Nemzeti Ujság, 1847. július-december (42. évfolyam, 513-617. szám)
1847-09-17 / 558. szám
hogy ezek egyfelől kötelező erővel nem bírnak, másfelől ellenkeznek fönálló törvényeink szellemével. Az ülést elnök önmaga azon nyilatkozattal oszlatta el, miszerint több felirat és törvényjavaslat lévén köziratra kivéve, ezekkel együtt az újonczok kiosztásáról készült terv átvizsgálása is a közelebbi ülésben fog fölvétetni. Nemzeti színház. September 13-án adatott először .A képmutatót vígjáték 5 flv.,Moliere, Tartuffe-je után Both kiadása szerint fordította Fekete Soma. — E vígjátékot részben még adatása előtt megismertettük az olvasóval azokban, a miket a költő beszédeiből közöltünk felőle. Azokhoz itten csak kevés hozzá adni valónk van, a mit róla, mint költői irányműről, akarunk elmondani. Moliere, kivévén azon darabjait, mellyeket csak alkalmilag s inkább a játékszíni pénztár számára, mint lángesze ihletéséből irt, s mellyek e szerint nem is igen nagy becscsel bírnak , legjelesebb műveiben mint irányköltő tűnik föl, ki költeményei által korára s nemzetére hatni akart, ki nem elégedett meg azzal, hogy vigjátékaiban a művészi koszorút megérdemelje, hanem egyszersmind kora bűneit, előítéleteit ostorozta, s a rosz vagy ferde törekvéseknek jobb irányt adni iparkodott. Azért az ő műveinek legelső bélyege az öntudatosság. Ő nem mint lángész teremté költeményeit, melly belenéz az életbe s a világba, s többnyire inkább ösztönszerüleg tükrözi azt vissza, mint öntudattal és azokról, a miket előad, számot adni leírva; fürkésző nagy értelemnek mondható inkább, a ki tudta, hol mit tesz és miért teszi. Mi ugyanezen öntudatosságot, kitűnő értelmiséget tartjuk egy irányköltő legelső tulajdonságának, melly ha megvan is az ösztönszerüleg dolgozó lángeszeknél, de ott nem kitűnő, nem túlnyomó, s a tiszta szemlélődés irányában alárendelt szerepet játszik. A költés összes szellemi tehetségeink harmonikus munkásságának legyen eredménye; ha a bonczolgató értelem a munkásság közben túlnyomó , meglehet hogy az így létre jövendölt munka némelly tekintetekben korszerűbb, s némelly idegen követeléseknek jobban megfelelő, de költői becsben alább szálland. A költészetnek megvan saját czélja, mellynek egy része: az embernek és életnek hűt s művészi egészben visszatükrözése. E czél mindörökké változhatlan, mert az ember, az élet, a világ, mellyek körül a költészet forgolódik, mindig ugyanazok maradnak. Ezen, a költészet lényegével azonos, czélon kívül, lehessen meg nem ismernünk, hogy egyes nép, korszak, ezek érdekei s szükséges, nyomatékos okoknál fogva, följogosítva érezhetik magukat,mellékczélt tűzni a költészet elé, s irányt mutatni ki nekik, melly felé munkáljon. E mellékczélok többnyire az értelem által tolatnak a költészetre, s azért irányműveknél többnyire az értelem játszik túlnyomó szerepet a lélek egyéb tehetségei fölött, s azokat a tiszta költészeti czéltól mellékiránya felé többé kevesbbé elvonja; s ez az oka, miért hogy irányművek többé kevesbbé nem felelnek meg a költészet követeléseinek egyszersmind. Meg kell azonban vallanunk azt is, hogy az illy mellékes czélok és érdekek által kimutatott irányt a költészet örök szent czéljával összefoglalni, s egyszerre mind kettőnek megközelítésére munkálni, a legnagyobb föladat, a legmagasabb lángeszek hivatása, kikről Horácz mondá, hogy mindent megleltek , vegyítvén az édest a hasznossal,melly vegyítésből— mellesleg mondva — sokszor igen haszonvehetlen keverék szokott aztán kikerülni); hozhatnánk föl példát a legnagyobb költők műveiből, mellyek kimutatnák, hogy azok a költészet saját czélján kívül valamelly, a kor vagy más nemű érdekek által szabott, irányra is törekedtek. Csak Aristophanes vigjátékait említjük a görögöknél , ki azonfölül hogy élő személyek hibáira , fönálló intézkedések ferdeségeire mindig vonatkozott, irt egyszersmind vígjátékot, mellynek iránya volt: az atheneieket a lacaedemonbeliek ellen háború-viselésre bírni. Moliere czélja költeményeiben korbonök és előítéletek, erkölcsi hibák, ostorozása volt. Mi nem tartjuk, hogy nála jobb vígjátékot írni nem lehet, mint ezt a francziák , édes önhízelgésekben, szinte elhitetni szeretnék; sőt ami víg van Shakspeare drámáiban, azt tétovázás nélkül fölébe emeljük Moliere-éinek csak úgy, mint föléje emeljük az egyoldalú részletesnek az olly egyetemest, melly illyen né nem az állal emelkedék, hogy üres átalánossággá lesz, hanem az által, hogy minden részletest befoglal magába. Az utóbbinak műveiben az erkölcsi irány túlnyomó a költészeti czél fölött, s ez az a mi érdeméből levon. Mert erkölcsi czélok után törekedni a legszebb törekvések egyike ugyan, melly után ember iparkodhalik; de ott, hol arról van szó , az embert keble egész világával fogni föl, az életet ezer nemű elágazásaiban, irányzataiban hűn tükrözni vissza, a világot, minden jóval és rosszal együtt úgy adni a mint van, e magas és egyetemes czél mellett az erkölcsi irány csak egyes részlet, valódi egyoldalúság gyanánt tűnik föl, s a ki eltérvén a költészet valódi hivatásától, ez utóbbinak megközelítésére iparkodik , a nagytól a kicsinyre, az egésztől a részre, az egyetemesről a speciálisra tér által. Az erkölcsiség hű kísérője legyen a költőnek, de ne vezetője, olly nélkülözhetlen úti szövetségese legyen, melly nélkül sehova sem megy, valamint nem is mehet; de ne legyen czélja, amellyre iparkodik, mert ha ez, akkor mondjon le azon magas törekvésről, hogy költő akar lenni, s legyen erkölcstanító, politikus, vagy akár micsoda... Amit az erkölcsiségről mondunk, mindenről mondhatni, ami egy költői műnek irányt adhat. A tan, az erkölcsi , politikai, társadalmi vagy bármi nemű igazság, melly valamelly költői mű alkotásánál tekintetbe vétetik , vagy épen vezérelvül fogadtatik , legyen csak levegő , melly a költői művet körülfogja , s mellyeknek kimutatására vagy bebizonyítására maga a mű csak közvetetten szolgáljon, így mind a kettőt megmenthetni; holott ha a mellék czél tolatik előtérbe s a költészet csak szolgául alkalmaztatik hozzá, akkor mind a költő, irány és költészet, megmenthetlenül elveszett. Azon erkölcsi irány, mellyben Moliere költött, s melly műveit a tisztán költészetieknél, legalább saját korára nézve, sokkal hatásosabbá teszi,alapja egyszersmid azon vádnak, mellyel költészete méltán illettetik, hogy t. i. nem valódi ép jellemeket, hanem elvont indulatokat rajzol. — Ez alig lehet máskép, mihelyt a mellékirány tulnyomólag uralkodik a tulajdonképi czél fölött. E hibája meg van Tartuffének is, mellyet azonban mind a mellett is nem tartózkodunk ritka becsű remekműül elfogadni... Ha e lapok köre engedné, a darab bonczolása által meg lehetne mutatni , hogy benne több személyek nem annyira valódi jellemek, mint személyesített jellemhibák képviselői, mint ezt Orgonról, e darab egyik előkelő személyéről legszembetűnőbbleg be lehetne bizonyítani, ki ámbár Cleaut által több ízben mondatik okos, igen okos embernek, mégis úgy viseli magát, kinek a Tartuffe iránti vak előszeretet valóságos mániájává vált; minden vonásban, mellyel a költő ez embert elénk állítá, csak a képmulatás által elámított embert látjuk, annyira csak az elámítottat, hogy egyéb lényeges jellemvonásait alig ismerhetjük föl. Mindez abból ered, mert, mint mondok, a részlet van eléje téve az egyetemesnek, a mellékirány uralg a főczél fölött; — könnyű volna azonfölül azt is megmutatni, hogy a darab cselekményét költőileg bevégzett egésznek nem mondhatni; akadályozza e bevégzettséget azon kitűnő szorgalom, mellyel a költő minden egyes cselekmény-részleteket egyedül a képmutatás jellemzésére iparkodott összehordani, amiből következik, hogy tökélyesen megismertetve van előttünk számos hű egyes vonások által a képmutatás, de az egyes vonások nem egy cselekménynek szükséges kiegészítő részei. Ezt maga a nagy költő is érezhető, s azért nem is tartotta fáradságra érdemesnek, a darab végét az előző cselekményből természeti következetességgel folyó befejezéssel hozni elő, hanem idegen eszközök által idézi elő e befejezést, ami elkerülhetlenül ébreszti bennünk azon gondolatot, hogy látván a költő, miszerint képmutatója a négy fölvonáson keresztül eléggé jellemezve van, mondá magában: már most legyen vége a darabnak, s úgy amint van, befejezte azt. Azonban e hibákat csak azért említek meg, nehogy vak dicsérőnek tartassunk. Annál inkább sajnáljuk , hogy itt nincs alkalom a mű nagy becséról és szépségeiről szólni részletesen... S ha már most a franczia költő jelen vígjátékét, melly — tudtunkra — első , mellyel remekei közöl az igazgatóság valahára színpadunkra hozott, tekintetbe vesszük, s azt azon napi érdekű, sokszor nem csak becs nélküli , hanem valóban becstelen művekkel párhuzamba tesszük, mellyeket az igazgatóság a jelenkori franczia gyártmányokból színpadunkra hozni siet, akkor össze kellene csapnunk kezeinket és sajnálkozva fölkiáltanunk : Mikor lesz már, az irányirodalom mostani korában, a magyar nemzeti színháznak is valamire való iránya! Ha a fordításról szólunk, eszünkbe jut, amiket fenebb mondánk, hogy e vígjáték erkölcsi irányam----Megtaláljuk-e e becsületes irányt a fordításban? Nem! Az egésznek szellemét nem ronthatta meg a fordító jobban, mint ahogy tévé, midőn művészi versekről köznapi prózává tette át a vígjátékot; azonban annál inkább garázdálkodott a részletekben. Garázdálkodásnak mondjuk, és pedig kétszeresen, mert midőn egy elismert becsű nagy költő művébe saját parányi elmésségének jámbor szikráit hullatgatja is be egy köznapi fordító, már ez magában kárhoztatásra méltó vakmerőség; de midőn a költő tisztességes jelenéseit becsületes nyelvét nyomorult kétértelműségekkel, inkább akárhova, mint egy méltóságos nemzeti színpadra illő czafrangokkal undokílja, ez valóban garázdálkodás, ezen a részletekbe betolvajkodott kedvcsapongás, szentségtörés a költő ellen, épen akkor követtetvén el, midőn ez erkölcsi irányban dolgozik. Hogy pedig megmondjuk, mi az, amit illy megrovásra tartunk érdemesnek, csak a negyedik fölvonás azon jelenetét említjük, midőn Orgon az asztal alul kibújván, nejével és később már közbe jövő személyekkel beszél. Itt a költőnek távolról sem jutott eszébe fölhasználni az alkalmat, melly kétértelműségek elmondására nyuttatott, hanem vitte a darab menetét, kitűzött irányához képest,tisztességesen ; azonban a magyar fordító bölcsebb akart lenni s fölczifrázta, a karzat mulattatására s a tisztátlan ízlés meghizelgésére, e jelenetet a gyönyörű madaras elmésség czafrangaival! Sajnos, hogy a nemzeti színház illy szeplősitéseket enged meg halhatlan költők remekein. Sajnos az is, hogy a nemzeti színháznak, melly egy időben azzal dicsekvék, hogy tőkepénzt gyűjtött, nincs egy olly hivatalnoka, ki hasonló kihágásokra fölügyelne, és legaább remekműveket, mint e mai, az illy föld czafrangozástól megmentene... Mi köszönetet akartunk szavazni az igazgatóságnak, hogy végre valahára ismét fölvezetett egy nagy költőt közönségünk elé, de ha így teszi azt, mint tette, akkor nincs mást mondanunk, mint adtál uram előt, de nincs benne köszönet! Az előadásról szólni nem föladatunk. Csak annyit említünk meg, hogy az sok tekintetben kitűnő szorgalomra mutat és dicséretet érdemel; s a játszók közöl Szenpétery (Orgon) Bartha (Chaut) urak, és Lendvayné assz. (Dorine) leginkább kitünteték magukat. 1 590 Ismét szent Gellért hegye. Midőn Döbrentei Gábor úrhoz intézett levelem néhány hét előtt a hírlapokban megjelent, mondák jóakaróim s barátim: ne jól összeszedd magad, mert megvagdalnak most! De én ettől legkevésbbé sem rettegtem, azért lépvén föl nyílt homlokkal, hogy ha találkozik ellenem, ki becsületes fegyverekkel jelenik meg a küzdtéren , azonnal rám ismerjen. Csak arra voltam kiváncsi, melly oldalról kezdik meg a támadást. Talán tagadni fogják állításom valóságát? talán kérni fognak bővebb adatokat annak bebizonyítására, hogy szent Gellért hegyét a keresztény magyarok mindenkor igy nevezték? avagy talán a dolog érdemét mellőzve, annak formájában fognak a gáncsra okot keresni ? vagy épen hallgatandnak, midőn a történetek, midőn az igazság és méltányosság harczolnak ellenök, s a nem-akaráson, hogy ne mondjam türelmetlenségen kívül, semmi egyéb mellettök ? ... így töprenkedem magamban, s vártam a válaszra. Azóta már több hét múlt el, és nem találkozott egyén, ki megmutatta volna az ország színe előtt, hogy sz. kir. Buda városának tanácsa jól cselekedett akkor, a midőn egy régi, díszes, tiszteletteljes, s nemcsak a magyar katholika egyház, hanem a kereszténység és polgárosodás tekintetéből az egész magyar nemzetre nézve emlékezetes s tökéletesen magyar hangzatu elnevezést, mellyet a százados szokás megerősített s a vallás megszentesitett, a tudósok egyiránt használtak , s a nép magáévá lett, egy más, kevésbbé ismert, s kevésbbé emlékezetessel, minden igaz ok nélkül fölcserélt. Nem találkozott egyén, ki engem, ha hibáztam akkor, amidőn mondottam, hogy e-