Nemzeti, 1848. július-december (42. évfolyam, 44-199. szám)
1848-09-21 / 114. szám
Csütörtök 114. szám. alkotmány. NEMZETISÉG. Megjelenik minden nap, hétfőt kivéve, egyegy ív. Lapunk mindennemű hirdetményeket fölvesz; egyegy hasáb-sorért apró betűkkel öt ezüst kr. számittatik. Előfizetési díj félévre helyben boríték nélkül házhoz küldve 5 frt, borítékkal 6 frt, postán borítékban hatszor küldve 8 frt ; kevesebbszer pedig küldve 7 frt pengőben. Előfizethetni minden postahivatalnál s helyben a szerketőségnél Zöld kor utcza 488-dik szám alatt földszint a hivatalban. September 21-én 1848. SZABADSÁG. EGYENLŐSÉG. POLITIKAI HÍRLAP. Kossuth Lajos saját hírlapjában követvetkező érdekes czikket közöl e czím alatt: LEMONDÁSOM s a mi utána következett. Kötelességnek érzem , röviden számot adni polgártársaimnak. A martiusi napok nem ember műve. Az örökkévaló istené. Nekem csak annyi mivem volt benne, hogy határozottan megragadom az események fonalát. Mielőtt Bécsbe menének az országgyűlés küldöttei, Batthyány Lajost, leendő első magyar miniszerelnöknek kiáltom ki a pozsonyi erkélyről a nép ezereinek, s isten azt mondá „Amen u Úgy jön. Egy perczig Bécsben magában olly hatalom állott kezemben, mellynek emlékezetére is borzadok. Intésemtől függött, mi történjék a bécsi „Burg“-gal. És én azt mondom az austriai háznak: „Híved vagyok ; nekem nem kell semmi , én nem ismerek nagyravágyást eddig. Adja meg a király Magyarországnak, a mihez ennek régi joga van, a mire 14 király megesküdött, s esküjét egy sem tartotta meg; adja meg neki önálló független kormányzatát, und ich werde Ruheschaffen dem Hause Österreich in Wien.“ Ugy jon. És mi leyális magyarok beértük a legszorosabb igazsággal , kevesebbel mint az igazsággal; midőn minden kezünkben volt. Elég kábák voltunk azt hinni, hálásak lesznek a magyar nemzet iránt; még csak seregeinket sem hívtuk viszsza külföldről. A pragmatica sanctio iránti gyöngédségből hagytuk kin, támogatni a roskadozó ház oszlopait; ben pedig megszenvedtük az idegen tiszteket, idegen zsoldosokat, s etettük saját kenyerünkkel, fizettük keserves véres verejtékünkkel. " S mi lett belőle? miként hálálták meg? Seregeink vérével győzelmet vívtak ki, s dijul a magyar szabadságot akarják eltiporni; — az idegen seregek pedig összeesküdtek az őket tápláló hazánk ellen. Bécsből megjövénk, amint nevezének : „magyar argonauták.“ Kértem a ministerelnököt, hagyjon ki engem ministeri combinatiojából, gyomromból utálom a hivatalt. Azt mondák : nem lehet; nélkülem nem alakulhat ministerium; nem meri senki a tináncztárczát elvállalni. Engednem kellett. „Meghozom az áldozatot, a legnagyobbat életemben. Ministerré leltem, — s a sok kegymosoly csak ugy özönlött reám le a magasból. S én regborzadtam önmagamtól, midőn a sancho napján a trónus lépcsőzetéhez kellett állanom.—És mondom magamban : , Mindenható Isten! miért mérted reám e pohárt.“ Elkövetkeztek a kezdődő résznek napjai. — Elvem volt: igazság, de az igazság mellett kérlelhetlen szigor a kígyófaj ellen, ahol csak fejét felmeli. Azt mondák : diplomatizáljunk, ne kisértsük energiával a fótumot. Hiszen lehetetlen, hogy elhagyjanak ; lehetetlen, hogy ne támogassanak, királyi esküvel szentesített törvény s igazság mellett. És diplomatizáltunk. És megcsalták szegény hazánkat, látul , iszonyatosan. Midőn világos volt, hogy megcsaltak, mondom: „Az idő ugyan veszve van, most 10,(!) ember kell, hol kétezer elég volt volna.“ Azonban bátorság, energia, még veszve nincsen semmi. És mondok : igen, energia , de a „törvényes formák között“ azon túl nem lehet lépni, akármi történik. No, mondom, formák miatt elvesz a haza. — De biz az csak úgy ment, hogy ha valamelly parancsnok elárult, írtak neki régi híres lőcsei formára „Herr M. soll sich äussern , miért árulta el az országot ? “ Jelcsics nem úgy bánt a dologgal, akasztófát állított annak számára, aki nem akart pártütő lenni, s mikor elég erős volt, azt mondá a péterváradi főhadi kormányzónak , a nálánál öregebb, rendjelekkel rakott, érdem s nem pártütés által emelkedett Feldmarschal-Lieutenant Hrabovszkinak : „Rendet a császár tette ide, én pedig leteszem, menjen kend pokolba!“ És elment — mondván: majd „satisfactiót kér a császártól,41 a császár pedig azt mondá : „Mein lieber Jelacsics, ön derék, hű, loyális pártfogóm; biztosítom önt magas császári kegyelmemről.“ És mi mindig „törvényes formákról“ és „diplomatia-nól“ és „militair reglementről“ és „Reusserungokról“ beszélgettünk. Százszor mondom : „resignálok“, azt felelék: „Az istenért nem szétbomlik a ministerium, soha sem lesz többé magyar kuánczminister. Én leszek felelős a haza szabadságáért.“ Kínos egy helyzet volt. Öt hónapon át soha egy nyugodt pillanat, soha egy, mellyben magammal elégedett lehettem volna. Időközben a császár megszökött Bécsből. Más nemzet azt mondta volna, a mit a nemzetek mondani szoktak, midőn iejedelmök megszökik. Mi, mindig hű, mindig loyális magyarok, keltőztettük hűségünket. A .Martius« szerkesztője perbe fogatott, mert azt hitte, hogy István főherczeg ideiglenesen kezébe véve az országlást. Könyörögtünk, hogy jöjön a király hű körünkbe, s elég naivok voltunk hinni, hogy megteszi, anynyival inkább, mert meg is ígérte, miként előtte 14 ősei ezerszer megígérték, és 300 esztendőn át, alig töltöttek 300 napot Magyarországon. Ekkor a vezérpolitica az volt: „Budapest nyugodt legyen minden áron, különben a király el nem jő“, és Budapesten e nyugalom végett annyi katona vesztegelt, mennyivel Kis Ernő kiirtotta volna a rabló szerbeket. Majd mindinkább világosságra jöttek a reactio ármányai ; a katonai parancsnokok részint haboztak, részint nem engedelmeskedtek; a bécsi „Hofkriegsrath“ épületének személyzete mindenütt bemás tolta kezét a magyarországi katonaság dolgaiba ; Jelacsics nyíltan revoltált; külföldről a magyar katonát nem adták ide, hermetice elzárták a magyar kormánnyal a közlekedéstől, ha valamelly magyar ezrednek magyarhonbai bejövetelét megengedték is, a végrehajtás elmaradt. Maga a király is parancsolt, még sem lett semmi sikere, s azt mondák Bécsből: „mi mindent megtevőnk , de — ez s ez ezredes, ez s ez parancsnok nem engedelmeskedik.“ Átalában ő felsége a király kevés kivétellel, mindaddig, míg Olaszországban Radeczki nem győzött, mindig kiadta a törvényes parancsokat. Jelacsicsot pártütőnek nyilatkoztata, a hadi főparancsnokságoknak, határőröknek megparancsolta, hogy a magyar hadügyminiszernek engedelmeskedjenek. Ámde parancsainak ritkán engedelmeskedett valaki, s az ellenséges szellemű főtiszteknél azon maxima uralkodott, hogy nem az a fejedelem akaratja, amit ír, hanem az, amit „mások a fejedelem legközelebbi körében mondanak.“ így űzte a camarilla velünk s a király nevével a legrutább játékot. János félig nem ment Horvátországba, a fejedelem törvényes akaratát tudtul adni a népnek s határőröknek. Jelacsics ellenben kit a király pártütőnek nyilatkoztatott, Bécsben a legnagyobb kitüntetéssel fogadtatott. Bécsből, mint mondák „tévedésből“ ágyukat, lőszert, puskát, fegyvereket küldötteknek; küldöttek pénzt, nehogy a szegény határőrök szükséget szenvedjenek; a közös harminczadi hivataloknak megparancsolták, hogy a magyar jövedelmeket Jelacsicsnak adják ki, nyugtatvány mellet; a Fiume védelmére rendelt magyar gránátosokat „tévedésből“ Radeczkihez küldők; Dreyhahn alezredest, ki Fejértemplomot olly rútul eláruló „tévedésből“ ezredessé tették; Mayerhoffer austriai consul és tábornok „nehogy polgárvéront ássék,“ a határőr ezredeket fellázította, s a rabló szerbekkel czimborált, miután először Bécsben onnan Zágrábban megfordult, Sz. Tamás körül árulás tette semmivé igazságos reményeinket. A magyar hadügyminiszer rendeletei ellen minden ember „alázatos remonstratiókat tett,“ és senki sem engedelmeskedett ; a bécsi ministérium a horvátok részére felmondta a neutralitást ellenünk; a birodalmi országgyűlés előtt, a fellázadt rabló szerbeket „Waffenbrüdereknek“, az ellenöki háborút „természetelleninek“ nevezte ; a tót, oláh vidékiek Bécsből lázadásra izgatattak; Erdély az unió megtörésére bujtogattatott, szóval mindenütt pártütés, árulás, lázadás és mindenütt a fejedelem iránti hűség, és loyalitás nevében a törvény ellen. Ez alatt hűtelen vezéreink bácsi táborunkat, melly jól vezetve elég volt volna a szerbeket akár kiirtani, két hónapi tétlenségben, szabad ég alatt örökösen nyugtalanított állásban elkínozva, elkedvetlenítették, jobb felét betegségségnek adák martalékul, végre csatába vezették ; a hadi tanácsban megállapított dispositiokat éjjel megváltoztaták, anélkül, hogy a hű és becsületes csapatvezéreket a változásról értesítették volna, s midőn Bakonyi mindezeknek ellenére már a sánczot meghágta, a győzelem perezében hátrálót hivattak. Irtózatos! Majd ismét Temerins Járek esett áldozatul, mit a szerb gyujtogatóknak egy kardvágás nélkül feladtak, s visszafoglalni nem is próbáltak. Előbb pedig Földvárt efoglalák, s elfoglalván visszavonultak, átadták a szerbeknek, s három héten át nézték egy puskalövésnyire, — mikint csinálnak ellenünk egy újabb erősséget. — Végre pedig főtisztek s egész seregek — az idegenek közöl — nyíltan kijelentették, hogy a határőrök ellen nem fognak küzdeni. Elvették pénzünket, s elárulták törvényünket, — és ezt katonai becsületnek keresztelték. Tényeket mondottam el. Igyekeztem lelkem s minden tehetségem szerint a vészt ellensúlyozni, de a hadi tárcza nem volt kezemben, én csak szólhattam, tennem nem lehetett, lemondásomat pedig a legtöbb veszélynek mondá mindenki, s én hónapokon és azon kínos helyzetben valók, hogy együtt kellett egy olly politika felelőségének színét viselnem, melly vagy nem egyezett az én nézetemmel, vagy későn fogadtatott el, vagy a foganatbavételnél megtörött. Végre a bajok annyira nőttek, ugyanazon egy fejedelemnek egyik ministeriuma velünk olly ellenséges lábra tette magát, hogy a dolog már tovább igy nem maradhatott. Tisztába kellett el végre jóm, akar-e a király magyar koronája épségének, hű magyar nemzete törvényes önállásának s a király által esküvel erősített törvényeinek megvédésében minket gyámolítani vagy pedig nem ? Mert ezen irtózatos állapot tovább nem húzható, halasztható, hogy a pártütők lázadók, de még a rablók is, a fejedelem nevében borítsák vérbe, lángba az országot, irtó háborút viseljenek a magyar faj ellen; a fejedelem közvetlen köréből szőjék Magyarország ellen az összeesküvést , ha a fejedelem a törvény érdekében parancsol valamit , azt a királyi udvarból tegyék semmivé, a pártütők pedig azzal lázítsák a népet, hogy akkor tesz a királynak kedves dolgot, ha a király törvényes rendeleteinek ellene szegül. Azért hát mert ezen borzasztó játék tovább nem tűrhető — a ministerium elvégre belátta, hogy a diplomatizálásnak végett kell vetni, s a király akaratával tisztába jőni. Felment tehát két minister Bécsbe a királyhoz következő törvényes kivonatokkal: 1. Jöjön le az országba. 2. Összehívta az országgyűlést a végett, hogy a hon védelmére pénzről és katonáról gondoskodjék. Meg van a két törvény tehát sanctionálva. 3. Ha a magyar katona vérzik érette Olaszországban, tegye kötelességévé az országbani idegen katonának, hogy, engedelmeskedjék a kormánynak s védje a törvényt a pártütés ellen, s nyilatkoztassa becstelennek, a ki azt nem teszi. 4. Tiltsa meg Jelacsicsnak, hogy Magyarországot ne merje megtámadni. Ha e szó: „királyi eskü“ szent, lehet-e ezeket megtagadni? Azonban mi történt? Ministereink oda voltak 10 napig, s komolyan senki még csak szóba sem állott velük. Hanem időközben ministereink ottlételét teljesen ignorálva, ő felsége aláírása alatt kelt kézirat kíséretében a bécsi ministerium az ismeretes emlékiratot küldötte le Budára, melly emlékiratnál nagyobb politikai bűnt nem mutathat a história. Hazánk vérben lángban van a király nevének bitorlása mellett izgatott pártütés által, mi arra kérjük a királyt, segítsen minket királyi tekintélyével a hazát, a királyi széket, s a törvényt megvédeni; s nekünk egy emlékirattal felelnek, mellynek tartalma: „a törvény, mellyre a király esküdött, semmit sem ér, Magyarország szűnjék meg önálló ország lenni, s a német ministerium által Bécsből kormányoztassék, miszerint pénzünkről jövendőben se számoljanak, mint ekkoráig nem számoltak, magyar vitézeink továbbá is a népek szabadságának elnyomására fordítassanak, mind ekkorig fordíttattak; minket pedig idegen zsoldosok tartsanak igában mint eddig tartottak, és legyünk továbbá is egy gyarmattartomány, szükségre, nyomorúságra kárhoztatva, mindeddig valánk. Ez volt a felelet igazságos kívánatainkra; ez volt a hála hűségünkért, ez volt a köszönet a dynastiáhozi ragaszkodásunkért. De még ez sem volt elég, ministériumunk küldöttei ott vesztegeltek Bécsben eredmény nélkül. Velők a dologról nem is szólottak. — Az országgyűlés látván a camarilla tacticáját, miszerint halogatással akarja hazánkat elveszteni, küldöttséget küldött Bécsbe a ministerium kivonatainak teljesítését a nemzet nevében követelni. És minő választ kapott ? Azt, hogy ő felsége beteg, tehát nem jöhet az országba. A törvények sanctiójáról majd gondolkozni fog.