Nemzeti Ujság, 1922. december (4. évfolyam, 274-297. szám)

1922-12-31 / 297. szám

Vasárnap, 1922 december 31. NEMZETI UJSÁG Petőfi a magyar zenében (A­­Nemzeti Újság tudósítójától) A nagy költők minden nemzet művészetében fák­lyavilágként lobognak. A sorok, a versek, mit papírra vetettek, átitatják a nemzeti köz­­tudatot- Belevésődnek a lelkekbe soha nem múló emlékül és lobogó lángjuk újabb és újabb tüzeket gyújt a szívekben. Kinek érzés- és gon­dolatvilágát alakítják át, kinek pedig vissz­hang két lelkéből az álmodó vagy száguldó szavak nyomán és dal, ének, muzsika fakad a költő verseire. A magyar költők közül egyik sem annyira alkalmas a megzenésítésre, mint Petőfi. Versei­ben minden zenei követelménynek akaratlanul eleget tett. A versek egyszerűek, keresetlenek, őszinték és mindenek fölött­i költemények. A tárgy, amiről szólnak, a forma, amiben alakot öltenek, a szavak, amelyeken szárnyra kelnek, mind vonja-viszi a képzeletet. Maguk a szavak, a sorok dalolnak már. Lendület, erő, szenvedély, szilaj és duhaj akarat csendül ki belőlük, mely a magasba röpíti, magával sodorja még a lan­kadt lelkeket is. Hát még az érte rajongókat! Megzenésített Petőfi dalok A magyar muzsikusok legtöbbje rajongója Petőfi költészetének. Sokan, igen sokan forgat­ták verskötetét és mind azelőtt, mind most és majdan a jövőben is dalok születtek és szület­nek Petőfi verseire. Dalok, melyek egyike­­másika már szinte népdallá lett, mert annyira közel állott a magyarság legszélesebb rétegei­hez. (Fürdik a holdvilág, Befordultam a kony­hába, Megy a juhász a szamáron, A faluban utcahosszat, A virágnak megtiltani nem lehet stb ) A legtöbbnél, melyet felszívott a nép dalos kedve, régen lekopott akár a költő, akár a zene­szerző neve a dal homlokáról. Éneklik, dalol­ják csak úgy, ahogy a vándor letépi a mező pipacsát, mert mindenkié. Az egyszerűbbeken kívül megszámlálhatatlan a magasabb igényű dalok száma. De nemcsak dalok, kardalok is vannak közöttük. Különösen férfikarok. A régebbiek közül Liszt Ferenc, Egressy Béni, Erkel Ferenc szereztek Petőfi verseire karműveket, hogy csak a neveseket említsem. Gazdagabb termése van Petőfi-dalok­­ban Hubay Jenőnek, Szendy Árpádnak, Szaba­dos Bélának és a nemrégen elhunyt kiváló világtalan zeneszerzőnek, Horváth Attilának- Többet feldolgozott, de részben még előadásra várnak Tarnay Alajos új Petőfi-dalai, valamint az Amerikába szakadt Antalffy-Zsiross Dezső­nek művei is. Dalköltőink mindegyike hozzá­járult egy-két dallal Petőfi nevének dalos dicsé­retéhez. Nehéz volna valamennyit felsorolni. Pedig érdemes munka lenne összeszedni és kötetbe gyűjteni legalább a legjobbakat a nagy költő születésének századik évfordulóján. Szü­letésnapi ajándék lenne ez a kötet a jeltelen sírban pihenő költőnek és kincs a magyar házak asztalán. Ébresztene, derítene, vigasz­talna, biztatna és lelkesítene mindenfelé és mindenkoron, így azonban elszórtan és el­temetve, még azt a keveset is elfelejtik, amit valaha ismertek már. Az össze nem gyűjtött Petőfi dalok Szerencsés megoldás lenne, ha a Petőfi-Tár­­saság, mely Petőfinek áldozza működését, tervbe venné a százéves évforduló alkalmából a Petőfi-dalok gyűjteményes kiadását. A költő nevének megörökítéséhez, hírének növeléséhez, műveinek terjesztéséhez semmivel sem járul­hatna jobban hozzá, mint az elkallódott, rész­ben itt-ott megjelent, részben pedig, a mostoha viszonyok miatt, még meg sem jelent dalok összegyűjtésével. A figyelem, mely most ország­szerte Petőfire irányul, szívesen nyúlna a dal­kötetek után. Anyag, csupán válogatott, érté­kes dalokból, bőven kínálkozik. Az áldozat pedig, mit a Petőfi­ Társaság maga, vagy eset­leg az állam segítségével reá fordítana, sok­szorosan megtérülne a nemzeti érdeklődés szé­les rétegeiben felköltött hatás révén. Minden áldozatot megér a háttérbe szorított daliroda­lomnak támogatása. Ami viszont Petőfi ünne­pét illeti, az nem teljes és nem hibátlan, ha a dalok, melyek Petőfi költészetének elhintett magjaiból sarjadtak ki, hiányoznak a száz esztendős évforduló ünnepi könyvei közül. A János vitéz és a Bolond Istók Petőfi hosszabb lélegzetű műveit színpadi és zenekari művekben dolgozta fel az utókor. Ezek között első helyen kell említeni Kacsok Pongrác János vitézét. Ez a magyar daljáték példátlan sikert aratott. Petőfi ízig-vérig ma­gyar meséjének tulipános derűje, szénaillatos levegője, délibábos álmodozása, betyáros vitéz­kedése a szívünk kertje. Magunkra ismerünk, a mi mesénket látjuk megelevenedni János vitéz­ben- Újabban Szabados Béla a Bolond Istók történetét vitte színre. A zenekari művek terén a fiatalon hősi halált halt Radó Aladár volt lelkes hódolója Petőfinek. Egy hosszabb szim­fonikus költeményben Petőfi életét, egyben pedig a „Falu végén kurta kocsma” kezdetű versét zenésítette meg. Az ünnepség keretén belül fogj­ák majd bemutatni Hubay Jenő nagyszabású Petőfi-szimfóniáját, mely a száz­éves évforduló alkalmára készült a Petőfi-Tár­­saság megbízásából. Petőfi hatása a magyar muzsikára és beleegyezése nélkül nem fogadhatunk senkit. Ké­rem önt, szíveskedjék őt felkeresni burájában- és­ vele közölni... — óhajtását. - -Mialatt beszélt, arcáról eloszlott a pir, most sápadt volt, de büszkén kiegyenesedett s ha szavaiban nem is, benne volt az elutasítás a tartásában." A költő kezet csókolt az elképedéstől még mindig szótlan asszonynak, majd várt egy­­ csöppet, hogy Emilie talán kezet nyújt neki, de hogy ez nem tör­tént meg, összeütötte a bokáját, sarkantyúja végig­pengett a szobán az ajtóig s a következő pillanatban a két hölgy egyedül maradt. Kappelné csak ekkor tért magához. — Wer war denn das? Was war denn das? — kérdezte felháborodva. Emilia pedig leborult az asztalra és elkezdett ke­servesen zokogni. Ezalatt lenn a földszinti báróban a költő Kappel úr után­­ tudakozódott. — Beljebb tessék! — mondták neki szobáról-szo­­bára. Végre elérkezett az utolsóba, ahol arra a kér­désre: — Kappel bankár urat keresem! — egy borotvált képű éltes úriember állott föl a helyiséget ketté­választó üvegfal mögött és aranybojtos házisapkáját megemelve németül kérdezte: — Mivel szolgálhatok? — Petőfi Sándor vagyok. — Nincs szerencsém az urat ismerni — válaszolt a bankár nyájas mosollyal, mintha bókot mondana. — Magyar költő vagyok. — Pardon... Én nem igen olvasok magyarul, költeményeket éppen nem. Bocsásson meg kérem. De minek tulajdonítsam ezt a kiváló szerencsét, hogy itt tisztelhetem? — Uram! Én azzal az elhatározással jöttem önhöz, hogy leányával megismerkedjem és hajlamát ki- ■ nyerve, nőül kérjem őt. A hölgyeknek­­imént elő is adtam szándékomat, de ide utasittatom, hogy ebben csak ön határozhat. Most ime tudja, miért vagyok itt, kérem szives válaszát. Az öreg ur zavartan dörzsölte ását, mielőtt felelt s bár közben a nyájas mosoly egy percre sem tűnt el arcáról, látszott rajta, hogy nagyon kényelmetle­nül érzi magát: — Uram, — kezdte rövid gondolkodás után — én minden művelt és tisztességes fiatalembert szivesen látok házamnak s így önnel sem tennék kivételt. De megkívánom, hogy mindegyik, ki küszöbömet átlépi,­­valamely ismerősöm átlag legyen bemutatva, így ezt, uram, öntől is legyen szabad követelnem. A többi aztán Isten kezében van- Erről most többet nem beszélhetünk. — Uram, — felelte Petőfi — én mindent ott szok­tam kezdeni, ahol más végzi. Megbipet­tette a fejét, sarkon fordult és elment, büszkén pengetve végig sarkantyúját­­valamennyi irodahelyiségen. A magas írópultokra görnyedő szá­raz írnokok, lúdtollal a fülük mellett, csodálkozva sandítottak utána a pápaszemük fölött. Kappel úr pedig csak azt várta, hogy egyedül maradjon, aztán hirtelen becsukta a kassza­ajtót, zsebrevágta a kulcsokat és rohant fel az emeletre a családjához, de már nyoma sem volt arcán a nyájas mosolynak, amellyel az imént a költőhöz intézett szavait kísérte. A költő pedig? Ment vissza a két barátjához, akik egy­­félórával előbb kétségbevonták­, hogy ezt a lépést meg meri kockáztatni. Büszke volt szörnyen, ha nem is kapta meg a leányt, nem kapott kosarat sem. Ez volt­ a diadala abban a pillanatban. Szerelem volt-e tettének rugója csakugyan, vagy csak szilaj gőgje vitte bele a kalandba, mert kéte­s­ségbevonták bátorságát, hogy meg merné kérni a­­ szép és gazdag Kappel Emíliát? Nem lehet eldön­teni, de nem is fontos. Petőfi, ha nagy költő volt is már ebben az időben, nem volt több huszonegy éves­nél és még mámoros volt frissen szárnyrakapott­­ hírnevétől. Petőfi Sándornak lenni nehéz­ dolog lehe­tett, — és hogy huszonegy éves korában még magá­nak Petőfinek sem volt könnyű — ez annyira ért­hető. Nem egy ilyen bohóságot váltott ki belőle egy-egy fellobbanás, egy-egy meggondolatlan szó, egy-egy hirtelen hangulat. Elenyészett közülök akárhány nyomtalanul,­ a­ legtöbből azonban vers született csodaszép Petőfi-vers — mindnyájunk gyönyürű­­ségére.­­Mi, akik olvassuk, csak hálásak lehetünk neki érte,­ akármit csinált is — Kappelék azonban, sajnos, édes keveset törődtek a költészettel.­­ • Sem­­Kappel Frigyes úr nem olvasott verset, sem Kappel Frigyesné asszonyom — magyar verset pe­dig éppenséggel nem. Képzelheti mindenki, hogyan ítélték meg ezek az emberek Petőfit, akinek csak maskarába bujtatott bizarr személyiségével esett­­találkozásuk, a verseinek mindennel megbékítő szép­ségéről pedig nem volt sejtelmük sem. Én­­bizony le nem merem írni, amit Kappelné asz­­szonyom mondott róla első fúriájában, különösen, felizgatódván még ráadásul azon a körülményen, hogy Emília egyre csak zokogott és zokogott, és se­­hogysem bírt megjuhászodni. Kappel úr váltig próbálta vigasztalni a leányát: — No, ne kis virágom! — mondta­ — Ne vedd hát a dolgot annyira szivedre. Nem haragszik rád sem Az uj hang, az üde irány, mely Petőfi verseit jellemzi, természetesen hatással volt általában is a magyar zenére. Ha nem is kimondottan vele foglalkozik a zenemű, de gyakran érezni a népművészetre terelt figyelmet belőle, mely­ben az oroszlánrész Petőfi érdeme. Ahogy ma­­­­gyar szavakban Petőfi a nép lelkivilágából me­rítette a legzamatosabb verseit, úgy indult el az ő mulatta után a magyar muzsika is. A nép­dal megnemesedve, megbecsülve került az ér­deklődés előterébe. Petőfi hatása volt, hogy a Kisfaludy-Társaság megbízásából Arany László és Gyulai Pál a népdalok összegyűjtését meg­kezdették. A felkutatott népköltési gyűjtemé­nyek után néhai Bartalus István kezébe vette a magyar népdal ügyét, mert a szó és a hang összeforrott ölelésben karolják át egymást a népdalban, tehát hiányos lett volna nélküle a gyűjtemény. Bartalus után Bartók Béla és Kodály Zoltán folytatták, egészítették ki a munkát. Az ő fáradságos munkájuk gyümölcse lesz a­z a népdal-gyűjtemény, mely a leggazda­gabb kincse és büszkesége a magyar muzsika termőföldjének. Sajnos, ezerszer sajnos, a Bartalus-féle gyűjtemény elfogyott, nem kap­ható, a Bartók—Kodály gyűjtötte dalok pedig hevernek, várnak, reménykednek, mind­máig hasztalanul, hogy végre kiadásra kerüljenek. Mennyi bimbó, mennyi rügy fagy el közben a fellegek mögé bújó napnak érlelő, melegítő sugara nélkül! Gyönyörű példa Petőfi költészete és költésze­tének hatása a tiszta, az őszinte művészet ere­jére. A verssorok, melyek mint a harmat a virágra, mint az álom az alvóra, magasabb erőknek engedve hullanak alá, szemérmes szüzek fonódnak egymásba. És állják, és tűrik a kiváncsi szemeket, melyek áhitatosan gyö­nyörködnek remekbe készült soraikban. Szép­ségük olyan nemes virág, melynek szerény, de hívogató illata túléli a zajos, magukat ravaszul keltetők idejét és tömjénezését. Dalok voltak, dalok maradnak. Radnai Miklós, a mutter, sem pedig én. Okosan beszéltél vele,­ és illedelmesen — úgy, ahogyan vártam is. Baj tehát nincs, mert nem esett csorba se a te jó híreden, se az én üzleti hitelemen — más baj meg mi is lehetne? Semmi. No, látod, bogaram! Nem sírsz már ugy­e, kedves? Emilia csak a fejét rázta. Egy percre felhagyott ugyan a sírással, szólni is­ akart, de aztán, hogy eszébe jutott, hogy még csak el se mondhatja, mi bántja, újra megindultak a könnyei. Valami olyasmi járt a fejében, hogy íme, a hal­hatatlanság megérintette őt egy pillanatra suhogó szárnyaival, de aztán tovább szállott, anélkül, hogy őt magával ragadta volna az örökkévalóságba. Most, mikor már felébredt a szívében a rajongó honszeretet, amikor azt hitte, hogy a költő szerelme révén odaemelkedik ő is azok közé, akik szent hittel és kitartással küzdenek a magyar szó és a magyar gondolat terjesztéséért, színpadon és íróasztal mel­lett egyaránt, s akiknek a nevét áldva fogja emlí­teni egykor egy nagy, hatalmas, erős nemzet — ak­kor ime egyszerre becsapódik előtte az ajtó és ő kinn reked a szürke, közömbös burgerek között, akik illemszabályaikat és apró kis önző érdekeiket elébe helyezik azoknak a magasztos céloknak, amelyekért mások tűrni képesek éhséget, fázást, nélkülözést. Idáig jutott a gondolataiban, mikor Kappelnénak egyszerre eszébe ötlött Eliz tant. — Eliz az oka mindennek! — kiáltotta hangosan. — Az Eliz ostoba féltékenysége... Meg az a Nem­zeti Színház! De tudom, oda se mész többet soha! Emilie megrázta a fejét és megszólalt: — El kell mennem, mama. Lónyai Menyhértnek megígértem tegnap, hogy ma ott leszek, és nem aka­rom megszegni a szavamat... — Ilónyai Menyhértnek? — kérdezte az anyja és jelentősen pillantott az urára, mintha azt mondaná: „Itt készül valami!“ Kappel úr helyeslően bólintott és megnyugodva­ A fiatal Lónyainak nagy jövőt jósoltak már akkoriban. — És azt sem szeretném, — folytatta Emilia — ha találgatnák, hogy miért ma­radtam el, aztán esetleg összefüggésbe hoznák a mai dologgal... Nem akarom, hogy beszéljenek róla... Megtörölte a szemét, nagyot sóhajtott, majd az édesanyját megcsókolva, hozzátette: — És ugy­e, mi sem beszélünk róla többet, anyuskám? Amire Kappelné asszonyom megismogatta leánya szőke fejecskéjét, aztán maga is sírva fakadt és azt felelte: — Nem, nem kis leányom! Nem beszélünk töb­bet ... De azért Eliz nénédnek megmondom a ma­gamét, tudom Istenem! 5

Next