Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-02-09 / 12. szám

H­i­ffl St г s. (nyomtatásban szétoszlatott a‘ Kisfaludy-tár­­sag; nyilván­os ülésekor) Isten segíts ! királyok istene ! Emeld hozzád fel a' király szivét, Értelme légyen mint napod szeme Hogy végig lássa roppant helyzetét, Hogy a’ ki fényben milliók felett van, Legyen dicsőbb erényben , hatalomban / Isten segíts ! népeknek istene ! Tedd jóra munkássá e’ nemzetet, Hogy a* mihez fog óriás keze , Végére hajtson minden kezdetet. Add , hogy mit emberész vagy kéz kivíhat, Ne várja mástól mint szerencsedíjat. Isten segíts ! országok istene ! Ruházd fel állásiddal e’ hazát, Hogy, mint az őskor boldog édene, Dúsan virítson bérczen , síkon át , És mig keblén a’ hűk örömben élnek, Pallost mutasson fondor ellenének. Isten segíts ! szabadság istene ! Add, hogy megértsük e’ nagy szózatot , Adj csüggedetlen szivet is vele, Hogy tűrni tudjuk, mint szent közjogot. Tiszteljük azt a’ törvény érez szavában , ’s ha víui kell, a’ vérnek bíborában. Mindenható egyesség istene! Ki öszszetartod a’ világokat! Engedd, hogy bármi sorsnak ellene , Vezessen egy nemes ’s nagy gondolat! Hogy nemzetijüknek mindenik nyomára Ragyogjon emberméltóság sugára. Vörö­s m­a­r­t­y. Kisfaludy Károly évfordulatos emlékünnepe. Mint egy ízben kimondók, hogy majd minden magyar — azokat értjük , kik a’ műveitek közé kívánnak és szoktak számíttatni — politikus , úgy most kimondjuk, miként mi ke­leti raj , költői nép vagyunk. Ez állításunk koránsem az ér­telemben veendő , mintha czélzással akarnánk lenni az egy­mást érő sót egymást kergető csődökre ’s ezek megszámit­­hatlan sergéből kívánnék következtetni költő­ségünket; azon jelentése sincsen szavainknak, miszerint a’ költészet, kivált a’ versköltészet korunkban — de tán másutt is a’ divatlapszer­kesztők valódi holocaustuma , vagy is azon örökös izzasztó­szer , mellynek hatása alól az imént neveztük urak magokat bármi szabódás sőt tiltakozás által is egészen soha ki nem vonhatják. A’ magyar véralkat is természeténél fogva haj­ló a’ költészetre ’s pedig olly jelentéssel , mihez képest é­­lénk képzelő tehetsége’s a’ keblében lakó kiapadhatlan ér­zelemár nem ugyan mindig szorosan költői formákat öltve, de még is poesisben szokott minden lehető alkalomkor nyi­latkozni. E’ körülmény nem ismeretlen a' gondolkodni sze­rető előtt, ’s ismeretlenü­l nem is maradhat, miután főleg darab idő óta tapasztaljuk, mi gyönyörű költői színezetben bírjuk képzelni ’s elragadó ecsettel festeni ollykor még azon tárgyakat is, mellyek tulajdonképen puszta száraz szá­mítás tárgyai volnának;— e’ minden lépten nyomon nyi­­l­ványuló nemzeti sajátság csakugyan legbensőbb lényünkkel van öszsze forrva, ’s részint keletiségünk typusza, részint pedig azon tanulságos növelés eredménye , mellyet a’ majd ezer éves nemzeti élet tapasztalási iskolájában nyerénk. Hogy állításunk első fele valósággal vérünk természetéből foly, kétségbe nem vonhatólag kitűnik abból, hogy kelet minden népe virágos beszédű volt mindenkor, ’s mai napig­­van is illyen ; történeti neveltetésünk pedig Árpád óta a’ jelen perczig olly nemű volt, melly magán hordja a’ poesis különszerű legtöbb szinvegyületét. Van a’ magyarnak tör­téneti múltja, melly nagyszerű, szivemelő, elragadólag fenséges; miként a’ classicus őskor eposzremekei; vannak múltjában drámai képek, miket büszkélkedve függesztene emlékcsarnokiba a’ világ bármellyik nemzete is; Merseburg, Varna, Mohács egyes tünemények az elegiák ’s tragáediák végtelenül h­oszszu sorábul ’s elégségesek arra, hogy a’ keleties elhamarkodás , dacz, hiúság és túlbecsülés elgon­dolásakor elkeseredjék minden jobb kebel ; a comoedia pe­dig nagy és kisszerű naponként annyi és olly gyakorta, hogy e’ részben a’ históriát fölütni épen nem szükség ; csak kö­rül kell tekintenünk, ’s ha nem is Dante ,divina comediá­­ját, de csakugyan comoediai bocskort fogunk látni nem rit­kán ott is, hol a’szereplők tragoedia-sarukat öltve járnak föl ’s alá. Bármerre tekintünk tehát, — akár bensőnket, vérünk természetét veszszük vizsgálóra , akár az évköny­vek poros lapjait forgatjuk, akár végre bizarr jelenünket veszszük szemügyre , — mindenütt képekkel találkozzunk, mellyek nemzeti létünk fejlődési szakait költészeti színek­ben tüntetik elünkbe. Minthogy pedig az, h igy folytathat­ná valaki az előrebocsátottak nyomán okoskodását — minek valaki nemcsak birtokában volt ’s van, hanem magát tul­­bőségben látta ’s látja általa környezteim —lassanként veszt értékibül , ’s elvégre is a’ mindennapiak i­vására jut, csu­­dálhatni­é , ha a’ magyar , igazat szólva , részvét nélkül látja elbuzogni a’ nemzeti költészet leggazdagabb forrás­­ereit?—Fonák okoskodás, jegyezhetnék meg erre azok, kik mitsem gondolva az élet elvitathatln jelenségeivel , szeretik magokat’s másokat is illusiókba ringatni, ’s nem akarják látni sokszor azt is, mi magyarán mondva , orruk előtt van ; — pedig ha az iménti okoskodás nem foly is szo­rosan a’ tiszta logika szabályiból , annyi bizonyos , miként annak utolsó fele: a’nemzeti költészet legnagyobb becsű ágai iránt naponként tapasztalható langyos részvét vagy épen hideg részvétlenség közösen ismert tények , mellyek való­ságáról rövidke körültekintés után meggyőződhetni. — Nem szándékunk itt hoszszasan fejtegetni, miként mind azon tö­mérdek költészeti kincs, melly a’ magyarnak történeti múlt­jában lerakva, ’s mellynek nem kis része jelenünkkel leg­­szorosb kapcsokkal van öszszefüzve , ránk nézve legna­gyobb részt nem egyéb, mint nyers anyag, miből mű­­­vészi kéz roppant értékű alakzatokat idomíthat, de a’ mel­­lyeknek illyetén mesteri segédmunka nélkül, valódi beesők napfényre igazán sohasem jöhet ; nem kívánjuk részletesen kimutatni: minő ’s mennyi haszon fogna közvetlen nemzeti nyelvünkre , közvetve pedig egész nemzeti létünkre háram­­lani, ha azon nyers­anyag földolgoztatása egyesült lelkes törekvés közt illő buzgalommal megkezdetnék ; mind ez ih­lett magasztos előadást ’s igen bő tárgyalást tenne szük­ségessé , ’s méltó föladásul szolgálhatna honi íróink leg­­jelesbjeinek is. Mi jelenleg csupán abbeli meggyőződésün­ket kívánjuk kijelenteni, mihez képest a’ már meglevő re­mekművek hanyag pártoltatása egyik főakadály nemzeti köl­tészetünk mindinkábbi virágozhatását illetőleg; ’s egyik fő oka annak , hogy irodalmunk egyre élénkülő mozgalmai a’ nemesbirányú műveit ízlés igényei* sok tekintetben ki nem -------------—7-~- -Ica 12. szám. Pest, február 9-én 1845.

Next