Nemzeti Ujság, 1925. február (7. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-22 / 43. szám
Vasárnap, 1925 február 22. NEMZETI ÚJSÁG az autót, fellépett a hágcsóra és még két lövést adott le. Egyetlen védekezése az ő korában kissé szokatlan sóhaj ,és mi mézesheteink nagyon rövidek voltak“. A tárgyalás elé annál nagyobb érdeklődéssel néznek, mert a vádlott kissé bonyolult egész rokonsága fog felvonulni. Közöttük egyik volt anyósa, Madame Martin, nem valami hízelgő képet fest róla. Úgy látszik, hogy a háború folyamán különféle politikai intrikákban is vett részt és mint kuriózumot emlegetik, hogy 1915-ben állandóan a francia képviselőkamara levélpapirosán intézte el privát levelezéseit. Lehet, hogy a tanúvallomások folyamán az is kiderül, hogy kinek jóvoltából jutott ezekhez a levélpapírokhoz. l. d. : Pesti ábécéje ЯН—«ИДИ——I a tavaszi kalapvásárlás titkaiból Sxéna? Sxalma? Tüll? Toll? Saláta? Valamelyik lapban olvastam a napokban, hogy a tavaszi kalapokat Párisban legújabban — salátával díszítik. Hát ez gyönyörű újítás, sőt a sorokból úgy sejtem, hogy eleven salátáról van szó, melyet naponta frissítenek. Ez aztán még gyönyörűbb, de éppenséggel nem meglepő. Divat tekintetében semmin sem szabad csodálkozni, mindent el kell fogadni úgy, ahogy azt a művészek és művésznők kitalálják, már azok tudniillik, akiknek az a hivatásuk, hogy a divatot irányítsák, ők a lupus A tavaszi készlet, posok, mi többiek — egyszerű birkák — szó nélkül megyünk utánuk és menni fogunk mindenkor. Ezzel aztán rendben is lenne a dolog, ha nem lenne holnap vasárnap és nem kellene ma megírni a hagyományos Ábécét. Viszont ezer szerencse, hogy a salátás kalap hírére ráakadtam, mert így a téma önmagától adódik: a tavaszi kalap. Még javában havazik odakünn és prémbundák és hócipők viselendők, mikor egyszerre csak nyomtatott kártyát hoz a posta: értesítem asszonyomat, hogy a napokban Párisba utazom a tavaszi kalapdivat legújabb kreációinak beszerzésére, melyekre már most felhívom nagybecsű figyelmét, tisztelettel Madame Filótás. Az olvasó, illetőleg a címzett szive hevesen megdobban e sorok olvasásakor. — Óh, Paris, Párisi — sóhajtja meghatottan és még nagyobb meghatottsággal, illetőleg irigységgel gondol Madame Filótásra, ki az. Imádott város felé kerekezik e pillanatban. Nemsokára már jön is a boldogító levelezőlap: ábrázolja a Notre Dame-ot, francia bélyeg, francia bélyegző rajta és divatos szálkajrással ennyi: Sok üdvözlettel régi vevőmnek Madame Filótás. — Milyen boldog is ez a Madame Filótás! Madame Filótás tényleg boldog. Egész évben vesződik és veszekedik az üzletben, tűri a bölcsi szeszélyt és angyali türelemmel parancsnokol a kócsag- és strucctollak, a virágok, szalagok és százféle filc- és szalmaformák birodalmában, melyet úgy hívnak, hogy a kalapszalon. Ilyenkor azonban, tavasz felé, három hétre véget érnek keservei. Madame Filótás műhelyében emberi szemektől láthatatlanul ilyenkor már garmadában állnak a tavaszi remekek, a munka nagy része befejeződött, Madame Filótás mehet Párisba. Vásárol tehát ötven párisi levelezőlapot, kinyomatja a körlevelet, megcímezi a levelezőlapokat legjobb vevői címére, hogy lássák: Párisban sem feledkezik meg róluk. Azután a megcímzett levelezőlapokat elküldi egy párisi kis kávémérés tulajdonosnőjének, akivel egyszer meleg barátságot kötött, egyszer, mikor odakünn volt. A kávémérés tulajdonosnőjének már meg sem kell írni, mit csináljon, szépen felbélyegzi a levelezőlapokat és postára adja őket. Most már aztán Madame Filótte nyugodtan kiutazik — Solymárra Itt kis háza és kertje van neki, aminek a vételárát a bolond és szeszélyes hölgyvendégeitől elvett fillérekből és koronákból fizetgetett ki apránként. Itt Solymáron Madame Filótás leveti előkelőségét , bár nem lesz belőle már solymári rózsalány, de lesz belőle egyszerű solymári lakos mindaddig, míg meg nem unja Páris gyönyöreit és hazatér. A solymári pihenés évente egyszer éppúgy hozzátartozik életéhez, mint a fürge és csinos masamódlányok és a szeszélyes vevők. Nem mulasztaná el egy világért sem. Rendesen meghízva tér haza Pestre és figyeljék meg, tisztelt hölgyeim, hogy a kalapszalon-tulajdonosnők mindig meghízva érkeznek vissza Parisból. Ezek mind Solymáron töltenek el néhány boldog hetet ilyenkor. No már most visszaérkezésével egyidejűleg Madame Filette boltjában kirakják a tavaszi készletet és szétmennek az invitáló kártyák a „párisi modellek“ megtekintésére. A kirakatba is kikerül néhány remek , másnap már megjelenik a kirakat előtt az első áldozat, egy édes, kiváncsi, bundás asszonyka, aki a fejébe vette, hogy ma már szalmakalappal fogja pukkasztani a barátnőit a déli korzón. És miután még csak délelőtt féltizenegy és ő a fejébe vette, hogy a déli korzó idejére már szalmakalapja lesz, biztos, hogy déli egy órakor már a fejébe fogja nyomni a szénakalapok — Drága Filótásné, köszönöm a párisi kártyát — csacsog az izgatott vevő. Gyönyörű volt ügyel Mi újság odakinn! Kicsi vagy nagy! (Ez a kérdés a kalapformára értendő.) Virág vagy tollt (Ez a díszre.) Széna vagy szalma! (Ez az anyagra.) Madame Filótás nagyszerű politikus. Hogy bármelyik kreációja poeszibilis legyen, a következő válaszokat adja: — Nagy is, kicsi is, virág ie, toll ie, széna is, szalma is, ahogy vesszük. Ezzel aztán start következik és megkezdődik a kalap-próba. A kalap-próbánál komolyabb és fontosabb pillanat kevés van a nő életében. Hah, pillanat! mondtuk meg gondolanul, dehogy se pillanat, óra, sőt két, három óra, vagy akár egy egész délelőtt ilyenkor történik az, hogy bár csak egy kevéssé is csinos archoz minden kevéssé is csinos kalap remekül illik, a legnagyszerűbben álló kalapok ezzel a lemondó sóhajjal kerülnek le a fejről: — Hiába minden, nincs a kalap-arcom! Ilyenkor történik az, hogy a tizenhetedik kalapnál hirtelen eszébe jut a hölgynek, hogy mégis csak a harmadik kalap állt a legjobban. Gyerünk hát, melyik volt a harmadik kalap! Ugyan édes Lili — ez a kiszolgáló masamód ,— nem ez volt aimiit maga mutat, nem emlékszik, az a taupe szinüi totkk, az hol van! — tVinpe tokk nincs is az egész üzletben, — mondja a kisasszony. — Dehogy nincs, dehogy nincs, már hogyne lenne, mikor öt perce, hogy levettem a fejemről. A tokkot nem találják és sokszor ez hiúsítja meg az egész vásárt. Egy nem is létező kalap, amelyik helyett hiába létezik harminc más, — az kellene, ha volna. De nincs, próbálják fel hát a — harmincegyediket. — Lilikem! — mondja ilyenkor, a hölgy a már-már átért masamódnak — ez a kék ugye nem áll jól az arcomban. — Azt találom, hogy remekül áll, — vála- szolja a masamöld — de megfelelő gyakorlata lévén, tudja, hogy ilyenkor egy zöldszinű formát kell átnyújtani. Felmutat tehát egy méregzöldet. Fel a fejre vele gyorsan s már hangzik is az újabb, bizonytalan óhajtás: — No, már akkor talán inkább egy pirosat. Súlyosbító körülmény, ha férfi is ven jelem Ilyenkor ezt mondják: — Ne üljön itt némán, Lajos, hanem kockáztasson meg már egyezer valami véleményt is. Lajos, mint az összes többi Lajosok, ilyenkor a vihart megelőzendő, azt válaszolja: — Magának minden kalap egyformán jól áll. — Gerinctelen! — csap le a kegyetlen válasz, de már a másik percben egy másik kalap alól hangzik a kérdés: — No és ehhez mit szól! — Elragadd — Mindig mondtam, hogy nincs ízlése, — fejeződik be a diskurzus. Vagy ezt is szokták mondani: — Halványkék szalmát szeretnék, mert a kék az aramnak kedvenc színe. Ugye Lajost Lajos, mint az összes többi Lajosok, ilyenkor megértően bólint: — Imádom a kéket. Közben meghatottan gondol egy tengerzöld fülkalapra, aminél jobb színű kalap nem volt a felesége fején évek óta. E zöld kalap idején kérte meg feleségül. De most — úgy mondják — a halványkék ezin a kedvence. S ha mondják, úgy kell lennie. Közben új fordulat következik: — A kirakatban szebbek vannak, mint idebenn. Filótásné, nem lehetne a kirakat kalapjaiból a balszélső alsót bevenni! Beveszik a balszélső alsót a ekkor kiderül, hogy mégis csak a jobb belső-felsőt gondoltuk. Jöjjön hát a jobb belső-felső. — Melyüket szeressem! — hangzik a bizony,talan kérdés. — Ez eredeti modell, egyetlen darabot sikerült behozni járásból — mondja Madame Filette, aki, mint említettük, nagyszerű szúmnatű asszony és már felfedezte azt a kis villanást a szemekben, ami a titkolt, de komoly tetszés jelen Itt tehát azonnal srófolni és biztosítani kell az árut, valamint megfelelő értékűvé kell tenni az „egyetlen“ hangsúlyozásával. A hatás nem marad el, rövid tusa, bizonytalan megállapításod: nem lesz drága, kicsit szorít, azt hiszem, a feje magas, nem találja és egyéb hasonlók, majd hirtelen kikristályosodik az elhatározás: — Hát akkor ezt! Az egész üzlet megkönnyebbül és fölzeng az általános dicsérő kórus: — Soha nem volt a nagyságos asszonyna ilyen gyönyörű kalapja. — Micsoda ízlés! — áradozik Filótásné , már söpri is be a pénzt, javában áll a déli korzó és színes, vidám hullámaira egyszerre csak a tükrös ajtóból ráhimbálózik az új tavaszi kalap. Az indulás gyönyörű, már az első szembejövő hölgy szeme megakad a kalapon. Most már minden arcot kémlelni kell. Egy példányban létező eredeti párisi kalap* modellek találkozása mit szólnak várjon hozzá! A szemné biztató, a séta vidám, a kalap nyert. A Giaella-téren azonban baj történik. A Gerbeaud-üzlet felé himbálózik a kalap és kikanyarodva a Vörösmarty-szobor mellől egyszerre csak Jesszusom! mi jön itt szembe! Végem van. Az egyetlen példányban létező, eredeti párisi kalap-modell másodpéldánya. Nahát ez hallatlan! Ilyen esetekből lehet megállapítani hitelesen, hogy mit is jelent az tulajdonképein: farkasszemet nézni egymással. Pláne, ha — és itt térjünk vissza a kezdet kezdetéhez —, ha mindekét egyforma kalap egyformán — eleven salátával van díszítve. Ezt már én sem bírom ii, tehát ajánlani magamat Endrődi Béla Az első áldozat a „Rövidek voltak a mézesheteink“ Miss Waterloot harmadik házassága Mi történt a Hoghues kastélyban Páris, február 20. -i Nemzeti Ujság tudósítóitól.) Az alsó Krajna megye esküdtszéke előtt ma egy olyan törvényszéki tárgyalás kezdődött, amely iránt megint az egész élőkép társaságnak az érdeklődése nyilvánul meg, hiszen a vádlottak padján a nagyvilági hölgyeknek egyik — ha nem is valami nagyon fiatal — képviseője foglal helyet azzal a váddal, hogy vadászfegyverből három lövést tett nem valami túlságosan barátságos szándékkal férjére, akit igen súlyosan megsebesített. A vádlottnő amerikai. 1882-ben született Newyorkban és így a legenyhébb számítás szerint is túl van az első ifjúságán, amit az is bizonyít, hogy a férje, Deubel úr két elődöt is számíthat azoknak a sorában, kiket Marguerite Waterloot a boldogító igennel kitüntetett. A szalonok krónikásai ugyan arról tudnak beszámolni, hogy a két első férj sem élt valami nagyon boldog és békés életet a feleséggel, akit a kirakatokban levő fényképek után a legjobb akarattal sem lehet Newyork szépének nevezni ée mégis Deubel, aki foglalkozására nézve mérnök és ma negyvenkétéves, nem habozott, hogy harmadízben is az oltár elé vezesse a kissé temperamentumos nőt, akinek előző házasságaiból felnőtt gyermekei voltak. Az új nász a harmadik férjnek nem hozott valami nagy boldogságot. A családi jelenetek állandóan napirenden voltak és a múlt év szeptemberében tűzharcban törték ki, melynek során e gyengéd feleség vadászfegyverből három sörétes lövést adott le férjére, akit az illán, jobb vállán és karján sebeztek meg az ólomdarabok. Hogy hogyan történt tulajdonképen a dolog, azt kellő pontossággal csak az esküdtszéki tárgyalás fogja kideríteni A drámai események a Hoghnes-kastélyban Fecamp közelében játszódtak le, ahol akkor nagyszámú vendégseregen kívül jelen voltak Louis Bache és Mas Martin, az első két házasságból származó felnőtt fiuk is. Az élet a vidéki kastélyban vadászatok és különböző szórakozások között nagyon kellervesen folyt le és mindenkinek élvezetes volt, csak a szerencsétlen férjnek nem, mert a felesége bármilyen kitűnő háziasszony volt is a többiekkel szemben, annyira kellemetlen tudott lenni hites urával, akinek az életét ugyancsak elkeserítette. Hogy mi mindennel, azt még eddig nem derítették ki pontosan, az sem bizonyos, vájjon a férj megunta-e a folytonos vadászatot vagy az erdők árnyékának egyszerű élvezeteit, a tény az, hogy szeptember harmadikén, a kora délelőtti órákban előparancsolta az autót, melyet a fiatal René Amouroux softőr vezetett és angolosan el akarta hagyni a kastélyt, ő legalább is azt mondja, hogy megunta a kastélyban folyó életet A felesége azonban azt állítja, hogy férje, miután lényegesen eret vágott a közös vagyonon, annak maradványaival egyszerűen el akarta hagyni a családi tűzhelyet, hogy az idegenben alapítson magának egy másikat A soffőrnek a pályaudvarra kellett volna őt vinnie, ahonnan azután végleg eltávozott volna. Hogy pontosan mi történt, azt eddig nem lehetett kideríteni, mert a kastély vendégei még mind aludtak, mikor a drámai események történtek. Annyi tény, hogy a közeli kis városban az a hír terjedt el, hogy a kastélyban valami véres és hangos viszály volt, amelynek a folyamán lövések is hangzottak el. A csendőrök, akik értesültek a dologról, becsöngettek a park kapuján, de azt a választ kapták, hogy az úrnő gyöngélkedik, a házigazda pedig távol van. Természetes, hogy távol volt, hiszen be kellett szállítania egyik havre-i klinikára, ahol az orvosok heteken keresztül szedegették ki belőle a söréteket, melyek egész barázdákat szántottak testében. Mikor ez kiszivárgott, a csendőrség megkezdte a kihallgatásokat, melynek folyamán a sebesült két mostohafia a soffőrrel együtt azt vallották, hogy Deubel szerencsétlenségnek az áldozata lett és ők csak akkor értek oda, mikor ez történt. Mindennek ellenére október 15-én a vizsgálóbíró Deubelnét letartóztatta, aki azzal védekezett, hogy ő azt gondolta, hogy férje vadászatra indul, de a kartélyban felejtette puskáját, mire ő a fegyverrel utána szaladt és az a a tónál megcsúszott és igy sült el a sörétes puska. Hogy ez hogy történhetett meg háromszor egymásután, azt nem tudta megmagyarázni. Közben eltűnt a soffőr és mikor megtalálták, ő is úgy adta elő a történteket, mint a kastély úrnője és csak hosszas vallatás után lehetett belőle a teljes igazságot kivenni, amire Deudelné is beszüntette a tagadás rendszerét. Megvallotta, hogy egész nyugodtan férjére szegezte a fegyvert ét mikor a soffőr elindította . 9 A NEMZETI UJLAG TELEFONSSÁ MAI: JÓZSEF 65, 127—47, 127-48