Nemzeti Ujság, 1926. március (8. évfolyam, 49-73. szám)
1926-03-02 / 49. szám
Kedd, 1925 március 2. NEMZETI ÚJSÁG Nem mond is a Bratianu-kontrány A Magyar Párt tárgyalásokat kezd a magyánnyelvű beadványok elfogadásáról . A hatóságok önkényesen magyarázzák a megegyezést Bukarest, március 1. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A községi választások eredménye után olyan hírek terjedtek el, hogy a Bratianukormány be fogja adni lemondását. Állítólag arról volna szó, hogy a miniszterelnök királyi kéziratot fog felolvasni a parlamentben és a szenátusban, amely feloszlatja a házat és elrendeli az új választásokat s ugyanakkor benyújtja lemondását. Meg lehet állapítani, hogy a hír ebben a formájában nem igaz. El sem lehet képzelni, hogy a király házfeloszlatással egyidejűen akarna kormányválságot Hivatalos helyen kijelentik, hogy egyes párisi lapokban Bratianu miniszterelnök lemondásáról terjesztett híreknek semmi alapjuk nincs. Ezek a kalandos híresztelések arra vezethetők vissza, hogy az ellenzék, amely jobbára szabadkőműves-radikális irányú pártok szövetségéből áll, a választásokon a városok túlnyomó többségében győzött. A győzelem értéke azonban kétséges, mert Romániában nem a városi, hanem a falusi tömegek döntenek. A liberális párt és a Magyar Párt között tudvalévően megegyezés történt, amelynek értelmében a túlnyomó részben magyar lakosságú helyeken az első és másodfokú hatóságok magyar nyelvű beadványokat elfogadni kötelesek. Ezen a téren egyelőre a legnagyobb zavar uralkodik. A helyi hatóságok saját tetszésük szerint hajtják végre ezt a megegyezést és így történt, hogy Kolozsváron nem járult hozzá a városi tanács ahhoz, hogy elfogadja a magyar beadványokat. A Magyar Párt legközelebb tárgyalásokat kezd a belügyminiszterrel, ennek a kérdésnek szabatos és minden kétséget kizáró rendezésére. Ennek eredménye fogja megmutatni, hogy a Bratianu-kormány megegyezési szándéka őszinte volt-e vagy sem. Szerdai köretünk Túri Béla: Az igazi Amerika. Gyomlay László: Sánta Fekete János. i—a»»———— Századunk, mely nem tud elmúlni Irta: Figyelő Egy régi ismerősünket, a Huszadik Századot látjuk „Századunk“ néven új életre kelni. A poraiból megélemedett főnix hadi jelvényként Vámbérit Rusztemet hordja homlokán és az uj vezér tizennyolc oldalon fújja a riadót. „Az Uj és a Régi küzdelme ez a címe a cikknek, amelytől a nyájas olvasó bizonyára azt várhatja, hogy tájékoztassa őt a régi mozgalom új orientációjáról. És itt elsősorban komoly meglepetés fogja érni. Vámbéry nem tart a Bourbonokkal és ha föltesszük is, hogy nem felejtett semmit, valamit, úgy látszik, mégis tanult. Megtanulta azt, hogy a Huszadik Század idejében virágzott naturalista szociológia immár halott. A tudományos gondolkozás nem állott meg ott, ahol Jászi Oszkárnak és vezérkarának kezéből kiesett a pávatoll és ma már a különböző ,természettudományos“ álelméletei, a tudományos front egész vonalán elvesztették a csatát. Vámbéry tehát bölcsen otthagyta a régi zászlót a sárban, amelyben az egykori hordozók meghempergették és kifejezetten a modern szellemtudományi gondolkodás nevében emel szót. A társadalom nem állhat a természeti törvények uralma alatt — úgymond —, hiszen a társadalom emberi s „minél közelebb áll az ember a természethez, annál inkább mizoneista, annál inkább gyűlöli az újat ... viszont minél kulturáltabb valamely nép, annál befogadóképessebb az újítások iránt, mert oly mértékben szabadul a természettől beléje oltott konzervativizmusától“. Úgy látszik tehát, Vámbéry tézise ez: a sajátosam emberi vonás az újítás és az újnak gyors értékelése. Egyúttal azonban siet megjegyezni, hogy igazán gyökeresen újat csupán a természet maga hozhat létre és az ember csupán kombinálja azt, amit a természettől kapott. Azonban a természet az újat gyótlássa, folyamatban teremti, mert minden ujjal szemben tartózkodó. Ha elfogadjuk ezt a tételt, úgy látszik, az következnék belőle, hogy az emberi haladás a gyors újításban, a réginek gyökeres kiszakításával egyidejűleg merőben újat alkotó forradalomban érvényesül. Ha Vámbéry ezt állítaná, nem mondana ugyan újat, még kevésbé okosat, de legalább mondana valamit. Ámde Vámbéry ezúttal, úgy látszik, éppen ezt nem akarja. S ezért éri az olvasót a második váratlan meglepetés, ahol kisül, hogy a forradalmak hazája. Franciaország voltakép igen konzervatív! „Éppen a társadalom politikai kirobbanásainak, a forradalmaknak gyakorisága bizonyítja konzervativizmusát, mert a forradalom az újítással szemben tanúsított ellentállásnak szinte fizikai visszahatása“. Méltóztatik ezt a mondatot érteni? Ha nem, akkor jó, hiszen úgy sem lehetne megmagyarázni, hogy miért van szinte fizikai visszahatás az újítással szemben tanusított ellenállásra ott, ahol maradiság van s az újítás úgy sem kell senkinek. E francia „konzervativizmus“ bizonyítéka a francia paraszt, aki minden másnál csökönyösebben ragaszkodik a földhöz és aIóstőkés, akikkel viszont a „haladó“ és nem konzervatív angol középosztályt állítja szembe szociológusunk. Ne tessék fennakadni azon, hogy ezek a szembeállítások kissé gyanúsak. Hiszen, ha valaki azt, akarná bizonyítani, hogy a muraközi gyorsabb versenyló, mint az angol telivér, akkor ezt a problémát aligha oldhatná meg máskép, mint úgy, hogy a muraközinek a lábát a telivérnek a fejével hasonlítaná össze. Ennél nagyobb hiba az, hogy súlyos nézeteltérés van a Századunk főszerkesztője és munkatársai között. Gyömrei Sándor (a 42. lapon) Myers cambridgei pszichológusra hivatkozik, aki szerint az európai parasztság legnagyobb részének lelki vonásai megegyeznek. A magunk részéről Gyömreinek adunk igazat. Nem tudjuk, Vámbéry hány parasztnak tanulmányozta lelki világát Franciaországban és másutt. Mások, akik ezt némi alapossággal megtették, azon a nézeten vannak, hogy a parasztot mindenütt a világon görcsös földéhség jellemzi. Spenaler szerint a paraszt „növény“, aki földjének olyan növedéke, mint a búza és a tengeri. — Lássuk ezzel szemben az angol „filoneizmus“ igazolását. Vámbéry bizonyára sokkal jobban ismeri az angolokat, semhogy el merné hallgatni szívós ragaszkodásukat mindenhez, ami megszokott és hagyományos. Azonban azzal érvel, hogy viszont „a priori nem utasítanak el semmi újítást“. Vajjon mit szólnának ehhez a tételhez azok a szegény szaffrazsettek, akik évtizedes küzdelmet vívtak, makacs éhségsztrájkokkal azért az újításért, amelyről, midőn végre behozták, kitűnt, hogy a konzervativizmust és a „reakciót“ szolgálja! Vagy beszéljünk-e a Home Rule-ért vívott harcról, amely voltakén addig tartott, amíg teljesen fölöslegessé nem vált? Említsük-e, hogy évszázados harc folyt az ú. n. „rothadt városok“ (rotten boroughs), a néhány szavazattal olcsón megvásárolható választókerületek megszüntetéséért? Mindez voltakén fölösleges: Vámbéry maga gondoskodott adatok felhordásáról, amelyek tételét semmivé teszik. Megemlíti, hogy a tizenhatodik században Angliában még tilos volt a kőszén használata, sőt kínpadra vonták azt, aki szomszédjának levegőjét kőszénfüsttel megrontotta; hogy Stephensont, a vasút feltalálóját még jóbarátai is a bolondokházába akarták szállítani; hogy a londoni egyetem még a 90-es években sem volt hajlandó Herbert Spencer munkáit könyvtárába bebocsátani; s hogy „az angol középosztálynak szócsöve, a Daily Telegraph 1916-ban azt írta, hogy Wagner művei egy önrehamozó sarlatán kakofóniája és Ibsen gazember, akit trágárságai miatt börtönbe kellene vetni“. Ezzel az angol „filoneizmussal“ úgy állunk tehát, mint ahogy a népies szólás mondja: ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Egyébként nem kell ám azt hinni, hogy Vámbéry, a jogászi logika mestere, irtóznék a feltűnő ellenmondásoktól és a konfúziótól. Ha van valami érdeme a cikkének, az bizonyára az, hogy céljának, a mennél nagyobb konfúziókeltésnek igen szépen fog megfelelni. A hagyományok kiirtásával szemben tanúsított makacs ellenállás szerinte a hatalmon levő osztályok és egyének érdekében gyökerezik. Mégis: úgy élnek tovább intézmények és politikai hitvallások, hogy azok célszerűségének belátása már rég megszűnt, mint ahogy a Sziriusz fénye, ha majd egyszer kialudt is, még nyolc évig fog világbani földünknek — nyilván ez is a hatalmon levő osztályok és egyének érdekében. Azonban a haladás vívmányai megtörik ezt az ellenállást is úgy, hogy „a magasabb kulturszínvonalon álló társadalmak oly újításokkal szemben is, amelyekre a történeti materializmus szerint (NB!) még meg nem értek, sokkal csekélyebb ellenállást tanúsítanak, mint az alacsonyabb kultúrfokúak“. Érthető, hogy ezért van bolsevizmus — Angliában és nincs — Oroszországban! Ha mégsem így volna, kérjük a nyájas olvasót, hogy írja meg a Századunk szerkesztőjének, ő majd azt is meg fogja magyarázni, hiszen mi ez a csekélység, a történelemnek egy ilyen múlandó botlása, a kozmikus történetfilozófusnak, aki mint ő — és Wells — eónokban gondolkozik s akinek „az eber még serdülő korát éli a földön“. Természetes az is, hogy egy szellem, amelyben még Condorcet romlatlan optimizmusa él, a maga üde gyermeklelkével megveti Spenglert, akinél még Anatole France is „történetileg tudományosabb realitással álmodta meg” (!) kultúránk pusztulását. Vitatkozzunk-e ezzel az ifjú és bohó rajongóval? Mondjuk-e neki, hogy álmodni nem szokás „tudományos realitással“ és hogy ez ellen a minősítés ellen mar Anatole France tiltakozott volna legjobban? Hiszen Vámbéry maga oly kevés tudományos realitással álmodik, hogy „teuton fantáziátlansággal“ vádolja Spenglert, aki azt jósolja, hogy a demokráciának hatalmát új cezarizmus töri meg: a testi erő és a hősök korszaka. Hadd vegyük védelmünkbe egy kicsit ezt a fantáziátlan teutont. Aki könyvét nem csupán utalásokból ismeri, az tudni fogja, hogy szerinte a világháború még nem a „cezarizmus“, hanem a „napóleonizmus” formátlan hatalmasságainak korát vezette be. Spengler maga loyd Georgeban látta e hatalmasság prototípusát és ebben bizonyára tévedett. A „hazug walesi“ csupán a legnagyobb méretű volt ama demagóg fiskálisok sorában, akiket a hanyatló liberális korszak gombamódra tenyésztett ki a politika rothadó talajából. Lloyd George csupán a hatalom kitartottja volt, de maga nem volt hatalmas, mert maga nem is volt senki, csak egy szál drót, „jó vezető“, amelyen a politikai hangulatok elektromos árama megállapodás nélkül száguldott fel és alá, a két szélső pólus között. Ámde Spenglernek meg lehet bocsátani Lloyd George-ot, mert még nem A Viktória újabb tőkeszükséglete felbomlással fenyegeti a szanálást Az igazgatóság tagjai már lemondásra készülnek Türelmetlenek a hitelezők • A Viktória-részvény újabb áresése Két héttel ezelőtt alakult meg az egész gazdasági élet közreműködésével a Molinum Malomipari R.T. azzal a kizárólagos feladattal, hogy a Viktória-malomkonszern ügyeit rendezze, nehogy Bacher Emil spekulációi miatt a magyar gazdaság hitele a külföldön megrendüljön. Még a szanáló részvénytársaság megalakulása előtt, február 13-i számunkban, amikor részletesen megírtuk, miképen spekulálta el Bacher a Viktória konszern 686 milliárdját, szóról-szóra a következőket írtuk: „Természetesen a szanáló részvénytársaság számára nem lesz könnyű feladat a nagy tisztkészületnek és a sokféle érdekeltségnakó eladása. Az ország felvevőképessége ma olyan csekély, hogy már a lisztkészletek értékesítése kis mennyiségekkel fog járni, még kisebb kilátás van azonban a részvényérdekeltségek megfelelő értékesítésére a mai nagy tőkeszegénység mellett. Ilyen körülmények között felmerült az az aggodalom, hogy a Vikória-malom ügyeinek lebonyolítása esetleg még további áldozatokat fog kívánni a magyar gazdasági élettől. Igaz ugyan, hogy azt a státust, amelyet a Viktória-malom vezetősége állított be először, alapos revízió alá vették, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen az áron tényleg sikerülni is fog az aktívákat értékesíteni, mert hiszen kényszerértékesítésről van szó. Néhány nap múlva ki fog derülni, hogy ez az aggodalom mennyiben volt alapos. Az az aggodalom, amelynek a Nemzeti Újság tehát, mint ebből az idézetből látható, még a Molinum megalakulása előtt kifejezést adott, nagyon hamar vált valóra. Nem is kellett hónapokig várni, alig néhány héttel a Molinum megalakulása után a gazdasági világban igen nagy izgalmat kelt az a körülmény, hogy a Viktória-malom szanálása körül újabb nagy nehézségek támadtak. Már a Molinum működése megkezdésekor nyombankiderült, hogy mindazok a számítások és feltevések, amelyeken a szanálási terv felépült, teljesen hamis alapokon nyugszanak. Kiderült, hogy Russó Illés, akit a döntőbizottság elnökéül hívtak meg, erősen túlértékelte a Viktória vagyonértékeit, és túlságosan optimista volt az értékesítési lehetőségek megítélésénél. Ebből azután az következik, hogy a gazdasági élet vezető faktorai által felajánlott 200 milliárd korona, távolról sem elegendő a Viktória szanálására és a Molinum igazgatósága azzal a megoldhatatlannak látszó problémával foglalkozik, lehet-e újabb pénzt előteremteni a konszern ügyeinek rendbehozatalára. Ezúttal még csak nem is a státussal van baj, hanem a forgótőkével. Hiába jó a státus, ha nincs forgótőke, amely a dolgok sima lebonyolításához pedig okvetlenül szükséges. Különféle bonyodalmak vannak a Viktória külföldi malomérdekeltségeinél, amelyek nehézségeket támasztanak, de ezenkívül türelmetlenek a külföldi hitelezők is, miután látják, hogy egyes belföldi, hitelezők előttük kapták meg követeléseiket. Szakkörökben elterjedt hírek szerint a Molinum és a malom vezetősége között sincs meg teljesen az egyetértés a dolgok mikénti lebonyolítására vonatkozólag és igen érthetően az érdekeltek is fáznak újabb kötelezettségek vállalásától, miután az eddigi áldozat nagy része sem fog megtérülni. Baeher spekulációinak szomorú vége és a Viktória konszern újabb fennakadása ma is nagy izgalmat váltott ki a tőzsdén, ahol a malom részvények erősen leszaladtak. A konszern újból felfakadt bajai folytán a részvények 47.000 koronáról 39.000 koronára estek vissza. Itt említjük meg, hogy a szanáló bizottság állandóan tanácskozik a szükséges tőke előteremtésén. Eddig lényegesebb értékeket eladni nem tudtak és így a forgótőkéhez szükséges pénzt valamilyen más módon kell előteremteni. A Molinum igazgatósági, tagjai között már olyan súlyos nézeteltérések merültek fel, hogy az igazgatósági tagok lemondásra készülnek. Éles összeütközés támadt Dobay Aurél vezérigazgató és Russó Illés között is, miután Russó optimizmusával olyan messzire ment, hogy üzemben akarta tartani a Viktória összes vállalatait, amivel szemben Dobay Aurél a munka teljes beszüntetését tartotta szükségesnek a malomipar rossz konjunktúrája következtében. Itt is hivatkozhatunk arra, hogy a Nemzeti Újság február 13-i számában rámutatott arra, hogy politikai körökben igen élénken tárgyalják azt a körülményt, hogy a Molinum döntőbizottságának elnökévé Russó Illést szemelték ki. „Elismerik ugyan — írtuk február 13-iki számunkban — Russó kiváló szakértelmét és azt, hogy a Haditermény vezetése körül nagy érdemeket tudott elérni, azonban a jelen esetben annyira fontos nemzeti és agrárérdekekről van szó, hogy sokkal szívesebben vették volna, ha az érdekeltek a bizottság élére a gazdasági élet ■valamelyik olyan vezető alakját hívták volna meg, akinek a magyar mezőgazdasággal, erősebbek a kapcsolatai, mint a kommerciális tényezőkkel.“ Az az eredménytelenség, amely Russó mostani működését jellemzi, igazolja a politikai köröknek akkor kifejtett aggodalmát is. 3 Konndíció az európai politikában Az elmúlt hét külpolitikai szemlélő Franciaország belső balai A francia frank ezen a héten ismét esett és a kenyér árát Parisban megint fölemelték, de a képviselőház még mindig nem végzett a szanálási törvényjavaslatokkal. Joggal mondhatta Doumer pénzügyminiszter, hogy a parlamenti meghasonlás láttára a világ kétségbe kezdi vonni Franciaország pénzügyi talpraállásának a lehetőségét. Hozzá tehette volna azt is, hogy a külföld és az ország bizalmának megrendüléséért elsősorban a szocialista párt felelős, amely a kamarában a radikálisok közreműködésével törvényjavaslatok formájában támadást intézett a magánvagyon ellen. Briand kormánya a középpártok segélyével elhárította ugyan a támadást, de az a lehetőség, hogy a szocialisták hatalomra juthatnak,, bizalmatlanná teszi a külföldet. A háború óta Európa legtöbb országának küzlködnie kellett pénzügyi bajokkal s az előállott nyugtalanságot a szocializmus mindenütt felhasználta, hogy előtérbe tolja magát és a kormányhatalom kézrekerítésével megpróbálkozzék. Láthattuk azonban, hogy a valuta csak azokban az államokban tartotta magát vagy javult meg, amelyek gátat emeltek a szocializmus ellen. Olaszországban és Spanyolországban diktatórius eszközökkel, Németországban és Angliában a szocializmus embereinek és elveinek kiküszöbölésével. Franciaország nem tud megszabadulni attól a nyomástól, amelyet a szocializmus és a vele rokonszenvező radikalizmus gyakorol a kormányzatra, pénze még inkább romlani fog és a drágaság még nagyobb, lesz. A francia frank romlása pedig — írja a legtekintélyesebb angol újság, a londoni Times — nem tisztán belpolitikai kérdés, hanem kihatással van az egész világra. A Briand-kormány minden fáradozása meddő, míg új pártcsoport csalással megbízható többséget nem szerez magának. Nehéz helyzetét a szocialisták és a szélső radikálisok pénteken még súlyosabbá tették azzal, hogy a márciusra szükségelt ideiglenes hitelt nem szavazták meg teljes összegében. Ezzel a marokkói és Szíriai háború továbbnyújtása ellen akartak tüntetni, de egyúttal csapást mértek magéra a kormányra is. Valóban csodálni lehet Briand türelmét, hogy ilyen parlamenti viszonyok között is megmarad a helyén. Ansgoldrancia elleneitek A török-francia egyezmény újabb bizonyítéka a török diplomácia ügyességének s nem ok nélkül bosszantja az angol közvéleményt. Nagy-Britanniában eddig, azt hitték, hogy Franciaország Kis- Ázsiában és Törökországgal szemben az angol politikával azonos álláspontot foglal el és esetleges angol-török komplikációk felmerülésénél egységesen járnak el. Ezt a bizakodást teljesen szétfoszlatta a most létrejött török-francia egyezmény.