Nemzeti Ujság, 1922. december (4. évfolyam, 274-297. szám)
1922-12-31 / 297. szám
Vasárnap, 1922 december 31. NEMZETI UJSÁG Petőfi a magyar zenében (ANemzeti Újság tudósítójától) A nagy költők minden nemzet művészetében fáklyavilágként lobognak. A sorok, a versek, mit papírra vetettek, átitatják a nemzeti köztudatot- Belevésődnek a lelkekbe soha nem múló emlékül és lobogó lángjuk újabb és újabb tüzeket gyújt a szívekben. Kinek érzés- és gondolatvilágát alakítják át, kinek pedig visszhang két lelkéből az álmodó vagy száguldó szavak nyomán és dal, ének, muzsika fakad a költő verseire. A magyar költők közül egyik sem annyira alkalmas a megzenésítésre, mint Petőfi. Verseiben minden zenei követelménynek akaratlanul eleget tett. A versek egyszerűek, keresetlenek, őszinték és mindenek fölötti költemények. A tárgy, amiről szólnak, a forma, amiben alakot öltenek, a szavak, amelyeken szárnyra kelnek, mind vonja-viszi a képzeletet. Maguk a szavak, a sorok dalolnak már. Lendület, erő, szenvedély, szilaj és duhaj akarat csendül ki belőlük, mely a magasba röpíti, magával sodorja még a lankadt lelkeket is. Hát még az érte rajongókat! Megzenésített Petőfi dalok A magyar muzsikusok legtöbbje rajongója Petőfi költészetének. Sokan, igen sokan forgatták verskötetét és mind azelőtt, mind most és majdan a jövőben is dalok születtek és születnek Petőfi verseire. Dalok, melyek egyikemásika már szinte népdallá lett, mert annyira közel állott a magyarság legszélesebb rétegeihez. (Fürdik a holdvilág, Befordultam a konyhába, Megy a juhász a szamáron, A faluban utcahosszat, A virágnak megtiltani nem lehet stb ) A legtöbbnél, melyet felszívott a nép dalos kedve, régen lekopott akár a költő, akár a zeneszerző neve a dal homlokáról. Éneklik, dalolják csak úgy, ahogy a vándor letépi a mező pipacsát, mert mindenkié. Az egyszerűbbeken kívül megszámlálhatatlan a magasabb igényű dalok száma. De nemcsak dalok, kardalok is vannak közöttük. Különösen férfikarok. A régebbiek közül Liszt Ferenc, Egressy Béni, Erkel Ferenc szereztek Petőfi verseire karműveket, hogy csak a neveseket említsem. Gazdagabb termése van Petőfi-dalokban Hubay Jenőnek, Szendy Árpádnak, Szabados Bélának és a nemrégen elhunyt kiváló világtalan zeneszerzőnek, Horváth Attilának- Többet feldolgozott, de részben még előadásra várnak Tarnay Alajos új Petőfi-dalai, valamint az Amerikába szakadt Antalffy-Zsiross Dezsőnek művei is. Dalköltőink mindegyike hozzájárult egy-két dallal Petőfi nevének dalos dicséretéhez. Nehéz volna valamennyit felsorolni. Pedig érdemes munka lenne összeszedni és kötetbe gyűjteni legalább a legjobbakat a nagy költő születésének századik évfordulóján. Születésnapi ajándék lenne ez a kötet a jeltelen sírban pihenő költőnek és kincs a magyar házak asztalán. Ébresztene, derítene, vigasztalna, biztatna és lelkesítene mindenfelé és mindenkoron, így azonban elszórtan és eltemetve, még azt a keveset is elfelejtik, amit valaha ismertek már. Az össze nem gyűjtött Petőfi dalok Szerencsés megoldás lenne, ha a Petőfi-Társaság, mely Petőfinek áldozza működését, tervbe venné a százéves évforduló alkalmából a Petőfi-dalok gyűjteményes kiadását. A költő nevének megörökítéséhez, hírének növeléséhez, műveinek terjesztéséhez semmivel sem járulhatna jobban hozzá, mint az elkallódott, részben itt-ott megjelent, részben pedig, a mostoha viszonyok miatt, még meg sem jelent dalok összegyűjtésével. A figyelem, mely most országszerte Petőfire irányul, szívesen nyúlna a dalkötetek után. Anyag, csupán válogatott, értékes dalokból, bőven kínálkozik. Az áldozat pedig, mit a Petőfi Társaság maga, vagy esetleg az állam segítségével reá fordítana, sokszorosan megtérülne a nemzeti érdeklődés széles rétegeiben felköltött hatás révén. Minden áldozatot megér a háttérbe szorított dalirodalomnak támogatása. Ami viszont Petőfi ünnepét illeti, az nem teljes és nem hibátlan, ha a dalok, melyek Petőfi költészetének elhintett magjaiból sarjadtak ki, hiányoznak a száz esztendős évforduló ünnepi könyvei közül. A János vitéz és a Bolond Istók Petőfi hosszabb lélegzetű műveit színpadi és zenekari művekben dolgozta fel az utókor. Ezek között első helyen kell említeni Kacsok Pongrác János vitézét. Ez a magyar daljáték példátlan sikert aratott. Petőfi ízig-vérig magyar meséjének tulipános derűje, szénaillatos levegője, délibábos álmodozása, betyáros vitézkedése a szívünk kertje. Magunkra ismerünk, a mi mesénket látjuk megelevenedni János vitézben- Újabban Szabados Béla a Bolond Istók történetét vitte színre. A zenekari művek terén a fiatalon hősi halált halt Radó Aladár volt lelkes hódolója Petőfinek. Egy hosszabb szimfonikus költeményben Petőfi életét, egyben pedig a „Falu végén kurta kocsma” kezdetű versét zenésítette meg. Az ünnepség keretén belül fogják majd bemutatni Hubay Jenő nagyszabású Petőfi-szimfóniáját, mely a százéves évforduló alkalmára készült a Petőfi-Társaság megbízásából. Petőfi hatása a magyar muzsikára és beleegyezése nélkül nem fogadhatunk senkit. Kérem önt, szíveskedjék őt felkeresni burájában- és vele közölni... — óhajtását. - -Mialatt beszélt, arcáról eloszlott a pir, most sápadt volt, de büszkén kiegyenesedett s ha szavaiban nem is, benne volt az elutasítás a tartásában." A költő kezet csókolt az elképedéstől még mindig szótlan asszonynak, majd várt egy csöppet, hogy Emilie talán kezet nyújt neki, de hogy ez nem történt meg, összeütötte a bokáját, sarkantyúja végigpengett a szobán az ajtóig s a következő pillanatban a két hölgy egyedül maradt. Kappelné csak ekkor tért magához. — Wer war denn das? Was war denn das? — kérdezte felháborodva. Emilia pedig leborult az asztalra és elkezdett keservesen zokogni. Ezalatt lenn a földszinti báróban a költő Kappel úr után tudakozódott. — Beljebb tessék! — mondták neki szobáról-szobára. Végre elérkezett az utolsóba, ahol arra a kérdésre: — Kappel bankár urat keresem! — egy borotvált képű éltes úriember állott föl a helyiséget kettéválasztó üvegfal mögött és aranybojtos házisapkáját megemelve németül kérdezte: — Mivel szolgálhatok? — Petőfi Sándor vagyok. — Nincs szerencsém az urat ismerni — válaszolt a bankár nyájas mosollyal, mintha bókot mondana. — Magyar költő vagyok. — Pardon... Én nem igen olvasok magyarul, költeményeket éppen nem. Bocsásson meg kérem. De minek tulajdonítsam ezt a kiváló szerencsét, hogy itt tisztelhetem? — Uram! Én azzal az elhatározással jöttem önhöz, hogy leányával megismerkedjem és hajlamát ki- ■ nyerve, nőül kérjem őt. A hölgyeknekimént elő is adtam szándékomat, de ide utasittatom, hogy ebben csak ön határozhat. Most ime tudja, miért vagyok itt, kérem szives válaszát. Az öreg ur zavartan dörzsölte ását, mielőtt felelt s bár közben a nyájas mosoly egy percre sem tűnt el arcáról, látszott rajta, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát: — Uram, — kezdte rövid gondolkodás után — én minden művelt és tisztességes fiatalembert szivesen látok házamnak s így önnel sem tennék kivételt. De megkívánom, hogy mindegyik, ki küszöbömet átlépi,valamely ismerősöm átlag legyen bemutatva, így ezt, uram, öntől is legyen szabad követelnem. A többi aztán Isten kezében van- Erről most többet nem beszélhetünk. — Uram, — felelte Petőfi — én mindent ott szoktam kezdeni, ahol más végzi. Megbipettette a fejét, sarkon fordult és elment, büszkén pengetve végig sarkantyújátvalamennyi irodahelyiségen. A magas írópultokra görnyedő száraz írnokok, lúdtollal a fülük mellett, csodálkozva sandítottak utána a pápaszemük fölött. Kappel úr pedig csak azt várta, hogy egyedül maradjon, aztán hirtelen becsukta a kasszaajtót, zsebrevágta a kulcsokat és rohant fel az emeletre a családjához, de már nyoma sem volt arcán a nyájas mosolynak, amellyel az imént a költőhöz intézett szavait kísérte. A költő pedig? Ment vissza a két barátjához, akik egyfélórával előbb kétségbevonták, hogy ezt a lépést meg meri kockáztatni. Büszke volt szörnyen, ha nem is kapta meg a leányt, nem kapott kosarat sem. Ez volt a diadala abban a pillanatban. Szerelem volt-e tettének rugója csakugyan, vagy csak szilaj gőgje vitte bele a kalandba, mert kétességbevonták bátorságát, hogy meg merné kérni a szép és gazdag Kappel Emíliát? Nem lehet eldönteni, de nem is fontos. Petőfi, ha nagy költő volt is már ebben az időben, nem volt több huszonegy évesnél és még mámoros volt frissen szárnyrakapott hírnevétől. Petőfi Sándornak lenni nehéz dolog lehetett, — és hogy huszonegy éves korában még magának Petőfinek sem volt könnyű — ez annyira érthető. Nem egy ilyen bohóságot váltott ki belőle egy-egy fellobbanás, egy-egy meggondolatlan szó, egy-egy hirtelen hangulat. Elenyészett közülök akárhány nyomtalanul, a legtöbből azonban vers született csodaszép Petőfi-vers — mindnyájunk gyönyürűségére.Mi, akik olvassuk, csak hálásak lehetünk neki érte, akármit csinált is — Kappelék azonban, sajnos, édes keveset törődtek a költészettel. • SemKappel Frigyes úr nem olvasott verset, sem Kappel Frigyesné asszonyom — magyar verset pedig éppenséggel nem. Képzelheti mindenki, hogyan ítélték meg ezek az emberek Petőfit, akinek csak maskarába bujtatott bizarr személyiségével esetttalálkozásuk, a verseinek mindennel megbékítő szépségéről pedig nem volt sejtelmük sem. Énbizony le nem merem írni, amit Kappelné aszszonyom mondott róla első fúriájában, különösen, felizgatódván még ráadásul azon a körülményen, hogy Emília egyre csak zokogott és zokogott, és sehogysem bírt megjuhászodni. Kappel úr váltig próbálta vigasztalni a leányát: — No, ne kis virágom! — mondta — Ne vedd hát a dolgot annyira szivedre. Nem haragszik rád sem Az uj hang, az üde irány, mely Petőfi verseit jellemzi, természetesen hatással volt általában is a magyar zenére. Ha nem is kimondottan vele foglalkozik a zenemű, de gyakran érezni a népművészetre terelt figyelmet belőle, melyben az oroszlánrész Petőfi érdeme. Ahogy magyar szavakban Petőfi a nép lelkivilágából merítette a legzamatosabb verseit, úgy indult el az ő mulatta után a magyar muzsika is. A népdal megnemesedve, megbecsülve került az érdeklődés előterébe. Petőfi hatása volt, hogy a Kisfaludy-Társaság megbízásából Arany László és Gyulai Pál a népdalok összegyűjtését megkezdették. A felkutatott népköltési gyűjtemények után néhai Bartalus István kezébe vette a magyar népdal ügyét, mert a szó és a hang összeforrott ölelésben karolják át egymást a népdalban, tehát hiányos lett volna nélküle a gyűjtemény. Bartalus után Bartók Béla és Kodály Zoltán folytatták, egészítették ki a munkát. Az ő fáradságos munkájuk gyümölcse lesz az a népdal-gyűjtemény, mely a leggazdagabb kincse és büszkesége a magyar muzsika termőföldjének. Sajnos, ezerszer sajnos, a Bartalus-féle gyűjtemény elfogyott, nem kapható, a Bartók—Kodály gyűjtötte dalok pedig hevernek, várnak, reménykednek, mindmáig hasztalanul, hogy végre kiadásra kerüljenek. Mennyi bimbó, mennyi rügy fagy el közben a fellegek mögé bújó napnak érlelő, melegítő sugara nélkül! Gyönyörű példa Petőfi költészete és költészetének hatása a tiszta, az őszinte művészet erejére. A verssorok, melyek mint a harmat a virágra, mint az álom az alvóra, magasabb erőknek engedve hullanak alá, szemérmes szüzek fonódnak egymásba. És állják, és tűrik a kiváncsi szemeket, melyek áhitatosan gyönyörködnek remekbe készült soraikban. Szépségük olyan nemes virág, melynek szerény, de hívogató illata túléli a zajos, magukat ravaszul keltetők idejét és tömjénezését. Dalok voltak, dalok maradnak. Radnai Miklós, a mutter, sem pedig én. Okosan beszéltél vele, és illedelmesen — úgy, ahogyan vártam is. Baj tehát nincs, mert nem esett csorba se a te jó híreden, se az én üzleti hitelemen — más baj meg mi is lehetne? Semmi. No, látod, bogaram! Nem sírsz már ugye, kedves? Emilia csak a fejét rázta. Egy percre felhagyott ugyan a sírással, szólni is akart, de aztán, hogy eszébe jutott, hogy még csak el se mondhatja, mi bántja, újra megindultak a könnyei. Valami olyasmi járt a fejében, hogy íme, a halhatatlanság megérintette őt egy pillanatra suhogó szárnyaival, de aztán tovább szállott, anélkül, hogy őt magával ragadta volna az örökkévalóságba. Most, mikor már felébredt a szívében a rajongó honszeretet, amikor azt hitte, hogy a költő szerelme révén odaemelkedik ő is azok közé, akik szent hittel és kitartással küzdenek a magyar szó és a magyar gondolat terjesztéséért, színpadon és íróasztal mellett egyaránt, s akiknek a nevét áldva fogja említeni egykor egy nagy, hatalmas, erős nemzet — akkor ime egyszerre becsapódik előtte az ajtó és ő kinn reked a szürke, közömbös burgerek között, akik illemszabályaikat és apró kis önző érdekeiket elébe helyezik azoknak a magasztos céloknak, amelyekért mások tűrni képesek éhséget, fázást, nélkülözést. Idáig jutott a gondolataiban, mikor Kappelnénak egyszerre eszébe ötlött Eliz tant. — Eliz az oka mindennek! — kiáltotta hangosan. — Az Eliz ostoba féltékenysége... Meg az a Nemzeti Színház! De tudom, oda se mész többet soha! Emilie megrázta a fejét és megszólalt: — El kell mennem, mama. Lónyai Menyhértnek megígértem tegnap, hogy ma ott leszek, és nem akarom megszegni a szavamat... — Ilónyai Menyhértnek? — kérdezte az anyja és jelentősen pillantott az urára, mintha azt mondaná: „Itt készül valami!“ Kappel úr helyeslően bólintott és megnyugodva A fiatal Lónyainak nagy jövőt jósoltak már akkoriban. — És azt sem szeretném, — folytatta Emilia — ha találgatnák, hogy miért maradtam el, aztán esetleg összefüggésbe hoznák a mai dologgal... Nem akarom, hogy beszéljenek róla... Megtörölte a szemét, nagyot sóhajtott, majd az édesanyját megcsókolva, hozzátette: — És ugye, mi sem beszélünk róla többet, anyuskám? Amire Kappelné asszonyom megismogatta leánya szőke fejecskéjét, aztán maga is sírva fakadt és azt felelte: — Nem, nem kis leányom! Nem beszélünk többet ... De azért Eliz nénédnek megmondom a magamét, tudom Istenem! 5