Nemzeti Ujság, 1844. július-december (39. évfolyam, 1-104. szám)

1844-12-03 / 89. szám

letes szegény megszorult“ ember. Profidat! Csak jöj­jön „tens ur“, majd adunk pénzt! De furcsán is hangzik s nem épen dicséretesen jel­lemzi a „tens urat“ azon panasza, hogy a „szegény be­csületes megszorult“ emberről nincs gondoskodva, mert kinek két leánya s neje egy rövid farsangon 800 köl­csön vett pert elbálozhatnak, az vagy gonosz szegény, ki azon elhatárzott szándékkal csinál adósságot, hogy azt nem ő, hanem az öreg harang fizetendi meg, vagy roppant birtokkal kell dicsekedhetnie, ez azonban szé­gyenére válik, ha mégis Mojzes szegény ivadékára szo­rul, mert kevés észtehetséget árul el, ki illy roppant birtokból megélni nem tud; vagy végre jó lelkű sze­gény, ki azon hiszemben van, hogy szegénysége da­czára is pazarolhat, s bár milly tömérdek adósságot is megfizethet, de ezért meg igen méltán bohónak tar­­tathatik, mert még magát s saját gyengeségét sem is­meri. Nem tudom, mellyik osztályhoz tartozik a ,,tens­or“; de azt tudom, mikép az , kinek lakása , fája, bo­ra , sertvéshúsa, majorsága, vadja, répája, káposztá­ja, burgonyája, zsiradéka, vaja, szalonnája, teje, tejföle, túrója, lisztje, kenyere, zöldsége, gyümölcse, egyéb főzeléke van — ha cselédeit más jövedelemből fizetheti, 800 pfttal falun Magyarországban egész éven át becsületesen megélhet, s ha megélni nem tud, nem okos ember; mert Magyarországban falun, tiszta 800 pft igen szép pénz. Igaz, a „tens­or“ csak 600t ka­pott; de hiszen neje s leányai ezeret is elbálozandot­­tak, ha a „tens ur“ 600 helyett ezeret kap, s ajándé­kozzunk bár illy embereknek egy egész vármegyét, mégis Mojzes ivadékára szorulandnak. — Ugyan miért keresett a „tens ur“ olly könnyel­mű, neveletlen nőt, ki abban leli örömét s jó napjait, ha férje házát zavarba, szégyenbe hozhatja, fejét pe­dig húval töltheti el? Miért nevelteté olly ferdén lyá­nyait, hogy azok egy kis nyomoru bált apjuk nyugal­mánál, jó hire­, becsületénél s saját boldogságuknál többre becsülhetnek? A jól nevelt gyermek nem tüzeli apját pazarlásra, adósság­csinálásra, hanem inkább pa­zarlástól tartóztatja a pazarlót. Végül, legyen szabad a „tens urat“ kérdenem: valljon mi fontos foglalatosságai közben feledkezék meg egészen a váltó lejárásáról? Ha farsang közepén gaz­daságával volt annyira elfoglalva, akkor nagyon jó gaz­da , s ez esetben szintúgy megfoghatatlan: hogyan fe­­ledkezhetik meg egy jó s rendes gazda olly szörnyen egy főfontosságú, becsületét veszedelmeztető , s már majd hátán égő kötelességéről, valamint megfejthetlen: hogyan fogyhat egy jó gazda egészen ki a költségből tél közepén, midőn a jó gazdának még tömvék szok­tak lenni minden épületei eladható termesztményekkel, s igy magán igen könnyen segíthet ? Ha pedig eszem­­iszom, pipázás, kártyázás, vadászás stb. közben feled­kezik meg arról: ók akkor törvényes kamatra kölcsönt ne kérjen, mert nem érdemel, mert olly bizonyos mint kétszerkettő négy, hogy executio vagy új kölcsön nél­kül a világ végezetéig sem fizet, a becsületes, szelíd modorú s nem arczátlan hitelező pedig ezekhez nyúlni nem akar, következőleg mindig csak bajt szerezne ma­gának , csak kárt vallana. No de legyen már elég a derék ,,ötletéről, s visz­­szatérve még egy pillanatra kitűzött tárgyunkhoz, mond­juk el ismételve, hogy az uzsoráskodás mindinkábbi terjedésének egyik főbb oka a honoratiorok szaporodá­sa. Én leginkább példákban szeretek beszélgetni; en­gedje meg tehát a t. szerkesztőség, hogy a már úgyis lárjok által, valamint a sergeant-at­ arms és helyettese, kik fekete udvari öltönyt és oldalukon kardot viselnek. Tisztelgések épen nem történnek, egyetlen etiquette, mellyet megtartanak, az, hogy a tagok, midőn a házba vagy belőle kilépnek , az elnöki szék iránt meghajtják magukat, vagy inkább könnyedén intenek fejekkel. Ez alkalmakkor, valamint ha a ház egyik részéből másikba mennek, vagy szónoklatot tartanak, leveszik kalapjukat, mellyet más különben tetszésöktül függ fentartani vagy levenni. A folyamodványok átadása még nincs bevégezve , már félhatot ütött az óra — ez időben lép közönségesen a terembe a minister­elnök. Nézzük csak azon magas fér­fit, ki egyik kezét mellén keresztbe lévén , a másikat kék félkabátja zsebeibe rejtvén, gyorsan áthalad a tere­men. Illedelmesen meghajtja magát a szóló iránt s a kincs­tári pad közepén foglal helyet, a belügyi státustitkár mel­lett. Vonásai gondot és kimerültséget mutatnak, mintha hivatala kötelességei már nappal eléggé foglalkoztatnák őt, a nélkül,hogy éji parlament-ülés fáradalmaira szük­sége volna. Őt a legtöbb nő és sok férfi szép férfinak mondaná; vonásai rendesek, bőre fehér, haja szőke, öl­tözete sem pongyola sem piperés, hanem gentlem­eni. Ki őt nem ismeri, gazdag kereskedőnek , birtokos gyámok­nak vagy hírneves bankárnak tartaná; viseletében kö­zelebb áll a magasabb polgári osztályhoz mint az aristo­­cratiához. E férfi sir Robert Peel, Anglia minister­­elnöke. Igen, irte ül a hatalmas statu­sférfi, s nem kerülhet­jük el , hogy őt­ szigorún szemügyre ne vegyük. () testi­leg nem különbözik közönséges emberektől, sem óriás sem­ törpe, s a tisztes baronetnek sem arczában sem sze­meiben nem olvasható a mély status-mesterség. A nyájas végtelenre terjedt észrevételeimet pro coronide egy élő példával zárhassam be. Harmincz­öt év előtt a szomszédságomban­ köz­birtokosságban egy vagy 60 éves nemes embert ismer­tem, kinek takarékos feleségén kívül még egy házas fia s leánya volt, birtoka pedig egypár hold erdőből , vagy 28 hold szántóföldből s néhány hold rétből állott. A gazda és fia mint aféle köznemesek, szántottak, ve­tettek , boronáltak, trágyát, takarmányt, gabnát haza s vásárra hordtak , kaszáltak , ástak , véstek , farag­tak, ültettek, kapáltak stb­; az öreg asszony varrt, font, vajat, étkeket főzött, kis kertben dolgozott, majorság­gal foglalkozott stb.; a leány és menyecske közösen vizet, fát a konyhára, füvet a teheneknek hordtak, fej­tek , mostak, serívéseket etettek, hizlaltak, kapáltak stb., s ezenfölül majd a férfiaknak gyűjtéskor, hordás­kor, trágyahintéskor, majd az öreg asszonynak egy­ben másban segítségül voltak; s e család becsületesen élt, sorsához illőleg ruházkodott s szükséget soha nem ismert, hanem inkább még egy kis fölösleg apró pénze is volt mindig. 1912ben a fiúnak az egész család végte­len örömére egy fia született, s ennél több gyermekkel nem is ajándékozd meg őt hitvese. Az egész család nagy örömmel s egyhangúlag condlamált : a Józsiká­ból embert csináljunk! S úgyis jön, mert iskolába kül­detek s 1834ben végezvén iskoláit, mint „urfi“ haza jött, nemsokára esküdté, azután pedig szolgabiró lön. Egyetlen nénje még 1815, öreg atyja és anyja 1822 és 25 között, édes atyja pedig és anyja 1829 és 32 között elhaltak s ő egyedüli ura s tulajdonosává lett az egész kis birtoknak. Mint szak­ó nyomban levonta az atyai egyszerű lakot, csinosabb , négy szobából , pinczéből, éléstárból s többül álló lakot épi­lete. Most megházasodott, egy úri kisasszonyt vevén el nőül, ki­ről a világ azt hirlelé , hogy 60 ezeret hozand magá­val ; de szülei napról napra mélyebben verék magukat adósságba, s épen akkor haltak el, midőn az adósság — 60 ezer hozomány helyett — 60 ezerre szaporodott, s igy az egész hozomány vagy 5 ezer váltóra leolvad­ván , vele csak nagy bajjal a házépítés s bútorozásra tett adósságot fizetheték le. Most Józsika „tens ur“ a szolgabiróságból is kimaradt s egyedül csekély birtoka jövedelmére szorulván, természetesen nem élhetett meg, hanem lassan lassan szükségei pótlására vagy 5 ezer váltót törvényes kamatra fölszedegetett; de ez még mind kevés volt, mert élnie kelle , a jövedelem pedig min­den évben kevés volt. Kért, keresett tehát több pénzt is, de nem kapott. A szükségek nyakára nőttek s 2 vagy lőholdat tevő földét zálogosn­á el, de csakhamar tapasz­talt, miszerint se magának, se családjának, se cselédei­nek nem lesz kenyere, ha földeit más használandja, s további elzálogosítástól elállván uzsorás pénzzel kez­­de magán segitni. Most sok gondba merülve idő előtt őszül, s húval tölt fővel keresgél uzsorára pénzt, de még igy sem kap, két kis ártatlanal pedig még­is „urfi“ és „kisasszony !*‘ Mi lesz belőlük ma holnap ? csak a jó Isten tudja ! Én többször megfordulok elő ur házánál s tapasz­talom , hogy a „tens ur“ szomorúan pipál, jár két gaz­dasága körül, a ,,tens asszony“ pedig kaperát köt,fűz, újságot olvas stb., a cselédnek keveset parancsol, mert szegényke semmihez sem ért, tehát nem parancsolhat. Láttam a háznál egy kis, 35 vftos szolgálót, ki egy­úttal más is, szobaleány is , dajka is, mert gyermekek­re vigyáz, asztalt térit, az asztalnál szolgál, a „teni asszonyt“ öltözteti; láttam egy erős 50, egy más 70 vftos félszakácsné forma szolgálót, két 80 ftos bérest, kik a gazdaságot folytatják, s egy 85 vftos kocsist, ki a „tens urat s asszonyt“ egy kis kocsiban ide oda hordozza, néha boronát, gabnát, fát hord, vagy vá­sárra gabnát — ha van eladó — visz stb. Én szorosan fölszámítottam a cselédség bérét, s azt találtam : ha mind­­járt Párisból hozzuk is e kis birtokra Frankhon leghí­resebb occonomusát, még sem lesz képes abból többet bevenni — értem : tetemes beruházás nélkül ö­n,mnt mi e cselédség fizetésére, gazdasági szerek, épületek fen­­tartására szükséges; -- s igy a „tens urnak, asszony­nak, urfinak s kisasszonynak, csak egy fillérke sem maradván, mindig kölcsönből kell élniök. S kérdem már most: ki adhatna elő urnak kölcsönt ? Ki köteles mind­örökön más embert úri módon tartani? S ha adna vala­ki neki kölcsönt, valljon ítéletnap előtt lefizethetné-e adósságát? Miért panaszkodunk tehát hitelhiány ellen? Miért nem ismerjük el, hogy a honoratiorok szaporodá­sa okozza az uzsoráskodást leginkább? Nem így álla­nak e kisebb nagyobb különbséggel legtöbb honoratio­­raink? A jó „tens­or“ honoratiorságból ki vagy lelép­ni teljességgel nem akar, élnie pedig kellvén, valljon mit csináljon? Nem kell e uzsorás pénzt fölszedegetnie, ha kap, miután törvényes kamatra neki okosan csak­ugyan senki nem adhat? Végül kérdem : mi szüli ez úri háznál a szüksé­get s igy uzsorás pénzzel szorulást? Közvetlen minden­­den esetre a csekély birtok s jövedelem , de közvetve csakugyan a honoratiorság, mert lám a „tens ur“ atyja s anyja még szükséget sem szenvedtek, annál kevesbbé szorultak uzsorás pénzre. Ha a „tens ur“ atyja s anyja soha nem dolgoznak , hanem sorsukhoz illőleg csak esznek isznak, jövedelmeikkel talán mégis kijöver­deztek , mert kevésre volt szükségük, ha pedig hanyag élet mellett egy kissé kurtán jőnek ki, csak cse­kély kölcsönre szorulnak, mert életökmódja, ruháza­tuk egyszerű volt, a csekély kölcsönt az aránylag szép birtok mellett pedig mindenütt megkapták volna ; de most a „tens urnál“ semmi fölösleg nincs, ő maga, a tens asszony, az urfi, a kisasszony, — sőt még a kis szolgáló is, miután csak ezek szolgálatára van rendel­ve, mire az elhalt szülők nem szorultak, mert maguk szolgáltak maguknak — úgy­szólván mit sem dolgoznak, érdemelnek,ruházatuk pedig tízszerte drágább, tizszerte többször elvásik s megújul, az élet tizszerte pazarabb, mert reggelire kávé , ebédre legalább négy, esték­re 3 tál étel, gyakran pecsenye, egy kis asztali borocska stb. kell , ezenfelül néha még vendég is meglepi őket, é­s igy teljességgel meg nem élhet­ni , mert a föld nem szaporodott, nőtt, hanem az 1200­­ öles hold most is csak akkora, most is csak 10—12 kereszt búzát terem mint atyja idejében, a költség pedig tízszer akkora. Minél inkább szaporodnak tehát honoratioraink, annál többen keresnek kölcsönt, következőleg a pénz­nek is, ugyanazon mennyisége mellett annál inkább kell drágulnia, az uzsoráskodás pedig nem egyéb mint pénzdrágaság. Ha polgári s vallási törvényeink bizonyos száztéli kamatról soha csak egy szóval sem rendelkez­nek, a száztéli nagyobb bért soha uzsorának, hanem csak pénzdrágaságnak nevezendjük, ezt pedig a hono­ratiorok­ drágítják leginkább. Ez az én nézetem az uzso­ráskodásról , s szeretném ha valaki az ellenkezőről meggyőzne. A fönebbi „tens­or“ gyakran panaszkodott ne­kem nyomom helyzetéről, s miután egykor azt találom neki mondani: „kár, hogy barátom uram tens úrrá lett; ha az marad , mi édes atyja volt, milly derékfi s gaz­dag ember volna most a faluban !“ megharagudott rám, s azóta soha sem jő össze velem. Kat J. for.; a szent-Gotthárdi templom ujonani építésére s a kas­tély kiigazítására költött 12,000 for.; a wimpassingi Mi­noritáknak 10,000 for.; szent Ágoston rendebeli kis-mar­­t­oni apáczáknak 10,000.; a Jézus társaságabeli atyák kő­szegi telepélye alapjául letőn 50,000 forintot, későbben ugyanazon telepély jegyajándéka öregbítéséül 10,000 for.; a győri táptársulat használatául szerzendő lakra 4700 for.; a győri bástyázatra 16,000 forintot költött, a keszői várt meguyittatta, a rákosi kastélylakot pedig alapkövön kezdve állította föl, s 1695 ki­böjtelő fákán hajlott érdemkoszo­­rus fővel koporsóba. Gróf Kol­lonics Leopold, kit 163­1ben Komá­romban születettet Pázmán Péter bibornok keresztelt vala. Mint máltai lovag védvén Candia városát, miután főleg hősi bátorsága szerzett a törökön dicső diadalmat, legott Málta várnagyává rendeltetett, honnan két év múlva viszszat­érvén, Ausztriában maylbergi, Csehországban egri várak kormá­nyán dicsőséggel főnöklött. Azonban , magasabb szellem ihletésére elbúcsúzván a fegyverzeteitől, s a papi hivatalt választván életirányául, Széchenyi György által, kinek utódja jön, egyházi­ rendbe avattatott. 1668-ban nyitrai, 1679-ben pedig Ausztriában neustadi püspökké nevezte Nagy Leopold császár, hol egyszersmind a magyar­ kamara elnöki tisztét viselé, miről azonban csakhamar leköszönt. Midőn Pécsben 1679ben a mirigy halál bizlongana, 1683- ban pedig ugyanazon várost a török ostromolna, lelkipász­tori segélylyel, intéseivel, bölcs tanácsaival az apostoli főpapnak szinte úgy, mint a legügyesb hadvezérnek ko­szorúját méltán fűzte a hála homlokára. Jövőben a győri megyének adaték főpapjául, s miután XL Innocent pápa őt, a bibornokok sorába 1686 ki szent Mihály hava­skán iktatta, Pécsben a tapsoló nép ünnepélyes örömkiáltási között magától a császártól tiszteltetett meg bibornoki 368 férfi, kinek tekintete ajánló levélül szól — ez minden, mit róla mondhatni. Illy férfit keresnénk föl valamelly pos­takocsin vagy hajó födezetén , hogy mit közben vele mu­lassunk , s előre meggyőződve volnánk, hogy barátsá­gosan előzend meg. (Folyt. küv.) A győri litus­án­szék koronkénti történetének vázlata. (Folytatás). Széchenyi György VI. 1592ben született. 1644- dik óta a pécsi, 1648. óta a veszprém­i egyházat igen je­lesen kormányozván , 1658ban a győri püspökszékre he­lyeztetett, hol egyszersmind a királyi kanczellári tisztben is kitünőleg hivataloskodott. Nagy Leopold császár- s ki­rálytól a kalocsai érsekségre 1668ban emeltetvén, megtart­ja e mellett a győri megye vezérletét, mellyel 1685 ben csak esztergomi érsekké m­agasztaltatásakor hagyott föl. E magasztos erényei, s a haza szükségei és az egyház s emberiség szent czéljai iránt kiapadhat­lan bőkezüség­i fő­papot hirdetik a jámbor adományok, alapítványok s ha­gyományok, mellyek négy és fél millió forinton fülül rúg­nak. Kit­űzötten a győri megye hasznát érdeklő adakozá­sai: A székes­egyház megújítására költött 25,000 for.; alapítványul a győri nevendékpapháznak 25 for. ; a Jé­­zus-társaság­beli győri telepélynek (collegium) 50,000 for., ennek laképületeire már 20,000 forintot költvén; a győri táp­társulatra (Convictus) 33000 for.; a győri kór­­gyámh­ázra (Hospitale) 5000 for.; az éneklők és oltárno­­koknak 18,000 fr.; Matkovics-féle növendékre 5000 for.; a győri német­ kórházra 10,000 for.; a szombat­helyi társas káptalani egyházra és a kastélylakra költött 10,000 for.; fo­gadások) szent misékre (sacra votiva) a szombathelyi káp­talannak 12,000 for.; a vasvári Dominikánusoknak 10,000

Next