Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-01-26 / 8. szám

„Sami­ t­­e hasznos békét köthetnél a’ czárral!“ ,Boszúm heve még nem csilapult­—föltett h­atárza­­tom ez. — „De gondold meg, milly jövő vár reád?44 ,Ez isten hatalmában van !‘ „Te még bocsánatot ’s a’ hadseregnél magas rangú hivatalt nyerhetnél.“ ,A’ czár nem szokott alkudozni pártütőkkel ’s én in­kább akarok magam lenni czár , ’s itt az vagyok. — Hogy olvasóinknak a’ cserkeszek h­ihetlenséggel páros vakmerőségéről némi fogalmok legyen , csupán egyetlen példát idézünk Paskewics herczeg életrajzából. Húsz leszgi — a’ cserkesznép egy különös faja — odahagyák hegyeiket, hogy két folyamon átúszva Georgiába nyomuljanak egész Tifliszig—a’Kaukazon túl fekvő orosz tartomány főváro­sáig. E’ merényt lehetlennek kellene tartanunk, ha való­ságáról hiteles adatok nem kezeskednének. A’ leszgiek az Osthomály segélyével Tiflisz környékén lovaikról leszállva ’s az ellenség táborszemeinek figyelmét kikerülve a’ tb­iliszi laktanya előtt megállották. Itt a’ kapunál őrt rendelve betörtek a’ katonák hálótermébe ’s a’ gyertyákat eloltván el­kezdők a’ borzasztó mészárlást. Miután a’ terem iszonyú vérfürdővé változott, segély érkezett, de a’ leszgieknek nem sikerülvén a’ benyomuló ellenségen keresztül törni, önkezeikkel végzék életüket, mert a’ hegyi nép ősi szokás szerint inkább önmaga döf tött szivébe , mintsem halálos ellensége fegyvere alatt haljon meg, így a’vakmerők közül egy sem jutott élve az oroszok kezeibe, kik mai napig sem fejtheték meg e’ hihetlen merény valódi okát.Pedig a’leszgiek a’ Kaukázus leggyávább népének tartatnak! Gerö. Csak természetesen ! (Vége.) Ámbár szándékunk, az angol udvarbéli két hölgygyel, kiknek azonban nyomára mim akadunk , nézni meg M. szép várát ’s dicső kerteit, szépen vízzé lön , asztal után még­is nem kevésbé szeretetreméltó társaságban sétálónk az ár­nyas fasorok közt ; a’ cserével kivált én sokat nyertem, mert a’ helyett, mint Schmidle óhajtó, hogy az öreg nagy­­nénének mutassam meg a’ kis tó mellett lecsüggő gyász­füzeket , szerencsés valék 1­9. éves szép kísérőmet figyel­meztetni azokra. Schmidle , ki azalatt a’ másik hölgygyel ’s egyik fiatal úrral — a’ másik becsületörül velem maradt — a’ dombra a' kő- Ámorhoz ment, ott talált e központot, bizonyosan nem mondhatom; csak annyit tudok, hogy ki­­sérőnőjét karon fogva vig nevetkérezéssel találkozott velem’s kezemet örömest megszorítva lassan megsúgó , hogy egé­szen szerencsés volna, ha a’ ma esti fatalis viszszalovag­­lás a’ városba előtte nem állna. De én már módot találtam, mennyiben a’ két fiatal ur javaslatomat, hogy C.de , hova ők is szándékoztak , lovainkon menjenek, örömmel elfoga­dók , mi pedig helyeiket a­ kocsiban foglalók el. Schmidle ma legszeretetreméltóbb ember volt a’ világon. Rövid es­telink mellett kisérőnője késsel megsebzé magát ’s mivel ba­rátom a’ sebet angol irral, mit mindig hordott magával , műszabályosan beköté , a’ két hölgy kérdésére nem tagad­ható , hogy illyes dolgokkal sokat foglalkodik és szívesen ’s készakarva valla meg , hogy ő gyógyszerész. De őszin­tesége ’s természetessége jutalma is nyomban követé őt, mert a’ két leány örömmel nyilványitá, hogy nekik is van C.ben nagybátyjok , ki gyógyszerész ’s kit ő talán ismer. A tulajdonosa az Oroszlán-gyógyszertárnak. Schmidle örö­méről e’ felfedezés fölött mitsem szólok, mert gyönge tol­lamnak lehetlen volna arról hű képet adni. Nem sokára ko­csira ülénk , a’ két fiatal ur pedig lovainkra’s barátom ezen uj utazás­ nemet annál kényelmesb és jobbnak találó, hogy szerencséje tulmértékében a’ ma reggeli szerencsétlen lo­vaglást is elbeszélő. Igen mulattatólag festé kétszeri le­­buktat a’ lóról ’s azt olly élénkül, olly bűn tévé , hogy a’ két leány többször felkaczagott, de egészen más hangon , mint a’ fekete fiatal hölgy az angol udvarból. Schmidle el­beszélésekor csak egy nagy igaztalanságot követett el, en­gem nevezve annak , kit a’ szép hölgy fekete szemei von­zónak ’s hogy ő csak kedvemért lovagolt ki. Magában ér­tetik , hogy elbeszélését igaznak hagyám ’s a’ fiatal leá­nyok ingerkedésin balul kiütött kalandom fölött megnyug­­vám. — Csoda szép est vala. Mi dalolánk , nevetőnk a’ nyilt kocsiban ’s a’két fiatal ur lovainkkal az után futtatott, így értünk a' városba. Kapu előtt mi lovainkra ülénk , a‘ höl­gyeknek jó éjszakát kívánónk, Schmidle pedig lassú mo­solyával sejtelmét monda ki, hogy még látandja őket. A’ sze­rencsét be akarta várni, másnap dolgozó-ruhájában, dürz­­csésze előtt állva, ellentétben a’ mai estével, minő ha­tást teend a’ leányra. Ah, neki nagy, dicső tervei való­nak. Én egyedül mentem laktanyámba ’s legközelebbi na­pokban barátomról mitsem hallék ; de körülbelül egy hét múlva nevezetes sétalovaglásunk után levelet kaptam tőle , mellyben irá, hogy ő a’ legszerencsésb ember az egész vi­lágon; főnöke unokahugával jegyet váltott ’s atyja bej­egyezését megnyerte. Hozzá siettem és sokáig ’s nyájasan beszélgetőnk egy szobácskában a’ gyógyszertár mögött, hol kezemet Schmidle elérzékenyítlten megszorító ’s meg nem állhatom, hogy a’ jelszót, mit olly gyakran mondok neki, jövendőre is ne ajánljam, csak természetesen! (Németből) Ligetfy Andor: T á r s z a( (Sasvadásza­t.) A’ Lipcsében megjelent ,vadászok és természetbarátok 1815ki zsebkönyvében a Vadászat Illyriá­­ban4 czim alatt többi közt következő igen érdekes kalandot olvasónk: „Említém, hogy a’ sasvadászat életveszéllyel jár , minek bebizonyítására következő példát hozok fel. K.... mellett egy sas fészkét igen éles , ’s meredek sziklacsúcsra rakó, hol fiait naponta étetni szokta. E’ boszantó látvány természetesen fölizgatá a’ vadászokat, de a’ sasfészekhez jutni—szokatlan bátorságot ’s rendkívüli ügyességet igény­lett. Mindezek daczára Jernetsch József és Frates István — két elhirhedt hegymászó — elhatárzák a’ félszárnyas sasfia­­kat fészkeikből kirablani, ’s egy hoszszu kötelet, lőcsövet és zsákot véve magokhoz útnak indultak. Miután a’ hegyte­tőre fölértek köteléket egy fenyütörzshöz jó erősen oda kö­tők, ’s ezen Jernetsch azon szikla irányában bocsátkozék le, m­ellynek csúcsára a’ sas fészkét raká.Alig dugta zsákjába a’ vakmerő vadász az első sasfiut, midőn a’ vén sas villám­­­sebességgel egy pillanat alatt ott termett’s leirhatlan düh­ös keseredéssel ragadá meg a’ rablót. Jernetschnek e’ ka­land életébe kerül, ha vadásztársa meg­ nem menti. Frates felkapaszkodott a’szirtcsúcsra, lőcsövét a’ sasnak irányzó, és szerencsésen lelőtte. Most Jernetsch a’ másik sasfiút dug­ta zsákjába ’s felkiáltott bajtársához , hogy őt a’ kötélén húzza fel. Frates azonban elővigyázatból fegyvere másod­szori megtöltésével foglalkozott, mi kissé hoszszasan tar­tótomért lőszereit minden zsebében öszsze kellett keresgélni. Mielőtt készen volt, már meszsziről hallatszott a' másik sas­nak vészjósló vijongása. A’ félelmet, melly mindkét vadászt ’s főleg a' fészekrablót elfogó, valóban nem mondhatjuk cse­kélynek, a’ rettegés nagyobb sietségre ösztönző Fratest s fegyverét sikerült megtöltenie, midőn a’ sas vadásztársára rohanva azt a’mélységbe erőködék taszitni. Frates barátját megmentendő — mennyire csak lehetett, fölkappaszkodott a’ hegytetőre , fegyverét elsütő, de fájdalom­­ halálos szoron­gás közt czélt nem talált, — mire a’ sas kétszerezett dühhel rohanta meg fiai rablóját. Jernetsch hiában kereső jobb kezé­­vel kését, nem található meg. Végre halálos félelemtől szo­­rongattatva vörös színű zsebkendőjét terjeszté ki feje fölött. E’ váratlan látvány annyira meglepő a’ vén sast, hogy Frates­­nek időt engede fegyverét újra megtölteni, ki végre az előb­binél szerencsésebben sikerült lövés által megmentő barátját a­ halálos küzdelemtől.

Next