Nemzeti Ujság, 1847. július-december (42. évfolyam, 513-617. szám)

1847-10-19 / 576. szám

rek magzati közt, kik részére a természet, ama ritka szerencsét s dicsösséget adományozta, hogy már egyéni tulajdonaiknál fogva a nemzet szivét s hódolatát eleve megnyerjék. A benyomás — mint mondánk — mellyet a fönséges ifjú főherczeg gyakorlott, nagy, páratlan s igéző volt___ Egy egész nemzet örömét, remé­nyét, jövőjét fejezé az ki. A kormány, melly a királyi kegyelem e ter­­jedelmét részünkre megnyerhetni elég szerencsés bi­­zodalommal birt, ezzel számithatlan jót eszközlött a a hazának!........ A lelkesedés hangjai végre rövid pihenésre hajt­lanak, s fölolvastatott ő felségének apostoli királyunknak kegyelmes leirata, a rendekkel Ferencz József Cs. kir. örökös föherczegnek királyi biztosuk­ kinevezését tudató; még el sem hangzottak a főjegyző szavai; a mint ismét újabb erővel ragadá meg a kebleket a zajos érzelem vihar, falakat rázó éljenek­ben szűnni nem akarólag kitörő­­... Beállott még­is a szünet, s ekkor a fönséges ifjú, kinek arczá­ra a nyilvános rokonszenvnek, hódoló szeretetnek s személye iránti lelkesedésnek ezen fényes tanúsá­ga, a kebelében fakadt viszonti rokonszenvnek s gyönyörnek pírját lehelő, szilárd férfias méltó­­ságos hangon jelen állásához mért, következő mindnyájunkat elragadó — beszédet olvasa föl a legtisztább magyar kiejtéssel: ??Fölséges urunknak legmagasb kegyelmét, mi­szerint engem méltoztatott megbízni, hogy fönséges királyi helytartó István főherczeget ezen nemes vmegye főispáni székébe iktassam, annál nagyobb hálával élvezem, mert e díszes tiszt alkalmat nyúj­tott nekem e szeretett Magyarországba olly percz­­ben lépni, midőn ez — mint felséges urunk atyai szive óhajtja — egy boldog korszak küszöbén áll, s mert tanúja lehetek azon közszeretetnek , mellyet fönséged dicső emlékű atyjától öröklött, s önmaga fényes tulajdonaival még inkább szilárdított, de ta­núja azon közbirodalomnak is, mellyet fönséged ma­gas erényeivel és hatalmi buzgó törekvéseivel ma­gának már is kivívott, mik által biztosítva látom nem csak e nemes vmegye , hanem e szeretett hon­nak is boldog jövendőjét! Királyi megbízatásomhoz képest tehát fönségedet e nemes vmegye föispáni hivatalába minden ahhoz tartozó hatalommal és joggal fölséges urunknak ne­vében bevezetem, — a nemes megye rendeit int­vén , hogy a fönséges főherczeg királyi helytartót törvényes főispánjuknak ismerjék és intézkedéseit törvényszabta engedelmességgel teljesítsék. Magam pedig ünnepelni fogom mindig e napot, mellyen fönséged iránti hő szeretetemnek és a ma­gyar nemzetkezi élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatom.“ Számtalanszor szakasztotta félbe e beszédet a nem fékezhető lelkesedés... Bár merre tekintett a szem, nem látott mást, mint kalpag emelintéseket, tapsokat s örömkönyeket, úgy a munka és gond között őszült országos hivatalnokok, mint a remény­dús ifjúság szemeiben. Nem hallott mást, mint egy­beolvadt hangját több ezer ajaknak. ... S meddig tartott ez? ki tudá megmondani?... Valamint ki volna képes leírni azon érzelmet, melly kebleinket a legmagasztosabb lelkesedéssel csaknem szét feszítés midőn a fönséges ifjú szemeiben is könnyeket lálánk. E könyek legdrágább gyöngyei voltak a hazának!... És jöjjön bár milly idő, kész lesz a magyar azon keblet, mellynek mélyéről az érzelmek e gyöngyö­ket fölhalászták, vérével és életével mindenkor megérzeni!. .. E magasztos jelenetet egy másik szintén min­denben hasonló magasztos jelenet követte: István főherczeg kezdő olvasni beszédét........Hangját s elő­adását, melly egy nemzet szivét boldogitá, ismeri a hon; s kinek ne csengne még most is gyöngyörél­­vezettel fülében? Beszéde, nem mondjuk, hogy remek, hogy fönséges, hogy elragadó, hogy mind­ezeknél több volt! nem: ez csak maga magát jelle­mezheti. Ám közöljük: „Üdvözlégy fönséges lóhere,reg körünkben, — üdvözlégy itt, hol elődbe dobognak mindnyájunk szivei, — szives hír magyaroknak, kik királyért és hazáért tántoríthatatlan ragaszkodásukban semmi nép­től magukat fölülmúlni nem engedik!Ü­dvözlégy ko­ronás fejedelmünk egyik legközelebb rokona, ki egykor hivatva leendesz a népek boldogságáért — őseid példájára — dicsően működni! Hála legjobb fejedelmünknek, — hála neked fölséges föherczeg, — ki közbejöttöd által neveled azon örömöt, mel­lyet érzek, midőn Pestmegye föispáni székét elfog­lalom, — és kinek ajkairól örömmel hallottuk ez alkalommal zengeni édes hazánk nyelvét. — Légy hü érzelmeink tolmácsa ö fölségénél, légy hódoló köszönetemnek megvivője a trónhoz, — mond el, hogy itt, egy lélekkel, egy hanggal kiáltjuk mind­nyájan : Éljen a király!! — Fogadják meg mind­azon tisztelt hatóságok, mellyek küldöttjeik által itt képviselve lévén, beiktatásom díszét szinte nevelni kívánták, ezen szomszédias szívességükért őszinte köszönetemet. S most tekintetes karok és rendek — önök­­höz fordulok, kikhez egy édes kötelesség a mai nap­tól fogva ismét szorosabban csatol, s midőn elfog­lalom ezen elnöki széket, mellyen dicsőült atyámat önök változatlan tisztelete s szeretete környezé, s mellynek az ö ötven édes felejthetlen hivatalosko­dása mintegy uj fényt kölcsönzött; — fogadom ö­­nöknek, (s a boldogult szelleme hallja fogadásomat) miszerint szentebb vágyat nem ismerek, mint az ö példáját híven követve, — azzá lehetni, majdan e megyének , mi ö volt; s igy hiszem, hogy önök sem fogják megvonni a fiútól azon bizodalmát, mel­lyel az érdemdús atya iránt, mindenkor viseltettek. Részemről kinyilatkoztatom,­­ hogy valamint egy oldalról törvényadta elnöki jogaimhoz rendületlenül fogok minden alkalommal ragaszkodni, szintúgy fo­gom más részről tisztelni tudni a véleménysza­badságot, valameddig ez törvényes korlátok közt nyilatkozik, és így az ellenkező nézetek sza­bad kifejlését nem nehezíti, szóval: elnöki kö­telességeim hív betöltése által ő felsége leg­kegyelmesebb urunk bizalmának, önök várakozásá­nak erőm s tehetségemhez képest megfelelhetni leg­szentebb föladásom leend. Ha önök bizalma velem leend, ha közremunkálásukra számíthatok, akkor derült szemmel merek nézni a jövőbe, sikert ígérni törekvéseimnek, szép jövendőt a megyének, ha­zámnak , mellyért élek , halok !­. — E beszéd alatt és végeztével, hogy mind azon jellenetek megújultak, mellyeket az előbbi fönséges szónoknak beszédje alkalmával emlitünk — nem szükség mondanunk.... De nem: nem újultak meg e jelenetek — folyvásttartó egység volt ez az egész, hol a két fönséges személy minden különbség nél­kül egyben személyesítve a jelenlévők szivében, egy­­iránt karoltattak át, a szeretet, hódolat s önfölál­­dozás érzelmeinek legmagasztosabb árjától!... Mi­nek hoznak újra elő azon mondhatlanul bájoló ked­vességet , azon sziveket hóditó nyájas leereszkedést, melly István föherczeg személyét dicsőíti; hiszem már mindezeket ismeri, érzi, s Kárpátoktól Adriáig lelkesedéssel hirdeti a hon!.... A fönséges föherczegeket, a megye rendes ne­vében Szaniszló Ferencz püspök s kir. helyt, ta­nácsos ő méltósága ü­dvözlé ... Jeles tolmácsa volt ő a rendek érzelmeinek; remek beszédjének közlését azonban, mellyet többszöri kitörő éljenek szakitanak meg, miután még kezünkhöz nem kaphattuk, kény­telenek vagyunk jövő számunkra halasztani. A méltóságos szónok után, a megyei tisztikar nevében Szentkirályi Móricz első alispán, kö­vetkező nemes egyszerűséggel szerkesztett gyönyörű beszédet tartott: „Cs. kir. örökös főherczeg, kir. helytartó és fő­ispán, kegyelmes urunk! Félszázaddal ezelőtt apá­ink és sokunknak nagyapáik körében foglalta el herczegségednek dicsőült atyja azon széket, mely­­lyet herczegséged most foglal el, és azon vésztel­jes időben , mellynek kezdetére trónok sodortatlak el, cs. kir. föherczegségednek atyja iránt, mint ezt ön maga helyesen megjegyzé, a magyar nemzet szeretete soha nem csökkent, sőt öregbedett. Nem azért hozom ezt föl, mintha cs. kir. fö­­herczegséged iránt csak egy gondolattal is kevesebb hódolatot és szeretetet éreznénk, mint atyja iránt a­­tyáink éreztek; atyáinktól mi a szeretetet herczeg­­séged dicsőült atyjának fia iránt legbecsesebb örök­­ségként vettük át. Nem is azért, mintha föherczegségednek vala­­me­ly példát kívánnék fölmutatni; távol legyen tő­lem s tiszti társaimtól, kiknek nevökben szólok, illy fölfuvalkodás; ezenkívül minden idő megkivánja a maga emberét, s a szántóvető, ki a földet a mag­nak elkészítő, rosszul cselekednék, ha akkor is, midőn már a bevetett mag kikelt, a földet folytono­san szántogatni meg nem szűnnék; hanem azért, mert tudom , hogy fölreczegségednek jól esik, ha azon hódolatot, mellyel személye iránt viseltetünk, dicsőült atyjának emléke iránti pietásunkkal vegyül­ni látja; és azért, hogy megczáfoljam azon balvéle­ményt , mellyet sokan készakarva terjesztenek, hogy a magyar hiú és könnyelmű. Azon arany álmok közöl, mellyek most her­czegségednek ifjú kebelét e nemzet boldogitása iránt dagasztják, hihetőleg sok el fog enyészni; azon re­mények, mellyek sokunknak kebleinkben egy boldo­gabb jövendő iránt már régen tápláltatnak, hihető­leg cs. kir. herczegséged által sem fognak mind tel­jesülni ; de azért legyen meggyőződve herczegsé­ged, hogy azt, mit a körülmények akadályoznak, herczegségedtől követelni senki nem fogja; legyen meggyőződve, hogy azt, kit e nemzet egyszer szi­vébe befogadott, onnan kiragadni többé semmi nem képes. — Mi, kiket e nemes megyék a közigazgatás il­lető ágaival megbíztak, hivatásunkat akként fogtuk föl, hogy igyekezzünk kiegyenlíteni azon ellentétet, mellyel a társadalmi napról napra felledező viszo­nyok és a törvényhozás elmaradott lépései mind inkább érezhetővé tesznek, és ezt föladatul tekintettük any­­nyival inkább, minél függetlenebb a magyar megyei élet egy központosított kormány működésétől, te­kintettük ezt föladatul annyival inkább, mert körül­ményeink között azt hittük, hogy a törvényhozás­nak átalánosító működését a megyei életben kell e­­lőkészíteni. És ezen föladatunkat szeretjük is. Ezen kívül vallunk hűséget a királynak, és föl­séges uralkodó házának, engedelmességet a tör­vénynek , szívünk legszentebb szeretetét her­czegségednek. Mi csekély emberek, kikből e megye tisztvi­selői kara áll, az idő hullámai között el fogunk e­­nyészni; az unokák a helyet sem ismerik majd ho­vá poraink örök nyugalomra letétettek, azon mo­hos irományoknak sem veszik hasznát, mellyekből neveinket megtanulhatnák. — Herczegséged élni fog, mig Europa históriájában a különfaju népek történetei össze nem olvadnak. Herczegségednek a sors mindent megadott, vi­rágzó erésséget, erényt, királyi születést, hatalmas befolyást ott, hol a népek sorsa intéztetik, mi ehhez fönséges uram, önnek még egyet kívánunk: azt, miután száraz ajkaink hasztalan sóvárganak, azt, mi a nemes és magas lelkek törekvésének legfönsé­­gesbb czélja — dicsőséget, fényes hirt, nevet, melly él még akkor is, midőn e por már régen ele­nyészett. Egyébiránt, midőn a megye levéltárának kul­csait és a megye pecsétjét cs. királyi föherczegsé­gednek ezennel alázatosan által nyújtanám, magamat és tiszti társaimat cs. k. herczegségednek kegyébe leg­mélyebb alázatossággal ajánlom.a E kitörő éljenek közt végzett csinos beszéd után, a kir. helytartó s főispán, vissza adá a me­gye pecsétjét és levéltár kulcsát, az első alispán kezébe, azon megjegyzéssel, hogy azok jobb ke­zekben nem is lehetnek; melly nyilatkozatot újra zajos éljenek követének; mellyek apadásával R. G gróf, azon kérést intéző kir. helytartó s örökös fő­ispán Ő fönségéhez, miszerint lenne kegyes, a harmadnapra bekövetkező követválasztást,mint a ma­gyarnak legalkotmányosabb ünnepét saját szemeté­ben vezérleni; mire ő fensége válaszul adá , hogy semmit sem szokott megígérni, minek teljesithetésé­­ről előre nem bizonyos ; egyébiránt ha körülményei engedendik kedves kötelességének ismerendi a rr. körében megjelenhetni. Ezek után ő fenségük beszédei a jegyzőkönyv számára kikérettek, s egyszersmind köz­hajtás szerint kinyomatásuk megrendeltetett. — Ezek után némelly magány érdekű tárgyak olvastat­tak föl, mi­közben egy táblabiró megmutatta, milly jó dolog az, ha az ember ollykor hallgat is és nem mindig beszél.... Az idő már 11 óra körül leven, ö fönsége a királyi helytartó fölállott, szokott bájos kedvessé­gével kijelenté, hogy bár­mennyire szívesen mulat­na is még tovább a tr.k. közepette, azonban ideje olly annyira ki van szabva, hogy ezt jelenleg tovább nem teheti; hiszi azonban,hogy nem utójára látjuk e helyen egymást — mire kitörő eljenek következtek —erre búcsúszavait mondá a rendekhoz s már indulni készült,midőn Ferencz József főherczeg, meghalva a 662

Next