Nemzeti Ujság, 1926. április (8. évfolyam, 74-97. szám)

1926-04-04 / 76. szám

NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1926 április 1. A magyar és olasz géniusz rokonsága Itta: Betzevic2y Albert a M. T. Akadémia elnöke . A magyar - olasz kulturvonatkozások történelmünk­ben a legrégebbiek és leg­állandóbbak közé tartoznak. Már a keresz­ténység elterjedésében nálunk nagy része volt az olaszságnak; ismerjük a velencei Sagredo-nemzetségből származó Gellért püspök dicsőséges hitterjesztői s vér­tanui szerepét. Bizonyos vallásgyakorlati külsőségek is nálunk inkább olasz, mint görög, vagy szláv vagy német eredetre vallanak. Különösen egyes árpádházi királyaink házassága révén, de kereskedelmi és pénz­ügyi összeköttetések útjain is, már az Árpádház korában megkezdődött az olaszok beszivárgása s térfoglalása a kereskedelem és pénzüzlet terén, amire több község és utcaelnevezés is emlékez­tet Tudjuk, hogy utolsó árpádházi királyunk, H. András olasz születésű volt és Velencéből került haza Magyar­­országba. Az Anjouk alatt történt az első nagy térfoglalása az olaszföldi kulturhatások­­nak Magyarországon. Nagy Lajos ugyan már teljesen megmagyarosodott, de had­viselései révén az ő idejében is úgy, mint atyja alatt sok udvari, katonai, gazda­sági és művelődési intézményben és vonatkozásban felismerhetők maradtak az olasz nyomok. Abban a korszakban kezdtek fűződni a szálak a tudomány­szomjas magyar ifjak, különösen az egy­házi pályákra lépők és a régi olasz egyetemek között is. Külföldi iskolázásunkban a reformáció idejéig határozottan Olaszország vitte a vezérszerepet, Corvin Mátyás szinte prae­­destinálva volt rá, hogy az olasz szellemi behatásnak magyar földön classicus korát teremtse meg. Már atyja Hunyady János, Zsigmond király idejében járt Olasz­országban. Mátyás ugyan sohasem ment oda, de házassága útján rokoni viszonyba­n nagyon sűrű összeköttetésbe jutott a nápolyi, ferrarai, mantuai és milánói udvarokkal. Ezekhez járultak diplomáciai összeköttetései, tudományos és művészeti érdeklődései, melyek mind a fejlődő rinascianento Olaszországa felé irányul­tak. Mátyás alatt olasz invasió keletke­zett Magyarországon s ezek az idegenek sokban ami a divatra, életmódra, kedv­telésre, művelődésre vonatkozott, egyene­sen hangadó szerepet vittek. Ha a nagy király halála után a néphangulat néha ingerülten ütött egyet a még ittlevő olaszokra, ezt épen az ő uralkodása alatti vezető szerepük okozta. Nagy tévedés azonban azt hinni, hogy a Mátyás halála s Beatrix száműzetése után nálunk az olasz kulturbefolyás meg­szűnt, vagy csak szünetelt volna is. Igaz, hogy irodalmi és tudományos téren az, ami hozzánk olasz földről behatolt, in­kább a humanizmus latin kultúrája volt, mintsem a vele karöltve fejlődő olasz nem­zeti irodalom. De a művészetben az olasz nemzeti géniusz egész fényével ragyogott s például az olasz rinassimento építé­szete és díszítő szobrászata nemcsak nálunk talált pártfogókra és meghono­sítókra, hanem a még sokkal távolibb Lengyelországban is. A XVII. században azután már az olasz nemzeti irodalom is kimutatja hatását; első eposzköltőnkön, Zrínyi Miklóson könnyen felismerhetők a Torquato Tasso költészetének nyomai, valamint viszont ugyancsak Zrínyinek hadászati művei Macchiav­elli befolyásá­ról tanúskodnak. Sajátságos jelenség, hogy mikor Erdély különválása mindinkább befolyást nyi­tott a keleti, a török és mohamedán be­folyásnak, a Zápolya­fi János Zsigmond udvarában az olasz szokás, olaszos szóra­kozás, olasz zene sokáig otthonos volt Olaszországban a reformáció és a spa­nyol befolyás decadentiája a XVII. és XVIII. században szükségkép apasztotta az olasz szellemi befolyást nálunk úgy, mint egész Európában. A XIX. század közepén azután a szabadságtörekvések közössége uj érzelmi kapcsok utján új szellemi vonatkozásokat is teremt a magyar és olasz nemzet között Feltűnő, hogy már a XIX. század első felében mennyi jeles magyar ember veszi útját Olaszországnak s hoz onnan benyomáso­kat és impulzusokat magával. Emlékez­zünk csak Kisfaludy Károly, Széchenyi, Lakos János, Fejérváry Gábor, Pulszky Ferenc, Császár Ferenc fiatalkori olasz útjaira és irataira. Művészeink közül Barabás Miklós, Ferenczi István sokat köszönhettek Olaszországnak, de e téren a legnevezetesebb jelenség Markó Károly, akit Olaszország úgyszólván egészen el­hódított magának. Költőink közül olasz földön legjobban értették meg Petőfit; kitűnő fordítói is támadtak ott s közismertsége, népszerű­sége az olaszoknál legjobban szembetűnt, mikor néhány évv előtt centenáriumát úgyszólván velünk ünnepelték az olaszok. Magyarhonon kívül sehol oly számos, oly lelkes, oly megértő és általános ünneplés­ben nem részesült Petőfi költői géniusa, mint olasz földön. És legalább az ola­szokra nézve nem áll az, amit nem­rég egy egyébként nagyon érdekes előadás­ban hallottunk, hogy t. i. külföldön Petőfinek csak két költeményét ismerik, a „Szeptember végén“ és az „Egy gon­*­dolat bánt engemet" címűeket. Az olasz színészet az ötvenes években ke­zdte velünk éreztetni varázsát a Ristori Adelaide szereplésében; azután egész a háború idejéig majdnem minden olasz színpadi nagyság megtalálta útját Buda­pestre s itt nagy tapsokat aratott. A fia­tal Salvieri olaszul színre hozta Bánk bánunkat is. Abban az időben sok modern olasz dráma magyarul is színre került nálunk. Újabban e tekintetben egy kis visszaesés észlelhető; ma majdnem több magyar színmű kerül az olasz szín­padokra, mint olasz a mienkre. De ezt a hiányt helyreüti az olasz színpadi zene roppant fölénye, mely nálunk is teljes mértékben érvényesült, s nálunk nemcsak a régi mesterek tartják magukat a mű­soron, hanem az újabbak is nagy nép­szerűségnek örvendenek: Mascagninak. Puccininak alig volt Olaszhonon kívül zajosabb sikere, mint épen náluunk­. A magyar és olasz géniusz rokonsága tehát kultúrái téren sokkal régebben és állandóbban érvényesült mint politikai téren s remélhetjük, hogy a lelki rokon­ságnak ez a mélyebben gyökerező néma meg fogja könnyíteni mindig a kölcsö­nös megértést a politikában is. Emlékeiét írta: Surányi Miklós Húsz esztendeje, hogy utoljára láttam a falut, amelyben ifjúságom aranyos nap­jait éltem. Húsz esztendővel ezelőtt halt meg ott a bátyám, a legszebb és legdrá­gább ember, akit valaha ismertem s most, hogy hivatásom véletlenül Sására szólított, az ő rendkívüli alakja újra megelevene­dett az emlékezetemben. Ma is meggyőző­désem, hogy ő más volt, mint a többi em­­­ber. Olyan erős volt, mint egy csodatevő szent Vele szemben az irigység is elszé­­gyelte magát. A férfiak is beleszerettek, ha belenéztek tiszta, jó, okos szemébe, az állatok is utána szaladtak, mert jó volt a közelében lenni em­bernek, állatnak, talán még a füveknek és virágoknak­ is. Öreg parasztok megcsókolták a kezét, amely megbüntette őket: mindenki az apját érezte benne, a nyolvan esztendős vak koldusasszony is. És nem volt benne semmi idegen, mégis, félelmetes nagy­sága és hódító szépsége mellett is olyan volt, mint az embernek az édes testvére. Mindenki kiöntötte előtte a szívet, mintha ő volna az egyetlen, aki meg tudja érteni minden emberfia baját. Nem volt benne semmi hiúság, semmi gog, mert egyforma magasságban érezte ma­gát minden ember felett. Mivel­­ nagy­on sokat szenvedett és elfáradt a fájdalom­ban, azért nem volt sem haragos, sem lel­kesedő, sem borongós, sem tréfás, enyel­­gős, mint szoktak lenni általában a ha­landó embereik. ^ Ő mindig derült volt, nyájas, béketű­rő. Magányos ember volt. Amikor meg­halt, végrendeletéből kiderült, hogy némi vagyona volt e minden pénzét, a szegé­nyeknek hagyta. Kórház és szegényház — azóta a falu minden betegét ingyen gyó­gyítják és az öregek és tehetetlenek, a nyomorékok vagy árva gyermekek az ő alapítványán éldegélik szomorú életüket Sásdon. * Minden évben legalább három hónapot töltöttem az ő kastélyában Huszonnégy éves voltam, amikor Gundy Miklós meg­halt Azóta nem láttam a falut De most, ahogy kiszálltam a vasúti ko­csiból, egyszerre tele lett a lelkem emlé­kezettel. Megismertem az állomás körül ültetett görcsös, poros, ritkásorubú akác­fákat, a szomszédban zugó-zakatoló mal­mot, a derékszögben kanyarodó ország­utat, a falu tornyát s a temető kis román kápolnáját, amelyet bátyám épített és amelynek márványboltozata alatt pihen­nek porai. És eszembe jutott a falu minden népe. A kicsik és nagyok. Urak és parasztok. A gyerekek, akikkel együtt játszottam, a postáskisasszony, akinek jogászkoromban a vakációk alatt udvaroltam, az öreg le­vélhordó, aki nem csak kihordta, de fel is olvasta a leveleket és válaszolt is rájuk az írástudatlanok helyett. Eszembe jutott a szép patikusáé, aki az egyik ügyvédbe volt szerelmes és ezért egyszer túlságos tok morfiumot vett be. Majdnem felkiál­tottam, hogy Tonio, az olasz betonmun­kás is eszembe jutott, Tonio, az akasztó­fára való, hazug, ingyenélő, ldeslábú, ko­pasz, nyurgatestű­, halszemü, ritkabajszú csavargó, aki egész napját a kanális mel­lett töltötte, hajadonfőn, nagy vörös or­rával szimatolta a nedves levegőt. Tonio! Hogy féltem tőle gyerekk­oromban és hogy szerettem, amikor már meg tudtam ér­teni! Szerettem? Irigyeltem őt. Irigy­kedve néztem, hogy térdig gázol a szürke, bűzös, lomha vízben­, kezével fogja el az ezüstpikkelyes halat és a barna, lusta rá­kot, aztán megsüti és gyönyörködik a rozsé lángjában, a pirosló hús szagában, nagyot csettint a nyelvével és kéjesen eszik. Azt hiszem, ő volt a legboldogabb ember, akit valaha is láttam életemben. És Tonio körül egyszerre feltámadtak a múlt alakjai. Marica, a szép libapásztor­­lány, akiért egyszer véresre verték egy­mást. Tóth Jóska, a bíró fia és a segéd­jegyző. Hogy is hívták a segédjegyzőt? Barna Bandának hívták, mindig rövid nadrágban és zöld harisnyában járt és soha sem tévesztette el a vadkacsát a vi­zen. A verekedőket Kelemen István, a korcsmáros választotta szét, nagy, kövér, rekedthangú ember, aki három feleséget tett a föld alá, pedig áldott jó lélek volt — vájjon még el­e és hányadik felesége van? Mindenki eszembe jutott. Kádi néni, a vén bábaasszony és Magda bácsi, a kám­­tortanító, Venczell, az asztalos s Kósa Józsi, a gyújtogató. Szegény Józsi! Süket volt is kissé sántított, vörös volt a haja és egy csepp bajusza­sban nőtt. A lányok kicsúfolták és ő szerelmes volt a szép Ma­­ricába, akiért Tóth Jóska és a segéd­jegyző összeverekedett. Józsi különben jó barátom volt és fűzfából pompás tilin­­kót tudott faragni. A harangozóra, Am­brusra is emlékszem, aki felakasztotta magát és a négy apró gyermekére, akik­kel együtt játszottam a szénapadláson. Még a nevüket is el tudom mondani: Pista, Jancsi, Jóska, Gergő. Igaz, egy kis hugocskájuk is volt, a Katica, de az nem játszott velünk, mert bénán született. Az örökkön-örökké egy öreg teknőben fe­küdt. És Vicze Miska, a kocsis? Hát Gyuri a kisbiró? Várjon élnek-e még? Hányat vitt el közülök a világháború? Gyalog mentem a faluba, egyedül, las­san bandukolva és boldogan süttettem a házamat a nappal. A kastély elé értem. Hát a kastély bizony nagyon megörege­dett. A vakolata lehullt és a cserepes teteje mintha félrebillent volna. Kerí­tése sem állt már a kastélynak, pedig em­lékszem, szürkére festett, tömör, magas téglakerítése volt. Úgy látszik, széthord­ták a véres, zivataros, gazdátlan időkben. Széthordta a nyomor. A kastély homlokzatán még ott volt a bátyám címere. De kapuja már nem volt. Egy kis ajtót vágtak azóta az egyik ablak helyén és az ajtó fölött ügyetlen kéz a falra festette: községi szegényház. Megborzongtam. Ott benn, az ablak mö­gött, ott volt az én szobám. Ott olvastam először Shakespearet ás Miltont !­s eszembe jutott az elveszett paradicsom. Miltoné­s az enyém. Itt lakott Grndy Miklós... és a falu­beliek, ha elmentek a kastély előtt a sü­vegüket megemelintet­tők. Mert mindenki úgy szerette őt, mint az édesapját. Az is volt Ő valamennyiüknek. Magda bácsi­nak, Kelemen korcsmárosnak, Toninónak, Ambrus haramgozónak, Vicze Miskának, Maricának, az egész falunak. És hogy most itt járok a háza előtt az egész falu feltámadt az emlékezetemben. És képze­lem, hogy áldja emlékét ez a kicsiny árva falu! Hiszen nincs egyetlen embere, aki maga, vagy az apja, vagy az öregapja ne érezte volna az ő szép, fehér, erős keze áldását... ...Birtokrendezési ügyben jöttem ide, a községházán már együtt várt az egész kis falu. Ismeretlen arcok, öregek és ifjak. Szegények és módos emberek. Fér­fiak, asszonyok és szájtátó gyerekek. Új ember a jegyző, a patikus, a káptor. Senki sem ismert s kissé gyanakodva, bizalmatlanul sandított rám a biró, a­kit Tóth Jóskának hívtak. Átestünk a hivatalos formaságokon. Nem volt semmi baj. Láttam, hogy meg­enyhültek és felmelegedtek. Beszédessé lettek és szívesen felelgettek kérdéseimre. — Biró úr, a maga édesapja is biró volt, ugy­e? — kérdeztem Tóth Jóskát és a szálas, barna ember büszkén bólintga­­tott — Honnan tetszik tudni? — Gyerekkoromban sokat jártam erre. De annak már húsz—harminc esztendeje. — Régen volt. — De sok jó emberre emlékszem azért. — Mink nem ismerjük az urat. — Elhiszem. Azóta sok víz folyt le a kanálison. — Sok. Jól monda az úr. — És a falu megnőtt. — Megnőtt volna, ha nincs a háború, uram. — Sok derék legény elesett, ugy­e? — Hát lesz, vagy hatvanan. — Az Ambrus harangozó fiai élnek-e? — Kettő. Jancsi és Gergő elesett. — Hát Tonio, az olasz? — Belefult a vízbe. — Hogyan? Öngyilkos lett szegény? — Dehogy. Csak úgy megütötte a guta. Mindig a víz mellett lopta a napot. — Kelemen, a kocsmáros? — Elköltözött Pestre. — Egy szép lányra is emlékszem. Ma­­ricának hívták. — Marica? Az csakugyan szép fehér­­cseléd volt, de elromlott szegény. A vá­rosban halt meg. Pécsett a kórházban. — És a gyújtogató? — A Göket Józsi? — Az. — Egészen megbolondult szegény. De nem vét senkinek. — Hol van? — A szegényházban — felelte egy asz­­szony. — A bolondok osztályán. — Mert nekünk ispitánk és szegény­házunk is van — tette hozzá kedvetlenül Tóth József, a biró. — Tudom. — Bár ne volna, az ördög vigye el — Hát baj, hogy van? — Baj lett belőle. Alapítványi kórház, tetszik tudni, de az alapítványt elvitte a háború. Pénzben volt, meg papirosokban. Aztán a pénz . . . hiszen tetszik tudni... volt, nincs. Az egész alapítvány három­százezer korona volt... No? Háromszáz­­ezer ... papír . .. Én váltig mondom, hogy abba kéne hagyni az egészet. Nem győzd a község. Most magunknak kell a kétséget viselni. Mert hogy egyszer meg­van, hát most fenn kell valahogy tartaná A megye is akarja — Hány lakója van a szegényháznak? — Tizenhat. A kórházban meg húsz ágyat tartunk fenn. Ez az oka a község nyomorúságának. Ebbe megyünk tönkre. — No, majd csak kibírják. — Nem bírjuk ki, uram. Nem ilyen sze­gény községnek való ez a parádé! — Hát ezt a háború csinálta. Erről senki se tehet. — Nem kellett volna alapítani. Meghökkentem. Szegény bátyám! Há­romszázezer korona! Micsoda szép kis vagyon volt az akkoriban. És mekkora szív kellett ahhoz, hogy azt kórházra adja valaki. És most azzal intézik el, hogy nem kellett volna alapítani... Nem tud­tam szó nélkül megállani. — _Az alapító csak jót akart... s arról senki sem tehet, hogy a pénz értéke így veszendőbe ment. — Hát pedig mi meg ennek a koldusai vagyunk ?— dörmögte egy öreg. — Hálátlan beszéd — fakadtam ki ön­kéntelenül. — Már csak az ő emléke is megérdemelné, hogy fenntartsák, amit ő csinált. Tudják ki volt az a Gundy Mik­lós? —­ tettem hozzá elérzékenyedve. Az emberek a vállukat vonogatták. — Volt-e annál különb ember a vilá­gon? — kérdeztem elragadtatással. Egy öreg paraszt megcsóválta a fejét. — Ember volt Azt se tudjuk, ki volt. — Valami hóbortos idegen volt — inkáé esett egy asszony. — Hogy hívták? — kérdezte a bíró. —* Hogy tetszett mondani? — Hát nem emlékeznek rá? — Nem. — Emberek, hát Gundy Miklósra csakugyan nem emlékeznek? Senki sem felelt. Egymást bökdösték és zavartan köhögtek. Hirtelen elfutotta a harag. — Hát az öreg Kádi nénire emlékez­nek-e? — kérdeztem dühösen. — Kádi nénire? — kiáltottak egyszerre valamennyien. — Hogyne emlékeznénk. Ő volt a szegényház legelső lakója. — És még? — Meghalt. Virágvasárnapján. — Az idén? •n? Dehogy. Amikor a háború kitört. Most éppen tizenkét éve lesz virágvasár­napi én, esti harangszókor... ...Kádi nénire mindenki pontosan em­lékezett s a­hogy emlegették, elborult és megkönnyesedett az emberek szeme. Gundy Miklósnak már­ a nevére sem, emlékezett senki 3 Szörtsey József idegbajának kezelésére házi őrizetbe került Jankovichék büntetése jogerős Telekit Gerő nem értesítette arról, hogy utasítás ellenére szerepet vállalt a frankhamisításban A fran­khamisítási bűnper egyi­k letar­tóztatásban levő vádlottja, Szörtsey Jó­zsef kormányfőtanácsos védői, Ulain Ferenc d­r. és Zimmem­ann Lajos dr. szombaton sürgős beadványt intéztek a bűn­te­tő törvén­yszékhez, amelyben Ször­tsey Józsefnek betegségére való tekintet­tel házi őrzését kívánták. A beadványhoz mellékelték Németh Ödön dr. egyetemi tanár törvényszéki orvosszakértő hivata­los bizonyítványát arról, hogy Szörtsey József egészségi állapota a fogsága alatt erősen megrongálódott s idegbaja oly súlyos természetű, hogy annak szakszerű

Next