék, hogy a’ két fiatal ur barátságát megnyerjem, mi sükerült is az által, hogy gyakran felköszöntöm őket ’s néhányszor tudakozom, hányadik iskolába járnak. Schmidte barátom ma reggel óta mintegy megváltozott.­­ természetes és e’ miatt igen sze­retetreméltó volt. Ha néha beszéd hevében vadászkifejezés csúszott is ki ajkain , hozzá téve : igy mondják a’ vadá­szok , mi azonban én nem vagyok ’s ennek bebizonyításául késedelem nélkül mosolygva elbeszélé előbb említett vadá­szatát , a’ mikor özet lőtt, midőn ez h­omokodvából épen kisompolygott. (Vége köv.) Tá r ’* z a* (A’ hadihajók hos­z­szú élete.) A’ legöregebb hadihajó , mellyet a’ britt ’s alkalmasint a’ vilá­g egyéb tengerészete is felmutathat: ,,Victory“ nevű admirálhajó , mellyen Nelson elesett. Ez 1765 ben építtetett, mostan tehát 79 éves ’s—mivel a’ legöregebb is , élő tanúbizonysága, hogy a’ hadihajók, egyre másra véve , még fiatalabban hal­nak el, mint parancsnokaik. A’ francziák legöregebb vo­nalhajója ,,az Oczeán“ csak 1790böl van. Az angolok min­dent elkövetnek, Victory életének hoszszabbitására’s mint hogy a’ portsmouthi kikötőt, hol jelenleg van, többé ne­hezen hagyandja el, még jó sokáig elélhet. — A’ régi Ve­­lencze világhírű hajóhadából csak egyetlen egy féligelé­­gett hajó- orr van fen , az utolsó : „Bucentaurusból.“ Sic transit gloria mundi! (Legújabb Párizs népességéről.) Fele azon embereknek , kik a’ fővárost lakják — mind egy leg­közelebb megjelent statistikai munka — nem itt született; 100 halott közül rendszerint 50 párizsi,­ a’Szajna­ megyé­ből , 41 a’ többi megyéből ’s 3. bizonytalan származású. 1843 ban Párizs 785,862­ lakost számlált, kiket állapotokra nézve, mintegy igy osztályozhatni: az úgy nevezett szabad osztályhoz vagy is tisztes karunkhoz 125,788, a’ kereskedői­hez 70,727 , mesteremberekhez 387,921, a’ tisztviselő osz­tályhoz 172,890 , katonaihoz 78,586 tartozott. Cselédek szá­ma öszszesen 13,919. A’ mesteremberek között legnagyobb számmal vannak a’ czipészek : 25,146, szabók 20,795, aszta­los 15,207, lakatos 11,2­96. Az úgy nevezett szabad osz­tályokban 100 egyed között 49, propriétaire (maga pénzét­­költő) 21 hivatalos, 9 művész, 6 prókátor, 5 tanító, 3 orvos és csak 1 iró találtatik , 6 más fol­lalatosságot űz. A’ bor­kereskedők száma 6819, a’szatócsoké 3663 , az után útfé­len házalóké 3780 valt. Szerkeszti: Helmeczy Mihály. — Nyomtatja: Trattner-Károlyi uri-utcza 453

Next