Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)
1846-03-26 / 24. szám
Az alatt elkezdé kivinni a’ zárdaszárnyban, a’ szomorú történet előjátékát szultánszeszélye a’ különben nemes kedélyű herczegnek. Győzelmeskednie engedve a’ vérboszut szive jobb mozgalmán, átvevé a’ dúló sors szerepét,dicsteljes éltét olly mocsokkal foltosstá, mellynek vérhelye a’fejdelmi sírboltig látható lón; azontúl is árnyékfátyolt borított a’ nép emlékében a’magasra becsült bársonyra. Az éjőrség megtette útját a’ folyosókon ’s lépcsőzeten. Falkenstein szomorúan hozzájok csatlakozva, viszsza felé vezeté őket; akkor találkozott velők a lámpa félhomályában Eduárd herczeg. Egész fegyverzetben volt ő; fehér lovag köpeny fedé széles mellét’s izmos vállait Szemei vadfényben égtek most, a’mint viharként az öreg kapitányra rohant ’s őt balkarján ragadá. „Hát illyen hűségesek az én testőreim? Vagy te is idegen tartományba akarsz menni a’ hitvány vándormadárral, ki csak élvezni és rontani tud, te öreg hattyú, ki öröklő fecsegéssel énekled előttem saját dicsérő dalodat ? Hát miért tétetted szabály ellen éjfél előtt az elkerülést? Miért mondád fönhangon az intőszavakat épen e’ helyen, mellyet határzottan a’ fölségsértő vesztőhelyeűl jelölők ?“ Csöndesen kibontakozók az öreg hadfi a’ herczeg kezéből. „Hűbben szolgáltam ma herczegségedet, mint valaha. Bűntényt meggátolni helyesebb, mint büntetni; inteni bukástól keresztyénibb mint gunykaczagni rajta. Őrként álltam ifjú uram lélekparadicsoma előtt; igyekeztem eltartóztatni tőle a’ kígyót, mellynek neve: vérbün. Legyen kegyes herczegem, holnap hallgatni ki ’s ítélni fölöttem.“ „Ó, agg ildom,ostoba elővigyázat és kényelmes csigamenet ! azt hiszed vén békemadár, hogy isten mennyköveként riasztott ágyba hollóhangod? A’ gonosz farkas mind a’ mellett is verembe esett, és nincs angyala az égnek, Joelly kiszabadítsa belőle az elvetemült ficzkót. Azonban több barátat tanultam ismerni ; ’s hogy uj hűtlenségre ne nyissak utat, parancsolom önnek kapitány Falkenstein, adja tüstint által kardját Reich hadnagynak, és menjen a’ tisztszobába, további rendeletemig.“ „Jól van, igen, jól van! Isten intései még a’ félvak előtt is igen világosak. Ám vétesse el kardomat a’ herczeg, melly ketté metszé Sanct Denisnél a’ franczia dragonyosak könyökét, midőn pallosuk az ön kalaphajtókáját érinté, mellynek hegye leszúrta Neuheuselnál a’ gránátosakat, kiknek szuronyai olly közel ismeretséget tettek Eduárd mellével. Midőn az ön fönséges nagybátyja atyám kertjéből elhitt ’s mondá: „Ficzkó! te jobbra születtél, sem hogy sövény keritvény mellett mogyoró veszszőket hegyezz atyád virulványinak!“ A midőn aztán láncsa - hordóvá tőn ’s örökségül hagyott öcscsére, öcscse fiára, nem gondolta akkor hogy épen sírom szélin, véremen kell gyalázatot vásárlanom. De félre a’ harczi fényezéssel, mellyben csak hiú ifjú tetszhetik magának. — Apáim ősi kertéhez akarok viszszatérni, legyenek unokáim megint boldog kertészek, mint apáim voltak, nevezzék nevemet becsülettel, és ne mondják utánam hogy orgyilkosoknak szolgáltam. Az ön tényei fölött pedig isten őrködjék, hogy olly elégülten léphessen egykor le színhelyéről mint én most a’ magaméról.“ Méltósággal rakta le az öreg fegyverét a’herczeg lábához a’kövezetrel’s távozott. A’ fejdelem határzatlan volt; a’ reszketeg száj beszéde elérzékenyité, olaj öntetett általa égő szívsebére. Kiáltani, után sietni akart; de épen akkor adott parancsolt jelt egy távol folyosó szögletbe állomásozott poroszló. Ez által fölizgatva ’s izgalmában mindent feledve, intett kíséretének a’ herczeg’s egy pillanat alatt valamennyien a’ lépcsőzetek szögleteibe távoztak Halotti csönd uralgott a’ boltivek alatt. Blankenheim könnyű léptei közelgőnek, kinek minden aggodalmát elűzte Ulrika csókja ’s kételyeit a’ herczegnő szilárd határzata. — Midőn most a’ szögleten a’ lak szárnyába kanyarodott, mennydörgő robajjal rohantak reá kilencz, mintegy földből nőtt fekete alak, minden oldalról villogó gyilkokkal fenyegetve. Egyelőre halálborzalom jegeszté általa férfias idegeket, aztán letevőn kalapját’s köpenyét viszszaverte csillogó vasával a’ szurony hegyeit kebléről. — „Bérgyilkosok vagytok? v. hű német hadibajtársaim ;mert én vagyok ez,uratok barátja, ha talán támadástok másra van irányozva.“ — Kardja mint tüzküllő örvényzett ’s a’ katonák ijedten tántorogtak viszsza az ismeretes kard és hang előtt. — Akkor Eduárd herczeg is előnyomult rejtekéből; leveté köpenyét ’s ezen kiáltással: „az ördögnek vagy barátja, nem nekem add meg magadat!“ a’gróf kardja elibe állott. Szoborrá kövült Eduárd, kardját utalmul elibe tartván, mormogá: Ez a’ Rozália boszuja!“ „Urad mellét fenyegeted ? ’S ti gyáva anyókák elhagyjátok parancsnokotokat ? Veszsz tehát fölségsértő, rút csaló becsületesebben mint érdemiedő ’s kiragadván a’ feldühödött egy legközelebb álló poroszló fegyverét, borzalmas csapást tőn a’ bárdszerü vassal a’ gróf fejére, ki ezen sóhajjal „Eduárd!“ holtan rogyott a’ kövezetre. Urok példája által fölrázatva tétlenségükből reá rohantak a’ poroszlók, állati dühhel szurdalva a’ rég eszméletlen testet. Félénken közeledett most két nőalak a’ borzalom színhelyére, meglátván a’ holttestet a’jelenlevők szivét szeldelő kétségbeesés jajával omlott Ulrika a’ kedves férfiú vérpatakzó holt testére. — „ülj meg engem is , te zsarnok! — rivalt fuldokolva. — Hiszen ő benne már úgy is eltiportad éltemet. Ő ! miattam halt ő meg, barbár! halld csak, miattam halt ő meg. Egyedül kérésem csábitáhogy tegye, mit ismerve a’nagyok vérszomját, esze roszala. Azért isten itélőszéke elibe idézlek, ki bíborban is föltalálja a’ büntevőt ’s kalmátokkal jelöli a’barátgyilkost!“ Tagolatlan hangtöredékekben zengtek el ezen utószavak. A’ gyönge életművezet sulyegyenét szétszaggatá a’ gyikos lélekfájdalom, az eszmék őrjöngő képzelgésbe mentek által —mig elvégre ájulásba sülyedt a’ szenvedő, melly szünetet parancsolt az ember érezte fájdalmak legrettenetesblkének.• Szótlanul állt a’herczegnő; érvelését megakasztó, nyelvét leköté a’fájdalom. A’herczeg hozzá ment’s mondá durván: „aszszonyom! ön megkimélheté vala az utikészületeket, ’s most szobájába kisérendem önt, hol meg fogom ezután őrizni tudni.“ — Nyugodtan nézett a’ megrendült keblű hölgy a’ férfi szemébe. „Soha nem teendem kezemet vérmocskitottba — mondá remegő hangon. — Ezen áldozatköven, mellyen az ártatlanság elvérzett, örök válást esküszöm isten szeme előtt a’ gyilkosság fertőzött embertől — viszszahuzhatlanul!“ Megfordult — ’s távozok. Meglepetve állt a’ herczeg néhány pillanatig, aztán parancsot adva hidegrázottan távozott a’ vesztőhelyről. Reich hadnagy követé a’ herczegnőt; az eszméletlen kisasszonyt pedig tovahurczolván, a’ szerencsétlen gróf holttestét egyikébe vetették azon zárda vermeknek, mellyek a’ közel folyóval öszszeköttetésben voltak, hol a’ dicső test végmaradványit nem találhatók föl a’ szánalom könyei,’nem a’ szerelem szeme. — Borzalmas csönd, minő Vezúv kitörése után tartja fogva a’léget, uralgott másnap a’várban, hol az éji esemény hire, mint vonult Blankenheim szelleme keresztül a’ szobákon, szájról szájra terjedezett, lázas irtózattal rázkodtatva meg a’ hallókat. — Friderika herczegnő engedélyt kér az öreg fejdelemtől atyjához utazásra, a’ nélkül hogy a’ különben is gyöngélkedő öregnek a’félelmes eseményt föltárná. Akkor érkezett a’szomoru tudósitás, hogy atyja két nappal az előtt szenderült el az urban , szép tartományát vejének hagyván végrendel.Csöndes magányba vonult viszsza a’ mélyen sújtott, szerencsétlen barátnéja ápolására szentelve magát, kinek számára csöndes őrültséget küldött a’ jóltevő gondviselés, melly képzelem virágokat akasztott az ásító mélység fölibe, mellynél állani hitte magát kedvese vesztése után. — Jelentékes világesemények, mellybe a’herczeg bonyolódott, minden nagyobb és nemesebb tulajdonit igénybe véve neki is szórakozást ’s feledést szerzettek. Ah mert mit nem feled az ember! De gyakran találók őt később, egy kép előtt állva iró— szobájában, mellyre Friderika herczegnő volt pásztornő öltöny 95