Nemzeti, 1848. július-december (42. évfolyam, 44-199. szám)

1848-09-21 / 114. szám

Csütörtök 114. szám. alkotmány. NEMZETISÉG. Megjelenik minden nap, hétfőt kivéve, egyegy ív. Lapunk mindennemű hirdetményeket fölvesz; egyegy hasáb-sorért apró betűkkel öt ezüst kr. számittatik. Előfizetési díj félévre helyben boríték nélkül házhoz küldve 5 frt, borítékkal 6 frt, postán borítékban hatszor küldve 8 frt ; kevesebbszer pedig küldve 7 frt pengőben. Előfizethetni minden postahivatalnál s helyben a szerke­­­tőségnél Z­ö­l­d k­o­r­­ utcza 488-dik szám alatt földszint a hivatalban. September 21-én 1848. SZABADSÁG. EGYENLŐSÉG. POLITIKAI HÍRLAP. Ko­s­suth­ Lajos saját hírlapjában követ­vetkező érdekes czikket közöl e czím alatt: LEMONDÁSOM s a mi utána következett. Kötelességnek érzem , röviden számot adni polgártár­saimnak. A martiusi napok nem ember műve. Az örökkévaló istené. Nekem csak annyi mivem volt benne, hogy határo­zottan megragadom az események fonalát. Mielőtt Bécsbe menének az országgyűlés küldöttei, Bat­thyány Lajost, leendő első magyar miniszer­elnöknek kiál­­tom ki a pozsonyi erkélyről a nép ezereinek, s isten azt mondá „Amen­ u Úgy jön. Egy perczig Bécsben magában olly hatalom állott kezemben, mellynek emlékezetére is borzadok. Intésemtől függött, mi történjék a bécsi „Burg“-gal. És én azt mondom az austriai háznak: „Híved vagyok ; nekem nem kell semmi , én nem ismerek nagyravágyást eddig. Adja meg a király Magyarországnak, a mihez en­nek régi joga van, a mire 14 király megesküdött, s es­küjét egy sem tartotta meg; adja meg neki önálló füg­getlen kormányzatát, und ich werde Ruhe­schaffen dem Hause Österreich in Wien.“ Ugy jon. És mi leyális magyarok beértük a legszorosabb igaz­sággal , kevesebbel mint az igazsággal; midőn minden kezünkben volt. Elég kábák voltunk azt hinni, hálásak lesznek a ma­gyar nemzet iránt; még csak seregeinket sem hívtuk visz­­sza külföldről. A pragmatica sanctio iránti gyöngédségből hagytuk kin, támogatni a roskadozó ház oszlopait; ben pedig meg­szenvedtük az idegen tiszteket, idegen zsoldosokat, s etet­tük saját kenyerünkkel, fizettük keserves véres verejté­künkkel. " S mi lett belőle? miként hálálták meg? Seregeink vérével győzelmet vívtak ki, s dijul a magyar szabadságot akarják eltiporni; — az idegen seregek pedig összees­küdtek az őket tápláló hazánk ellen. Bécsből megjövénk, a­mint nevezének : „magyar ar­gonauták.“ Kértem a ministerelnököt, hagyjon ki engem ministeri combinatiojából, gyomromból utálom a hivatalt. Azt mondák : nem lehet; nélkülem nem alakulhat ministerium; nem meri senki a tináncztárczát elvállalni. Engednem kellett. „Meghozom az áldozatot, a legna­gyobbat életemben. Ministerré leltem, — s a sok kegy­mosoly csak ugy özönlött reám le a magasból. S én r­egborzadtam önmagamtól, midőn a sanch­o napján a trónus lépcsőzetéhez kellett állanom.—És mon­dom magamban : , Mindenható Isten! miért mérted reám e pohárt.“ Elkövetkeztek a kezdődő résznek napjai. — Elvem volt: igazság, de az igazság mellett kérlelhetlen szigor a kí­­gyófaj ellen, a­hol csak fejét felmeli. Azt mondák : diplomatizáljunk, ne kisértsük energiá­val a fótumot. Hiszen lehetetlen, hogy elhagyjanak ; le­hetetlen, hogy ne támogassanak, királyi esküvel szente­sített törvény s igazság mellett. És diplomatizáltunk. És megcsalták szegény hazán­kat, látul , iszonyatosan. Midőn világos volt, hogy megcsaltak, mondom: „Az idő ugyan veszve van, most 10,(!) ember kell, hol két­ezer elég volt volna.“ Azonban bátorság, energia, még veszve nincsen semmi. És mondok : igen, energia , de a „törvényes for­mák között“ azon túl nem lehet lépni, akármi történik. No, mondom, formák miatt elvesz a haza. — De biz az csak úgy ment, hogy ha valamelly parancsnok elárult, írtak neki régi híres lőcsei formára „Herr M­. soll sich äussern , miért árulta el az országot ? “ Jel­csics nem úgy bánt a dologgal, akasztófát állí­tott annak számára, a­ki nem akart pártütő lenni, s mi­kor elég erős volt, azt mondá a péterváradi főhadi kor­mányzónak , a nálánál öregebb, rendjelekkel rakott, ér­dem s nem pártütés által emelkedett Feldmarschal-Lieu­­tenant Hrabovszkinak : „Rendet a császár tette ide, én pedig leteszem, menjen kend pokolba!“ És elment — mondván: majd „satisfactiót kér a csá­szártól,41 a császár pedig azt mondá : „Mein lieber Jela­­csics, ön derék, hű, loyális pártfogóm; biztosítom önt magas császári kegyelmemről.“ És mi mindig „törvényes formákról“ és „diplomatia-nól“ és „militair reglementről“ és „Reusserungokról“ be­szélgettünk. Százszor mondom : „resignálok“, azt felelék: „Az is­tenért nem szétbomlik a ministerium, soha sem lesz többé magyar kuánczminister. Én leszek felelős a haza szabad­ságáért.“ Kínos egy helyzet volt. Öt hónapon át soha egy nyugodt pillanat, soha egy, mellyben magammal elégedett lehettem volna. Időközben a császár megszökött Bécsből. Más nem­zet azt mondta volna, a mit a nemzetek mondani szok­tak, midőn iejedelmök megszökik. Mi, mindig hű, mindig loyális magyarok, keltőztettük hűségünket. A .Martius« szerkesztője perbe fogatott, mert azt hitte, hogy István főherczeg ideiglenesen kezébe véve az országlást. Könyörögtünk, hogy jöjön a király hű kö­rünkbe, s elég naivok voltunk hinni, hogy megteszi, any­­nyival inkább, mert meg is ígérte, miként előtte 14 ősei ezerszer megígérték, és 300 esztendőn át, alig töltöttek 300 napot Magyarországon. Ekkor a vezérpolitica az volt: „Budapest nyugodt legyen minden áron, különben a király el nem jő“, és Budapesten e nyugalom végett annyi katona vesztegelt, mennyivel Kis Ernő kiirtotta volna a rabló szerbeket. Majd mindinkább világosságra jöttek a reactio ár­mányai ; a katonai parancsnokok részint haboztak, részint nem engedelmeskedtek; a bécsi „Hofkriegsrath“ épületé­nek személyzete mindenütt­ bemás tolta kezét a magyaror­szági katonaság dolgaiba ; Jelacsics nyíltan revoltált; kül­földről a magyar katonát nem adták ide, hermetice elzár­ták a magyar kormánnyal a közlekedéstől, ha valamelly magyar ezrednek magyarhonbai bejövetelét megengedték is, a végrehajtás elmaradt. Maga a király is parancsolt, még sem lett semmi sikere, s azt mondák Bécsből: „mi mindent megtevőnk , de — ez s ez ezredes, ez s ez pa­rancsnok nem engedelmeskedik.“ Átalában ő felsége a király kevés kivétellel, mind­addig, míg Olaszországban Radeczki nem győzött, min­dig kiadta a törvényes parancsokat. Jelacsicsot pártütőnek nyilatkoztat­a, a hadi főparancsnokságoknak, határőröknek megparancsolta, hogy a magyar hadügyminiszernek enge­delmeskedjenek. Ám­de parancsainak ritkán engedelmes­kedett valaki, s az ellenséges szellemű főtiszteknél azon maxima uralkodott, hogy nem az a fejedelem akaratja, a­mit ír, hanem az, a­mit „mások a fejedelem legközelebbi körében mondanak.“ így űzte a camarilla velünk s a király nevével a leg­­rutább játékot. János félig nem ment Horvátországba, a fejedelem törvényes akaratát tudtul adni a népnek s határőröknek. Jelacsics ellenben kit a király pártütőnek nyilatkoztatott, Bécsben a legnagyobb kitüntetéssel fogadtatott. Bécsből, mint mondák „tévedésből“ ágyukat, lőszert, puskát, fegy­vereket küldöttek­nek; küldöttek pénzt, nehogy a szegény határőrök szükséget szenvedjenek; a közös harminczadi hi­vataloknak megparancsolták, hogy a magyar jövedelme­ket Jelacsicsnak adják ki, nyugtatvány mellet; a Fiume védelmére rendelt magyar gránátosokat „tévedésből“ Ra­­deczkihez küldők; Dreyhahn alezredest, ki Fejértemplo­mot olly rútul eláruló „tévedésből“ ezredessé tették; Mayer­h­offer austriai consul és tábornok „nehogy polgárvér­ont áss­ék,“ a határőr ezredeket fellá­zította, s a rabló szerbekkel czimborált, miután elő­ször Bécsben onnan Zágrábban megfordult, Sz. Tamás kö­rül árulás tette semmivé igazságos reményeinket. A ma­gyar hadügy­miniszer rendeletei ellen minden ember „a­­lázatos remonstratiókat tett,“ és senki sem engedelmes­kedett ; a bécsi ministérium a horvátok részére felmondta a neutralitást ellenünk; a birodalmi országgyűlés előtt, a fellázadt rabló szerbeket „Waffenbrüdereknek“, az ellenöki háborút „természetelleninek“ nevezte ; a tót, oláh vidéki­ek Bécsből lázadásra izgatattak; Erdély az unió megtörésére bujtogattatott, szóval mindenütt pártütés, árulás, lázadás és mindenütt a fejedelem iránti hűség, és loyalitás nevé­ben a törvény ellen. Ez alatt hűtelen vezéreink bácsi táborunkat, melly jól vezetve elég volt volna a szerbeket akár kiirtani, két hó­napi tétlenségben, szabad ég alatt örökösen nyugtalanított állásban elkínozva, elkedvetlenítették, jobb felét betegség­­ségnek adák martalékul, végre csatába vezették ; a hadi tanácsban megállapított dispositiokat éjjel megváltoztaták, a­nélkül, hogy a hű és becsületes csapatvezéreket a változásról értesítették volna, s midőn Bakonyi mind­e­­zeknek ellenére már a sánczot meghágta, a győzelem per­­ezében hátrálót hivattak. Irtózatos! Majd ismét Temerin­s Járek esett áldozatul, mit a szerb gyujtogatóknak egy kardvágás nélkül feladtak, s visszafoglalni nem is próbáltak. Előbb pedig Földvárt e­­foglalák, s elfoglalván visszavonultak, átadták a szerbek­nek, s három héten át nézték egy puskalövésnyi­­re­­, — mikint csinálnak ellenünk egy újabb erőssé­get. — Végre pedig főtisztek s egész seregek — az idegenek kö­zöl — nyíltan kijelentették, hogy a határőrök ellen nem fog­nak küzdeni. Elvették pénzünket, s elárulták törvényünket, — és ezt katonai becsületnek keresztelték. Tényeket mondottam el. Igyekeztem lelkem s min­den tehetségem szerint a vészt ellensúlyozni, de a hadi tárcza nem volt kezemben, én csak szólhattam, tennem nem lehetett, lemondásomat pedig a legtöbb veszélynek mondá mindenki, s én hónapokon és azon kínos helyzet­ben valók, hogy együtt kellett egy olly politika felelősé­gének színét viselnem, melly vagy nem egyezett az én nézetemmel, vagy későn fogadtatott el, vagy a foganat­­bavételnél megtörött. Végre a bajok annyira nőttek, ugyanazon egy fe­jedelemnek egyik ministeriuma velünk olly ellensé­ges lábra tette magát, hogy a dolog már tovább igy nem maradhatott. Tisztába kellett el végre jóm, akar-e a király magyar koronája épségének, hű magyar nemzete törvényes önál­lásának s a király által esküvel erősített törvényeinek meg­védésében minket gyámolítani vagy pedig nem ? Mert ezen irtózatos állapot tovább nem húzható, ha­lasztható, hogy a pártütők lázadók, de még a rablók is, a fejedelem nevében borítsák vérbe, lángba az országot, irtó háborút viseljenek a magyar faj ellen; a fejedelem közvetlen köréből szőjék Magyarország ellen az összees­küvést , ha a fejedelem a törvény érdekében parancsol va­lamit , azt a királyi udvarból tegyék semmivé, a pártütők pedig azzal lázítsák a népet, hogy akkor tesz a királynak kedves dolgot, ha a király törvényes rendeleteinek ellene szegül. Azért hát mert ezen borzasztó játék tovább nem tűrhető — a ministerium elvégre belátta, hogy a diplomatizálásnak végett kell vetni, s a király akaratával tisztába jőni. Felment tehát két minister Bécsbe a királyhoz követ­­kező törvényes kivonatokkal: 1. Jöjön le az országba. 2. Összehívta az országgyűlést a végett, hogy a­ hon védelmére pénzről és katonáról gondoskodjék. Meg van a két törvény tehát sanctionálva. 3. Ha a magyar katona vérzik érette Olaszországban, tegye kötelességévé az országbani idegen katonának, hogy, engedelmeskedjék a kormánynak s védje a törvényt a párt­ütés ellen, s nyilatkoztassa becstelennek, a ki azt nem teszi. 4. Tiltsa meg Jelacsicsnak, hogy Magyarországot ne merje megtámadni. Ha e szó: „királyi eskü“ szent, lehet-e ezeket meg­tagadni? Azonban mi történt? Ministereink oda voltak 10 na­pig, s komolyan senki még csak szóba sem állott velük. Hanem időközben ministereink ottlételét teljesen ig­­norálva, ő felsége aláírása alatt kelt kézirat kíséretében a bécsi ministerium az ismeretes emlékiratot küldötte le Budára, melly emlékiratnál nagyobb politikai bűnt nem mutathat a história. Hazánk vérben lángban van a király nevének bitor­lása mellett izgatott pártütés által, mi arra kérjük a ki­rályt, segítsen minket királyi tekintélyével a hazát, a ki­rályi széket, s a törvényt megvédeni; s nekünk egy em­lékirattal felelnek, mellynek tartalma: „a törvény, mellyre a király esküdött, semmit sem ér, Magyarország szűnjék meg önálló ország lenni, s a német ministerium által Bécs­ből kormányoztassék, miszerint pénzünkről jövendőben se számoljanak, mint ekkoráig nem számoltak, magyar vité­zeink továbbá is a népek szabadságának elnyomására for­­dítassanak, mind ekkorig fordíttattak; minket pedig idegen zsoldo­sok tartsanak igában mint eddig tartottak, és le­gyünk továbbá is egy gyarmattartomány, szükségre, nyo­morúságra kárhoztatva, mind­eddig valánk. Ez volt a felelet igazságos kívánatainkra; ez volt a hála hűségünkért, ez volt a köszönet a dynastiáhozi ra­gaszkodásunkért. De még ez sem volt elég, ministériumunk küldöttei ott vesztegeltek Bécsben eredmény nélkül. Velők a dolog­ról nem is szólottak. — Az országgyűlés látván a cama­rilla tacticáját, miszerint halogatással akarja hazánkat el­veszteni, küldöttséget küldött Bécsbe a ministerium kivo­­natainak teljesítését a nemzet nevében követelni. És minő választ kapott ? Azt, hogy ő felsége beteg, tehát nem jöhet az or­szágba. A törvények sanctiójáról majd gondolkozni fog.

Next