Nemzeti Ujság, 1920. február (2. évfolyam, 28-52. szám)
1920-02-01 / 28. szám
. IHM Tasárnap, 1920. február 1. -k II. évf. 28. szám. NEMZETI TIMG Szerkesztőség: Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28. sz. Telefon : József 65 és József 66. 1 . Kiadóhivatalt IV., Gerlótzy-utca 11. sz. Telefont 107—37. KERESZTÉNYPOLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: Túri Béla. Előfizetési ár: Egész évre 220 kor., félévre 110 kor, negyedévre 56 kor, egy hónapra 20 kor. Egyes szám 80illér. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Aranyat kenyérért! te*»: Pschika Ottokár. Budapest, jan. 31. Kenyeret, kenyeret . . . ez a sóhaj kel mindenfelől. Ezt sóhajtja nemcsak az éhség, hanem a hazafias gond és aggodalom is, mely az államéletnek, a rendnek s közbiztonságnak létfeltételeit a normális élet kellékeiben látja s azokat kenyér nélkül, éhező tömegek elkeseredésében méltán minden rossztól félti. Cseppet sem csodálkozom tehát azon, hogy e nagy kenyéráhitozás megint , a magyar nők lelkében“ váltott ki" elementáris visszhangot,a melynek a Move női csoportjának ülésén Farkas Edith adott" aranyérces kifejezést, ' midőn ■ mondotta, hogy mindent a kenyérért, — adjunk oda mindent, amink még van,—adjunk aranyat, ezüstöt, ékszert s én hozzáteszem, arany-, nyakláncokat, kereszteket, gyűrűket, kelyheket — mindent a kenyérért, mert az nekünk most annyi, mint élet s bizalom, annyi, mint szociális és keresztény kötelesség ! Előbb lehetett aranyunk, mert volt kenyerünk ; most nem tarthatjuk meg aranyunkat, mig nincs kenyerünk ! Azelőtt aranyos volt itt minden, aranyos az élet és a kedv; aranyos volt azért, mert a mezők az aranyos búza illatával s az otthonok kenyérillattalvoltak telve. Kenyérillat, mily parfüm, az erős, egészséges élet illata! Mikor a gyerekek talicskákon vitték haza a féktől a nagy kerek kenyeret, az utca klett illatos tőle is örömmel konstatáltuk, hogy a kenyér mosolygós pírja s a pirospozsgás gyermekarc mennyire együvévaló. Most kevés van, e párolgós jóból, kevés az anyaföld e kondenzáló velejéből, kevés a napsugár e lisztté hamvasztott tüzéből! Azért gyönge a jelenünk s bizonytalan a jövőnk, mert az erőt a kenyér pórusai lélekzik s a lélek a kenyér likacsaiban lakik, az a lélek, mely az anyaföld s az anyanapsugár lelke s mely, tennünk vérré, életté, lélekké s jókedvvé lesz ! De hát ez nem hiányozhatik ! A kenyeret meg kell szereznünk minden áron , ezt ki kell kaparnunk a földből, ki kell bányásznunk tárnáinkból, ki kell termelnünk kőből, fából, ki kell reresztenünk a sziklából , legsürgősebb pedig, hogy megvegyük s ,előteremtsük most aranyon és kincsen, ami még van ilyesmink, mert azt most ezen lehet a legkönnyebben s leggyorsabban előteremteni. Ne tétovázzunk s "ne késlekedjünk ! Az éhezők eladtak már mindent ; eladtak szőnyeget, bútort, fehérneműt, ruhát; azok odaadták már aranyukat s ékszereiket is, ha volt belőle. Azoknak már nincs eladnivalójuk. De talán nekünk van még odaadni valónk. Nekünk, kik magunk körül az élet hervadását s fonnvadását látjuk, kik gyermekeinket felkínáljuk a világnak a szélrózsa minden irányában, nekünk talán van még valami értékünk s ékszerünk, van talán nyakláncunk és gyűrűnk, az egyházaknak vannak műértékkel nem biró kelyheik s keresztjeik ; vannak talán még drágaköveink, melyeket kenyérré tehetnénk. Van Magyarországon még sok hideg kincs, mellyel az éhség e nagyböjtjében az elcsigázott nemizedékbe életet, reményt, bizalmat s bátorságot önthetnénk. Soká tart már ez a nagyböjt s ki tudja, meddig tart még, ha nem kurtítjuk azt meg. Minden verc nem egy, hanem számitatlan halál s nincs a nemzet életnek az a tengere, a mely a nyomorúság és éhség tátongó résein most el ne folyna s reánk nézve el ne veszne. Ez az arany- s kincsgyüjtési mozgalom a végső «népfelkelés» a csaták s forradalmak nyomában járó belföldi ellenség ellen! S ez ugyancsak annak a lelkesen hirdetett keresztény nemzeti kurzusnak leghatásosabb bemutatkozása is lenne! Mutassuk ki szivünkről, hogy :aranysziv,— mutassuk ki szociális kurzusunkról, hogy: csupa megértés s áldozatkészség. Kenyeret adni, ez a mi nagy szociális kötelességünk, az első s a legelemibb. A szociális kenyér az a kenyér, amely nemcsak az enyém, hanem a másé is; —a szociális éhség az, melyet nemcsak az a másik szenved, hanem melyet én is érzek s a szociális érzék az, mely nem bírja elviselni mások kínját s azt úgy éli át, hogy a maga kenyerét — hát még aranyát — mással, az éhezővel megosztja. Biztos vagyok benne, hogy akit a szociális éhség, vagyis a szegények, a bolt előtt ácsorgók, a kenyeret hétszámra nem látók éhsége gyötör, hogy az nem teszi el láda fiókjába körmöci aranyait s nem akasztja nyakába aranyláncait s nem halmozza fel kincstárakban s hiúságos üvegszekrényekben ékszereit, hanem fölajánlja azokat a tisztakezű s idegen fillérhez mint parázshoz nyúlni nem tudó, a Szociális Missziótársulat s a Move nőcsoportja által alakítandó bizottságoknak, hogy kenyér jusson az éhezőknek. . Ne áltassuk magunkat s az arany fénye a babája ne homályositsa el szemünket. Gondoljuk el, mit tenne Krisztus s az apostoli egyház, ha garmadában volnának láncai, gyűrűi s kelyhei s ha híveit éhhalál fenyegetné ! De gondoljunk hazafias kötelességünkre is ! A haza és a ház is kell, hogy kenyeres haza és ház legyen , mert ha a kenyeret kilopják vagy kirabolják belőle, akkor kihazudják az országból a hazát s házból az otthont. A kenyérfélén haza és ház romba dől. Az éhes tömegek gyűlölködve s átkozódva vonulnak el e hideg eszmények alatt. Mire való nekik ország, társadalom. Mikes 209. levele. Irta : Komáromi János. Rodostóból, 29. Jan.ario 1920. Nyughatatlan elmével irom ezt a levelemet, édes néném. Mert egynéhány napoktul fogyást a Havasalföldön át olyan hírek jönnek ide Konstancinápoly városából, amelyek szomorúsággal töltenek el engem, utolsónak maradt, nyomorult bujdosót. Mert utolsónak maradtam, édes néném s azóta, hogy Zay urfi halála után engem tett meg básbuggá a porta - azóta egymagamban hallgatom a vizek nagy zúgását s tudom, hogy nem láthatom meg többé a köpenyegét se a zágoni hegyeknek, mert a királyaszony megüzente idejében, hogy nec nominetur in nobis. Hát azóta én illedelmesen hallgattam. Néha ugyan írogattam kevéskét, de csak módjával. Hanem a Havasalföldön át olyan hírek jönnek egynéhány napoktól fogvást, amelyek miatt újra meg újra reám száll a keserűségnek ködje. Párába érkezett idegen utasnépek beszélik, hogy a fejedelmi város kirekesztetvén a haza közösségéből, Bercsényi úrral meg Sibrik apánkkal együtt megint csak hazátlanul maradt az én sokat bujdosott uram. Az ilyen szóbeszédek miatt elnehezül a szivem - s vén szakállamat a mellemre bocsátom te olyankor ... S az ilyen szóbeszédek miatt elmémben gyakran foglalkozom megholt bujdosótársaimmal : Csáky úrral, Jávorka komámmal, vagy Pápay sógorral s keserűen szemlélem mindama helyeket, hol a mi urunk járt, dolgozott és beszélt egykor, mig el nem ment közülünk szegény, amikor is irtóztató sírás-rivás közt árvaságra hagyott bennünket ezen az idegen földön ... Ha jól összeveszem az időt, ennek száznyolcvanöt esztendeje lesz már Nagypéntek idei éjszakáján. És ahogy így újra elszemlélek magam körül, minden csak újabb szomorúságra gerjeszt a szomorúságnak ezen a tanyáján. Akármerre forduljak is, mindenütt csak azokat a helyeket látom, ahol valamikor megfordult a jóságos gazdám ... A Magyarok Utcájában állnak még a kövek, melyeken ha misére ment, az öreg törökök messziről köszöntötték már az öreg magyar királyt... Házában megvan még az esztergapad, amelyen déltől estéiig fúrt és faragott s az ő gyönyörű szakálla ugy tele lett olyankor forgácscsal, mint valamely mesteremberé, de ő maga is csak nevette magát emiatt... Kiskertemben látszik még a negyedik lába annak az elenyészett padnak, melyen valamikor Lehonner István, amaz összegubanczolt üstökű vén talpas tisztogatta a csizmámat s tisztogatás közben lehajtván a fejét, furcsán dudolgatott maga elé, de mindig csak ezen egy verset: Antal ur bujdosik, Vak Bottyán haldoklik — Vitéz Fodor László sebekben kínlódik... Odafigyelvén olyankor, eltűnődtem sok letűnt dolgon. És amig Lehonnai István szüntelenül ezen egy verset dudolgatta maga elé, megesett többször, hogy öreg urunk is kijött a könyöklőre, ott megállt s elhallgatván darab ideig Rottyán apánk haldoklását s Fodor László kínlódását, meg-megrezdült az ő szép feje és szakálla s csak felsóhajtott magában, szegény... Most aztán, hogy az öreg Rákóczi ujabtt bujdosásáról vettem hírt, az elmémet zaklatni kezdik ezek a régi emlékek. S ha most a régi helyeket pusztán látom magam körül, e puszta helyek látása keserűséggel tölti el a szivemet.. . Nagyon elhagyattam itt mindenkitől s régebben ha könnyhullatás volt is a vigasztalásom, mostanában egy idő óta azzal biztatgatom magamat: — nem érdemes már tovább élni ! A fejedelem rámhagyta ugyan kemény szóval, hogy csak jegyezgessem az árva magyarok dolgait, de most, hogy a fejedelmi város piaccán idegen lovak idegen ágyukat húznak a fejedelem sírja felett, most többször bizonyítgatom magamnak : — meg kéne halni, Kelemen ! Meg kéne halni ! Jaj néném, hiszen ha egyszer már megkönyörülne rajtam az én Atyám és Istenem és ha nyugalomra küldené már az utolsó, lévén ült bujdosót! De az Isten rendelése ellen ne zúgolódjunk, mert ha fogat adott nekünk, gondoskodott róla, hogy ennünk is legyen mit ebben a keserves bujdosásban, nekem pedig végig kell ennem azt a rakás kenyeret, melyet lerakott ide a számomra. Áldassék érte az ő szentséges neve ! Hanem a való, édes néném, hogy a Ken levelei csak minden ,három esztendőben erryszer szoktak bezörgetni a rodosfói páriára , már ha három esztendőnek számitjuk a három hónapot. Tudom, hogy a szerelmi megvágvon közöttünk, csak a távolság nőn meg a hatszorosára, mióta Red otthagyta perai lakását s ha . Ill - ■ •• / I V • % • , " 1020 r ' ATVE" íz