Nemzeti Ujság, 1926. október (8. évfolyam, 222-248. szám)

1926-10-23 / 241. szám

_____________________________ Milyen típusú emberekkel érintkezünk? Négy híres pszichológus érdekes nyilatkozata Abban az emberforgatagban, amelyben élünk, egyes emberek azért vonják magukra figyelmünket, mert hozzánk hasonló céljaik, vágyaik, szokásaik, ízlésük rokonszenvre talál­nak lelkünkben, mások meg azért, mert sehogy sem bírjuk elviselni őket. Egyesek azért, mert imponálnak nekünk, mások meg azért érde­kelnek, mert kiábrándító példakép szolgálnak. Sokszor szeretnék tudni valakiről első talál­kozásra, hogy milyen típusú emberi Hogy kell vele bármit Mi érdekül Mi bosszantja! Mi az élete célja? Melyik már ismert egyén­nel tegyük egy skatulyába? Ilyenféle kérdések mindenkor foglalkoztat­ták a lélekbúvárokat és általában a műveit, sőt nem egyszer a primitívebb embereket is. Egyik legrégibb, Galenas atyától származó, csoportosítás: a vér és epe állítólagos össze­tételén alapuló temperamentumfelosztás. E sze­rint van vérmes vagy szangvinikus ember, aki kapkodó, gyors mozgása, gyorsan lelkesedik s hamar lelohad. Sok a vére, nagy a vérnyo­mása, gyors a pulzusa. Van flegmatikus­, vagy nyálkásvérű, akinek csigalassúak a mozdula­tai, semmi alaposabban nem érdekli. Van melankolikus, vagy fekete-epés, aki merengő, magába zárt s könnyen búskomorságra hajlik; lassan melegszik fel, de tartós a barátsága, érdeklődése. Végül a cholerikus, vagy epés a feszült akarat, vagy az izzó szenvedély em­bere, a zsémbes akarnok. Bizonyos, hogy ezeket a típusokat többé­­kevésbbé megtalálhatjuk ismerőseink körében, de többnyire a tulajdonságok tarkán vegyül­nek egymással s nem tartják mindig be Ga­lenus atya szabályait. Különben pedig a vér és epe sem békül egészen meg e követelmé­nyekkel. Mégis, jobb hijján ma is használjuk ezt a beosztást durvább jellemzéseknél. Az újabb típuslélektani vizsgálatok közül négy kiváló német pszichológus jellemzését fogjuk dióhéjban bemutatni. Jasper véleménye Az egyik kutató Jasper, ki aszerint nézi "az embereket, hogy szellemi, világnézeti, va­lamint gazdasági, praktikus szempontból mint foglalnak álláspontot a körülményekkel szem­ben. Mindenütt és mindig, minden téren akad­nak kisebb-nagyobb kaliberű feltalálók, úttö­rők. Művészek, tudósok, próféták új meglátás­sal és törekvéssel, gazdasági szakértők, re­formokat behozó miniszterek, sőt iparosok, magánemberek s igy tovább. Ez az egyik, az alkotó embertípus. Ezt a típust követni s al­kotásait fentartani, részletekben kidolgozni tö­rekszik az epigonok serege, kik végül is tra­díciót, szabálykódexet csinálnak az előbbi tí­pusú emberek munkáiból s a szellem szárnya­lásának határt szabnak. Ez a második vaska­lapos, bürokrata s társadalmi téren filiszter­­emberek köztipusa kiváltja a jobbra törek­vők, de jobbat alkotni mégsem tudók lázon­gását, kik elégedetlenül kritizálják a fennálló rendnek nevezett rendetlenséget, szabálynak nevezett szabálytalanságot, szociálisnak neve­zett aszocális életet, de mégis csak beleillesz­kednek s nem egyszer kihasználják azt. Ezek a semmit segíteni nem tudó kaotikus embe­rek. Midőn azután egy szellemi, vagy gazda­sági irányzat már teljesen csődöt mond s a kor igényeinek már nem felel meg s a szabá­lyok, szokások már fojtókká válnak a zsenik, szabadszárnyalásu emberek számára: előjön­nek ismét az úttörők, reformálok, hogy ez az egymásután — bár tökéletesebb nivón, de újra ismétlődjön. A másik kiváló típuskutató Spranger, ki a társadalmi-kulturális hajlamok szerint csopor­tosít. Megkülönbözteti a gazdasági embert, aki­nek minden aszerint ér valamit, ha anyagi hasznot lehet belőle húzni, ha gazdaságosan praktikus valami A theoretikus embert, aki­nek mindene a tudományos rendszeres kuta­tás és ennek eredményei. Itt nagyismeretű és felfedező tudóst, vagy művest tudományos amatőrt találunk. Az esztétikus embert, ki művész, műkritikus, vagy művészkedő. A val­lásos embert, ki vagy bensőségesen, vagy kül­sőlegesen vallásos. A politikust, ki akár po­litikus, akár csak mindene a politizálás, vagy aki saját kisebb vagy nagyobb körében ha­talmi politikát űz. A szociális embert, aki folyton társadalmi intézkedésekkel, társadalmi ténykedésekkel van elfoglalva. Persze csak ak­kor tartozik valaki egy ilyen típusba, ha szá­mára legfőbb érték a gazdasági (anyagi ha­szon), theoretikus (rendszeres igazság), a mű­vészi (a szép) stb. érték s igy főfoglalkozása a gazdasági, a tudományos, a művészi s igy tovább, munka. Egész más beosztás C. Jung pszichanaliti­­kusé. Jung a gondolkodás, érzés, szemlélet és intuíció iránya szerint megkülönbözteti a min­dig kifelé, másokra, mások által felállított szabályokra, a külvilágra figyelő extrovertált típust a befelé, saját magára, saját benyomá­saira, tapasztalataira, saját lelkére figyelő introvertált­ típustól. Sancho Pauza, aki urá­nak minden bolond tettébe belenyugszik, ha egy közmondást talált igazolásul, persze extrovertált típus. Arany János, ki magáról alig ír, de más tipikus alakokat teljes bele­éléssel jellemez, szntén extrovertált. Már Don Quijote, ki csak a saját fejére hallgat, intro­­vertált. Petőfi, a lelkes hangulatember szintén introvertált. Zsenik és törpe emberek lehetnek mindkét oldalon. Furcsa emberek Ismét egész más Kretschmernek a csoporto­sítása. Kretschmer megállapította nagy sta­tisztikákkal, hogy a vékonydongájú gyenge, valamint az atléta és az aránytalanul fejlett ember hajlamos általában túlzásokra, tartóz­kodó, vagy társaságkerülő, vagy társaságot nagyon válogató, lelkes idealista, vagy rideg számító, de középutat nem szeret. Ezek vagy­­vagy emberek. Ezek a sehyzothymek. Ezekkel szemben a másik tipusbeliek, a cyklothymek, hízásra hajlamosak, válluk keskeny, pocakos bácsik és termetes nénik, akik igen józanok, középúton járók, társaságkedvelők s nem na­gyon társaságválogatók, hangulataik változók s az önuralmat kevéssé gyakorolják. Minden­kinek elpanaszolják bajaikat, de örömüket is mindenkinek tudtára adják. A schyzothymek­­nél inkább a gondolkodás uralkodik a kedé­lyen, míg a eiklothymeknél a kedély a gon­dolkodáson és viselkedésen. Goethe, Petőfi, eiklothymek, Arany János, Michelangelo schyzothymek voltak. Mindezek a típusok azért érdekesek, mert alkalmasak arra, hogy segítségükkel ismerő­seink lelkei közt eligazodhassunk s megértsük minden típusu ember különböző lelki szük­ségletét, mert hát, hisz minden típusra szük­ség van. Mert ugy­e, ha pl. nem volnának epigonok, csupa feltaláló, akkor nem volna nagyszerű sem emberben, sem munkában, mert hiányzana a kontraszt. Ha nem volnának mindent szabálybamerevítők, akkor nem vol­na bátor úttörő reformálás. Ha nem volnának társaságkedvelő ciklothymek, csak csupa zár­kózott és kis klikkekbe húzódó schyzothym, akkor végül keményen kiéleződnének minde­nütt az ellentétek. Viszont, ha csak társalgó és hangulatos cyklothymek volnának, nem lenne szorgalmas, csendben dolgozó szellemi munkás, kutató, művész, s így tovább. szülött papnak nem szabad misézni, sem bárminemű ..atti religiosis-t végezni, te­hát a hívőkkel a templomban együtt imád­kozni sem; ellenkező esetben az ország­ból kiutasítják. Nem­ csak nem tűr meg az országban semmiféle szerzetesrendet, hanem magát az Istennek tett fogadalmat tilalmazza é­s bünteti. Az utcán nemcsak papi, vagy szerze­tesi ruhát, hanem még megkülömböztető jelvényt „qualsiasi distinct­ivo“­­ sem sza­bad viselni. Erre hivatkozva tépték le a nők nyakából az érmeket és kereszteket­. De még a bennszülött papok sem vé­gezhetnek szabadon istentiszteleti funk­ciókat. Minden egyes állam kormánya köteles megállapítani, hány papra van szükség és csak annyinak adja meg az engedélyt a kormány. E célból minden papnak magát lajstromoztatni kell a kormánynál, akik közül kiválasztják a nekik tetsző papokat. A helyi hatóságok tíz polgárral ügyeltetnek fel arra, hogy nem engedélyes pap ne végezhessen sem­minemű funkciót. Minden templom zárva marad mindaddig, amíg papsága meg nem szerzi az állami engedélyt. Mivel júl. 31-ig a papság ezt nem szerezte meg, a templomokat karhatalom vette birto­­kába, ami számos atrocitásra vezetett. A kormány határozza meg, melyik tem­plomra van szükség az istentisztelet cél­jaira; a többit más, egészen profán cé­lokra foglalja el. A püspöki székházak, lelkészlakások, szemináriumok, rendházak és mindenféle egyházi épületek az állam tulajdonába mennek át és profán célra vétetnek igénybe ilyen módon jul. 31-én egy toll., vonással véget­ vetett a mexikói kormány minden kath. életnek Mexikóban. A mexikói püspökök kollektív pásztor­­levélben jajdulnak fel és adják ki utasí­tásaikat az elkövetkezendő nehéz napokra. (Oss. Kom. aug. 18.) Hivatkoznak arra, hogy 1917. óta folyton tiltakoztak a go­nosz törvények ellen, csak, mivel eddig még azokat nem alkalmazták oly szigo­rúsággal, hogy a papság működését le­hetetlenné tették volna, azért a türelmes várakozás álláspontjára helyezkedtek. De a jul. 32-án promulgált törvény teljesen lehetetlenné teszi az igehirdetést, a szent­ségek kiszolgáltatását és általában az isteni­­ tiszteletet. Azért elrendelik, hogy jul. 31-től az összes templomokban szüne­teljenek mindazok az istentiszteleti cse­lekmények, amelyekhez papnak közben­jötte szükséges. Nem helyezik interdic­­tum alá az országot, nem zárják be a templomokat, hogy a hívek tovább is imádkozhassanak bennük. A papok visz­­szavonulnak, hogy ne kelljen magukat lajstromoztatni, mint a törvény kivárja. A templomokat a püspökök a hívek gondjaira bízzák. A szülőket figyelmez­tetik, hogy ne adják gyermekeiket oly iskolaiba, hol hitük veszélyben forog. A törvény életbeléptetése előtti utolsó napok drámai izgatottságban teltek el. A Stefani-ügynökség jelenti júl. 29-ről (Oss. Rom. aug. 31.), hogy a hívek attól való félelmükben, hogy aug. 1-én megszű­nik minden istentisztelet, tömegesen ke­resik fel a templomokat. Júl. 2. óta 90 ezernél többen jelentkeztek bérmálásra. A törvény életbe lépett, végrehajtása nézói kegyetlenséggel kezdődött és folyik a maii napig. A hívek, hogy a kormányt a törvény megváltoztatására kényszerítsék, magu­kat bojkottra határozták el, minden fe­lesleges bevásárlástól, szórakozástól tar­tózkodnak, a bankoktól kiveszik betétjei­ket. A forgalom országszerte felére sü­­lyed. (Oss. Rom. aug. 18.) A bankokat a betevők megrohanják, azok bezárják pénztáraikat, az összeütközésben 6 halott és 38 sebesült marad a helyszínen. A kormány katonai erővel foglalja el a hívektől védett templomokat. A szt. Ra­fael templomban a katonák fegyvert használtak, 10 személy megsebesül, 40 fő családhoz tartozó nőt letartóztatnak. (Oss. Rom. aug. 2­3.) Quadalajara-ban 50, Michoangiaban 40, Sanaya-ban 14 ha­lott jelzi a törvény végrehajtását. (Oss. Rom. aug. 13.) Számos katolikus fog­ságba­ kerül országszerte. (Oss. Rom. aug. 19.) Vera Cruz-ban a San Andres tem­plomot Callej­a mezőgazdasági egyesü­letnek engedte át használatra. A határokon csoportosan menekülnek az elűzött papok és apácák. Az Oss. Rom. jelentése szerint Texasnál 1000 pa­p és apáca, lépte át az amerikai határt, má­sok Kubába és Európába menekültek. (au­g. 16—17.) Vasárnaponként a mexi­kói Nogales és az amerikai Nogales kö­zött ezren és ezren lépik át a határt, hogy szt. Misét hallgathassanak. Más ha­tárvárosokból hasonló értesítések érkez­nek. (Oss. Rom. aug. 29.) A kormány sok lap megjelenését betil­totta (Oss. R. aug. 23—24.). A Times je­lenti, hogy a kormány 56 kerületi­­főnö­köt elmozdított, mert gyanúba jöttek, hogy ellenségei az egyházüldöző törvé­nyeknek. (Oss. Rom. aug. 16—17.) A Quadalajara kerületben 300 tanítót el­bocsátottak, mert nem írták alá a kor­mány által kibocsátott nyilatkozatot. Sok katolikus fiatalembert letartóztat­tak, mert kínok és üzletek előtt bojkottra izgattak. (Oss. R. aug. 29.) Msgr. Móra mexikói (város) érsek interviewet adott egy amerikai újság­írónak. Perbe akarták fogni azon a cí­­men, hogy bírálja az állam alaptörvé­nyeit. A milánói Secolo után jelenti az Oss. Rom. (szept. 29.), hogy az üldözés mindig hevesebb. A rendőrség Pueblában éjjel elfogta a tabascoi püspököt, a mexikói segédpüspököt és több magas­­állású papot, amikor a helyzetről tanács­koztak. Közben a püspökök nem mulasztották el keresni a békülés útját. Az érsek érintkezésbe lépett az elnökkel és java­solta, hogy 1. halassza el az­ egyház­üldöző törvények végrehajtását addig, amíg a parlament nem foglal állást e kérdésben, 2. üljön össze vegyes bizott­ság a kormány és az episcopatus kép­viselőiből a kibontakozás módozatainak megbeszélésére. Az elnök egyiket sem fogadta el. (Oss. R. aug. 21.). Egyébként előre jósolták a helyzet ismerői, hogy a parlamenthez való folyamodásnak nem lesz semmi eredménye, mert a­ parlament tagjai mind Calles creaturái. Azóta a parlament meg is nyílt és még eddig nem vettünk hírt arról, hogy e kérdésben állást foglalt volna. A megbékülés lehe­tőségét is kizárja az a körülmény, hogy a belü­gyminiszter a konfliktus kitörése óta minden prédikációról gyorsírói fel­jegyzések birtokában van, amelyek elég­ségesek arra, hogy minden egyes papot a kormány ellenségének tüntessenek fel. A katolikus világ várta volna, hogy kormányok közbelépjenek, azonban ez is elmaradt. A Columbus-lovagok felkérték az Egyesült Államok elnökét, azonban eredmény nélkül. Csak egy esetben lépett közbe Calvin Coolidge, kérve, hogy az amerikai episcopálisok San José-i tem­plomát, amelyet a katonaság már elfog­lalt, adják vissza. Ez meg is történt, bár a törvény minden vallás templomáról egyformán rendelkezik és nem tesz kivé­telt a protestáns templomokkal sem. Az angol kormány is követelte, hogy alatt­valóinak az 1888. évi szerződés értelmé­ben hagyják meg a szabad vallásgyakor­latot. (Oss. Rom. aug. 11.) Maguknak a katolikusoknak nincs módjuk a védekezésre. Minden egyesü­lés, tanácskozás tiltva van. Nincs más mód, mint a nyílt ellenszegülés. Itt sem hiányoztak az árulók, bár el­enyésző csekély számmal. Mindössze 14 pap vetette magát alá a kormány rende­letének és azonnal megkapták a kormány engedélyét. Ellenben a püspökök azon­nal­­felfüggesztették őket. Calles elnök védekezésében arra ragad­tatta magát, hogy a mexikói papságot azzal vádolja, hogy századokon át sem­mit sem tett Mexikó civilizációjáért. Erre fényes cáfolattal szolgál a történelem, mert Mexikót egyedül a papság civili­zálta. Alig egy fél századdal az első con­­quitadorok megérkezése után, már 1585- ben zsinatot tudtak tartani és a papság állandóan fáradozott az indián nép eme­lése érdekében. (Oss. R. aug. 8.) A mexi­kói egyházüldözés okát nem lehet más­ban keresni, mint Calles elnök és az ő pártjának mérhetetlen gyűlöletében az egyház iránt. Súlyos vádat emel Curley baltimore-i ér­seit az Egyesült­ Államok kormánya el­len, hogy a mexikói bolsevista kormányt, Callest és elődét Obregont, Calvin Coo­­lidge segítette nyeregbe. Amikor Obre­­gon ellenfele, Huerta meg akarta szaba­dítani Mexikót Obregon zsarnokságától, Coolidge megengedte, hogy Amerika fegyvert adjon el Obregonnak, de meg­tiltotta, hogy Huertának is adjanak el és ezzel Obregont diadalra, segítette. (Eccle­­siastica 218. 1.) Mindennél jobban megvilágítja a­ hely­zetet annak a menekült mexikói püspök­nek nyilatkozata, amelyet az Ecclesias­tica augusztus 21-iki száma közölt Mexi­kó, mondja a püspök, amerikai Orosz­ország. Az ország négyötöd rész még missziók nélküli parlag. A bennszülöttek legnagyobb része majdnem pogány. Az első misszionáriusoknak nagy lendülettel megindult munkája megakadt. Vannak egyházmegyék, amelyekben a papság még nem tudta bevezetni a gyónást. Vannak még egészen vad törzsek, amely­nek nyelvét még nem is értik, így már némileg értjük, hogy az ön­kormányzásra teljesen éretlen országban egy tucat, eszközökben nem válogató bol­sevista gonosztevő kezébe ragadja a ha­­talmat és rémuralmat gyakorol. A Szentatya arra buzdít, hogy imád­kozzunk a vértanúságig üldözött mexikói katolikus testvéreinkért. NEMZETI ÚJSÁG __________Szombat, 1926 október 23. »♦»♦♦♦♦»·­♦«»«♦♦♦»♦»«♦♦♦»»»♦♦♦♦♦»»♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ — ■ Hétmillió dollárt nyertek, akik Tunney győzelmére fogadtak Newyorkból jelenti a Nemzeti Újság tudósítója. A lapok jelentése szerint a Tunney—Dem­psey­ boxmérkőzésen nem kevesebb, mint 7 millió dollárt nyertek azok, akik Tunney győzelmére fogadtak. Ilyen magas összeget az Egyesült Államokban sport­­mérkőzésekn­él fogadási díj fejében még soha sem fizettek ki. (T-) LEVELEK A főrendiház és a köztisztviselők Tekintetes Szerkesztőség! A felsőházi törvényjavaslat vitája most folyik a parlamentben. A javaslat szerint helyet kapnak a főrendiházban legkülönbö­zőbb képviseletek. Meglesz a képviselője a főrendiházban a mezőgazdaságnak, iparnak, kereskedelemnek, tudománynak, irodalomnak, művészetnek, bíráknak, ügyészeknek, a hadseregnek stb., csak a köztisztviselőkről feledkeztek meg. A köztisztviselőket a nemzet gerincének szokták nevezni s méltán meg is érdem­lik ezt az elnevezést. Az állami gépezet­nek ők a pontos mozgatói, a rend és kon­szolidáció, ami egyformán érdeke min­den állampolgárnak, az ő vállaikon nyugszik. Hihetetlen nehéz időkben a megélhetésért emberfeletti küzdelmet folytatva, híven teljesítették kötelessége­ket s a morális lezüllés közepette nem szédültek meg egy pillanatra sem a be­csület ösvényén. Képzettségük, intelli­genciájuk, társadalmi állásuk a magyar közélet reprezentánsaivá avatja őket s fényesen megállják a helyüket ak­kor is, ha külföldön a művelt nemzetek gyüle­kezetében kell képviselniük a magyar államot. A köztisztviselőket igen fájdalmasan érintette az a negligálás, amely nem szá­molt velük s egyszerűen elfeledkezett róluk akkor, amidőn a főrendiháziban helyet foglaló képviseletek összeállításá­ról volt szó. Nekik is megvan a maguk nemzeti alapokon nyugvó, teljesen ki­alakult hatalmas képviseletük, amely méltán helyet foglalhat a többi képvise­letek sorában, hisz a köztisztviselők — bármely szempontból tekintjük is — ma­radandó érdemeket szereztek erre. Midőn arról van szó, hogy az egész nemzet kép­viselve legyen egy igen fontos helyen, szinte hihetetlennek tűnik fel, hogy épen a gerincet akarják kihagyni a képvise­letből. Szerelmik azt hinni, hogy nem szándékosan történt ez a negligálás s a javaslat tárgyalása során gondoskodni fog arról a kormány, hogy a köztiszt­viselők képviselete is bekerülhessen a főrendiházba. Soraink szíves közléséért köszönetet mondva, kiváló tisztelettel va­gyunk, több köztisztviselő.

Next