Nemzeti Ujság, 1925. január (7. évfolyam, 1-24. szám)

1925-01-01 / 1. szám

ИЙИйшшшш дшдтеаа8П1мя11Иивгащакя NEMZETI ÚJSÁG Csütörtök, 1925 január 1. ШЩ János йт & ' A Nemzeti Újság szerkesztősége az uj esztendő alkalmából ezidén is felkereste jóki­vánságaival Zichy János grófot, a lap vezérét és levélben kívánt neki bol­­dog uj esztendőt. Az üdvözlésre Zichy János gróf levélben válaszolt lapunk felelős szerkesztőjének. Ebből a levélből az alábbi részt azért közöljük, mert úgy érezzük, hogy az abban foglaltak nem egyedül nekünk, hanem az egész keresz­tény magyar olvasóközönségnek szólnak.­­Amíg ugyanis Zichy János grófnak eze­ket a megállapítása­it a­ Nemzeti Újság szerkesztősége hálás örömmel fogadja, mint munkájának elismerését és mód­szerének igazolását, addig minden ma­gyar olvasó megtanulhatja belőle, hogy kell olvasnia, ismernie és szeretnie a maga lapját, a Nemzeti Újságot . . . „Hogy én mit várok a Nemzeti Új­ságtól 1925-ben­? — írja Zichy János gróf..— Erre a kérdésre röviden akarok felelni, elkerülve a közhelyeket. Azt várom a Nemzeti Újságtól, hogy mint eddig, ezentúl is okosan és beosztással szolgálja ki minden magyar kultúrlény igényét. Nyújtson nekem és mindany­­nyiunknak támaszt ezentúl is, hogy mindennap értesüljünk a világ minden fontos eseményéről. Tájékoztasson ezen­túl is, mint eddig, a magyar politiká­ról és a világpolitikáról egyaránt,, ér­tesítsen továbbra is a tőle megszokott frissességet és részletességgel a gaz­dasági, társadalmi és kulturális élet minden fordulatáról. Az elmúlt nehéz esztendő katasztrófái erősen kifejlesz­tették az olvasóközönség ítélőképessé­gét, ezért helyes tehát, hogy a Nemzeti Újság tárgyilagos krónikása akar len­ni az eseményeinek. Ezért kérem, hogy n mondjon le a jövő esztendőben is azok­ról a talán hatásos, de a valóságban igen veszedelmes beállításokról, ame­lyek csak a közéleti nyugtalanságnak fokozására alkalmasak ahelyett, hogy az olvasóközönséget híven tájékoztat­nák- Mondjon le nyugodtan ezentúl is arról, hogy a napi élet által felvetett közéleti kérdésekben a személyeskedő élet és az olcsó gúny tetszetős, de rut fegyverével harcoljon. Mondjon le nyu­godtan továbbra is azokról a pillanat­nyilag csattanó sikerekről, amelyet esetleg mások aratnak ideig-óráig, de amelyeken, keresztül a mi nagy esz­méink diadalát aligha lehet elérni. A magyar közvélemény elsősorban az ese­ményeket kívánja megismerni és meg­tudja alkotni magának a véleményét a dolgok felől. De igenis nagyon jól te­szi a Nemzeti Újság, ha sohasem erő­szakolja a közönségre egyesek vélemé­nyét és nagy célok, nagy eszmék cégére alatt nem egyeseknek csinál személyes célokért a közre nézve esetleg kárté­kony eszközöket. Legyen nyugodtan: mi, a lap hűséges olvasóközönsége nem fogjuk sem az unalom, sem az értesü­­letlenség vádjával illetni, ha ezentúl is tiszteli azokat a tilalomfákat, amelye­ket az erkölcs és az ízlés állít minden becsületes újságíró elé. Mi megköveteljük továbbra is a Nemzeti Újságtól, hogy mint eddig, ICICIC Kriszti­­fu­ Sághoz ezután is résen álljon a közéletnek azon az őrhelyén, ahova közönségük bizalma rendelte és a toll erejével sújt­son le mindenkor ott, ahol bátor, vagy gonosz kezek vallásunkhoz, szent koro­nánk hagyományához, világnézetünk­höz, nemzeti gondolkozásunkhoz és pol­gári voltunkhoz akarnak nyúlni. De szeretni és tisztelni fogjuk a lapban mindig azt, az emelkedett hangnemet, amely a dü­hös és veszedelmes ellenfe­lekkel szemben is meg tudja találni a legbecsületesebb fegyvert. Örömmel várjuk, hogy páratlan kül­földi hírszolgáltatásukkal, ezentúl is elsőnek fogják értesíteni a magyar közvéleményt a külföldi eseményekről, hisz a világpolitikának fordulatai so­hasem voltak olyan fontosak Magyar­­ország számára, mint a mai időkben. A haza sorsát szívén viselő minden ma­gyar embernek joga és érdeke, hogy mindent megtudjon, még akkor is, ha a rideg valóság esetleg kellemetlen ér­zéseket kelt is bennünk. Mert az igaz­ságnak megismerése és a veszedelmek­nek feltárása csak megacélozza és meg­erősíti a nemzeti közvéleményt életéért és feltámadásáért való küzdelmében. Igenis minekünk öröm és boldogság az a tudat, hogy a Nemzeti Újságot minden keresztény magyar család asz­talára oda lehet tenni, mert álszenzá­ciókkal, rut botrányokkal, a családi életet sem kímélő cikkekkel, amelyek a divatosság és a modernség jelzava alatt érték nélkül, de annál rombolóbb hatással rontják a közízlést—ezekkel­ a káros szenzációkkal, botrányba,jhászá­­sokkal, soha sem fog találkozni senki lapunk hasábjain. Az a gazdag válto­zatosság, amellyel a Nemzeti Újság a magyar és külföldi kulturális jelensé­geket kíséri, amellyel az irodalom, a tudomány és a művészet minden vo­natkozásáról tájékoztat, a legteljeseb­ben elégíti ki minden igazi kultúrem­­bernek szükségleteit amellett, hogy a V----ztény erkölcs szilárd alapjáról egy viásig sem tántorodik ,el. „Bátosíthatom a Nemzeti Újság szer­kesztőségét, hogy ha ezentúl is olyan hűséges krónikása és olyan komoly és felelősségtudó publicistája lesz a ma­gyar közéletnek, mint eddig, mi is an­nak fogjuk tekinteni a Nemzeti Újsá­got, aminek eddig, a mi lapunknak, melyben hitünk, elvünk, meggyőződé­sünk, jogaink és követeléseink letétem­­éntesét ismerjük . . Ezt a levelet, amelyben a magyar köz­élet s a katolikus társadalom egyik leg­kiválóbb egyénisége tesz bizonyságot a mi tiszta szándékaink és becsületes mun­kánk mellett, abban a meggyőződésben közöljük ezen a helyen, hogy ugyanezt a megértést és bizalmat, ami Zichy János gróf szavaiból kicsendül, megtaláljuk a Nemzeti Újság minden Ьц olvasójában. Ez a megértés és bizalom ad erőt a Nem­zeti Ujságnak, hogy egyenes uton és el­szántan haladhasson a nemzeti élet nagy céljai felé. Zichy János gróf Paradoxonok a kritikáról Írta: Burányi Miklós Ezt az írást nagyon messziről kellene kezdeni- Bele kellene menni bizonyos abstrakciókba; hivatkozni kellene világ­irodalmi tekintélyekre, esztétikára, reto­rikára, stilisztikára és egyéb ilyen víz­özön előtti mammutcsontokra és kövüle­tekre; tisztázni kellene először, mi az a f­­ara­dás­on és ni az a kritika; meg kel­­ene határozni a tárgyat, amelyről szólni kívánunk; néhány szillogizmussal le kel­lene vezetni a kritika fogalmát; be kel­lene bizonyítani a meghatározás helyes­ségét; fel kellene hozni a pro és kontra állásfoglalásokat, na, hogy is mondjuk, egyszóval és röviden egy jó kis érteke­zést kellene írnunk a kritika mibenlété­ről, feladatairól és arról a dekadenciáról, amelybe az utóbbi években, sajna, ugye­bár menthetetlenül lesülyedt. Mi azonban felbátorodva, Stuart Mill logikájan egyszerűen kijelentjük, hogy nem értünk a meghatározásokhoz, nem is tartjuk szükségesnek és vidáman rá­pattanunk a paradoxonok fürge paripá­jára és csak úgy vágtatás közben lejegy­zünk egy-két gondolatot az irodalmi és művészeti kritika természetéről. Például. Meggyőződésünk, hogy a kriti­kának csak dicsérni szabad. Illetve szeré­nyebben szólva csak olyan dolgot érde­mes kritizálni, amit magasztalni vagy legalább is helyeselni lehet. Mert ezúttal nem gondolunk arra­ a kritikára, amely unott arccal, fásult közönnyel, vagy fog­csikorgatva elfojtott dühvel ceruzát ra­gad a kezébe, ráhajol a megkritizálandó írásbeli dolgozat fölé és halálos unalom­mal, vagy mélységes megvetéssel alá­húzza az elkövetett hibákat. Ezt bizo­nyos zsurnalisztikai léhasággal gyakor­­latjavításnak vagyunk bátrak minősí­­teni és értekezésünk további folyamán minden különvéleménnyel dacolva ki fogjuk rekeszteni vizsgálódásainkból. Arról a kritikáról beszélünk, amely egy bizonyos esztétikai küszöbön túl (lásd Beöthy Zsolt; esztétikai küszöb) az irodalom és művészet pretenzióival lép a világ elé Tehát egy bizonyos nívón fel­ül álló irodalmi és művészeti termék kritikájáról akarjuk mondani, hogy an­nak csak akkor van létjogosultsága, ha a kritikus annyira azonosítani tudja ma­gát a tárgyával, mint amennyire az író vagy a művész azonosítani tudja magát a természettel, az emberi lélekkel vagy a lelki történésekkel,, amelyeket az embe­riség számára közvetíteni akar. Jegyezzük meg jól: író és művész nem tesz egyebet, mint a természet és élet tit­kait kibányássza, napvilágra hozza, ki­analizálja és közvetíti a laikus számára- Természet és ember között ott áll a mű­vész, aki a saint temperamentumán ke­­resztülszürve karakterisztikus képét adja az élet egy-egy szeletének, amelynek mélységeiről, domborodásairól, színeiről és fényeiről a laikus a maga primitív észrevevő képességével soha tudomást sem vett volna. Természet és élet magya­rázója a művész, aki természetbe és életbe a maga kü­lön halhatatlan lelkét lehelve kinyilatkoztatásra bírja és beszé­dessé, közlékennyé és megérthetővé teszi a hallhatatlan valóságokat Nos, ami a művész az élet és az ember között, az a kritikus a művész és a laikus között. A kritikusnak sem szabad egye­bet cselekednie, mint odaállnia a művész és a laikus közé és a saját tempera®ea­tumán átszűrve a művészi produktum mélységeit és domborodásait, szépségeit és fényeit megérthetővé és népszerűvé, élvezhetővé tenni a művész halhatatlan illúzióit Ilyenformán feloldódik az a paradoxon, hogy a kritikusnak csak dicsérni szabad. A kritikusnak tudni­illik csak ahhoz a produktumhoz illik nyúlna, amelyet ő méltónak tart az em­berekhez való közvetítésre. Egy bizonyos küszöböt tisztában kell tartani, a lap és hivatása méltóságának megőrzése mellett. Irodalntiatlan és művészietlen anyaghoz nem­ nyúlhat , mert az kívül esik érdeklődésünk és ítéletünk körén. Kiállításra csak olyan képeket viszünk, amelyek túlvannak a műtermi megbeszé­lések és iskolai korrektúrák tisztító tüzén. Az a kritikus, aki összetéveszti magát a gyakorlatjavító iskolamesterrel vagy a művészeti akadémiákon fel és alá sétáló korrektorokkal, nem tarthat igényt érdeklődésünkre sem a tárgya, sem alacsonyrangú, kicsinyes, élvezhetetlen pedantériája miatt Mindez természetesem nem azt jelenti, hogy a kritikus a maga hivatásához méltó dolgokkal szemben esetleg ne fog­laljon el ellentétes álláspontokat. Perbe­­szállni, vitázni, cáfolni a legnagyobb re­mekművek körül is adódik alkalom és a nagy Taine az angol irodalomról írt öt­kötetes munkájában éveken keresztül harsog fényes retorikai cáfolatokat anél­kül, hogy kétségbevonná a tárgyalt iro­dalmi mű nagyszerűségét, mélységét, szellemességét vagy erejét A kritikának van egy gyógyíthatatlan­nak látszó és kétségbeejtő rossz szokása, amelybe beletévednek még a legelfogu­­latlanabb és legfelsőségesebb szellemek is. A­ kritikus ugyanis előszeretettel kri­tizálja azt, ami az irodalmi vagy művé­szi produktumban nincs és elhanyagolja azt amit a költő vagy a művész beletett. Ilyenkor a kritikus nem tesz egyebet, mint elénk tárja azt, hogy ő az adott tépiáról a megkritizált művész vagy író helyében mit írt festett, faragott, vagy komponált volna meg. Ez természetesen meddő és henye szórakozása a kritikai elmének, olcsó dicsőség és hiábavaló erő­szakoskodás. Annyi bizonyos, hogy s min­­den valamire való dologról minden vala­mire való elmének más a felfogása. És semmi sem könnyebb, mint egy adott megoldás helyett tíz más megoldást aján­lani, vagy tíz megoldás fölé helyezni a magunk összehasonlíthatatlanul nagysze­rűbb külön megoldását A műben azt kri­tizálni, ami benne van; ehhez roppant önfegyelem, mérséklet, ízlés és objektivi­tás kell, mint ahogy egy nagyszerű ga­léria ciceroni­ja sem képzelhető el a leg­teljesebb személytelenség és a leglelke­sebb tárgyszeretet nélkül. Végül még egy paradoxont: a legobjek­­tívebb kritika a leglíraibb és a legmeg­­értőbb tolmács a művészet és az emberi­ség között Az objektivitás nem az eszté­tikai tételek és az irodalomtörténeti tra­díciók könyörtelen alkalmazásában, ha­nem, a­ művészi produktumhoz való ta­padás is a tárggyal való azonosítás gesz­tusában rejlik. Dosztojevszkit nem sza­bad úgy kritizálni, mint Dickenst vagy Baudelairet; Velasquezt vagy Delacrot: ‘ nem szabad azzal a szemmel nézni, mit Meuniert vagy Piccassot, Homére, Shakespearet, Beethovent és Chop. Tolsztoj szemüvegén keresztül nézr ki is merő lázadás az emberi elme és az em­beri szív, a halhatatlan szépség és a h­­hatatlan egyéni teremtő erő legszente princípiumai ellen- НЕКМВКОЗШ&ЭВЗЯВИЯ A szövetséges államok pénzügyminiszterei Parisban Mi lesz a szövetségközi háborús adósságokkal? Páris, december 31. Pénteken kezdik meg a szövetséges ál­lamok pénzügyminisztereinek értekezle­tét, amelyen főleg a szövetségközi hábo­rús tartozások ügyét és a Dawes-terv alapján befolyó jövedelmek szétosztását fogják megvitatni. Churchill angol kincs­tári kancellár ma, este már megérkezett. Clementel francia pénzügyminiszter a képviselőházban egy interpellációra ki­jelentette, hogy semmiféle végleges köte­lezettséget­ nem fog vállalni, mielőtt a parlament a tárgyalások esetleges ered­ményéhez hozzá nem járult. ШЫ&щши a кошОДодсШШш! a fővárosi ттшы MztffgáiieM A Keresztély Községi Pártot ülőísér­e szorították a bizottságok összeáífítésáiról (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Lapunk mai számában közöltük a belügyminiszter által kiadott névsort, mely a fővárosi válasz­tási bizottságok tagjait sorolja fel. A névsor­ban, mint tegnap megállapítottuk, képvisel­e len híveinak táborából került ki úgy, hogy a keresztény községi párton a választási bi­zottságok névjegyzékét egyszerű pártlistának tekintik. A legnagyobb a felháborodás a keresztény, van minden párt a szélső­jobbtól a szélső­­­szocialistáknál, akiket valóban méltánytalan balig. Csak a keresztényszocialista párt nincs­­ sérelem­ért, különösen a munkáskerületekben­ képviselve, a keresztény községi párt pedig, mely ugyan képviselve vita, teljesen háttérbe szorult és számbeli erejét mélyen alábecsül­­ték a bizottságok összeállításánál. Bizottsá­­gonként átlag egy гсоДев és egy póttagság jutott a keresztény községi pártnak, holott számbeli súlyánál fogva legalább két rendes és két póttagság, a legtöbb kerületben pedig három, sőt több kerületben mind a négy ren­des és póttagsági hely is megillette volna. A keresztény községi párt ígéretet kapott arra, hogy amely bizottságban már pártállása lesz az elnök, ott a helyettes elnöki tisztséget töl­tik majd be a keresztény községi párt tagjá­val, az elnökök között pedig egy olyan sincs, akit a keresztény községi párt a maga harcos tagjai közé számítana s a helyettes elnökök között is alig tgy-két hely jutott a pártnak. Úgyszólván az összes elnökök és helyettes el­nökök , a tagok nagy többsége Bipha közvet­ettől a párthiveik vannak s akiknek választói jogosultságát most idegen nácifciku­sú­ embe­rek fogják elbírálni anélkül, hogy a párt részéről védelemben részesülhetnének. Ezzel szemben a szociáldemokraták, sőt kgy-két tag­­gal még a kommunisták is képviselve van­­nak a kormány által kiadott listán, ami pe­dig nemcsak a keresztény pártban, hanem még a mérsékelt liberális körökben is erős visszatetszést szült. Az exponált szociáldemo­kratákkal szemben nemcsak hogy a keresztény­­szocialistákat nem vették be, de­ még a faj­­védőket is teljesen mellőzték és mindkét pár­tot úgy kezelték, mintha egyáltalán nem len­nének hívek a fővárosban.­­ A választási bizotts­ágok összeállítását tehát nem éppen a legszerencsésebb kéz végezte s a fővárosi választások bevezető akkordjai­tól, a jobboldaltól a balig mindenki befogja a fülét.

Next