Nemzeti Ujság, 1924. május (6. évfolyam, 84-105. szám)

1924-05-06 / 84. szám

' ' ■ • ■ , 3iedd, 1021 m­ilius 6. A NEMZETI ÚJSÁG 3 Véget ért a nyom­ásos-sztrájk: A munkások elfogadták a fönökegyesület bérajánlatát . Négy néma fiét története (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Négy néma lipt után a budapesti lapok szerkesztőségeiben újra megindult a munka. A rotációsok zúgva öntik óriás hengereik közül a nyomtatott pa­pírlapokat és fürge rikkancsok perdülnek az utcákra, hogy a süket városba újra életet vará­zsoljanak. A családok asztalára újra visszake­rül a rendes házi újság, hogy tájékoztassa ol­vasóit mindenről, ami négy hét óta történt s ami ezután történni fog. A négyhetes tájéko­zatlanság, az állandó bizonytalanság megszűnt és az utcákon boldogan és örömmel kapkodják­­ el az emberek az újonnan megjelent lapok első­­példányait. A magyar sajtó történetében még nem húzó­dott el nyomdászsztrájk ennyi ideig s a küzde­lem még nem volt soha ilyen éles és elkesere­dett. A sztrájk bérharcnak indult, de mögötte politikai erők rugói reszkettek és azok lendí­tettek előre a­­szedőtermekből egy forradalmi vezérkar hajtogatására és parancsszavára egész az utolsó pillanatig, amikor végre győ­zött a munkásságban a jobb belátás és ez meg­egyezésre is vezetett. Mert a harc felidézésé­ben, annak kiélezésében és elhúzódásában nem a munkásság a hibás, hanem a vezetőik. A ve­zetőik, akik ugyanazoknak a soraiból verődtek össze, akik Magyarország történelmének leg­­szomorúbb és legsötétebb korszakában nyújto­gatták föl polipkarjáikat a lazítások­­és indula­tok feneketlen ingovárnyából, hogy magukhoz­­rántsanak le mindent: koronát, országot és n­emzetet. Ezek a vezetők voltak azok, akik ma felekürt­ölték a­ munkásság fü­lét azzal, hogy az újságvállalatok ellenségeik a saját alkalm­ia­ Zettáiknak. Ezek a vezetők voltak, azok, akik­­ezt­ a harcot felélesztették, akik az indulatok kohóit fűtötték, akik lazítottak, akik ferdítet­tek, akik rágalmaztak. A munkaadók? Ostoba és nevetséges állítás az, hogy ők ellenségei vol­nának a b­iankároknak, vagy bármilyen más alkalmazottaiknak. Hiszen annyira egymásra van vitatva a mai nehéz időben az újságkiadó és a munkás, hogy egymás kölcsönös támoga­tása nélkül egyik sem mehet semmire. A munkaadók mindig­ gondoskodtak a munkás­ságukról, ameddig vállalataik teherbíró képes­sége megengedte. Azt persze a főbizalmi testü­let egyetlen egy lázító tribün­ja sem mondotta meg a munkásoknak, hogy mi történik velük akkor, ha a vállalatok több terhet vennén­k magukra, mint­ amennyit el tudnak viselni? Erről az esetről, a lanok megszűnéséről és­ az ennek következtében beálló munkanélküliség­ről persze senki sem besz­élt. Erről hallgattak, erről nem beszéltek, erről nem szónokoltak, ha­nem lazítottak tovább, de a megértés végül­­győzedelmeskedett. A munkásság józan ítélete pálcát tört lázító vezetői fölött és elfogadta az újsságvállalatok ajánlatát, amely körülbelül azonos a két héttel ezelőtt kilátásba helyezett bér­ja­vítással. Ami­ mérgező anyag maradt még a két fél között, azt az új kollektív szerződés — remélhetőleg mind a két fél teljes megelé­gedésére — rövidesen ki fogja küszöbölni. A sztrájk tehát véget, ért s a harc utolsó alkkordjainak elnémulásakor a munkássághoz és olvasóközönségünkhöz van még néhány sza­vunk. A munkásságnak, magyar testvéreink­nek, baráti jobbunkat nyújtjuk és azt üzenjük nekik, hogy teremtsenek végre rendet a saját portájukon. Nyissák ki a szemüket, lássák meg a vezérek bűnös manipulációit és,tegyék ki a szűrét mindazoknak, akiknek nem a kenyér­kérdés a fontos, hanem a politika, az izgatás és a felforgatás. Olvasóközönségünket pedig az új harcok hajnalán örömmel és szeretettel kö­szöntjük és kérve kérjük arra, hogy tartsanak ki továbbra is hűséggel, és ragaszkodással a Nemzeti Újság mellett, amelyik a­ közös pol­gári front védelmében állotta a küzdelmet az­zal a felforgatással szemben, amelynek pusz­tító erejét egyszer már olyan keservesen ta­pasztalhattuk. Örömmel és szeretettel kopogta­tunk be újra minden ismerős ház ajtaján és kérjük továbbra is minden olvasónktól azt a szeret­etet, azt, a hűséget és azt a ragaszkodást, amely éltető erőnk volt a múltban és az lesz a jövőben is. A sztrájk és a megegyezés történetéről tudó­sítóink a következőket jelentik: A fz első sztrájk a sztrájk első hetének történetét már ismeri a kö­zönség. Április 7-én az egész fővárosi nyomdákban a munkások váratlanul béremelést kértek és kérésük teljesítésére pedig félórás ultimátumot szabtak. A munkásságnak ez a fellépése a kollektív szerződés megszegését jelentet­t'c't i­gn kö­vetelésük elutasításra talált. Erre­ következett az Athenaeum munkásainak sztrájkja, amit az összes napilapoknál a munkások kizárása követett. Ez az állapot nyolc napig tartott, míg végül a szakszervezet elismerte, hogy a kollek­­t­ve szerződést megszegt­ék és ennek, elismerése mellett felfeld nélkül munkába vát­talja a munkásokat. A két fél megegyezett abban, hogy a munkába, állás után nyomban megkezdik­­ a béremelési tárgyaláso­kat. A nyomdászok erre munkába álltak, úgy,­­hogy április 15-én már megjelentek az újságok. Két napi munka — újra sztrájk­ ojalmű­ férfiat és egy szerző­dő szerv­ezetet térj­­eztettek­ eléjük, amelyben lemondván­ az súly-os emelésről, azonnali 30%-os emelést kértek. A munkásságnak es a föllépése újra a kollektív szerződés megszegését jelentette, mert a szerződés értelmében csak a szak­­szervezet és a munkaadó testülete köthet megállapo­dásokat, egyes nyomdák­­munkásai saját munkaadó­jukkal azonban nem. A munkaadók ezt a szerződést természetesen nem fogadhatták el, mire a munkások még aznap április 17-én valamennyi nyomdában sztrájkba léptek. A lapok így újra nem jelenhettek meg, kivéve a szociáldemokrata párt hivatalos lap­ját a Népszavát, valamint a Népet és a Szózatot, amelyek már előbb kilépvén a szindikátusból, a szo­cialistákkal önálló paktumot kötöttek. Az utcákon reggel újra megjelent, a Magyar Sajtó, amelyet a polgári napilapok közösen szerkesztettek, este pedig­­ a kormány által kiadott Esti Hírek című újság látta el a hírszolgálatot. ,­ esz egyezkedő tárgyalásod A kormány látván azokat a veszedelmeket, ame­lyek a sajtó elnémításából a rekonstrukciós munká­latok küszöbén az országra leáramlanak, nyomban közbelépett, hogy­­az ellentéteket elsimítsa. Walk­ó Lajos kereskedelmi miniszter megbízásából Schilling miniszteri tanácsos magához kérette a munkaadók és a munkások képviselőit, hogy közvetítsen a két fél között. Ezen a tanácskozáson legnagyobb meg­lepetésre az történt, hogy a szakszervezet vezetői visszaheyezkedtek az 50%-os követelés alapjára és megtagadták, a közösségek a munkások egyéni fellé­pésével és a 30%-os javulás alapján történt szerződés tervezettel. Ily módon teljes volt a bizonytalanság, úgy hogy a tárgyalások vezetését később maga Sz­ajkó Lajost miniszter vette a kezébe. Ezek a tanács­kozások végül elvezettek oda, hogy a­ szakszervezeti megbízottak is elfogadták, azt a­ platformot, hogy a bér­javulás fokozatosan történjék még pedig úgy, hogy a munkások június 21-ig érjék­­ a békebeli béreknek 77- et?, sőt a női segédmunkások 92%-át. A megállapodás tehát meg lett volna már az ú­i­­lágvállalatok és a­ szakszervezetek vezetői között, de ezt a­ megállapodást a munkások főbizelmi testülete leszavazta. Erre a kormány azt követelte, hogy eb­ben a kérdésben szavaztassák le a nyomdai munkás­ság összességét. A főbizalmi testület ez ellen tilta­kozott, de később mégis leszavaztatta a munkássá­got, amelynek többsége a­ sztrájk mellett döntött. A szavazáson azonban a munkásság nagy része, nem jelent meg, úgy hogy ez a s­lvazás nem tekinthető a munkásság igazi akaratának, megnyil­váníttásának, aminek Bettn­én István gróf miniszterelnök a nem­­zetgyűlés május 2-ára összehívott ülésén kifejezést is adott, és fajvédő és szocialista lapok betiltása A Theatre du Vieux Colombier Irta: Hevesi Sándor-­ Pár­is, április 23. Az öreg galambdúcról elnevezett kicsi szín­ház ma Paris legérdekesebb színháza. Az utca, amelyben áll, onnan kapta a nevét, hogy vala­mikor jámbor barátok galambokat neveltek azon a helyén (galambtartáshoz és galambneve­­léshez akkor még külön privilégium kellett)­­A színház alig négyszáz embert képes befo­gadni,­ de valahányszor benne voltam, min­dig tele volt, ami Parisban mostanság még a kicsi színházakban sám­ mindennapos dolog. A „Theatre des Arts”-ban, ahol Fragernek egy hihetetlenül gyönge darabját adják, hú­szadul­agammal ültem a nézőtéren. Susannes Deprésnek, aki a Theatre Feminában Jean Jaques -Bernard „A mások tavasza ” című da­rabjában gyönyörűen­­játssza el egy öregedő asszony tragédiáját (a darab sokkal kevésbé gyönyörű), állandóan harmad- vagy negyed­ház tapsol, a Theatre du Vieux Colombier ellenben zsúfolásig megtelik Goldoni „Locan­­dier­ á“-jára is, melyet Madame Darsenne át­dolgozásában adnak. A Vieux Colombier-színház titka az, hogy civizi­­ ember alkotása, aki egy személyben kritikus, drámaíró, rendező és­ színész, a dráma egész területének, szélességének és mélységének nagyszerű ismerője, nem forra­dalmár és nem snob, hanem a Chesterton ér­tél­­ilében való nagyszerű újító, aki mindig ihat ránéz és előre halad. Ezt az embert Jaques Copeau­nak hívják, k­i kevés. — de a m­unka, a küzdelem, a láz és a lóbogás ,meg néhány' esztendőt irt a szeme köré. A' lelke, a szelleme.; az akarata húsz vagy harminc éves, ahogy akarjuk. ' Több, mint t izesztendő munkával •é­s ez­ a munkairodalmi, színpadi, teremtő és egy r­égersmindt nevelő munka is­, ■ olyan, színházat hozott lé­tre, mely ma­ a legélöbb, legizga­tóbb és legser­kentőbb Paris színházai között, nepi mintha kalaab szineszei .wlnapak. aJPJ A megegyezés értelmében április 16-án megkezd­ték­ a bértárgyálásokat. A tárgyalás során a szak­­szervezet 50%-os azonnali bér­javítást követelt. A nyomda tulaj­d­onosok elfogadták a jelentékeny bér­emelést, de azzal, hogy ezt csak részletekben tudják végrehajtani, mert a nyomdák egyszerre nem bírják ezt a nagy megterhelést. A munkásság képviselői erre kijelentették, hogy ezen az alapon nem­ tárgyal­hatnak tovább. Másnap délelőtt — április 17-én — valamennyi nyomda igazgatójánál megjelentek a munkások, ki­más kicsi vagy nagy párisi színháznak. Pa­risban ma is nagyon sok­ a jó, sőt kitűnő szí­nész, a latin faj temperamentuma, élénksége, szinte az­t mondhatnám, drámaisága nem csökkent és nem halványodott. Nincs olyan színház Parisban, ahol kitűnő tehetségeket ne látna az, emlír, de Jaques Copeau szín­háza a maga tehetségeit egy hatalmas művé­szi­­ akarat erejével olymódon fokozza fel, olyan egységbe tömöríti s a maga rendezői képességeivel annyira gazdagítja, hogy itt a legszerencsésebb színházi alakulattal van dol­gunk, nem­ egy színházi vállalkozással, amely máról-holnapra élt és az anyagi siker aprópén­zére váltja fel a maga művészi elveit, hanem egy igazi műintézettel, mely a színpad és iro­dalom jövőjéért harcol, minden túlzás, min­den trükk, minden bluff elkerülésével s amelynek minden lépése a­ jövő felé, tudatos, szándékos, megfontolt, mert a múltnak tel­jes és helyes ismeretén, igaz, és őszinte meg­becsülésén alapszik. Az előadások között, amelyeket láttam, szinte szenzációsan hatott rám a „Le Paquebot Tenacity”, amelynek, szerzőj­e Charles Vil­­drac. Maga a darab finom, eleven, költői, ,de nem,, jelentékeny — talán a legérdekesebb benne a fundamentuma, amely kissé rokon Zilahi/' Lajos „Süt a napijának alapérzésé­­vel. Vildrac is olyan embereket ír meg, aki­ket a háború teljesen kizökkentett életük ren­des kerékvágásából. Csakhogy Vildrac da­rabjában nem süt a nap — sőt nagy a felhő­járás. Két francia munkás — Bastien és Lé­gard­­— a leszerelés után nem találják helyü­ket az­ életben s elhatározzák, hogy kivándo­rolnak Kanadába, amely az ő szemükben az Ígéret földje. Bastion az erős, az ösztönös, az elszánt — ő veszi rá barátját a nagy vállal­kozásra. Meg is érkez­nek a kikötővárosba, de a postahajó, amely vinné őket, javitás alá ke­rül s két hélig ott kell veszt égél­ni ők Cordi­ei né­i Vigadójában.’ 'Mind . a. kél. (in beleszeret Te­­lézbe, a pincérnül*-,, -■ Pastién, az erős és eré­lyes — akitől a kanadai kivándorlás eszméje származik. —. vissza­szökik Parisba s viszi nja­• ■-1 rAb.A «t-«'5-1... . • . .. A munkásság le­-zavartatása után a kormány be* tiltotta a sztrájk tartama alatt is megjelent szo­ciálisig és­ fajvédő lapokat. Rakovszky Iván belügy­miniszter ezt a­ rendeletét azzal okolta m­eg, hogy ilyen nehéz időkben nem engedheti meg a közönség­nek egyoldalú szélsőséges, irányú információját és nem­ nyújthat segítő kezet annak a­ terrornak, amely a három lap megjelenésén keresztül voltaképen a sajtószabadság elnémítására­ törekszik. Ugyanakkor arával Terézt s a gyöngéd, határozatlan Légard, aki manótól sohasem vándorolt volna ki, ha­jóra száll és viszi magával a bánatát Kana­dába. Ezt a meleg, egyszerű és finom darabot a Vicux Colombier színészei olyan stílusban játsszák, amely akár Antoine, akár Brahm naturalizmusa után igazán nagy és jelenté­keny lépést jelent a színpad fejlődésé­ben. Ha van szóval akarnám jellemezni ezt a stílust, azt kellene mondanom, hogy a szó leg­nemesebb értelmében költői. A legmélyebb lírának a legteljesebb valósággal való össze­­forrottsága teszi ezt az előadást nemcsak ki­válóvá, hanem jelentékennyé is. Ahogy Bastian és Légard először lépnek be Cord sera,a fogadójába: nemcsak megkapóan igaz játék, hanem valóságos lírai költemény, benső val­lomás arról, hogy mit érez az ember, amikor idegenbe lő először. Ahogy Légard az első felvonás végén kiveszi gomblyukából a virá­got és odaadja a pincérleánynak, vagy ahogy­­Bastian a leány után megy és pezsgőzik vele: nemcsak két különböző helyzet, nemcsak két különböző ember, hanem két külön világ — a­melynek az érintkezése is már tragikus. Az ilyen játékban eltűnik a színpad az irodalom mögött, eltűnik az irodalom a színpad mögött ■— s ami előttünk van: a költői,, a legköltőibb élet. A francia színjátszás, amelynek sok a retorikai vétke — itt megnemesedve, meg­tisztulva, átlelkesedve, leegyszerűsítve jelenik meg, hódítón és ellenállhatatlanul. .Hogy Jaques Copeau, mint színész,is­ meny­nyire mestere ennek a stílusnak, megállapít­hattam Pierre Best. „L’imbéeile” (Az­ Oslóba) c­imű­ darabjában, ahol egy férfi korban­­ levő agglegényt játszik, aki­ egy­ ostoba fiút és egy fiatal leányt összeházasít és ő maga, szabad marad — de­ végül nem tudni, hogy nem, ő volt-e az ostoba. A darab egy­­22 éves Tyó munkája.. Em­­éke ii, könnyűségében s dialóg­jának költői szövi­­tben van Copeau szinész zeneje, és kilói roll stílusa Jaques,- m­onólóg­­­iáiban mutatkozik meg legteljesebben. A leg­belsőbb lelki folyamatok, a legapróbb rezdip K.' .-?■ .-

Next