Nemzeti Ujság, 1926. április (8. évfolyam, 74-97. szám)
1926-04-04 / 76. szám
NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1926 április 1. A magyar és olasz géniusz rokonsága Itta: Betzevic2y Albert a M. T. Akadémia elnöke . A magyar - olasz kulturvonatkozások történelmünkben a legrégebbiek és legállandóbbak közé tartoznak. Már a kereszténység elterjedésében nálunk nagy része volt az olaszságnak; ismerjük a velencei Sagredo-nemzetségből származó Gellért püspök dicsőséges hitterjesztői s vértanui szerepét. Bizonyos vallásgyakorlati külsőségek is nálunk inkább olasz, mint görög, vagy szláv vagy német eredetre vallanak. Különösen egyes árpádházi királyaink házassága révén, de kereskedelmi és pénzügyi összeköttetések útjain is, már az Árpádház korában megkezdődött az olaszok beszivárgása s térfoglalása a kereskedelem és pénzüzlet terén, amire több község és utcaelnevezés is emlékeztet Tudjuk, hogy utolsó árpádházi királyunk, H. András olasz születésű volt és Velencéből került haza Magyarországba. Az Anjouk alatt történt az első nagy térfoglalása az olaszföldi kulturhatásoknak Magyarországon. Nagy Lajos ugyan már teljesen megmagyarosodott, de hadviselései révén az ő idejében is úgy, mint atyja alatt sok udvari, katonai, gazdasági és művelődési intézményben és vonatkozásban felismerhetők maradtak az olasz nyomok. Abban a korszakban kezdtek fűződni a szálak a tudományszomjas magyar ifjak, különösen az egyházi pályákra lépők és a régi olasz egyetemek között is. Külföldi iskolázásunkban a reformáció idejéig határozottan Olaszország vitte a vezérszerepet, Corvin Mátyás szinte praedestinálva volt rá, hogy az olasz szellemi behatásnak magyar földön classicus korát teremtse meg. Már atyja Hunyady János, Zsigmond király idejében járt Olaszországban. Mátyás ugyan sohasem ment oda, de házassága útján rokoni viszonyban nagyon sűrű összeköttetésbe jutott a nápolyi, ferrarai, mantuai és milánói udvarokkal. Ezekhez járultak diplomáciai összeköttetései, tudományos és művészeti érdeklődései, melyek mind a fejlődő rinascianento Olaszországa felé irányultak. Mátyás alatt olasz invasió keletkezett Magyarországon s ezek az idegenek sokban ami a divatra, életmódra, kedvtelésre, művelődésre vonatkozott, egyenesen hangadó szerepet vittek. Ha a nagy király halála után a néphangulat néha ingerülten ütött egyet a még ittlevő olaszokra, ezt épen az ő uralkodása alatti vezető szerepük okozta. Nagy tévedés azonban azt hinni, hogy a Mátyás halála s Beatrix száműzetése után nálunk az olasz kulturbefolyás megszűnt, vagy csak szünetelt volna is. Igaz, hogy irodalmi és tudományos téren az, ami hozzánk olasz földről behatolt, inkább a humanizmus latin kultúrája volt, mintsem a vele karöltve fejlődő olasz nemzeti irodalom. De a művészetben az olasz nemzeti géniusz egész fényével ragyogott s például az olasz rinassimento építészete és díszítő szobrászata nemcsak nálunk talált pártfogókra és meghonosítókra, hanem a még sokkal távolibb Lengyelországban is. A XVII. században azután már az olasz nemzeti irodalom is kimutatja hatását; első eposzköltőnkön, Zrínyi Miklóson könnyen felismerhetők a Torquato Tasso költészetének nyomai, valamint viszont ugyancsak Zrínyinek hadászati művei Macchiavelli befolyásáról tanúskodnak. Sajátságos jelenség, hogy mikor Erdély különválása mindinkább befolyást nyitott a keleti, a török és mohamedán befolyásnak, a Zápolyafi János Zsigmond udvarában az olasz szokás, olaszos szórakozás, olasz zene sokáig otthonos volt Olaszországban a reformáció és a spanyol befolyás decadentiája a XVII. és XVIII. században szükségkép apasztotta az olasz szellemi befolyást nálunk úgy, mint egész Európában. A XIX. század közepén azután a szabadságtörekvések közössége uj érzelmi kapcsok utján új szellemi vonatkozásokat is teremt a magyar és olasz nemzet között Feltűnő, hogy már a XIX. század első felében mennyi jeles magyar ember veszi útját Olaszországnak s hoz onnan benyomásokat és impulzusokat magával. Emlékezzünk csak Kisfaludy Károly, Széchenyi, Lakos János, Fejérváry Gábor, Pulszky Ferenc, Császár Ferenc fiatalkori olasz útjaira és irataira. Művészeink közül Barabás Miklós, Ferenczi István sokat köszönhettek Olaszországnak, de e téren a legnevezetesebb jelenség Markó Károly, akit Olaszország úgyszólván egészen elhódított magának. Költőink közül olasz földön legjobban értették meg Petőfit; kitűnő fordítói is támadtak ott s közismertsége, népszerűsége az olaszoknál legjobban szembetűnt, mikor néhány évv előtt centenáriumát úgyszólván velünk ünnepelték az olaszok. Magyarhonon kívül sehol oly számos, oly lelkes, oly megértő és általános ünneplésben nem részesült Petőfi költői géniusa, mint olasz földön. És legalább az olaszokra nézve nem áll az, amit nemrég egy egyébként nagyon érdekes előadásban hallottunk, hogy t. i. külföldön Petőfinek csak két költeményét ismerik, a „Szeptember végén“ és az „Egy gon*dolat bánt engemet" címűeket. Az olasz színészet az ötvenes években kezdte velünk éreztetni varázsát a Ristori Adelaide szereplésében; azután egész a háború idejéig majdnem minden olasz színpadi nagyság megtalálta útját Budapestre s itt nagy tapsokat aratott. A fiatal Salvieri olaszul színre hozta Bánk bánunkat is. Abban az időben sok modern olasz dráma magyarul is színre került nálunk. Újabban e tekintetben egy kis visszaesés észlelhető; ma majdnem több magyar színmű kerül az olasz színpadokra, mint olasz a mienkre. De ezt a hiányt helyreüti az olasz színpadi zene roppant fölénye, mely nálunk is teljes mértékben érvényesült, s nálunk nemcsak a régi mesterek tartják magukat a műsoron, hanem az újabbak is nagy népszerűségnek örvendenek: Mascagninak. Puccininak alig volt Olaszhonon kívül zajosabb sikere, mint épen náluunk. A magyar és olasz géniusz rokonsága tehát kultúrái téren sokkal régebben és állandóbban érvényesült mint politikai téren s remélhetjük, hogy a lelki rokonságnak ez a mélyebben gyökerező néma meg fogja könnyíteni mindig a kölcsönös megértést a politikában is. Emlékeiét írta: Surányi Miklós Húsz esztendeje, hogy utoljára láttam a falut, amelyben ifjúságom aranyos napjait éltem. Húsz esztendővel ezelőtt halt meg ott a bátyám, a legszebb és legdrágább ember, akit valaha ismertem s most, hogy hivatásom véletlenül Sására szólított, az ő rendkívüli alakja újra megelevenedett az emlékezetemben. Ma is meggyőződésem, hogy ő más volt, mint a többi ember. Olyan erős volt, mint egy csodatevő szent Vele szemben az irigység is elszégyelte magát. A férfiak is beleszerettek, ha belenéztek tiszta, jó, okos szemébe, az állatok is utána szaladtak, mert jó volt a közelében lenni embernek, állatnak, talán még a füveknek és virágoknak is. Öreg parasztok megcsókolták a kezét, amely megbüntette őket: mindenki az apját érezte benne, a nyolvan esztendős vak koldusasszony is. És nem volt benne semmi idegen, mégis, félelmetes nagysága és hódító szépsége mellett is olyan volt, mint az embernek az édes testvére. Mindenki kiöntötte előtte a szívet, mintha ő volna az egyetlen, aki meg tudja érteni minden emberfia baját. Nem volt benne semmi hiúság, semmi gog, mert egyforma magasságban érezte magát minden ember felett. Mivel nagyon sokat szenvedett és elfáradt a fájdalomban, azért nem volt sem haragos, sem lelkesedő, sem borongós, sem tréfás, enyelgős, mint szoktak lenni általában a halandó embereik. ^ Ő mindig derült volt, nyájas, béketűrő. Magányos ember volt. Amikor meghalt, végrendeletéből kiderült, hogy némi vagyona volt e minden pénzét, a szegényeknek hagyta. Kórház és szegényház — azóta a falu minden betegét ingyen gyógyítják és az öregek és tehetetlenek, a nyomorékok vagy árva gyermekek az ő alapítványán éldegélik szomorú életüket Sásdon. * Minden évben legalább három hónapot töltöttem az ő kastélyában Huszonnégy éves voltam, amikor Gundy Miklós meghalt Azóta nem láttam a falut De most, ahogy kiszálltam a vasúti kocsiból, egyszerre tele lett a lelkem emlékezettel. Megismertem az állomás körül ültetett görcsös, poros, ritkásorubú akácfákat, a szomszédban zugó-zakatoló malmot, a derékszögben kanyarodó országutat, a falu tornyát s a temető kis román kápolnáját, amelyet bátyám épített és amelynek márványboltozata alatt pihennek porai. És eszembe jutott a falu minden népe. A kicsik és nagyok. Urak és parasztok. A gyerekek, akikkel együtt játszottam, a postáskisasszony, akinek jogászkoromban a vakációk alatt udvaroltam, az öreg levélhordó, aki nem csak kihordta, de fel is olvasta a leveleket és válaszolt is rájuk az írástudatlanok helyett. Eszembe jutott a szép patikusáé, aki az egyik ügyvédbe volt szerelmes és ezért egyszer túlságos tok morfiumot vett be. Majdnem felkiáltottam, hogy Tonio, az olasz betonmunkás is eszembe jutott, Tonio, az akasztófára való, hazug, ingyenélő, ldeslábú, kopasz, nyurgatestű, halszemü, ritkabajszú csavargó, aki egész napját a kanális mellett töltötte, hajadonfőn, nagy vörös orrával szimatolta a nedves levegőt. Tonio! Hogy féltem tőle gyerekkoromban és hogy szerettem, amikor már meg tudtam érteni! Szerettem? Irigyeltem őt. Irigykedve néztem, hogy térdig gázol a szürke, bűzös, lomha vízben, kezével fogja el az ezüstpikkelyes halat és a barna, lusta rákot, aztán megsüti és gyönyörködik a rozsé lángjában, a pirosló hús szagában, nagyot csettint a nyelvével és kéjesen eszik. Azt hiszem, ő volt a legboldogabb ember, akit valaha is láttam életemben. És Tonio körül egyszerre feltámadtak a múlt alakjai. Marica, a szép libapásztorlány, akiért egyszer véresre verték egymást. Tóth Jóska, a bíró fia és a segédjegyző. Hogy is hívták a segédjegyzőt? Barna Bandának hívták, mindig rövid nadrágban és zöld harisnyában járt és soha sem tévesztette el a vadkacsát a vizen. A verekedőket Kelemen István, a korcsmáros választotta szét, nagy, kövér, rekedthangú ember, aki három feleséget tett a föld alá, pedig áldott jó lélek volt — vájjon még ele és hányadik felesége van? Mindenki eszembe jutott. Kádi néni, a vén bábaasszony és Magda bácsi, a kámtortanító, Venczell, az asztalos s Kósa Józsi, a gyújtogató. Szegény Józsi! Süket volt is kissé sántított, vörös volt a haja és egy csepp bajuszasban nőtt. A lányok kicsúfolták és ő szerelmes volt a szép Maricába, akiért Tóth Jóska és a segédjegyző összeverekedett. Józsi különben jó barátom volt és fűzfából pompás tilinkót tudott faragni. A harangozóra, Ambrusra is emlékszem, aki felakasztotta magát és a négy apró gyermekére, akikkel együtt játszottam a szénapadláson. Még a nevüket is el tudom mondani: Pista, Jancsi, Jóska, Gergő. Igaz, egy kis hugocskájuk is volt, a Katica, de az nem játszott velünk, mert bénán született. Az örökkön-örökké egy öreg teknőben feküdt. És Vicze Miska, a kocsis? Hát Gyuri a kisbiró? Várjon élnek-e még? Hányat vitt el közülök a világháború? Gyalog mentem a faluba, egyedül, lassan bandukolva és boldogan süttettem a házamat a nappal. A kastély elé értem. Hát a kastély bizony nagyon megöregedett. A vakolata lehullt és a cserepes teteje mintha félrebillent volna. Kerítése sem állt már a kastélynak, pedig emlékszem, szürkére festett, tömör, magas téglakerítése volt. Úgy látszik, széthordták a véres, zivataros, gazdátlan időkben. Széthordta a nyomor. A kastély homlokzatán még ott volt a bátyám címere. De kapuja már nem volt. Egy kis ajtót vágtak azóta az egyik ablak helyén és az ajtó fölött ügyetlen kéz a falra festette: községi szegényház. Megborzongtam. Ott benn, az ablak mögött, ott volt az én szobám. Ott olvastam először Shakespearet ás Miltont !s eszembe jutott az elveszett paradicsom. Miltonés az enyém. Itt lakott Grndy Miklós... és a falubeliek, ha elmentek a kastély előtt a süvegüket megemelintettők. Mert mindenki úgy szerette őt, mint az édesapját. Az is volt Ő valamennyiüknek. Magda bácsinak, Kelemen korcsmárosnak, Toninónak, Ambrus haramgozónak, Vicze Miskának, Maricának, az egész falunak. És hogy most itt járok a háza előtt az egész falu feltámadt az emlékezetemben. És képzelem, hogy áldja emlékét ez a kicsiny árva falu! Hiszen nincs egyetlen embere, aki maga, vagy az apja, vagy az öregapja ne érezte volna az ő szép, fehér, erős keze áldását... ...Birtokrendezési ügyben jöttem ide, a községházán már együtt várt az egész kis falu. Ismeretlen arcok, öregek és ifjak. Szegények és módos emberek. Férfiak, asszonyok és szájtátó gyerekek. Új ember a jegyző, a patikus, a káptor. Senki sem ismert s kissé gyanakodva, bizalmatlanul sandított rám a biró, akit Tóth Jóskának hívtak. Átestünk a hivatalos formaságokon. Nem volt semmi baj. Láttam, hogy megenyhültek és felmelegedtek. Beszédessé lettek és szívesen felelgettek kérdéseimre. — Biró úr, a maga édesapja is biró volt, ugye? — kérdeztem Tóth Jóskát és a szálas, barna ember büszkén bólintgatott — Honnan tetszik tudni? — Gyerekkoromban sokat jártam erre. De annak már húsz—harminc esztendeje. — Régen volt. — De sok jó emberre emlékszem azért. — Mink nem ismerjük az urat. — Elhiszem. Azóta sok víz folyt le a kanálison. — Sok. Jól monda az úr. — És a falu megnőtt. — Megnőtt volna, ha nincs a háború, uram. — Sok derék legény elesett, ugye? — Hát lesz, vagy hatvanan. — Az Ambrus harangozó fiai élnek-e? — Kettő. Jancsi és Gergő elesett. — Hát Tonio, az olasz? — Belefult a vízbe. — Hogyan? Öngyilkos lett szegény? — Dehogy. Csak úgy megütötte a guta. Mindig a víz mellett lopta a napot. — Kelemen, a kocsmáros? — Elköltözött Pestre. — Egy szép lányra is emlékszem. Maricának hívták. — Marica? Az csakugyan szép fehércseléd volt, de elromlott szegény. A városban halt meg. Pécsett a kórházban. — És a gyújtogató? — A Göket Józsi? — Az. — Egészen megbolondult szegény. De nem vét senkinek. — Hol van? — A szegényházban — felelte egy aszszony. — A bolondok osztályán. — Mert nekünk ispitánk és szegényházunk is van — tette hozzá kedvetlenül Tóth József, a biró. — Tudom. — Bár ne volna, az ördög vigye el — Hát baj, hogy van? — Baj lett belőle. Alapítványi kórház, tetszik tudni, de az alapítványt elvitte a háború. Pénzben volt, meg papirosokban. Aztán a pénz . . . hiszen tetszik tudni... volt, nincs. Az egész alapítvány háromszázezer korona volt... No? Háromszázezer ... papír . .. Én váltig mondom, hogy abba kéne hagyni az egészet. Nem győzd a község. Most magunknak kell a kétséget viselni. Mert hogy egyszer megvan, hát most fenn kell valahogy tartaná A megye is akarja — Hány lakója van a szegényháznak? — Tizenhat. A kórházban meg húsz ágyat tartunk fenn. Ez az oka a község nyomorúságának. Ebbe megyünk tönkre. — No, majd csak kibírják. — Nem bírjuk ki, uram. Nem ilyen szegény községnek való ez a parádé! — Hát ezt a háború csinálta. Erről senki se tehet. — Nem kellett volna alapítani. Meghökkentem. Szegény bátyám! Háromszázezer korona! Micsoda szép kis vagyon volt az akkoriban. És mekkora szív kellett ahhoz, hogy azt kórházra adja valaki. És most azzal intézik el, hogy nem kellett volna alapítani... Nem tudtam szó nélkül megállani. — _Az alapító csak jót akart... s arról senki sem tehet, hogy a pénz értéke így veszendőbe ment. — Hát pedig mi meg ennek a koldusai vagyunk ?— dörmögte egy öreg. — Hálátlan beszéd — fakadtam ki önkéntelenül. — Már csak az ő emléke is megérdemelné, hogy fenntartsák, amit ő csinált. Tudják ki volt az a Gundy Miklós? — tettem hozzá elérzékenyedve. Az emberek a vállukat vonogatták. — Volt-e annál különb ember a világon? — kérdeztem elragadtatással. Egy öreg paraszt megcsóválta a fejét. — Ember volt Azt se tudjuk, ki volt. — Valami hóbortos idegen volt — inkáé esett egy asszony. — Hogy hívták? — kérdezte a bíró. —* Hogy tetszett mondani? — Hát nem emlékeznek rá? — Nem. — Emberek, hát Gundy Miklósra csakugyan nem emlékeznek? Senki sem felelt. Egymást bökdösték és zavartan köhögtek. Hirtelen elfutotta a harag. — Hát az öreg Kádi nénire emlékeznek-e? — kérdeztem dühösen. — Kádi nénire? — kiáltottak egyszerre valamennyien. — Hogyne emlékeznénk. Ő volt a szegényház legelső lakója. — És még? — Meghalt. Virágvasárnapján. — Az idén? •n? Dehogy. Amikor a háború kitört. Most éppen tizenkét éve lesz virágvasárnapi én, esti harangszókor... ...Kádi nénire mindenki pontosan emlékezett s ahogy emlegették, elborult és megkönnyesedett az emberek szeme. Gundy Miklósnak már a nevére sem, emlékezett senki 3 Szörtsey József idegbajának kezelésére házi őrizetbe került Jankovichék büntetése jogerős Telekit Gerő nem értesítette arról, hogy utasítás ellenére szerepet vállalt a frankhamisításban A frankhamisítási bűnper egyik letartóztatásban levő vádlottja, Szörtsey József kormányfőtanácsos védői, Ulain Ferenc dr. és Zimmemann Lajos dr. szombaton sürgős beadványt intéztek a bűntető törvényszékhez, amelyben Szörtsey Józsefnek betegségére való tekintettel házi őrzését kívánták. A beadványhoz mellékelték Németh Ödön dr. egyetemi tanár törvényszéki orvosszakértő hivatalos bizonyítványát arról, hogy Szörtsey József egészségi állapota a fogsága alatt erősen megrongálódott s idegbaja oly súlyos természetű, hogy annak szakszerű