Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)

1846-03-26 / 24. szám

Az alatt elkezdé kivinni a’ zárdaszárnyban, a’ szomorú tör­ténet előjátékát szultánszeszélye a’ különben nemes kedélyű her­­czegnek. Győzelmeskednie engedve a’ vérboszut szive jobb moz­galmán, átvevé a’ dúló sors szerepét,dicsteljes éltét olly mocsok­kal foltosstá, mellynek vérhelye a’fejdelmi sírboltig látható lón; azontúl is árnyékfátyolt borított a’ nép emlékében a’magasra be­­csült bársonyra. Az éjőrség megtette útját a’ folyosókon ’s lép­­csőzeten. Falkenstein szomorúan hozzájok csatlakozva, viszsza felé vezeté őket; akkor találkozott velők a lámpa félhomályá­ban Eduárd herczeg. Egész fegyverzetben volt ő; fehér lovag köpeny fedé széles mellét’s izmos vállait­ Szemei vadfényben ég­tek most, a’mint viharként az öreg kapitányra rohant ’s őt bal­­karján ragadá. „Hát illyen hűségesek az én testőreim? Vagy te is idegen tartományba akarsz menni a’ hitvány vándormadárral, ki csak él­vezni és rontani tud, te öreg hattyú, ki öröklő fecsegéssel ének­led előttem saját dicsérő dalodat ? Hát miért tétetted szabály ellen éjfél előtt az elkerülést? Miért mondád fönhangon az intő­­szavakat épen e’ helyen, mellyet határzottan a’ fölségsértő vesz­­tőhelyeűl jelölők ?“ Csöndesen kibontakozók az öreg hadfi a’ herczeg kezéből. „Hűbben szolgáltam ma herczegségedet, mint valaha. Bűntényt meggátolni helyesebb, mint büntetni; inteni bukástól keresztyé­­nibb mint gunykaczagni rajta. Őrként álltam ifjú uram lélekpa­­radicsoma előtt; igyekeztem eltartóztatni tőle a’ kígyót, melly­nek neve: vérbün. Legyen kegyes herczegem, holnap hallgatni ki ’s ítélni fölöttem.“ „Ó, agg ildom,ostoba elővigyázat és kényelmes csigame­net ! azt hiszed vén békemadár, hogy isten mennyköveként ri­asztott ágyba hollóhangod? A’ gonosz farkas mind a’ mellett is verembe esett, és nincs angyala az égnek, Joelly kiszabadítsa be­lőle az elvetemült ficzkót. Azonban több barátat tanultam is­merni ; ’s hogy uj hűtlenségre ne nyissak utat, parancsolom ön­nek kapitány Falkenstein, adja tüstint által kardját Reich had­nagynak, és menjen a’ tisztszobába, további rendeletemig.“ „Jól van, igen, jól van! Isten intései még a’ félvak előtt is igen világosak. Ám vétesse el kardomat a’ herczeg, melly ketté metszé Sanct Denisnél a’ franczia dragonyosak könyökét, midőn pallosuk az ön kalaphajtókáját érinté, mellynek hegye leszúrta Neuheuselnál a’ gránátosakat, kiknek szuronyai olly közel isme­retséget tettek Eduárd mellével. Midőn az ön fönséges nagy­bátyja atyám kertjéből elhitt ’s mondá: „Ficzkó! te jobbra szü­lettél, sem hogy sövény keritvény mellett mogyoró veszszőket hegyezz atyád virulványinak!“ A midőn aztán láncsa - hordó­vá tőn ’s örökségül hagyott öcscsére, öcscse fiára, nem gondol­ta akkor hogy épen sírom szélin, véremen kell gyalázatot vásár­­lanom. De félre a’ harczi fényezéssel, mellyben csak hiú ifjú tetszhetik magának. — Apáim ősi kertéhez akarok viszszatérni, legyenek unokáim megint boldog kertészek, mint apáim voltak, nevezzék nevemet becsülettel, és ne mondják utánam hogy or­gyilkosoknak szolgáltam. Az ön tényei fölött pedig isten őrköd­jék, hogy olly elégülten léphessen egykor le színhelyéről mint én most a’ magaméról.“ Méltósággal rakta le az öreg fegyverét a’herczeg lábához a’kövezetrel’s távozott. A’ fejdelem határzatlan volt; a’ resz­­keteg száj beszéde elérzékenyité, olaj öntetett általa égő szívse­bére. Kiáltani, után sietni akart; de épen akkor adott parancsolt jelt egy távol folyosó szögletbe állomásozott poroszló. Ez által fölizgatva ’s izgalmában mindent feledve, intett kíséretének a’ herczeg’s egy pillanat alatt valamennyien a’ lépcsőzetek szögle­teibe távoztak­ Halotti csönd uralgott a’ boltivek alatt. Blankenheim kön­nyű léptei közelgőnek, kinek minden aggodalmát elűzte Ul­­rika csókja ’s kételyeit a’ herczegnő szilárd határzata. — Midőn most a’ szögleten a’ lak szárnyába kanyarodott, mennydörgő robajjal rohantak reá kilencz, mintegy földből nőtt fekete alak, minden oldalról villogó gyilkokkal fenyegetve. Egy­előre halálborzalom jegeszté általa férfias idegeket, aztán le­tevőn kalapját’s köpenyét viszszaverte csillogó vasával a’ szurony hegyeit kebléről. — „Bérgyilkosok vagytok? v. hű német hadibajtársaim ;mert én vagyok ez,uratok barátja, ha talán támadástok másra van i­­rányozva.“ — Kardja mint tüzküllő örvényzett ’s a’ katonák ijedten tántorogtak viszsza az ismeretes kard és hang előtt. — Akkor Eduárd herczeg is előnyomult rejtekéből; leveté kö­penyét ’s ezen kiáltással: „az ördögnek vagy barátja, nem ne­kem­ add meg magadat!“ a’gróf kardja elibe állott. Szoborrá kövült Eduárd, kardját utalmul elibe tartván, mormogá: Ez a’ Rozália boszuja!“ „Urad mellét fenyegeted ? ’S ti gyáva anyókák elhagyjátok parancsnokotokat ? Veszsz tehát fölségsértő, rút csaló becsü­letesebben mint érdemiedő ’s kiragadván a’ feldühödött egy leg­közelebb álló poroszló fegyverét, borzalmas csapást tőn a’ bárd­­szerü vassal a’ gróf fejére, ki ezen sóhajjal „Eduárd!“ holtan rogyott a’ kövezetre. Urok példája által fölrázatva tétlenségükből reá rohantak a’ poroszlók, állati dühhel szurdalva a’ rég eszmé­letlen testet. Félénken közeledett most két nőalak a’ borzalom színhelyére, meglátván a’ holttestet a’jelenlevők szivét szeldelő kétségbeesés jajával omlott Ulrika a’ kedves férfiú vérpatakzó holt testére. — „ülj meg engem is , te zsarnok! — rivalt fuldokolva. — Hiszen ő benne már úgy is eltiportad éltemet. Ő ! miattam halt ő meg, barbár! halld csak, miattam halt ő meg. Egyedül kéré­sem csábitáhogy tegye, mit ismerve a’nagyok vérszomját, esze roszala. Azért isten itélőszéke elibe idézlek, ki bíborban is föl­találja a’ büntevőt ’s kalm­átokkal jelöli a’barátgyilkost!“ Tagolatlan hangtöredékekben zengtek el ezen utószavak. A’ gyönge életművezet sulyegyenét szétszaggatá a’ gyikos lélek­fáj­dalom, az eszmék őrjöngő képzelgésbe mentek által —mig el­végre ájulásba sülyedt a’ szenvedő, melly szünetet parancsolt az ember érezte fájdalmak legrettenetesblkének.­­• Szótlanul állt a’herczegnő; érvelését megakasztó, nyel­vét leköt­é a’fájdalom. A’herczeg hozzá ment’s mondá durván: „aszszonyom! ön megkimélheté vala az utikészületeket, ’s most szobájába kisérendem önt, hol meg fogom ezután őrizni tudni.“ —­ Nyugodtan nézett a’ megrendült keblű hölgy a’ férfi sze­mébe. „Soha nem teendem kezemet vérmocskitottba — mondá remegő hangon. — Ezen áldozatköven, mellyen az ártatlan­ság elvérzett, örök válást esküszöm isten szeme előtt a’ gyilkos­ság fertőzött embertől — viszszahuzh­atlanul!“ Megfordult — ’s távozok. Meglepetve állt a’ herczeg né­hány pillanatig, aztán parancsot adva hidegrázottan távozott a’ vesztőhelyről. Reich hadnagy követé a’ herczegnőt; az eszmé­letlen kisasszonyt pedig tovahurczolván, a’ szerencsétlen gróf holttestét egyikébe vetették azon zárda vermeknek, mellyek a’ közel folyóval öszszeköttetésben voltak, hol a’ dicső test vég­­maradványit nem találhatók föl a’ szánalom könyei,’nem a’ sze­relem szeme. — Borzalmas csönd, minő Vezúv kitörése után tartja fogva a’léget, uralgott másnap a’várban, hol az éji esemény hire, mint vonult Blankenheim szelleme keresztül a’ szobákon, száj­ról szájra terjedezett, lázas irtózattal rázkodtatva meg a’ hal­lókat. — Friderika herczegnő engedélyt kér az öreg fejdelemtől atyjához utazásra, a’ nélkül hogy a’ különben is gyöngélkedő ö­­regnek a’félelmes eseményt föltárná. Akkor érkezett a’szomo­­ru tudósitás, hogy atyja két nappal az előtt szenderült el az ur­ban , szép tartományát vejének hagyván végrendel.Csöndes ma­gányba vonult viszsza a’ mélyen sújtott, szerencsétlen barát­­néja ápolására szentelve magát, kinek számára csöndes őrültsé­get küldött a’ jóltevő gondviselés, melly képzelem virágokat a­­kasztott az ásító mélység fölibe, mellynél állani hitte magát ked­vese vesztése után. — Jelentékes világesemények, mellybe a’herczeg bonyoló­dott, minden nagyobb és nemesebb tulajdonit igénybe véve ne­ki is szórakozást ’s feledést szerzettek. Ah mert mit nem feled az ember! De gyakran találók őt később, egy kép előtt állva iró— szobájában, mellyre Friderika herczegnő volt pásztornő öltöny­ 95

Next