Nemzeti Ujság, 1925. szeptember (7. évfolyam, 195-219. szám)

1925-09-03 / 197. szám

4 eddigi közvetlen tárgyalásokra irányuló fogán kísérelni, hogy a kérdést az­­ kísértetek­­ kudarca ellenére is a­­ megegyezés útján oldja meg. E­­,„51 a tanács valószínűleg szokott mód­iján megfigyelőjét, Ugiden svéd külügy- Mimsstart fogja felkérni, hogy a török és angol kormányokkal folytatott közös megbeszéléseken összeegyeztesse a két fél felfogását. A Nemzetek Szövetsége pénzügyi bi­­zottsága ma szintén megtartotta­­ első ü­lését. Az ülésen csak kisebb jelentőségű kérdéseket tárgyaltak, míg az Ausztria felett gyakorolt pénzügyi ellenőrzés megszüntetésének kérdése csak a legkö­zelebbi napokban fog tárgyalásra ke­rülni. Valószínűnek látszik, hogy a pénz­ügyi bizottság az ellenőrzés megszünte­­t­ésének tekinteteiben határozatot fog majd hozni, azonban ez nem fog előbb megtörténni, míg a Nemzetek Szövet­sége Tanácsa az Ausztriába­­ küldött pénzügyi ellenőrző bizottság jelentését nem tárgyalta le. (T.) M­olftofto­­elless Genf, szeptember 2. (A Nemzeti Újság tudósítójának jelentése­­Berlinen át.) A népszövetségi, tanács védnök­­sége alatt tegnap nemzetközi értekezlet tilt­ombb az alkohol elleni küzdelem megbeszélé­sére. Az ülést a Népszövetség főtitkára nyi­totta meg . na értekezlet három albizottságot alakított, a gyarmati alkoholkereskedelem, az alkohol­csempészet és az áll elvált il­alm­at már elrendelt és az alkohol szabad forgalmát meg­engedő államok közötti súrlódások elintézésére. Az értekezleten 15 állam kiküldöttei tartanak előadást. Magyarországot Fank Márton metho­­dista superintendens, a keresztény népiroda vezetője képviseli. (T.) A csel­­­kormány a f­nparcellázási kortes­­eszk­ót gyanánt sietteti Prága, szeptember 2. (A Nemzeti Újság külön tudósítójának tele­fonjelentése.) A közeledő választásokra való tekintettel gyors lépéssel hajtja végre a cseh állam a földparcellázásokat. A Felvidéken két nap alatt hatvannyolc föld felparcellázását je­lentette be a fölbirtokhivatal a földigénylők­­nek, akiknek alig nyolcnapos határidőt enged, hogy földi­gény­lési kérvényüket benyújthassák. Ez újabb választási taktika a kormány részé­ről, amellyel egyrészről be akarja kötni a fel­vidéki földigénylők szemeit és meg akarja mu­tatni, hogy róluk is gondoskodik, másrészt le akarja fegyverezni a magyar földbirtokosokat.­­ A felvidéki lakosok ugyanis soha sem juthat­nak földhöz, mert hiszen elsősorban a cseh légionáriusok kapják azokat. (1.) levéltár vagy könyvtár mélyéből, a hó­napot és a napot nem lehet megállapí­tani. Ő maga buzgón nekilátott a vati­káni levéltár átkutatásához; talált is több Palestrina-kéziratot, köztük a „Co­dex 59”-et, de dátumra nem akadt. xY ku­tatás folyik tovább csendben. A múlt év nyarán azonban nagy szenzáció és bot­rány pattant ki. A nagy buzgalmáról nevezetes Casimi­­rinek, aki egyúttal a „Note d’Archivio”­­mák szerkesztője, „valaki“ egy újonnan megtalált kódex fényképét küldte meg azzal a megjegyzéssel, hogy a nála levő kódexet szeretné eladni. Lakáscímet is közölte. Casimiri azonnal és később több­ször levelet írt az ajánlattévő Telemaeo Bratti­ nak, de az mindig visszajött a „címzett ismeretlen". A kódex Palestrina naplója volt, melynél­ egyik lapját ábrá­zolta a Casimirinek küldött fénykép. En­nek szövegéből pontosan meghatározható Palestrina születésének hónapja és napja: 1525 május 9. A szenzációs fényképet kö­zölte is zenei folyóiratában 1924 márciu­sában. Erre megkezdődött a botrány. „U Piccolo", „Сотпоге d’Italia”, „Messaggero­ne ,Il Giornale dItalia” pergőtüzet bo­csátottak Casimirire, azt állítván, hogy a közölt fénykép hamisított „eredeti“-nek­ a másolata és hogy Casimiri nagy hibát követett el, mikor e hamisítást nem vette észre. A másik nagy Palestrina-kutató, Alberto Cametti levelet írt Casimirinek, melyben jelenti, hogy a kérdéses „ere­deti” kódexet megszerezte és ennek alap­ján kimondhatja, hogy a fénykép tény­leg hamisítvány. Az „eredetit" különben a „Szent Cecilia Egyesületiben néhány papra letétbe helyezi, ha akarja, nézze meg személyesen is- Casimiri megnézte és maga is megállapította, hogy hamisít­vánnyal van dolga, sőt a neki megküldött fénykép is hamisítvány. A születés hó­napja és napja tehát továbbra is bizony­talan. (Gombosi Ottó dr. egy napilapba írt, különben jó cikkében ez év januárjában тшкг május 9-ről tud, holott akkor a ha­misítás ténye már tisztáztatott.) Ki volt az a nagy művész, a­kinek ün­neplésére most készül hazája: Olasz­ország, de az egész világ zeneirodalma ja . Szegény ember gyermeke, aki — Pittoni legendája szerint — a prenestei vásárra menőkkel Rómába menvén, a S. Maria Maggiore előtt dalolva ment el. A templom karnagya meghallván énekét, magához vette, tanította és teljesen ki­képezte. Ez ugyancsak mese, de az bizo­nyos, hogy alapos oktatásban részesült a tehetséges fia. Már 19 éves korában szülővárosának püspöki székesegyházá­ban kántor lett. 1550-ben a prenestei püspököt, tehát Palestrina principálisát, II. Gyula néven pápává választották; ez a 25 éves Pierluigit magával vitte a Capella Juliaba, ahol eddig olyan mes­terek működtek, mint Arcadeii, Rubino, Ferrocesco, Roselli stb. öt év múlva pápai énekes lett a sixtusi kápolnában! Mivel azonban akkor még nem volt pap, hanem családos ember, IV. Pál pápa, kétharmad fizetéssel nyugdíjazta. De nem maradt tétlen. Két hónap múlva a híres laterani bazilika karnagya lett, majd 1571-ben ugyanilyen minőségben a S. Maria Maggiore bazilikába került. Még laterani működése alatt történt, hogy­­ a tridenti zsinat határozata értelmében egy bíbornoki bizottság küldetett ki an­nak megvizsgálására, hogy az egyházi zeneszerzemények megfelelnek-e az elő­írásoknak. Ez, a bizottság 1565 április 20-án a pápai énekesekkel több misét éne­keltetett el. Ennyi a történetileg bizo­nyos. Minden más, tehát a „Missa Papae Marcelli”-hez fűzött történetiké is, csak legenda. Ezen mese szerint Palestrina előbb említett szerzeményét is előadták, amit a bíborosok annyira szépnek talál­tak, hogy megkegyelmeztek az egyházi zenének. Hiszen arra sincs adat, hogy ezt a mi­sét akkor valóban elénekelték-el Nincsen történeti alapja annak sem, amit Hubert a „Cecilien-Kalender“ 1892. évfolyamában ír le, hogy a pápa igy dicsérte volna meg Palestrina művét: „íme, ez az az ének, melyet Szent János apostol hallott a mennyei Jeruzsálemben s amelyet ez a másik János (Giovanni volt Palestrina keresztneve) a földön megszólaltat.“ 1580-ban meghal első felesége, kit a Szent Péter templomban temettek el. Hét hónap múlva másodszor házasodott. Meg­hitt barátságban volt a később szentté avatott Nerei Fülöpnel. Kínok oratóriuma számára igen sok motettát és himnuszt szerzett és aki 1594 február 2-án jelen volt a mester halálos ágyánál. Holttestét, mint a pápai énekkar magisteréét a Szent Pé­ter templomnak Szent Simon és Juda kápolnájában temették el. Amit a renais­sance nagy mesterei sem kaptak meg, az ő sírjára odavéstél.. .Marteae prin­ceps.“ Valóban fejedelme volt, ő a zenének. Alkotóereje szinte kifogyhatatlan. Mű­vei nagy, szinte végeszakatlanan sorban láttak napvilágot; fia még halála után több kötetet adott ki. Hát még művednek művészi értéke! Akiknek volt alkalma Rómában a nagyhét szertartásaiban résztvenni, azok fogalmat alkothatnak „Tmproperia“inak, lamentatioinak s egyéb műveinek gyönyörűséges voltáról. Művészeti pályáján úgy indult, mint a többiek. Első szerzeményei közt van egy „Eece sacerdos“ c. miséje, melyben az akkori divat szerint más szöveget is éne­keltek, mint amit a liturgia elő ír. A „Credo“-ban ugyanis az egyik szólam az „Ecee sacerdos” szövegét énekli, míg a többi szólam a Credo-ét. Bár a zenei megalkotás kifogástalan, de a különböző szövegeknek egyszerre való éneklése ért­­hetet­lenséget szül. Az is szokás volt, hogy madrigálok melódiáit dolgoztál­ fel misé­nek. Palestrina ezt is megtette ifjabb éveiben, de úgy, hogy — Tiersot szerint — a dallamot felismerhetetlenné tette s így botrányt nem okozott. Palestrina innen indult el. Gyorsan el­hagyta e kölöncöket és a liturgia szöve­gét csonkítatlanul zenésítette meg, a dal­lamokat pedig mindig bensőjéből vette. Módszerben nem volt új iskola megalapí­tója, hanem a meglévőt oly tökéletes­ségre vitte, hogy azóta sem érte el őt senki. Az ő hatásának titka, az éneket az ima szárnyaivá, tette. Ő a kontraprakti­­káinak és­ a kristálytiszta harmóniáknak utolérhetetlen mestere, a zenét aláren­delte a szövegnek: nála a zenei tudás szolgájává szegődik az imának; nála a zene arra való, hogy az imának ünnepi köntöst szőjjön. Ez töltötte el csodálattal Wagnert is, aki a szász királyi udvar szolgálatában (1842—44) a Pales­trina-stí­­lust akarta visszaállítani. Még 1861-ben is „Die Zukunftmusik“ c. iratában elra­gadtatással ír Palestrina „Stabat Ma­teriéről Palestrina a legszebb hangszernek, az emberi­­hangnak volt a művésze. Minden érzelmet meg tud rajta szólaltatni és minden hatást el tud vele érni. Instru­mentális zenére nincs, szüksége. Olyan művésze ő az emberi hangnak, mint Liszt a zongorának. Mozartnak harsonákra, kürtökre volt szüksége, hogy a „Re­­puiem“-jében az utolsó ítélet hangulatát fel­kel­­se. Liszt a zongora segítségével ugyanazt a hatást érte el. Palestrina csak emb­eri hangokat használ, de énekéből mindez kicsendül. Voltak az „á kcapella“-stílusna­k, a voca­lis zenének technikailag Palestrinával egyenlő rangú művészei (Orlando Lasso stb.), de egyben nem vélekedh­etik vele senki, az imádságos lelkűlésben. Akármi baj éri őt, nem veszti el kedvét, énekel, mert az ő múzsája az ima. Három fia meghal, elveszti feleségét, ő komponál tovább. Hatvannégy éves korában önér­zetesen írja a négyszólamú Lamentatiok­­nak V. Sixtus számára szóló ajánlásá­ban: „Hálát adok az isteni jóságnak, hogy a legnagyobb nehézségeik között sem hagytam abba a zene művelését“ Minden vigasztalása az Istennel való be­szélgetésben, az imában van. Ősz fejjel azt is sajnálja, hogy fiatal éveiben né­hány madrigált irt. XIII. Gergely pá­pának ajánlott műve előszavában „pirul ée fájlalja“, hogy hiúságokkal is foglal­kozott. Igen érdekes Palestrina helyzete a renaissance mesterei között. Ezek az ókor mitológiáját, gondolatvilágát és a termé­szet szeretetét beolvasztották a keresz­tény gondolatvilágba. Elvük a l’art pont Tart. Mindegy nekik, hogy mit festenek: Venust-e vagy Madonnát; a tökéletesség a fő. És mégis: a ze­ne kiváló művészeit, Orlando Lasset, Palestrinát stb. nem számítják a renaissance művészei közé, bár még ma is utolérhetetlen tökéletessé­­gnek. Palestrina és Rafael között csak néhány év különbség van, de egész világ választja el őket egymástól. Rafael Stan­zai és Palestrina Improperiál ellentétek. Amaz a keresztény művészetbe bevitte a pogány elemet, emez száműzte onnan. Nem is meríthetett Palestrina az ókor muzsikájából, mert minden elveszett be­lőle, csak a nlaint-chant maradt meg. Palestrina pedig éppen ezt mellőzte és a polyphon kontrapunktika mestere volt. A renaissance a természetből is­merit, Palestrina mindig csak imádságos lelké­ből. Nála nincsen más a természetből, mint az imádkozó ember és az őt hallgató Isten. Palestrina műveinél is tökéletesedett a zene művészete, de egészen más módom, mint a többi művészet. Ezért van az, hogy a rennaissance-ról szóló művek, még a Sismondié is, egy árva szót sem mon­danak a muzsikáról és ennek fejedelmé­ről, Palestrináról. Azokban az időkben, mikor az emberek a belső világ felé fordulnak. Palestrina művészetét jobban, élvezik. Ma az ember kikerülve a világháború vérözönéből és elfáradva a modern élet zűrzavarától, a bens­őség embere lett: az Istent keresi. Természetes tehát, hogy Palestrina újra kezd élni műveiben. Németországban, Olaszországban és nálunk is erősen ter­jed a Palestrina-kultusz. A Palestrina- centenárium tehát bennünket, magyaro­kat is érdekel, nemcsak azért, mert mű­vészetét széles körökben élvezik, hanem azért is, mert Palestrina már életében is érintkezésijén­yett velünk. Erről azonban más alkalommal lesz szó. NEMZETI ÚJSÁG Csütörtök, 1915 szeptember 1­ 0 és Kilét a Benitzky-fülében ■и явшашшявфшшяштяии Az elsüfott bíróság zárt tárgyalás­­arán Beniczkyt háromévi fogházbüntetésre ítélte és elrendelte azonnali letartóztatását Beniczky felebbezett az Ítélet ellen és semmiségi panaszt jelentett be a letartóztatás miatt (A "Nemzeti Újság tudósítójától.) A büntető törvényszék Töreky-tan­ácsa szerdán délelőttre tűzte ki a Beniczky­­ügy főtárgyalását. A bűnper nem min­dennapi külsőségek között zajlott le. Már napokkal ezelőtt híre hallatszott annak, hogy a vádat — azóta, mióta az ügyész­ség vezetését átvette először — maga a budapesti ügyészség elnöke, Sztrache Gusztáv dr. főügyész fogja képviselni. Mindenki tudott arról is, hogy a kor­­mányzósértés és hivatali titok megsér­tésének vádját zárt ülésben fogják tár­gyalni. A mai tárgyaláson mégis egész embertömeg jelent meg, hogy részt ve­hessen a tárgyaláson, de a rendőrök szi­gorú kordonján csak az újságírók és néhány ügyvéd jutott keresztül. Töreky Géza dr. törvényszéki másod­elnök 9 óra után néhány perccel nyitotta meg a tárgyalást. — Tárgyalni fogjuk — jelentette be az elnök — a kormányzósértés vétségével és hivatalos titok elárulásával vádolt Be­niczky Ödön ügyét. Miután­­Beniczky Ödön bemondta sze­mélyi adatait, Vajda Ödön dr. védő emelkedett szólásra és azt indítványozta, hogy a tiltott közlés címen folyamatba tett bűnügyet, miután közvetlen kapcso­latban van a többi vádbeli bűncselek­ménnyel, szintén azokkal együtt tár­gyalja le a bíróság. Az indítványt a bíróság Sztrache főügyész felszólalása után elutasította, ellenben helyt adott a főügyész azon indítványának, amelyben azt kérte, hogy a bíróság a tárgyalás egész tartamára zárja ki a nyilvánossá­got. A törvényszék a zárt tárgyalást az­zal az indokolással rendelte el, hogy ezen bűnügy nyilvános tárgyalása veszélyez­­tetné a közrendet. Az elnök felszólítására a közönség el­hagyta a tárgyalótermet. Körülbelül negyed 1-ig tartott a zárt tárgyalás, ak­kor a bíróság tanácskozásra vonult vissza és több mint két óra hosszat tartó tanácskozás után ismét zárt tárgyaláson­­ hirdette ki az ítéletet. Három óra lehetett már, amikor Be­­niczky Ödön egy fogházőr kíséretében kilépett a tárgyalóteremből, hogy­ az ér­deklődők sorfala között elhaladva, né­hány napi szabad mozgás után újból el­foglalja helyét az ügyészség Markó­ utcai fogházában. Néhány perc múlva Töreky elnök ké­reti magához az újságírókat és a sajtó informálására közli, hogy tanácsa a zárt ülésben a következő ítéletet hozta: A királyi büntető törvényszék Beniczky Ödönt bűnösnek mondotta ki a kor­mányzósértés és hivatali titok elárulásá­nak vétségében és ezért három évi fogházbüntetésre mint fő. 15 millió korona pénzbüntetésre mint mellékbüntetésre ítélte. Kimondotta továbbá a bíróság a 3 évi hivatalvesz­tést és a politikai jogok gyakorlatának ugyanilyen időtartamra szóló felfüg­gesztését is. A bíróság a kiszabott büntetésből az előzetes letartóztatással két hónapot ki­töltöttnek vett, de kimondotta, hogy a 15 millió korona pénzbüntetés nem fizetés esetén 150 napi további fogházbüntetésre lenne átváltoztatandó. Az ítélet indokolása szerint, bár Be­niczky Ödön a főtárgyaláson meg­tagadta a vallomástételt, mégis kétség­telenül megállapítható, hogy a panaszolt cikket ő írta és tette közzé. A bíróság nem fogadta el Beniczky azon védekezését, hogy a cikk tartalmát képező tanúvallomás megtételére felmen­tést kapott a hivatali titoktartás alól. A felmentés csak a katonai bűnvádi eljárás során teendő tanúvallomásra szólott és nem arra, hogy miniszteri állásában tu­domására jutott hivatalos dolgokat ar­­lapilag közzétegyen., a büntetés kiszabásánál a bíróság eny­hítő körülményt nem talált. Ellenben ,­súlyosbító körülmény a cikkben foglalt kormányzósértés nagy halmazasta, példát­lanul súlyos és durva volta, súlyosbító körülményül vette a bíróság a szándé­kolt célzatosságot is. Ugyanis a törvény­szék azt látta, hogy a vádlott csak azért nyújtotta be az ő szerepének megvilágí­tására vonatkozólag előre elkészített nyi­latkozatát a katonai ügyészséghez, hogy­ ezt azután mint a hivatali titoktartás alól való felmentés után tett tanúvallo­mást publikálhassa és ezzel a maga és társai politikai céljait szolgálhassa. Ez pedig az egész vallomás hangjából kitűnően nyilvánvalóan az volt, hogy az állam fejének, Magyarország kormány­­zóján­ak tekintélyét aláássa, illetőleg le­rombolja.“ A királyi ügyészség megnyugodott az ítéletben, Beniczky és védője flebbezést jelentett be mgy a bűnösség megállapí­tása, mint a büntetés súlyos volta miatt. Az ítélet kihirdetése után Sztrache főügyész indítványára a bíróság elren­delte Beniczky vizsgálati fogságba való helyezését, ami ellen Beniczky és Vajda Ödön dr. védő semmiségi panaszt jelen­tett be. Beniczky Ödön és Kóbor Tamás tiltott közlési ügyét csütörtökön reggel 9-kor tárgyalja a Töreky-tanács. „Kié a Tátra?" Prága, szeptember 2. (A Nemzeti Újság külön tudósítójának tele­­fon jelen­ése.) A Narodni Listy mai száma egyik szerkesztőjének, Drozs Károlynak tollá­ból „Kié a Tátrai“ címen egy elvakult és nagy sovinizmussal telitett cikket közöl, amely fel­háborító gyűlölet hangján beszél a tátrai ma­gyar és külföldi vendégekről. Visszapillant az 1919. évre és elmondja, hogy amikor­­ a Tátrába érkezett, üresek voltak a szállodák, kirabolva a villák és felrobbantva a hidak- A Tátra a mienk, — írja Drozs — mert a cseh nép a légionáriusok, szokolisták és a katona­ság voltak azok, akik birtokukba vették és rendet csináltak újból odafenn. Évről-évre nőtt a turisták forgalma, jöttek a csehek, majd a tótok is. 1921-ben és 1922-ben cseh szótól 6a énektől hangzott a Tátra. De azután újból mozgolódni kezdtek az ellenségek, a magyarok és a németek kiszorították a cseh beszédet és a Tátra vezetését kezükbe vették. Először csak kevesen jöttek, később többen és mindinkább kihívóbban viselkedtek. Mindenütt feltűntek indolens mongol vérükkel és hallatlan faji to­lakodásukkal. Elfelejtették, hogy csak tört vendégei a Tátrának és szemtelenül agitáltak Felsőmagyarország felújításáért. Azután rész­letesen leírja az egyes tátrai fürdőket és kü­lönösen Tátratomniccal nincs megelégedve, ahol padokon mindenütt csak kövér magyaro­kat, a sétatereken jellegzetes, illatos zsidó­arcokat lát. (1.)

Next