Nemzeti Ujság, 1926. március (8. évfolyam, 49-73. szám)

1926-03-02 / 49. szám

Kedd, 192­5 március 2. NEMZETI ÚJSÁG Nem mond is a Bratianu-kontrány A Magyar Párt tárgyalásokat kezd a magy­ánny­elvű beadvá­nyok elfogadásáról . A ható­ságok önkényesen magyaráz­zák a megegyezést Bukarest, március 1. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A községi választások eredménye után olyan hírek terjedtek el, hogy a Bratianu­­kormány be fogja adni lemondását. Állí­­tólag arról volna szó, hogy a miniszter­­elnök királyi kéziratot fog felolvasni a parlamentben és a szenátusban, amely feloszlatja a házat és elrendeli az új vá­lasztásokat s ugyanakkor benyújtja le­mondását. Meg lehet állapítani, hogy a hír ebben a formájában nem igaz. El sem lehet képzelni, hogy a király házfeloszla­tással egyidejűen akarna kormányválsá­got Hivatalos helyen kijelentik, hogy egyes párisi lapokban Bratianu minisz­terelnök lemondásáról terjesztett híreknek semmi alapjuk nincs. Ezek a kalandos hí­resztelések arra vezethetők vissza, hogy az ellenzék, amely jobbára szabadkőmű­ves-radikális irányú pártok szövetségé­ből áll, a választásokon a városok túl­nyomó többségében győzött. A győzelem értéke azonban kétséges, mert Romániá­ban nem a városi, hanem a falusi töme­gek döntenek. A liberális párt és a Magyar Párt kö­zött tudvalévően megegyezés történt, a­melynek értelmében a túlnyomó részben magyar lakosságú helyeken az első és másodfokú hatóságok magyar nyelvű beadványokat elfogadni kötelesek. Ezen a téren egyelőre a legnagyobb zavar ural­kodik. A helyi hatóságok saját tetszésük szerint hajtják végre ezt a megegyezést és így történt, hogy Kolozsváron nem járult hozzá a városi tanács ahhoz, hogy elfogadja a magyar beadványokat. A Ma­gyar Párt legközelebb tárgyalásokat kezd a bel­ügyminiszterrel, ennek a kérdésnek szabatos és minden kétséget kizáró rende­zésére. Ennek eredménye fogja megmu­tatni, hogy a Bratianu-kormány meg­egyezési szándéka őszinte volt-e vagy sem. Szerdai köretünk Túri Béla: Az igazi Amerika. Gyomlay László: Sánta Fekete János. i—a»»————­ Századunk, mely nem tud elmúlni Irta: Figyelő Egy régi ismerősünket, a Huszadik Századot látjuk „Századunk“ néven új életre kelni. A poraiból megélemedett fő­nix hadi jelvényként Vámbérit Ruszte­­met hordja homlokán és az uj vezér ti­zennyolc oldalon fújja a riadót. „Az Uj és a Régi küzdelme ez a címe a cikk­nek, amelytől a nyájas olvasó bizonyára azt várhatja, hogy tájékoztassa őt a régi mozgalom új orientációjáról. És itt első­sorban komoly meglepetés fogja érni. Vámbéry nem tart a Bourbonokkal és ha föltesszük is, hogy nem felejtett semmit, valamit, úgy látszik, mégis tanult. Meg­tanulta azt, hogy a Huszadik Század ide­jében virágzott naturalista szociológia immár halott. A tudományos gondolko­zás nem állott meg ott, ahol Jászi Osz­kárnak és vezérkarának kezéből kiesett a pávatoll és ma már a különböző ,­termé­szettudományos“ álelméletei, a tudomá­nyos front egész vonalán elvesztették a csatát. Vámbéry tehát bölcsen otthagyta a régi zászlót a sárban, amelyben az egy­kori hordozók meghempergették és kife­jezetten a modern szellemtudományi gon­dolkodás nevében emel szót. A társada­lom nem állhat a természeti törvények uralma alatt — úgymond —, hiszen a társadalom emberi s „minél közelebb áll az ember a természethez, annál inkább mizoneista, annál inkább gyűlöli az újat ... viszont minél kulturáltabb valamely nép, annál befogadóképessebb az újítá­sok iránt, mert oly mértékben szabadul a természettől beléje oltott konzervativiz­musától“. Úgy látszik tehát, Vámbéry té­zise ez: a sajátosam emberi vonás az újí­tás és az újnak gyors értékelése. Egyút­tal azonban siet megjegyezni, hogy iga­zán gyökeresen újat csupán a természet maga hozhat létre és az ember csupán kombinálja azt,­ amit a természettől ka­pott. Azonban a természet az újat gyót­­lássa, folyamatban teremti, mert minden ujjal szemben tartózkodó. Ha elfogadjuk ezt a tételt, úgy látszik, az kö­vetkeznék belőle, hogy az emberi haladás a gyors újításban, a réginek gyökeres ki­­szakításával egyidejűleg merőben újat alkotó forradalomban érvényesül. Ha Vámbéry ezt állítaná,­­ nem mondana ugyan újat, még kevésbé okosat, de leg­alább mondana valamit. Ámde Vámbéry ezúttal, úgy látszik, éppen ezt nem akarja. S ezért éri az olvasót a második váratlan meglepetés, ahol kisül, hogy a forradalmak hazája. Franciaország vol­­takép igen konzervatív! „Éppen a társa­dalom politikai kirobbanásainak, a forra­dalmaknak gyakorisága bizonyítja kon­zervativizmusát, mert a forradalom­ az újítással szemben tanúsított ellentállás­­nak szinte fizikai visszahatása“. Méltóz­­tatik ezt a mondatot érteni? Ha nem, ak­kor jó, hiszen úgy sem lehetne megma­gyarázni, hogy miért van szinte fizikai visszahatás az újítással szemben tanusí­­tott ellenállásra ott, ahol maradiság van s az újítás úgy sem kell senkinek. E francia „konzervativizmus“ bizonyítéka a francia paraszt, aki minden másnál csö­könyösebben r­agaszkodik a földhöz és a­­Ióstőkés, akikkel viszont a „haladó“ és nem konzervatív angol középosztályt ál­lítja szembe szociológusunk. Ne tessék fennakadni azon, hogy ezek a szembe­állítások kissé gyanúsak. Hiszen, ha va­laki azt, akarná bizonyítani, hogy a mu­raközi gyorsabb versenyló, mint az angol telivér, akkor ezt a problémát aligha old­hatná meg máskép, mint úgy, hogy a mu­­raközinek a lábát a telivérnek a fejével hasonlítaná össze. Ennél nagyobb hiba az, hogy súlyos nézeteltérés van a Száza­dunk főszerkesztője és munkatársai kö­zött. Gyöm­rei Sándor (a 42. lapon) Myers cambridgei pszichológusra hivatkozik, aki szerint az európai parasztság legna­gyobb részének lelki vonásai megegyez­nek. A magunk részéről Gyömreinek adunk igazat. Nem tudjuk, Vámbéry hány parasztnak tanulmányozta lelki vi­lágát Franciaországban és másutt. Má­sok, akik ezt némi alapossággal megtet­ték, azon a nézeten vannak, hogy a pa­rasztot mindenütt a világon görcsös földéhség jellemzi. Spenaler szerint a pa­raszt „növény“, aki földjének olyan nö­­vedéke, mint a búza és a tengeri. — Lás­suk ezzel szemben az angol „filoneizmus“­­ igazolását. Vámbéry bizonyára sokkal jobban ismeri az angolokat, semhogy el merné hallgatni szívós ragaszkodásukat mindenhez, ami megszokott és hagyomá­nyos. Azonban azzal érvel, hogy viszont „a priori nem utasítanak el semmi újí­­tást“. Vajjon mit szólnának ehhez a té­telhez azok a szegény szaffrazsettek, akik évtizedes küzdelmet vívtak, makacs éh­ségsztrájkokkal azért az újításért, amely­ről, midőn végre behozták, kitűnt, hogy­­ a konzervativizmust és a „reakciót“ szolgálja! Vagy beszéljünk-e a Home Rule-ért vívott harcról, amely voltakén addig tartott, amíg teljesen fölöslegessé nem vált? Említsük-e, hogy évszázados harc folyt az ú. n. „rothadt városok“ (rotten boroughs), a néhány szavazattal olcsón megvásárolható választókerületek megszüntetéséért? Mindez voltakén fölös­leges: Vámbéry maga gondoskodott ada­tok felhordásáról, amelyek tételét sem­mivé teszik. Megemlíti, hogy a tizen­hatodik században Angliában még tilos volt a kőszén használata, sőt kínpadra vonták azt, aki szomszédjának levegőjét kőszénfüsttel megrontotta; hogy Stephen­­sont, a vasút feltalálóját még jóbarátai is a bolondokházába akarták szállítani; hogy a londoni egyetem még a 90-es években sem volt hajlandó Herbert Spen­cer munkáit könyvtárába bebocsátani; s hogy „az angol középosztálynak szócsöve, a Daily Telegraph 1916-ban azt írta, hogy Wagner művei egy önrehamozó sarlatán kakofóniája és Ibsen gazember, akit trá­gárságai miatt börtönbe kellene vetni“. Ezzel az angol „filoneizmussal“ úgy ál­lunk tehát, mint ahogy a népies szólás mondja: ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Egyébként nem kell ám azt hinni, hogy Vámbéry, a jogászi logika mestere, irtóz­nék a feltűnő ellenmondásoktól és a kon­fúziótól. Ha van valami érdeme a cikké­nek, az bizonyára az, hogy céljának, a mennél nagyobb konfúziókeltésnek igen szépen fog megfelelni. A hagyományok kiirtásával szemben tanúsított makacs ellenállás szerinte a hatalmon levő osztá­lyok és egyének érdekében gyökerezik. Mégis: úgy élnek tovább intézmények és politikai hitvallások, hogy azok célszerű­ségének belátása már rég megszűnt, mint ahogy a Sziriusz fénye, ha majd egyszer kialudt is, még nyolc évig fog világbani földünknek — nyilván ez is a hatalmon levő osztályok és egyének érdekében. Azonban a haladás vívmányai megtörik ezt az ellenállást is úgy, hogy „a maga­sabb kulturszínvonalon álló társadalmak oly újításokkal szemben is, amelyekre a történeti materializmus szerint (NB!) még meg nem értek, sokkal csekélyebb ellenállást tanúsítanak, mint az alacso­nyabb kultúrfokúak“. Érthető, hogy ezért van bolsevizmus — Angliában és nincs — Oroszországban! Ha mégsem így volna, kérjük a nyájas olvasót, hogy írja meg a Századunk szerkesztőjének, ő majd azt is meg fogja magyarázni, hi­szen mi ez a csekélység, a történelemnek egy ilyen múlandó botlása, a kozmikus történetfilozófusnak, aki mint ő — és Wells — eónokban gondolkozik s akinek „az e­ber még serdülő korát éli a föl­dön“. Természetes az is, hogy egy szel­lem, amelyben még Condorcet romlatlan optimizmusa él, a maga üde gyermeklel­­kével megveti Spenglert, akinél még Ana­­tole France is „történetileg tudományo­sabb realitással álmodta meg” (!) kultú­ránk­­ pusztulását. Vitatkozzunk-e ezzel az ifjú és bohó rajongóval? Mondjuk-e neki, hogy álmodni nem szokás „tudomá­nyos realitással“ és hogy ez ellen a minő­sítés ellen mar Anatole France tiltako­zott volna legjobban? Hiszen Vámbéry maga oly kevés tudományos realitással álmodik, hogy „teuton fantáziátlanság­gal“ vádolja Spenglert, aki azt jósolja, hogy a demokráciának hatalmát új ceza­­rizmus töri meg: a testi erő és a hősök korszaka. Hadd vegyük védelmünkbe egy kicsit ezt a fantáziátlan teutont. Aki könyvét nem csupán utalásokból ismeri, az tudni fogja, hogy szerinte a világhá­ború még nem a „cezarizmus“, hanem a „napóleonizmus” formátlan hatalmasság­­ainak korát vezette be. Spengler maga loyd Georgeban látta e hatalmasság prototípusát és ebben bizonyára tévedett. A „hazug walesi“ csupán a legnagyobb méretű volt ama demagóg fiskálisok so­rában, akiket a hanyatló liberális kor­szak gomba­­módra tenyésztett ki a poli­tika rothadó talajából. Lloyd George csu­pán a hatalom kitartottja volt, de maga nem­ volt hatalmas, mert maga nem is volt senki, csak egy szál drót, „jó ve­zető“, amelyen a politikai hangulatok elektromos árama megállapodás nélkül száguldott fel és alá, a két szélső pólus között. Ámde Spenglernek meg lehet bo­csátani Lloyd George-ot, mert még nem A Viktória újabb tőkeszükséglete felbomlással fenyegeti a szanálást Az igazgatóság tagjai már lemondásra készülnek Türelmetlenek a hitelezők • A Viktória-részvény újabb áresése Két héttel ezelőtt alakult meg az egész gazdasági élet közreműködésével a Moli­­num Malomipari R.­T. azzal a kizárólagos feladattal, hogy a Viktória-malomkon­szern ügyeit rendezze, nehogy Bacher Emil spekulációi miatt a magyar gazda­ság hitele a külföldön megrendüljön. Még a szanáló részvénytársaság megalakulása előtt, február 13-i számunkban, amikor részletesen megírtuk, miképen spekulálta el Bacher a Viktória konszern 686 mil­­liárdját, szóról-szóra a következőket ír­tuk: „Természetesen a szanáló részvénytársa­ság számára nem lesz könnyű feladat a nagy tisztkészületnek és a sokféle érdekeltségnakó eladása. Az o­rszág felvevőképessége ma olyan csekély, hogy már a lisztkészletek értékesítése kis mennyiségekkel fog járni, még kisebb kilátás van azonban a részvény­­érdekeltségek megfelelő értékesítésére a mai nagy tőkeszegénység mellett. Ilyen körülmé­nyek között felmerült az az aggodalom, hogy a Vikória-malom ügyeinek lebonyolí­tása esetleg még további áldozatokat fog kí­vánni a magyar gazdasági élettől. Igaz ugyan, hogy azt a státust, amelyet a Vik­­tória-malom vezetősége állított be először, alapos revízió alá vették, ez azonban nem je­lenti azt, hogy ezen az áron tényleg sike­rülni is fog az aktívákat értékesíteni, mert hiszen kényszerértékesítésről van szó. Né­hány nap múlva ki fog derülni, hogy ez az aggodalom mennyiben volt alapos­. Az az aggodalom, amelynek a Nemzeti Újság tehát, mint ebből az idézetből lát­ható, még a Molinum megalakulása előtt kifejezést adott, nagyon hamar vált va­lóra. Nem is kellett hónapokig várni, alig néhány héttel a Molinum megalakulása után a gazdasági világban igen nagy iz­galmat kelt az a körülmény, hogy a Vik­­tória-malo­m szanálása körül újabb nagy nehézségek támadtak. Már a Molinum működése megkezdésekor nyomban­­kide­rült, hogy mindazok a számítások és fel­tevések, amelyek­en a szanálási terv fel­épült, teljesen hamis alapokon nyugsza­nak. Kiderült, hogy Russó Illés, akit a döntőbizottság elnökéül hívtak meg, erő­sen túlértékelte a Viktória vagyonérté­keit, és túlságosan optimista volt az érté­kesítési lehetőségek megítélésénél. Ebből azután az következik, hogy a gaz­dasági élet vezető faktorai által felaján­lott 200 milliárd korona, távolról sem elegendő a Viktória szanálására és a Mo­linum igazgatósága azzal a megoldhatat­lannak látszó problémával foglalkozik, lehet-e újabb pénzt előteremteni a­ kon­szern ügyeinek rendbehozatalára. Ezúttal még csak nem­­ is a státussal van baj, ha­nem a forgótőkével. Hiába jó a státus, ha nincs forgótőke, amely a dolgok sima lebonyolításához pedig okvetlenül szük­séges. Különféle bonyodalmak vannak a Viktória külföldi malomérdekeltségeinél, amelyek nehézségeket támasztanak, de ezenkívül türelmetlenek a külföldi hite­lezők is, miután látják, hogy egyes bel­földi, hitelezők előttük kapták meg köve­teléseiket. Szakkörökben elterjedt hírek szerint a Molinum és a malom vezetősége között sincs meg teljesen az egyetértés a dol­gok mikénti lebonyolítására vonatkozó­lag és igen érthetően az érdekeltek is fáz­nak újabb kötelezettségek vállalásától, miután az­ eddigi áldozat nagy része sem fog megtérülni. Baeher spekulációinak szomorú vége és a Viktória konszern újabb fennakadása ma is nagy izgalmat váltott ki a tőzsdén, ahol a malom rész­vények erősen leszaladtak. A konszern újból felfakadt bajai folytán a részvé­nyek 47.000 koronáról 39.000 koronára es­tek vissza. Itt említjük meg, hogy a sza­náló bizottság állandóan tanácskozik a szükséges tőke előteremtésén. Eddig lé­nyegesebb értékeket eladni nem tudtak és így a forgótőkéhez szükséges pénzt valamilyen más módon kell előteremteni. A Molinum igazgatósági, tagjai között már olyan súlyos nézeteltérések merültek fel, hogy az igazgatósági tagok lemon­dásra készülnek. Éles összeütközés támadt Dobay Aurél vezérigazgató és Russó Illés között is, miután Russó optimizmusával olyan messzire ment, hogy üzemben akarta tartani a Viktória összes vállala­tait, amivel szemben Dobay Aurél a munka teljes beszüntetését tartotta szük­ségesnek a malomipar rossz konjunktú­rája következtében. Itt is hivatkozhatunk arra, hogy a Nemzeti Újság február 13-i számában rámutatott arra, hogy politikai körökben igen élénken tárgyalják azt a körülményt, hogy a Molinum döntőbizott­ságának elnökévé Russó Illést szemel­ték ki. „Elismerik ugyan — írtuk február 13-iki szám­unkban — Russó kiváló szakértelmét és azt, hogy a Haditermény vezetése körül nagy érdemeket tudott elérni, azonban a je­len esetben annyira fontos nemzeti és agrár­­érdekekről van szó, hogy sokkal szíveseb­ben vették volna, ha az érdekeltek a bizott­ság élére a gazdasági élet ■valamelyik olyan vezető alakját hívták volna meg, akinek a magyar mezőgazdasággal, erősebbek a kap­csolatai, mint a kommerciális tényezőkkel.“ Az az eredménytelenség, amely Russó mostani működését jellemzi, igazolja a politikai köröknek ak­kor kifejtett aggo­dalmát is. 3 K­­on­ndíció az európai politikában Az elmúlt hét külpolitikai szemlélő Franciaország belső balai A francia frank ezen a héten ismét esett és a kenyér árát Parisban megint fölemelték, de a képviselőház még min­dig nem végzett a szanálási törvény­javaslatokkal. Joggal mondhatta Dou­­mer pénzü­gyminiszter, hogy a parla­menti meghasonlás láttára a világ két­ségbe kezdi vonni Franciaország pénz­ügyi talpraállásának a lehetőségét. Hozzá tehette volna azt is, hogy a külföld és az ország bizalmának megrendüléséért első­sorban a szocialista párt felelős, amely a kamarában a radikálisok közreműkö­désével törvényjavaslatok formájában támadást intézett a magánvagyon ellen. Briand kormánya a középpártok segé­lyével elhárította ugyan a támadást, de az a lehetőség, hogy a szocialisták hata­lomra juthatnak,, bizalmatlanná teszi a külföldet. A háború óta Európa legtöbb országá­nak küzlködnie kellett pénzügyi bajokkal s az előállott nyugtalanságot a szocializ­mus mindenütt felhasználta, hogy elő­térbe tolja magát és a kormányhatalom kézrekerítés­ével megpróbálkozzék. Lát­hattuk azonban, hogy a valuta csak azok­ban az államokban tartotta magát vagy javult meg, amelyek gátat emeltek a szo­cializmus ellen. Olaszországban és Spa­nyolországban diktatórius eszközökkel, Németországban és Angliában a szocia­lizmus embereinek és elveinek kiküszö­bölésével. Franciaország nem tud meg­szabadulni attól a nyomástól, amelyet a szocializmus és a vele rokonszenvező ra­­dikalizmus gyakorol a kormányzatra, pénze még inkább romlani fog és a drá­gaság még nagyobb, lesz. A francia frank romlása pedig — írja a legtekintélyesebb angol újság, a londoni Times — nem tisz­tán belpolitikai kérdés, hanem kihatással van az egész világra. A Briand-kormány minden fáradozása meddő, míg új párt­csoport csal­ással megbízható többséget nem­ szerez magának. Nehéz helyzetét a szocialisták és a szélső radikálisok pén­teken­ még súlyosabbá tették azzal, hogy a márciusra szükségelt ideiglenes hitelt nem szavazták meg teljes összegében. Ezzel a marokkói és Szíriai háború to­­vá­bbnyújtása ellen akartak tüntetni, de egyúttal csapást mértek magéra a kor­mányra is. Valóban csodálni lehet Briand türelmét, hogy ilyen parlamenti viszonyok között is megmarad a helyén. Ansgoldrancia elleneitek A török-francia egyezmény újabb bi­zonyítéka a török diplomácia ügyessé­gének s nem ok nélkül bosszantja az an­gol közvéleményt. Nagy-Britanniában ed­dig, azt hitték, hogy Franciaország Kis- Ázsiában és Törökországgal szemben az angol politikával azonos álláspontot fog­lal el és esetleges angol-török kompliká­ciók felmerülésénél egységesen járnak el. Ezt a bizakodást teljesen szétfoszlatta a most létrejött török-francia egyezmény.

Next