Nemzeti Ujság, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)
1920-03-26 / 74. szám
. * *V/ # ' M NE FIZETI ÚJSÁG * 1’ Szerkesztőség s Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28. sz. . Telefon: József 65 és József 66. Kiadóhivatal , IV., Gerlóczy-utca 11. sz. Telefon: 150—62. Péntek, 1920* március 26. * 11. évf. 74. szám, KERESZTÉRT POLITIKAI HAFILAP Felelős szerkesztő: Túri Béla. Előfizetési ár. Egész évre 220 kor., félévre 110 kor, negyedévre 56 kor, egy hónapra 20 kor. Egyes szám 60 fillér. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. / A titkos ellenségek. irta: Túri Béla. Budapest, márc. 25. Kormányválságról, pártharcokról, a pártok keretén belül személyi tülekedésről cikkeznek a zsidó tőkéből fenntartott lapok ; mindezt azért, hogy diszkreditálják a keresztény politikát! A szúnyogot elefánttá fújják fel. Ahol a legkisebb nézeteltérést szimatolnak, ott ökölharcról írnak és terjesztik a könnyen hivő és természetesen a mai rettenetes viszonyokkal elégedetlen emberekben az új politikai messiásban való hitet. Meddő, öngyilkos viszálykodásról vádolják a nemzetgyűlést, mintha, bizony az volna minden cselekvésnek meggátlója és minden bajnak okozója, hogy néha valaki felemeli szavát a panamák ellen a közéleti tisztaság érdekében vagy ha néha valaki erőteljesebb tempót sürget a keresztény kurzus megvalósítására. Hát kétségtelen, hogy nehéz minden lépés, melyet a romokközött előre lehet tenni. De ennek nem a nemzetgyűlés, nem is pártharcok, nem is kormányválságra való törekvés az oka, hanem a zsidó üzérkedés, a lánckereskedelem és a zsidó tőkének még a külföldről is idenyúló hatalma, mely megköti a kezét-lábát minden kormánynak, hogy emberségesebb viszonyokat teremt,hessünk és a keresztényrestauráció,munkáját is minden vonalon megkezdhessük. A politikai életben az olyan féle hullámverések, melyek kétségkívül most is jelentkeznek, nem jönnek komoly számításba. Ezek amolyan, a felületen mutatkozó hullámfodrok vagy a pohár vízben csinált viharok. A nagy eseményeket és tennivalókat ezek nem gátolnák, ha a gazdasági és külpolitikai helyzet nem nehezedne reánk és természetes következményképp nem rontaná a tömegekben a kormányzatban való bizalmat.» De ha már e valósággal számolni és küzdeni is kell, legalább a keresztény politika ellenségeinek mesterkedései ellen csukjuk be a fülünket. És a hamis hírek, tendenciózus beállítások helyett inkább mind arra serkentsük a kormányzatot, hogy számoljon le azokkal, kik a megélhetést lehetetlenné teszik, kik ma is üzérkednek és gazdagodnak, mikor a társadalom 99 százaléka koldus életet él. Ezt a politikai programmot hirdesse mindenki, hogy erőt kölcsönözzön a nemzet közvéleménye a kormánynak a nemzetközi hatalmakkal szemben is. Ebben áll ma a hazafiság. Akik ma is Párisból várják haza a megmentőt, mintha itthon a keresztény politika képviselőit kellene leszorítani a fórumról és hogy akkor mindjárt munka és béke lenne, azok egyszerűen kihasználják ismét akonjunktúrát, hogy a maguk liberális portékájukat árulják. Ha Apponyi Albertet hívogatják, ezt magában véve jól teszik, mert tényleg szükség volna Apponyi Albertekre (ha ugyan szabad többes számban használni e nevet), itthon is, de a keresztény közvélemény ne feledje, hogy ugyanezek a hívogatók voltak azok, kik Apponyi Albertet évtizedeken át támadták, befeketítették és a közélet vezetéséből ki is szorították.. Túlságosan közel vannak még ezek az idők "arra, hogy a hazugság az igazság palástjában léphetne fel és elhitethetné, hogy a keresztény nemzeti újjászületés vágya harsan fel a szavában. A keresztény politika titkos ellenségeinek e taktikáját világosan látjuk. Értjük is indokát. De már nem értjük, hogy a keresztény kisgazdapárt orgánumai is kezdenek rálépni erre a lejtőre. Mire való tehát az olyan politizálás, mely mindjárt öklöket mutogat a nemzetgyűlés feloszlatásának bunkósbotjával akar politikát csinálni csak azért, mert a nemzetgyűlés a munka mellett, a közéleti tisztaság éber őre is akar lenni. Hát ki nem akarja ezt,, aki keresztény kurzust akar ? És ha néhány embernek kellemetlen órákat vagy — ha nem akarja — politikai bukfencet okozhat az ilyen akció, talán az már nemzeti szerencsétlenség lesz? Vagy ezzel áll és bukik a keresztény kurzus? Ne értessünk félre: nem igaztalan meghurcolásokat pártolunk. Nem is erre biztatunk. De ezt a beteges tünetet, mely a politikai gondolkozásban mutatkozik, ki kell irtani. A fától lássuk meg az erdőt, a keresztény politikai programmot. Számoljunk le mindenkivel és csakis azzal, aki ennek állna útjába. Egyébként menjünk zavartalanul a magunk, a nemzet által kijelölt nagy célok felé. Kormányválságot, pártharcot csak az indokolhatná, ha ezt a célt csak így lehetne biztosítani. Ez meg is követelné. De mert erről nincs szó — reméljük, hogy nem is lesz — ne hagyjuk tehát magunkat kizökkenteni a keresztény kurzus vágányából. Vágjuk a medrét mentül bátrabban. Mentül határozottabb és erősebb kézzel. A siserehadat, a leselkedőket és a gáncsvetőket söpörjük el egy kézlegyintéssel. A méregkeverőknek italából . Egy tizkoronás arany. irja: Szederkényi Anna. — A „Nemzeti Újság“ tárcája. — Azt a tizkoronás aranyat az iskolaszéki elnök ur fűzte ki a legjobb tanulónak a negyedik elemi osztályban__ Abban az esztendőben, ősszel költöztek az én szüleim Tokajba. A vén Kákó gazda négy hosszú szekerén fuvarozták ks szép, fényes bútorokat Sályfalvától Tokaj városig. Nagy messzire vannak ezek egymástól, egy nap, egy éjszaka tartott az út... Jézus Mária ! De még milyen rettenetes messze ! Tiszán innen az egyik, szőke Tiszán túl a másik. Amit az egyik parton megkeres az ember fia, úgy úszik el a másikon, mint ahogyan a vizen lefelé úszik a szalmaszál. Játszik a hab a kis sárga szalmaszállal. Ki tudja, honnan sodorta bele a szél, vagy tépte, szaggatta el a víz áradatra. Csak hengergeti, csapkodja maga előtt a hullámzó víz a szalmaszálat. A mélybe buktatja, vízszinére löki. Irja a partra, ismét csak bd'**nia. Mit lehet egy szál szalma, ha fölkapta a Tisza habja?... Semmit. A semminél is kevesebbet.. .. Mit tehet az emberfia ? Az ugyan jobban cselekszik, ha lekonyitja a fejét és hagyja, hogy sodorja az áradat. Legalább megkíméli az erejét, több marad a sóhalozásra ... A hegy hosszú szekér térzjéből nem sok maradt nekünk, mire kitavaszodott Tokajban. Ami még ott lézengett a két nagy szobában, tudom, ráfért volna a vén Kákó kis kocsijára. A többi le-USZOtt J1 'Dje^'.nej . . Gyengetestü volt az én apám Sápadtarcú nagy barnaszenük szomoruszain. Úgy tudott nézni, hogy akkor is inni látszott, mikor mosolygott. Nevetni nem sokszor láttam életemben . . . Azon a napon, mikor azt a tízkoronás arabját kibilették a mi osztályunkban*?* együtt, mentünk vásárolni az anyámmal. A piacon állott a Vogel-üzlet. Nagy fűszerkereskedés, mindenféle-fajta csemetéket 'fújtak benne."*Egy fényeskémi szerecsen állott a kirakatban. Tiszta fekete volt a teste, csak a fején és derekán vöröslett az aranyos virágokkal tarkított sapka és az öv. A két kezében nagy tálcát tartott a szerecsen, amire datolyák, banánok, koszorúfügék, cukrok és csokoládék voltak fölhalmozva. Sokszor állottam én az előtt a kirakat elött és sokszor néztem én a szerecsen tálcájára. Nagyra nyitottam a szemeimet, a szám széle kicserepesedett, kiszikkadt a kimondhatatlan erős vágyakozástól... Az édesanyámat odahúztam a’ kirakat elé és rámutattam a szerecsenre. Nem szóltam, nem kértem, csak megmutattam neki. () ezt mondta : — Kenyérre kell a pénz, gyermekem. Az üzletben sokan voltak, mi ott ácsorogtunk jobbra-balra, amig elment mindenki. Vogel úr megállt anyám előtt és rákiáltott: ■ • ' — Nincs több hitel, kiszáradt a kútja. Akinek nincs pénze, nyeljen éhnyálat. Legalább nem rontja meg a gyomrát. Az anyám nem válaszolt. Reszketett a keze és lekerítette a nyakáról a rojtos kendőjét. Szép, nagy szürkekockás kendő volt, hosszú, göndör a rojtja és olyan puha, mint a bárány gyapja. — Itthagyom a kendőmet zálogba, Vogel úr. Ne féljen, kiváltom. Inkább a bőrömet hagynám elveszni, mint ezt a kendőt. Az édesanyám vette nekem ezt a kendőt a debreceni vásáron. Ez volt az ő utolsó ajándéka. Kedves ez az én szivemnek ... Kenyérnek való lisztet adjon, Vogel ur. Egy kis sót meg— tette hozzá egy kis gondolkodás után, kicsit szégyenkezve — egy olyan rúd csokoládét, amilyen a kirakatban van, ezüstpapirosban. Vogel ur gúnyosan nevetett az anyám szeme közé : — Nono ! Talán lakodalom lesz a háznál ? ! Azután odafordult a segédhez : — Adjon neki egy darab csokoládét is... Az üzletből kijövet, a Kisújváros utca sarkán föltépte anyám a csomagot és kikezdtem belőle a csokoládét. — Nesze, lányom, itt a csokoládé... . . Ott ültem (Ate az asztal tetején, csipkét horgoltam Ludmilla kisasszonynak. Ludmilla kisaszszonynak szürke volt már a haja,, de azért módosan kisütötte minden délelőtt. A lakók közül csak nekivolt szabad bejárása a háziúr kertjébe. Ki is ült minden délután a nagy diófa alá. Fehér és fekete, kövér macskáját az ölébe fogta és úgy sütkérezett a kellemes tavaszi napsütésben. A mi ablakunk a kertre nyílott. Egy szép napon fölkiáltott hozzám Ludmilla kisasszony.:— Mit horgolsz, kislány, ? !— Csipkét horgolok. *— Mire horgolod ? •— Vánkoshuzatra a kézimunka-kisasszonynak. i— Gyere le, mutasd meg.— Nekünk nem szabad a kertbe menni. — Csak gyere. Én majd beengedlek. — Kikapok a háziasszonytól. — Ne félj semmitől, ha én mondom. Mutasd azt a csipkét Huszonöt méter csipkét rendelt Ludmilla kisasszony. Minden méterért harminckét fillért fizetett. Erről a csipkevásárról csak ketten tudtunk anyámmal. Aludt már mindenki a házban, csak az anyám virrasztott meg én. Ő idegen fehérneműt foltozott, én horgoltam. Kucorogtam a lámpa alatt és nagyon büszke voltam, mert az anyámmal közös titkot neveltünk, mert segítettem neki a drága pénzt megkeresni. Úgy éjfélfelé szokta csendesen mondani anyám :— Most menj, feküdj le és aludj el hamar, mert mindjárt itthon lesz apátok. ... Azon az éjfélen nem bírtam elaludni. Pedig erősen szorítottam össze aszempillámat. Másfelé volt útja az aludásnak, az én fekhelyemet elkerülte. A kendőre gondoltam, Vogel úrra, a csokoládéra. Isteniem, hogyan szégyenkezett anyám és mégis két. Mennyire kínáltam és a világért sem kóstolta volna meg. Neked vettem, fiam, legalább be élveztél a kendő árából. A kendő ... A kockás meleg kendő, ami az utolsó ajándéka volt a nagyapámnak.»* Még nem voltam tíz esztendős akkoribanés mégis azon az éjszakán," azon"a'kendőn, a csokoládén, abból a lisztből sült első falat puha kenyéren keresztül belerágtam magamat a fájdalmas n.